Pepsis

Pepsis
	Pepsis grossa
	Természetvédelmi státusz
	Nem szerepel a Vörös listán
Rendszertani besorolás
Ország:	Állatok (Animalia);
Törzs:	Ízeltlábúak (Arthropoda);
Altörzs:	Hatlábúak (Hexapoda);
Osztály:	Rovarok (Insecta);
Alosztály:	Szárnyas rovarok (Pterygota);
Alosztályág:	Újszárnyúak (Neoptera);
Öregrend:	Fejlett szárnyas rovarok (Endopterygota);
Rend:	Hártyásszárnyúak (Hymenoptera);
Alrend:	Fullánkosdarázs-alkatúak (Apocrita);
Alrendág:	Fullánkosok (Aculeata);
Öregcsalád:	Redősszárnyúdarázs alkatúak (Vespoidea);
Család:	Útonállódarazsak (Pompilidae);
Nem:	Pepsis; Fabricius, 1804
Hivatkozások
	Wikifajok A Wikifajok tartalmaz Pepsis témájú rendszertani információt. Commons A Wikimédia Commons tartalmaz Pepsis témájú kategóriát.

A Pepsis a rovarok (Insecta) osztályába, a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) rendjébe, ezen belül az útonállódarazsak (Pompilidae) családjába tartozó nem, melyet Johan Christian Fabricius írt le először 1804-ben.^[4] Hétköznapi nevüket (tarantuladarazsak, tarantulaölő darazsak) onnan kapták, hogy nagytestű pókokat, általában tarantellákat támadnak meg.^[5]^[6]

Megjelenésük[szerkesztés]

Nagyméretű, fémes fényű, kékesfekete és zöldes színű darazsak, legtöbbjüknek narancssárga szárnya van. Az élénk narancssárga árnyalatú szárnyak aposzematikus (figyelmeztető) jelzésként szolgálnak az esetleges ragadozók számára. Néhány fajnak a csápja is narancssárga. A nőstények jellemzően félköríves vagy annál nagyobb ívben, míg a hímek egyenesebben tartják a csápjaikat.^[7]

Színezetük és méretük a fajok között igen változatos. Legnagyobb faja, a Pepsis heros akár a 11 cm-es hosszúságot is elérheti,^[8] a Pepsis sumptuosa nőstényei körülbelül 65 mm-esek és szőrösek, míg a Pepsis purpurea hímjei karcsúak, ragyogó zöld színűek, viszonylag kis méretűek, körülbelül 11 mm-esek.^[9]

Elterjedésük[szerkesztés]

Mindenütt megtalálhatóak az Újvilágban, az Amerikai Egyesült Államoktól és Nyugat-Indiától Chiléig és Argentína Patagónia régiójáig, az esőerdőktől a sivatagokig sokféle élőhelyen, az Andok magaslati területein is, ahol a tengerszint feletti magasság elérheti a 3400 métert.^[9]^[10]

Jelenlegi elterjedésük és a filogenetikai bizonyítékok arra engednek következtetni, hogy a Pepsis nemzetség Amazóniából származik, és a Gondwana őskontinens részekre szakadása után vált önálló nemzetséggé.^[9]

Táplálékuk[szerkesztés]

A lárvák négytüdős pókokkal (Mygalomorpha), pl. tarantulákkal táplálkoznak,^[9] a kifejlett egyedek viszont csak nektárt fogyasztanak, különösen kedvelik a selyemkóró (Asclepias) nemzetség virágait.^[7]

Szaporodásuk[szerkesztés]

Az állatok magányosan élnek, csak a szaporodás céljából találkoznak a másik egyeddel egy rövid időre.^[8] A párzás virágokon, vagy egy növény közelében történik, amelyet a hímek védenek. A nőstények párzás után felkeresik a tarantulák odúit, vagy maguk alakítanak ki fészkeket földbe vájt üregekbe és ebbe húzzák a hegyes, görbe, fullánkjukkal befecskendezett mérgükkel megbénított áldozatokat, majd testükre egyetlen petét raknak. A kikelt lárvák belefúrják a megbénított pók testébe magukat, először az áldozat hemolimfájával táplálkoznak, később a szöveteiket kezdik el enni, kezdetben gondosan elkerülve a létfontosságú szerveket, hogy a gazdatest minél tovább élve maradjon, míg a lárva teljesen ki nem fejlődik. Az utód végül kifejlett egyedként bújik ki a pókból.^[7]

Mérgük[szerkesztés]

A nőstény fullánkja akár hét milliméter hosszú is lehet.

A megszúrt pók az erős méreg hatására mindenképpen elpusztul, még akkor is, ha valami miatt a pete nem kel ki, mert olyan erős a befecskendezett idegméreg, hogy a bénult állapot egy idő után légzésleálláshoz vezet. A tarantula darazsak meglehetősen szelídek (ismert ellenségük nincs), indokolatlanul nem szúrnak, de ha igen, az ember és más gerincesek számára az egyik legfájdalmasabb csípés a világon. Justin Orvel Schmidt amerikai entomológus megalkotta a szúró rovarok fájdalomskáláját, önkéntes vagy akaratlan alanyok segítségével. Csípését azonnal hatónak, villámcsapásszerűnek értékeli, ami teljesen legyengíti az áldozatot. A tarantulaölő darázs a Justin Schmidt amerikai entomológus féle rovarcsípési fájdalomskálán^[11] a második helyen szerepel, csak a trópusi bikahangya (Paraponera clavata) előzi meg.^[12]^[13]^[14] Schmidt egytől négyig terjedő rangsorolásában a tarantuladarázs a négyes szintet kapta, mert csípése szinte elviselhetetlenül fájdalmas.^[8]