PT–76
| PT–76 | |
 | |
| Kijevben kiállított PT–76-os harckocsi | |
| Fejlesztő ország |  Szovjetunió |
| Harctéri alkalmazás | |
| Gyártó | Volgográdi Traktorgyár |
| Gyártási darabszám | több mint 3000 |
| Általános tulajdonságok | |
| Személyzet | 3 fő |
| Hosszúság | 7,625 m |
| Szélesség | 3,14 m |
| Magasság | 2,195 m |
| Tömeg | 5,3 |
| Páncélzat és fegyverzet | |
| Páncélzat | 6–15 mm |
| Elsődleges fegyverzet | 1 darab 76,2 mm-es D–56T típusú huzagolt csövű harckocsiágyú |
| Másodlagos fegyverzet | 1 darab 7,62 mm-es SZGMT géppuska (lövegcsővel párhuzamosítva) |
| Műszaki adatok | |
| Motor | V–6 dízelmotor |
| Teljesítmény | 240 LE |
| Felfüggesztés | torziós rugók |
| Sebesség | 44 km/h (műúton) km/h |
| Hatótávolság | 240–260 km km |
 A Wikimédia Commons tartalmaz PT–76 témájú médiaállományokat. | |
A PT–76 (oroszul: ПТ – плавающий танк, magyar átírásban: plavajuscsij tank, magyarul: úszó harckocsi, a 76-os szám a beépített ágyú űrméretére utal) a Szovjetunióban az 1950-es évek elején kifejlesztett és hadrendbe állított úszó harckocsi, melyet felderítésre és tűztámogatásra alkalmaztak. Nagy mennyiségben gyártották, a Szovjetunión és a Varsói Szerződés tagállamain kívül számos más országban is elterjedt volt. A Szovjet Hadseregben 1951-ben rendszeresítették. A Magyar Néphadsereg is szolgálatba állította. A Volgográdi Traktorgyár (VTZ) és a leningrádi Kirov Gyár (LKZ) gyártotta 1953–1969 között. A páncéltestet alapul véve több más harcjárművet alakítottak ki belőle, így a PT–os alváza szolgált alapul a BTR–50 páncélozott szállító járműnek, az ASZU–85 légideszant önjáró páncéltörő lövegnek és az MT–LB könnyű páncélozott vontatónak. Több rendszeresítő országban a harckocsin alapuló saját változatot fejlesztettek ki.
Története
[szerkesztés]Előzmények
[szerkesztés]A második világháború előtti években a Szovjetunió rendelkezett a legnagyobb úszóharckocsi-parkkal (T–37A, T–38, T–40). Ezek a második világháború kitörésekor azonban már elavultnak számítottak, többségük pedig a háborúban elpusztult. A Szovjet Hadsereg rendelkezett ugyan úszó szállítójárművekkel, ám a tűztámogatásra is képes úszó harcjárműveket csak a háborút túlélt elavult úszó harckocsik jelentették. Az európai hadszíntér földrajzi sajátossága, a vizekkel erősen tagolt felszín miatt az 1940-es évek végére egyre erősebb igény mutatkozott a Szovjetunióban az úszóképes harcjárművek iránt. Különösen szükségessé tette ezt az a körülmény, hogy az erősödő hidegháború egyik fő hadszínterének a közép-európai térség ígérkezett.
Az úszó harckocsi kifejlesztésére tett első próbálkozás közvetlenül a második világháború után történt. 1946-ban a 112. sz. Krasznoje Szormovo gyárat bízták meg egy úszó harckocsi és egy úszóképes páncélozott szállító jármű kifejlesztésére. A Krasznoje Szormovo ugyan hajógyár volt, de a háború alatt harckocsikat is gyártottak ott, így a harcjárművekkel kapcsolatos gyártási tapasztalata is volt. Az R–39 és R–40 jelzésű járművek tervezése 1946-ban kezdődött el, a prototípusok pedig 1948-ra készültek el. A járművek a vízben kiereszthető hajócsavarral közlekedtek, a kormányzásra pedig hagyományos kormánylapát szolgált. A harcjárművek az elvégzett tesztek alapján igen rossz teljesítményt mutattak. A járművek a háború előtti úszó harckocsik és harcjárművek képességeit nem haladták meg. Gyenge volt a páncélzatuk, rossz volt a vízben a stabilitásuk, alacsony a sebességük. Az R–39 harckocsi ráadásul a próbák során egy alkalommal elsüllyedt. A sikertelenségek hatására a Krasznoje Szormovo gyárban felhagytak az úszó harcjárművek fejlesztésével, ráadásul az úszó harckocsik programját kitüntetett figyelemmel kísérő Sztálin elégedetlensége nyomán felelősségre vonásra is sor került (leváltották a gyár igazgatóját és a főkonstruktőrt).
Jelenleg (2020-ban) a Budai Várnegyedben, a Kapisztrán téren, a Hadtörténeti Múzeum mögötti szabad területen áll egy példány.
Források
[szerkesztés]- M. Barjatyinszkij: Plavajuscsij tank PT–76, 2004/1. különkiadás
További információk
[szerkesztés]- www.tanks-encyclopedia.com (angolul)
 | |||||||
