Ugrás a tartalomhoz

Osztrák polgárháború

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Osztrák polgárháború
A szövetségi hadsereg katonái a bécsi Operaház előtt
A szövetségi hadsereg katonái a bécsi Operaház előtt
Dátum1934. február 12-15.
HelyszínAusztria nagyobb városai
EredményA Dollfuß-kormány győzelme, a Szociáldemokrata Párt betiltása
Harcoló felek
Osztrák Szociáldemokrata Munkáspárt Első Osztrák Köztársaság
  • Hazafias Front
  • Heimwehr
  • rendőrség
  • szövetségi hadsereg
    • Parancsnokok
    Ludwig BernaschekEngelbert Dollfuß
    Emil Fey
    Haderő
    10–20 ezer ellenálló Schutzbund-tag[1]kb. 60 ezer katona, rendőr, Heimwehr-tag[1]
    Veszteségek
    193 halott, 493 sebesült, 9 kivégzett104 halott, 309 sebesült

    Az osztrák polgárháború (vagy 1934-es februári felkelés; németül Februaraufstand 1934; Österreichischer Bürgerkrieg)[2][3] több száz halálos áldozatot követelő fegyveres összecsapás-sorozat volt a nagyobb osztrák városokban, 1934 februárjában.

    A harcot a Szociáldemokrata Munkáspárt (SDAP) lefegyverzéstől félő helyi szervezetei, valamint a Köztársasági Védelmi Szövetség (Republikanischer Schutzbund) kezdeményezte (utóbbit a diktatorikus Dollfuß-kormány az előző évben betiltotta). Velük állt szemben a Dollfuß kancellár vezette kormány és a neki alárendelt államhatalmi intézmények (rendőrség, csendőrség, szövetségi hadsereg), valamint a jobboldali, paramilitáris Heimwehr. A konfliktus négy nap után a szélsőjobboldali kormány győzelmével zárult.

    Előzmények

    [szerkesztés]

    1918. november 12-én Német-Ausztria ideiglenes nemzetgyűlése megszavazta, hogy a mintegy két hete létező új állam köztársaság, és egyúttal a Német Köztársaság része. Első kancellárnak a szociáldemokrata Karl Rennert választották meg.

    A lakosság nagy része, valamint a legtöbb új párt - a monarchisták és a kommunisták kivételével - Német-Ausztriát a német nemzet részének tekintette. Általánosan elfogadott volt az a nézet, hogy a magyar mezőgazdasági és a cseh ipari területektől megfosztott „csonka állam” önmagában nem lehet életképes. A Németországhoz való csatlakozást azonban az első világháborúban győztes hatalmak megtiltották. Az 1919 szeptemberében aláírt St. Germain-i békeszerződésben (amit az ausztriai németek diktátumnak tartottak) kikötötték, hogy Ausztria önálló marad. Amikor az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1919. október 21-én ratifikálta a békeszerződést, egyúttal átnevezték az államot Osztrák Köztársaságra.

    Az újdonsült állam gazdasága a háború utáni kétéves, inflációval járó fellendülés után szorult helyzetbe került. A hiperinflációnak csak 1924 elején sikerült véget vetni népszövetségi kölcsön segítségével. 1914-ben 10 ezer koronáért még egy egész háztömböt meg lehetett venni, 1922 decemberében viszont már csak egy kenyeret adtak érte. A schilling 1925-ös bevezetésével fellendült a gazdaság, de a konjuktúrának az 1929-es világgazdasági válság véget vetett. 1933-ban a munkaképes lakosság mintegy harmada volt munka nélkül.

    A világháború utáni időszak társadalmi nyugtalanságát és a gazdasági problémákat egyre élesebb politikai polarizáció kísérte. A két nagy legnagyobb erő a Keresztényszociális Párt (Christlichsoziale Partei; amely kis többséggel ugyan, de kormányt tudott alakítani) és a különösen Bécsben erős Szociáldemokrata Munkáspárt (Sozialdemokratische Partei Österreichs) voltak. A Német Nemzeti Mozgalom (Deutschnationale Bewegung), a keresztényszociálisok koalíciós partnerei, harmadikutasként definiálták magukat; ők továbbra is törekedtek a Németországgal való egyesülésre és elsősorban vidéken (például Stájerországban vagy Salzburgban) rendelkeztek sok követővel.

    Mellettük léteztek olyan paramilitáris szervezetek is, mint a jobboldali Heimwehr (amelynek nem volt kinyilvánított pártkötődése) vagy a szociáldemokraták Köztársasági Védelmi Szövetsége (Republikanischer Schutzbund). A Heimwehr a baloldali szélsőségesektől kívánta megvédeni az államot, míg a Schutzbund a köztársaság védelmezőjének tartotta magát, de egyúttal el kellett fogadnia azt, hogy a szociáldemokrata párt prograja szerint a proletárdiktatúrára törekedett. A nemzetiszocialisták (NSDAP) félkatonai egyesületei (az SA és az SS) az 1920-as években jelentéktelenek voltak Ausztriában.

    A politikai feszültség 1927-ben tovább eszkalálódott: a burgenlandi Somfalván egy Schutzbund-felvonuláson egy császárhű frontharcos veteránszövetség tagjai két embert (egyikük gyerek volt) agyonlőttek. A feltételezett elkövetőket az esküdtszék felmentette. A bíróság döntését követő napon, 1927. július 15-én a Szociáldemokrata Párt vezetősége már nem tudta kontrollálni a felháborodott tömeg tüntetéseit. Az ún. júliusi felkelés során a tüntetők megrohamozták és felgyújtották a parlament melletti Igazságügyi Palotát. Mikor már a rendőrség épületeit is támadták, Johann Schober főkapitány utasítást adott a tüntetések fegyveres elfojtására. A rendőrök a menekülőkre és a járókelőkre is lőttek.

    Az összecsapásokban 89-en haltak meg (köztük négy rendőr), 1057-en megsebesültek. Az Ernst Rüdiger Starhemberg által vezetett Heimwehr közel ezer új tagot regisztrálhatott; de egyúttal - mivel Ignaz Seipel keresztényszociális kancellár elutasított minden, a túlzott rendőri intézkedést illető kritikát - az év végéig 28 ezren léptek ki a katolikus egyházból. A politikai élet polarizációja minden addigi mértéket felülmúlt.

    Az 1930-as évek elején számos európai országban megerősödtek a fasiszta mozgalmak. Ausztriában sem történt ez másként, elsősorban a Heimwehr képviselte az olasz mintájú fasiszta eszméket. A Nyugat-Európában elszigetelt bécsi kormány Mussolinit az egyik legfontosabb támogatójának tekintette.

    A parlament felfüggesztése és a diktatúra bevezetése

    [szerkesztés]
    Engelbert Dollfuß (1933)

    1933 márciusában Engelbert Dollfuß keresztényszociális kancellár felfüggesztette a parlament működését. Dollfuß a vasutasok béréről szóló szavazás során kialakult patthelyzetet és a parlament három elnökének taktikai lemondását használta fel arra, hogy a parlamentet cselekvésképtelennek nyilvánítsa. Sem Wilhelm Miklas köztársasági elnök, sem a kormány nem próbálta meg rendezni a válságot.

    1933 márciusában az osztrák vasutasok sztrájkba léptek, mert fizetésüket három részletben akarták kifizetni. Március 4-én a parlamentben szavazást kellett volna tartani a sztrájkolókkal szembeni fellépésről. Mivel azonban az országgyűlés mindhárom elnöke lemondott, hogy frakciójával együtt szavazzon, a parlament nem volt határozatképes, mert az ülést nem lehetett a szabályoknak megfelelően folytatni és lezárni.

    A kormánynak jogában állt rendkívüli rendeleteket hozni; ezt még az 1917-es hadigazdasági törvény rögzítette, amelyet a háború utáni időszakban elégtelenül igazították a köztársasági alkotmányhoz. Dollfuß ezt a törvényt használta fel arra, hogy népképviselet nélkül kormányozzon. Amikor a parlament 1933. március 15-i megpróbált újra összeülni (a nagynémet párti harmadik elnök visszavonta lemondását), azt rendőri erővel akadályozták meg.

    Az alkotmánybíróságot megbénította keresztényszociális tagjainak lemondása, mert sem a szövetségi elnök, sem a szövetségi kancellár nem nevezett ki a helyükre új bírákat. Ezzel megnyílt az út egy, a fasiszta Olaszország mintájára kialakítandó, tekintélyelvű, korporatív államberendezkedés felé. 1933. május 20-án Dollfuß megalapította az állampártnak szánt "hazafias és keresztény szellemű" Hazafias Frontot.

    Fegyveres összecsapások után 1933. május 26-án betiltották az Osztrák Kommunista Pártot, (Kommunistische Partei Österreichs, KPÖ)[4] öt nappal később pedig a szociáldemokraták Köztársasági Védelmi Szövetségét is.

    Az 1933. június 19-i robbantásos merényletek után betiltották a Heimwehrhez kapcsolódó Stájer Honvédelmi Szövetséget (Steirischer Heimatschutz) és az NSDAP-t, amely innentől - a Schutzbundhoz és a KPÖ-hez hasonlóan - kénytelen volt áttérni a földalatti működésre.

    1933 júliusában kiadták a „Védőcsapat-rendeletet”, amely alapján a kormányt támogató ún. önkéntes védőcsapatokat (Freiwilliges Schutzkorps) hoztak létre.[5]

    Ezt követően Dollfuß, a Hazafias Front és a Heimwehr nekilátott a maradék szociáldemokrata és marxista irányultságú munkásmozgalmi szervezetek felszámolásának. 1934. január 21-én betiltották a szociáldemokrata Arbeiter-Zeitung-ot ("Munkásújság"). Három nappal később parancsot adtak, hogy kutassák át a pártépületeket és a tagság lakásait fegyverek után. A szociáldemokrata vezetőség tehetetlenül tűrte mozgalmuk fokozatos ellehetetlenítését.

    A felkelés

    [szerkesztés]
    Katonák a bécsi Operaház előtt

    1934. február 12-én a rendőrség Dollfuß utasítása alapján fegyverek után kutatva be akart hatolni a szociáldemokraták linzi pártházába, a Hotel Schiffbe, de a Schutzbund tagjai Richard Bernaschek helyi parancsnok vezetésével tüzet nyitottak rájuk. A pártvezetés előző éjjel táviratot küldött Bernascheknek, amelyben figyelmeztették az akcióra és arra utasították, hogy várja meg a vezetőség döntéseit (A néni állapota szinte reménytelen. A műtétet halassza el a hétfői orvosi konzultáció utánra). A táviratot azonban a hatóságok elfogták és nem jutott el a címzetthez.[6]

    A linzi ellenállás híre nagyon gyorsan elterjed és a felkelés az ország más részeire is fellángolt. Több napig heves harcok folytak, különösen Bécsben és más ipari városokban (mint Steyr, St. Pölten, Weiz, Eggenberg, Kapfenberg, Bruck an der Mur, Ebensee, Wörgl). Bécsben a felkelés központjai munkásnegyedek ésaz önkormányzati épületek voltak (Karl-Marx-Hof a 19. kerületben, Goethehof Kaisermühlenben a 2. kerületben (ma 22. kerület), Sandleitenhof a 16. kerületben, Reumannhof az 5. kerületben, Schlingerhof a 21. kerületben).

    Alexander Eifler vezérkari főnök már 1931 óta készített terveket a Schutzbund számára, előkészülve a grazi, a stájer iparvidéki és a bécsi harcokra. Linzre és Salzburgra is készültek harc- és riadótervek. A cél az volt, hogy előzetes támadással megakadályozzák a rendőri erők és a hadsereg együttműködését. A laktanyákat, rendőrőrsöket és őrszobákat barikádokkal akarták elszigetelni, majd elfoglalni. Megkísérelték volna a bécsi kormány és a szövetségi tartományok hatóságainak túszul ejtését és általános sztrájkkal megbénítani a kommunikációt és az ellenség utánpótlását. Kudarc esetén a nagy munkástelepeken, pártházakban és a bécsi nagy bérházakban akartak védekezni.

    A kormány és a hadsereg már 1934 februárja előtt nagy vonalakban tisztában volt a terveikkel; ellenintézkedésként a hadsereg és a polgári önkéntesek mozgósítását tervezték, valamint megelőzésként a Schutzbund vezetőinek letartóztatását. Előkészültek a városi harcokra, meghatározták a fegyverhasználat feltételeit (kézifegyverektől a tüzérségig), a rendőrséget (pl. Bécsben) páncélautókkal szerelték fel.[7]

    A felkelés leverésének emlékére kiadott Heimwhr-jelvény

    Ezzel együtt mind a szociáldemokrata pártvezetést, mind a kormányt meglepte a harcok kitörése. A vezetőségen belüli nézeteltérések miatt a szociáldemokraták nem tudták összehangolni akcióikat. A kormány ezzel szemben minden megelőző intézkedését életbe léptette. A rendőrség igyekezett feloszlatni a Schutzbund-tagok gyűléseit, házkutatásokat tartottak, sokakat letartóztattak. Ha ellenállásba ütköztek, segítséget kértek a hadseregtől, lezárták a helyszínt, majd leverték az ellenállást. A nagyobb városokban a szomszédos kerületeket és városrészeket is lezárták. Bevezették a hadiállapotot és a kijárási tilalmat, bezárták az iskolákat. A nagyobb ellenállási gócoknál a hadsereg nehézfegyvereket, tüzérséget is bevetett.[8]

    Eközben az ország jelentős részén (Alsó-Ausztria, Karintia, Salzburg, Tirol, Vorarlberg és Burgenland) teljes nyugalom uralkodott; Karintia és Vorarlberg vezető szociáldemokratái kezdettől fogva elhatárolódtak a felkeléstől; Klagenfurt polgármestere és Karintia kormányzóhelyettese kijelentette kilépését a Szociáldemokrata Pártból. A korabeli napilapokban csak kisebb tudósítások jelentek meg a lázadásról. Stefan Zweig, a szociáldemokrata irányultságú kortárs író így emlékezett: Aki azt a feladatot tűzte ki maga elé, hogy koráról minél őszintébb és élőbb képet adjon, annak elég bátornak kell lennie ahhoz, hogy kiábrándítsa a romantikusokat... Bármennyire furcsa is, de én Bécsben voltam azokban a történelmi 1934-es februári napokban és semmit sem láttam a Bécsben lezajlott sorsdöntő eseményekből, és semmit, de még a legcsekélyebbet sem tudtam róluk. Ágyúztak, házakat foglaltak el, holttestek százait hordták el - én nem láttam egyet sem. ... A belső kerületekben minden a szokásos módon, nyugodtan és szabályosan folyt, míg a külvárosban tomboltak a harcok, és mi ostoba módon elhittük a hivatalos jelentéseket, hogy már mindent befejeztek és elintéztek.[9]}}

    A rendőrség, a hadsereg és az őket támogató Heimwehr végül mindenütt viszonylag könnyen legyőzték a rosszul szervezett, kétségbeesetten harcoló Schutzbund-osztagokat. Helyzetüket megkönnyítette, hogy a munkásság nem követte az általános sztrájkra való felhívást; a fegyveres erők tagjai sem voltak szolidárisak a felkelőkkel, a hadsereg, a rendőrség és a csendőrség hű maradt a diktatórikus államhoz. Az államhatalom fegyverekkel - főleg tüzérséggel - is sokkal jobban volt ellátva.

    A Dollfuß-kormány 1934. március 1-jén közzétett adatai szerint a felkelők közül 170 férfi, 21 nő és két gyermek esett el, valamint 493-an megsebesültek; a kormányoldal 104 halottat és 309 sebesültet vesztett.[10] A szociáldemokraták és a kommunisták kétségbe vonták a számaikat. George Eric Rowe Gedye brit újságíró 1500-2000 halottra és 5000 sebesültre becsülte az áldozatok számát.[10] A történészek becslései az hivatalos adatokhoz állnak közelebb: Gerhard Botz 196-270 halálos áldozatot számlált össze a polgári lakosság esetében és 124-et a kormányzati oldalon.[11] Kurt Bauer történész szerint a februári áldozatok adatbázisa alapján a felkelés összesen 357 emberéletet követelt.[12]

    Február 14-én az utolsó felkelők a bécsi Floridsdorfban letették a fegyvert.[13]

    Következmények

    [szerkesztés]
    Emléktábla a felkelés kiindulópontján, a linzi Hotel Schiff udvarán
    A kivégzett Viktor Rauchenberger és Johann Hois sírköve a St. Pölten-i temetőben

    Már hónapokkal korábban, 1933. november 11-én a kormány az egész országra vonatkozóan bevezette a szükségállapotot és bizonyos bűncselekmények esetében (gyilkosság, gyújtogatás, szabotázs) ismét engedélyezték a halálbüntetést. A vádlottak sorsáról négy bíróból álló statáriális bíróságok rövidített eljárással, három napon belül határoztak.[14] 1934 februárját megelőzően a statáriális bíróságok két ügyben hoztak halálos ítéletet, az egyiket végre is hajtották. 1934. február 12-én ezen bíróságok hatáskörét kiterjesztették a "lázadás" bűntettére is, így a Schutzbund-tagokat halálra is ítélhették.[14]

    A letartóztatott schutzbundistákat elfogult, politikailag motivált eljárás során ítélték el, sokszor erőszakkal kikényszerített tanúvallomások alapján.[15] 24 személyt ítéltek halálra. Közülük 15 később kegyelmet kapott, de kilencet felakasztottak.[16]

    Az ítéletek végrehajtását a kormányoldalon belül is kritizálták. Starhemberg, a Heimwehr vezetője értelmetlennek tartotta és szégyenletes bosszút látott benne; ezzel szemben társa, Emil Fey ragaszkodott hozzá. Theodor Innitzer bíboros és a Szentszék kegyelmi kérvényeit nem vették figyelembe. Korábban, 1933 őszén felállították Wöllersdorfban a Dollfuß-rendszer ellenfeleinek fogolytáborát. Ide eleinte főleg kommunistákat és nemzetiszocialistákat internáltak, 1934 februárja után pedig szociáldemokratákat is.

    A szociáldemokrata párt vezetői (többek között Otto Bauer és Julius Deutsch) Csehszlovákiába menekültek. A Szociáldemokrata Pártot és minden szociáldemokrata szak- és munkásszervezetet betiltották. Ezáltal az ellenzéket effektíve felszámolták és megnyílt az út a fasiszta jellegű korporatív állam létrehozásához. 1934. május 1-jén kihirdették az új alkotmányt.

    A Csehszlovákiába menekült osztrák szociáldemokraták (köztük Bruno Kreisky, a későbbi kancellár) megalapították az Osztrák Forradalmi Szocialisták szervezetét (Revolutionäre Sozialisten Österreichs, RSÖ). A betiltott Arbeiter-Zeitung-ot és röplapjaikat Prágában nyomtatták ki, majd Ausztriába csempészték. A kommunista párt a Vörös Segély kereteiben támogatási kampányt szervezett az elesettek és kivégzettek családjai számára; 1934 júliusáig összesen 800 ezer schillinget gyűjtöttek össze Ausztriában és külföldön. A Szovjetunióban sok munkás egyórai bérét ajánlotta fel az osztrák áldozatok javára.[17]

    Néhány hónappal a februári felkelés után, 1934. július 25-én a nemzetiszocialisták megpróbálták erőszakkal átvenni a hatalmat. Az ún. júliusi puccs sikertelen volt, mert a fegyveres testületek hűek maradtak a kormányhoz, de a náciknak sikerült behatolniuk a szövetségi kancelláriába, ahol Dollfußt meggyilkolták.

    A februári felkelés leverése után, az új alkotmány bevezetésével Ausztria Európa diktatorikus, tekintélyelvű államai közé lépett, külpolitikailag elszigetelődött a demokráciáktól. Hitler Németországának terjeszkedési törekvéseivel szemben Olaszország maradt a legfontosabb szövetségese, amely azonban belebonyolódott az abesszíniai háborúba, nagy szüksége volt a németek jóindulatára és egyre kevésbé vette figyelembe az osztrák érdekeket.

    A rendszer belpolitikailag is egyre inkább elszigetelte magát, mivel a szociáldemokraták - főleg a végrehajtott halálos ítéletek miatt - elfordultak az államtól és nyílt ellenállásra szólítottak fel (pl. röplapok terjesztésével) vagy belső emigrációba vonultak. A szociáldemokratákat és a nemzetiszocialistákat (akik közös ellenségre találtak az ausztrofasiszta rezsimben) együtt tartották fogva a rendszer börtöneiben. Ez a második világháború után enyhítette a volt nemzetiszocialisták politikai megítélését. Mint az 1938-as Anschluss során kiderült, az osztrákok ellenállása a nácizmussal szemben sokat enyhült; utólagos becslések szerint az ausztrofasiszta rendszer csak a polgárok mintegy harmadának támogatását élvezhette.

    Jegyzetek

    [szerkesztés]
    1. ↑ a b Februarkämpfe 1934 (német nyelven). Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes . (Hozzáférés: 2023. december 5.)
    2. ↑ Katharina Prager: Berthold Viertel und die Möglichkeiten einer biographischen Analyse österreichischer und deutscher kultureller Identität. In: Zeitgeschichte, Heft 3/2010, S. 182 (Online bei ANNO)sablon:ANNO/Wartung/ztg
    3. ↑ Peter Huemer: Das 34er-Jahr: Widerstand und Heroismus. In: Tageszeitung Der Standard, Wien, 12. Februar 2014, S. 35, und Website des Blattes vom 11. Februar 2014.
    4. ↑ Herbert Steiner: Die Kommunistische Partei Österreichs und die nationale Frage. In: Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandes (Hrsg.): „Anschluß“ 1938. Österreichischer Bundesverlag, Wien 1988, ISBN 3-215-06898-2, S. 79.
    5. ↑ [Verordnung der Bundesregierung vom 7. Juli 1933, betreffend die Aufstellung eines freiwilligen Schutzkorps (Schutzkorpsverordnung). In: BGBl. Nr. 292/1933. Wien 12. Juli 1933
    6. ↑ Bauer 2019, S. 29. Weiters: 12. bis 15. Februar 1934 In: Weblexikon der Wiener Sozialdemokratie. auf dasrotewien.at, abgerufen am 4. April 2019.
    7. ↑ Kurt Peball: Februar 1934: Die Kämpfe. In: Ludwig Jedlicka, Rudolf Neck (Hrsg.): Das Jahr 1934: 12. Februar. Protokoll des Symposiums in Wien am 5. Februar 1974. Oldenbourg/Wien 1975, S. 25–33, hier S. 27 f.; Diskussionsbeitrag Kurt Peball, S. 135.
    8. ↑ Kurt Peball: Februar 1934: Die Kämpfe. In: Ludwig Jedlicka, Rudolf Neck (Hrsg.): Das Jahr 1934: 12. Februar. Protokoll des Symposiums in Wien am 5. Februar 1974. Oldenbourg/Wien 1975, S. 25–33, hier S. 29.
    9. ↑ Stefan Zweig: Die Welt von Gestern. Erinnerungen eines Europäers. S. Fischer, Frankfurt am Main 1994, ISBN 3-10-397017-X, S. 441.
    10. ↑ a b Bauer 2019, Kapitel Zur Problematik der Opferzahlen. S. 71–74.
    11. ↑ Gerhard Botz: Gewalt in der Politik. Attentate, Zusammenstöße, Putschversuche, Unruhen in Österreich 1918 bis 1938. München 1983, S. 257f und 306, zitiert nach Bauer 2019, S. 72.
    12. ↑ Bauer 2019, Kapitel Anzahl und Verteilung der Februaropfer. S. 74–79.
    13. ↑ Letzte Wiener Rebellenhochburg niedergekämpft!. In: Neues Wiener Journal, 15. Februar 1934, S. 5
    14. ↑ a b Emmerich Tálos: Das austrofaschistische Herrschaftssystem: Österreich 1933–1938. 2. Auflage. Lit, Wien 2013, S. 48 f.; Wolfgang Neugebauer: Repressionsapparat und -maßnahmen 1933–1938. In: Emmerich Tálos (Hrsg.): Austrofaschismus: Politik, Ökonomie, Kultur, 1933–1938. 7. Auflage. Lit, Wien 2014, S. 301 f.
    15. ↑ Winfried R. Garscha: Opferzahlen als Tabu. Totengedenken und Propaganda nach Februaraufstand und Juliputsch 1934. In: Ilse Reiter-Zatloukal, Christiane Rothländer, Pia Schölnberger (Hrsg.): Österreich 1933–1938. Interdisziplinäre Annäherungen an das Dollfuß-/ Schuschnigg-Regime. Böhlau, Wien 2012, S. 111–128, hier S. 116 f.
    16. ↑ Winfried R. Garscha: Opferzahlen als Tabu. Totengedenken und Propaganda nach Februaraufstand und Juliputsch 1934. In: Ilse Reiter-Zatloukal, Christiane Rothländer, Pia Schölnberger (Hrsg.): Österreich 1933–1938. Interdisziplinäre Annäherungen an das Dollfuß-/ Schuschnigg-Regime. Böhlau, Wien 2012, S. 111–128, hier S. 117.
    17. ↑ Franz Kain: Die Februarkämpfe 1934 in Linz: Kommunisten waren aktiv beteiligt. In: „Der Kampf war hart und schwer“ Februar 1934. Die KPÖ in den Februarkämpfen in Oberösterreich. Eine Dokumentation der KPÖ-Oberösterreich. Linz 2009, S. 9.

    Irodalom

    [szerkesztés]
    • Kurt Bauer: Der Februar-Aufstand 1934. Fakten und Mythen. Böhlau Verlag, Wien/Köln/Weimar 2019, ISBN 978-3-205-23229-2.
    • Josef Fiala: Die Februarkämpfe 1934 in Wien Meidling und Liesing. Ein Bürgerkrieg, der keiner war. Dissertation, Universität Wien 2012 (PDF-Datei auf univie.ac.at).
    • Irene Etzersdorfer, Hans Schafranek (Hrsg.): Der Februar 1934 in Wien. Erzählte Geschichte. Verlag Autorenkollektiv, Wien 1984, ISBN 3-85442-030-7.
    • Helmut Fiereder: Der Republikanische Schutzbund in Linz und die Kampfhandlungen im Februar 1934. In: Historisches Jahrbuch der Stadt Linz 1978. Linz 1979, S. 201–248
    • Winfried Garscha: Der Streit um die Opfer des Februar 1934. In: Mitteilungen der Alfred-Klahr-Gesellschaft. 21. Jahrgang, Nr. 1, März 2014 (PDF-Datei auf klahrgesellschaft.at).
    • Erich Hackl, Evelyne Polt-Heinzl (Hrsg.): Im Kältefieber. Februargeschichten 1934. Picus Verlag, Wien 2014, ISBN 978-3-7117-2009-2.
    • Stephan Neuhäuser (Hrsg.): „Wir werden ganze Arbeit leisten.“ Der austrofaschistische Staatsstreich 1934. Books on Demand, Norderstedt 2004, ISBN 3-8334-0873-1 (Inhaltsverzeichnis, PDF).
    • Gerhard Oberkofler: Februar 1934. Die historische Entwicklung am Beispiel Tirols. Innsbruck 1974.
    • Kurt Peball: Die Kämpfe in Wien im Februar 1934. (= Militärhistorische Schriftenreihe. Heft 25). 2. Auflage, Österreichischer Bundesverlag für Unterricht, Wissenschaft und Kunst, Wien 1978, ISBN 3-215-01667-2.
    • Hans Schafranek: „Die Führung waren wir selber.“ Militanz und Resignation im Februar 1934 am Beispiel Kaisermühlen. In: Helmut Konrad, Wolfgang Maderthaner (Hrsg.): Neuere Studien zur Arbeitergeschichte. Band 2, Beiträge zur politischen Geschichte, Wien 1984, S. 439–469.
    • Robert Streibel: Februar in der Provinz. Eine Spurensicherung zum 12. Februar 1934 in Niederösterreich. Edition Geschichte der Heimat, Grünbach 1994, ISBN 3-900943-20-6.
    • Emmerich Tálos, Wolfgang Neugebauer (Hrsg.): Austrofaschismus. Politik, Ökonomie, Kultur. 1933–1938. 5. Auflage. LIT, Wien 2005, ISBN 3-8258-7712-4.
    • Emmerich Tálos: Das austrofaschistische Österreich 1933–1938. LIT, Wien 2017, ISBN 978-3-643-50814-0.
    • Hans-Peter Weingand: Die KPÖ und der Februar 1934. Clio Verlag, Graz 2020, ISBN 978-3-902542-83-0.
    • Erika Weinzierl: Der Februar 1934 und die Folgen für Österreich. Picus Verlag, Wien 1994, ISBN 3-85452-331-9.

    Fordítás

    [szerkesztés]
    • Ez a szócikk részben vagy egészben a Februarkämpfe 1934 című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
    A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Osztrák_polgárháború&oldid=27453167”