Magyar népművészet

A magyar népművészet a művészet minden formája, amely a magyar népi kultúra keretében készült. Tágabb értelemben valamennyi népművészeti ágazat ide tartozik (népköltészet, népzene, néptánc, díszítőművészet, népviselet stb.); szűkebb értelemben csak a tárgyak művészi megformálása.

A népművészet megnyilvánulásai részben alakító vagy építő munka nyomán keletkeznek, mint a templom vagy a lakóház külső és belső részletei, a bútorzat, az épített emlék­jelek, a lakóház részletei, a ruházat típusai, a kéziszerszámok, edények, zeneszerek, dísztárgyak és játékok alapformái; ré­szint pedig díszítő jellegűek, mint az előbbieken alkalmazott festett, faragott, mintázott, vésett, illetőleg szövött, varrott, kötött és hímzett díszítmények.

A magyar népművészet tárgyai tájanként változatosak, de az objektumok mögött a munkának és a közösségi életnek hasonló hagyományos törvényei húzódnak meg. Az íratlan közösségi törvények és szokások adnak tartalmat a népművészet motívumainak és a művészi formájú gesztusoknak. Ezekhez a szokásokhoz és törvényekhez, a gazdasági élet lüktetéseihez, a népvilággal érintkező más világokhoz igazodik a népművészet.

A népművészeti munkák készítői évszázadokon át névtelenül, ismeretlenül éltek, s enyésztek el a nép tömegében. Ritkán történt, hogy készítményeikre nevüket vagy a befejezés évszámát feljegyezték. E munkák mindig egy előbbi készítmény másai, változatai voltak, s tradicionális díszítő elemeket tüntettek fel. Bizonyos íratlan törvények tiszteletben tartásával készültek, s körükben egészen kimagasló egyéniségű, egyéni ízlést eláruló mű ritkán akadt. A nemzedékről nemzedékre szálló formák a sok ismétlés folytán rendkívül kiteljesedtek, megértek.

Nevezetes régiók

Nevezetes népművészeti helyek, régiók:

• Dunántúl (rátétes és hímzett díszű bőr subái és ködmönök),
• Kunság,
• Hajdúság,
• Kalotaszeg,
• Palócföld és Veszprém (rátétes és hímzett cifra szűrök, rátétdíszű szokmány, condra, színes pamut- és gyapjúszőttes teríték, szőnyegek, színes ágynemű és ruhahímzések, szép vászon- és posztóruhaformák),
• Torockó (ruhaformák és hímzések),
• Mezőség (színes pamuthímzés)
• Miskolc, Eger, Mezőkövesd és a Balassagyarmat közti rész (színes, szép ruhaformák színes hímzéssel),
• a Duna völgye (áttört csipkeszerű, fehér hímzésű ruhák, kendők),
• Rábaköz, Sárköz, Baranya és Somogy megye (szép ruhaformák és sok szirtes hímzés és szövés),
• az északi megyék (szép ruhaformák, férfi és női színes selyemruha hímzések, aranyhímzések áttöréssel, csipkék),
• Gömör és Hont megye (színes, vert csipkék, színes gyapjúhímzések),
• a Kunság, Csanád és Csongrád megye (színes gyapjúhímzésű ágynemű),
• Szeged (hímzett papucs, zsinórozott férfiruhák),
• Bács-Bodrog és Pest megye (szép ruhafor­mák és hímzések),
• Sárköz (festett tányérok),
• Hódmezővá­sárhely, Mezőtúr, a Palócföld (díszes agyagedények,agyagdomborítású házfaldíszítés, üstökös házak),
• a Göcsej és Somogy déli része (faragott oszlopú házak, kapuk és oromfalak, fejfák),
• Sárköz, a Palócság (festett házi bútorok),
• Mátravidék, Kalotaszeg, Hortobágy és Somogy megye (faragott ivószerszámok, bútorok, guzsalyok, mosósulykok, tükrök stb.),
• Debrecen (bőrcifrás lószerszámok, díszes mézesbáb),
• Miskolc (díszes hímzett és bőrrátétes csizmák).

Történet

A honfoglaló magyarság a kereszténység felvétele után a nyugati keresztény kultúra közvetlen, erős behatása alá került. A külföldi elemek bevándorlása is megindult, és ezek közölt az új szükségleteknek megfelelően sok iparosnak kellett lennie, akik már új művészi elemeket is terjeszthettek a nép között. Az életmód is változott, a pásztorkodás háttérbe szorult, és a földművelés foglalta el a fő helyet.

A honfoglalás utáni időkben a 13. századig török néptöredékek, besenyők, kunok és az alánoktól származó jászok telepedtek be, akik újabb keleti elemekkel gazdagíthatták a magyar népművészetet. Ide számíthatjuk talán az alföldi pásztorok művészetét, amely főként a kunok által lakott területen alakult ki.

Erős szakadást okozhatott, nemcsak általános kulturális fejlődésünkben, de a népművészet kontinuitásában is a 13. századi mongol betörés és a majd másfél századig tartott török hódoltság. Az első az ország területének nagy részét elpusztította és újratelepítését tette szükségessé. Az utóbbi szintén nagy területeket tett lakatlanná. A hódoltság megszűnése után az őslakosságot főként idegen népek betelepítésével pótolták. A török hódoltság révén is sok új keleti elem terjedhetett el az ország művészetében.

Mindennél erősebb nyomot hagyott a népművészetben a magyarságnak a nyugati kultúrközösségbe való belépése. A kereszténység felvétele óta, előbb a nyugati jövevények, illetve a nyugatról betelepített kolostorok iparűző barátai és a céhrendszer kialakulásával megindult iparosvándorlás állandóan fenntartották azt a kapcsolatot, mely a magyarságot a nyugati kultúrához fűzte. Ennek befolyása a vásárok révén a legelhagyatottabb vidékekre is kiterjedt.

Népviselet

Magyar népi viselet az erdélyi Kalotaszentkirályon

Vajdasági magyar népviselet

A magyar mint részben állattenyésztő nép, ruhaanyagul is elsősorban állati terméket, gyapjút és bőrt használt. A gyapjúból nemezt és szűrt készített. A bőrt részint szőrös állapotában meghagyva készítette ki és dolgozta fel felsőruhának, részint szőrétől letisztítva mint irhát használta egyrészt ruhaanyagul, főképpen pedig díszítés céljaira.

A juhász vagy a nép készítette bőrruhákon kevés a hímzés, inkább appliká­ciót vagy szirony díszítést találunk. A hímzés inkább a szűcsmesterek munkáin volt elterjedve. A hímzés előrajzolása, kihímzése nagy ügyességet és gyakorlatot igényel. A bőrruha hímzések fejlődése akkorra tehető, amikor a hímzést előállító egyének kizárólag ennek a munkának kezdtek élni, vagyis mikor a készítő céhes mesterember lett, kinek szép és ízléses munkáját maga a céh is megkövetelte. Kisebb városokban szűcscéhek a 18., a falvakban pedig a 19. században alakultak. A szűcsművészet tetőpontját az 1860-as és ’70-es években érte el Magyarországon, amikor a jobbágyságból felszabadult köznép relatíve jó anyagi viszonyok közé jutott, úgyhogy a díszes, de drága ruhát is megtudta fizetni, s az úri hatóság már nem korlátozhatta a díszes ruhákban való tobzódást.

Bőrből csak felsőruhákat készítettek. Ha ujjatlan, palástszerű, akkor suba volt a neve. A subát úgy a férfiak, mint a nők hordták. A férfi suba általában bokáig ért, a női csípőn alulig.

A magyar nép másik felsőruhája volt a ködmön. Ez egy testhez álló bőr kabát, mely derékban toldott. Alja igen bő, fodros. Szélei körös-kö­rül prémezettek. Mindig szőrével befelé viselik. Leginkább a Dunántúlon, az Alföldön és a Felvidéken hordták.

Irharátéttel díszített ködmönök ma már csak a magyar nyelvterület szélein van­nak, a rátétdíszítést háttérbe szorította a hímzés. Az ősi foglalkozások közé tartozik a szövés-fonás is.

A szőttesek ősi formáinak megmaradását elősegítette az anyag természetéből következő kényszerűen azonos technikai gyakorlat. Ezért őriztek meg a szőtteseink oly sok elemet a közös európai díszítőművességből: az egyszerű mértani formákat (szélesebb, keskenyebb csíkok, különböző egyszerű mértani idomok). Színük a piros, kék, ritkábban fekete.

A szőttesek közül népünk természetesen csak az ünnepibb, egyes alkalomhoz kötött darabokat díszíti. Gazdag kultúrája volt a felvidéki szőtteseknek, s híresek az erdélyi székely „festékes”-ek: összevarrott, vörös, kék, sárga és fehér színekből álló szőnyegek, pokrócfélék. E festékesek a keleti kultúrkörbe tartoz­nak.

Az újabb időkben^[mikor?] fordult az érdeklődés a népi hímzéseink felé.

Díszítőművészet

Kalocsai pingálósszony

A magyar díszítőművészet legősibb emlékeit a különböző kéregmunkák őrzik: a fakéreg használhatóságát már az ősember is ismerhette, s a mi kéregedényeink is minden bizonnyal még a finnugor közösség korára mutatnak. Így az ország különböző vidékeiről való sótartók, az alföldi ivóharangok: díszítésük egyszerű mértani díszítés, magából az összeillesztés kimetszéseiből, s egy-egy vonal vagy pontsorból áll.

Ugyancsak az ősibb népi díszítőművészet emlékeit őrzik a különböző csont- és szarumunkák. Különösen a pásztor- és vadászószerszámok között találunk értékes anyagot, nemcsak szépen kifaragott gombokat, botfejeket, gyűrűket, csatokat, fésűket, de egészen sajátos hagyományanyagot is.

E csont- és szarumunkák közül a legérdekesebbek a por­szaruk, amelyet a 20. század elején a vadászok még puskapor tartására használtak. A porszaruk formáján kívül különösen az egyik díszítőmotívum: a kör- és szvasztikaszerű díszítmény látszik ezt iga­zolni. Ilyen díszítőmotívumok nem­csak a népvándorlás korából ismeretesek, hanem már a hallstatti kultúrából is.

Nyugati hatás alatt keletkezett motívumok naturalista jellegűek, semmi stilizálási szándék nincs bennük. Ez utóbbiak az úri divat hatásai. Szaruból készítette az alföldi, tiszán­túli pásztor a különböző ki­sebb használati cikkeit, ivó és kanásztülkeit.

A díszítésnek egyik módja a spanyolozás: a kimetszett tere­ket spanyolviasszal töltik ki.

Szaruból készítették a különböző formájú fésűket a fésűsök.

Lószőrből is fontak kisebb-nagyobb dísztárgyakat.

A honfoglalás előtti magyar kultúrában nagy szerepe volt a bőrmunkának is. Népi bőrdíszítményeink egy része, ré­szint a pásztorok, részint a szíjgyártók, nyerges, szűcscéhek és paraszti kisiparo­sok munkájában sokat őriz meg ebből az ősi bőrdíszművességből.

A díszítés történhet színes irharávarrással, rátéttel, pillangó és sallang díszítéssel, szironyozással. Szépek a tiszántúli, hajdúsági pásztori bőrmunkák, ostornyelek, övek, tüszők, szíjfonatok.

Fafaragások

Székelykapu

A fafaragásban elöl járnak a pásztori faragások, botok, juhászkampók, ivócsanakok, baltanyelek, a híres tükrös borotvatokok. Ezek díszítő elemei is a régi, mértani, stilizált formákat mutatják, készítésükben igen gondosak, minden tárgynak a faragására másfajta fa alkalmas.

A fafaragás régibb stílusa e tárgyakon mértanias és síkszerű, az újabb, nyugat-európai hatás alatt keletke­zettek naturalista ábrázolások és domborművűek. A faragott bútorok (ládák, lócák stb.) is ezt a két réteget mutatják.

A monumentális faragások közül híresek a fejfák, amelyeknek egy csoportja az egyik elmélet szerint a finnugor ha­lászó kultúra idejére nyúlna vissza, a kopjafa-szerű fejfák mindenesetre a török korból valók.

Híresek a fara­gott székelykapuk is, melyek Viski Károly elmélete szerint a nyugati gótikus vártorony formáiból vezethetők le.

Agyagművesség, fazekasság

Felvidéki ónmázas bokály

A cserépmunka is ősi formájában mutatja nem egyszer díszítőművességünket, bár ez a terület is világosan mutatja az úri hatások nyomait. A legegyszerűbb díszítések: a karcolás, a domború, vájt díszítmény stb.

A magyar cserepesség kifejlődése különböző gócok körül történt, minthogy az agyag helyhez kötötte a fazekasipart.

Régibb cserép­edényeink sokkal egyszerűbbek voltak színekben és díszítményekben is: az úri porcelánedények hatására alakult ki a gaz­dag cserép­edény-kultú­ra.

Egyik leg­nevesebb góc volt a habánok kerámiaipara. Hatásuk az erdélyi cserepességen is érezhető, míg az alföldi, dunántúli cserepesség külön fejlődött.

Hímzés

Matyó szűrhímzés

Halasi csipke

A legkülönbözőbb technikájú és stílusú hímzéseink nagy része az úri hagyomány talaján nőtt; különösen híresek és szépek a kalotaszegi, kalocsai, matyó, rába­közi és sárközi hímzések. A hímzésnek egyik szép és gazdag motívumanyagú csoportja a szűrhímzés.

A magyar népi vászonhímzésnek három fő típusa van: a szál szerint igazodó, a vagdalásos és az írás után való. A magyar virágornamentikát legszebben az írás után való (írásos) technika szólaltatja meg, mely előzetesen a vászonra vagy más anyagra rajzolt díszítmények lapos öltésű haladó ki­töltése. Nevezetesek köztük a mezőkövesdi (matyó hímzés, Borsod), a sár­közi (Tolna), a kalotaszegi és torockói (erdé­lyi) írásos hímzések.

Csipke

A magyar csipke ornamentikában és technikában sokkal közelebb áll az egyes korszakok nyugati ízléséhez és divatjához, mint a hímzés. A népi csipke vidékek szerint különféle technikákat alkalmaz.

Építészet

Melléképület a Göcseji Falumúzeumban

A népi építészet a népművészet sajátos részterülete, amelynek kutatására módszerében, célkitűzésében jól elkülönült tudományág alakult ki. A tárgyi anyagának megőrzését különleges helyzetben a szabadtéri néprajzi múzeumok biztosíthatják. A népi építészet körébe tartoznak a lakóépülethez tartozó építmények (istálló, csűr, kút stb.), továbbá azok az építmények is, amelyeket népi specialisták, falusi, mezővárosi környezetben élő mesterek vagy maguk a népi közösség tagjai készítettek hagyományos anyagok, szerkezetek felhasználásával, nem népi megrendelők számára (pl. kolostorok, uradalmak stb.).

Bútorzat

Bútoraink közül archaikus díszítményeivel kitűnik a szu­szék, amely leginkább olyan négy lábon álló láda volt, amelyben lisztet vagy gabonát tartottak.

A parasztbútornál tanulmányozható leginkább a történelmi stílusoknak (gótika, reneszánsz, barokk) a népművészetre gyakorolt hatása.

Zene és tánc

Kalotaszegi néptáncosok

Kapcsolódó cikkek

• Tulipán a magyar népművészetben
• Magyar Állami Népi Együttes
• Matyó Népművészeti Egyesület
• Népművészet Mestere díj