I. András magyar király
| I. András | |
.jpg) | |
| I. András a trónon (Thuróczi-krónika) | |
| Ragadványneve | Katolikus, Fehér |
| Magyarország királya | |
| Uralkodási ideje | |
| 1046 – 1060 | |
| Koronázása | Székesfehérvár 1047 |
| Örököse | Salamon |
| Elődje | Orseolo Péter |
| Utódja | I. (Bajnok) Béla |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Árpád-ház |
| Született | 1015 körül nem ismert |
| Elhunyt | 1060 december (45 évesen) Zirc |
| Nyughelye | Tihanyi apátság |
| Édesapja | Vazul |
| Édesanyja | Ismeretlen |
| Testvére(i) | |
| Házastársa | Rurik Anasztázia |
| Gyermekei | Salamon, György |
.svg) | |
| I. András címere | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. András témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
I. András (más alakváltozatban: Endre) - (1015 körül – 1060. december 5. előtt), Magyarország királya volt 1046 és 1060 között.[1]
Uralkodása során megerősítette a kereszténységet az országban, és sikeresen lépett fel a Német-római Birodalom támadásai ellen. Ugyan fiát, Salamont még élete során ifjabb királlyá koronáztatta, ám testvérének, Bélának trónra kerülését nem tudta megakadályozni. András nevéhez fűződik a Tihanyi apátság alapítása és a Tihanyi alapítólevél is, amely az egyik legfontosabb magyar nyelvű szórványemléknek számít.
Élete
[szerkesztés]Származása, ifjúsága
[szerkesztés]Édesapja Vászoly (Vazul) volt, akit az I. István ellen szervezett lázadása miatt megvakítottak, és fülébe forró ólmot öntöttek, hogy uralkodásra alkalmatlanná tegyék. Vazul Géza testvérének, Mihálynak volt a fia. Apját későbbi krónikások tévesen nevezték meg Szár Lászlóként, aki Vazul testvére volt. Édesanyja Tátony nembeli volt. Két testvéréről tesznek említést a források, bátyját Leventének, öccsét Bélának hívták.
Apjuk megvakításakor fiainak menekülniük kellett. Először Csehországba kerültek, majd nem sokkal később tovább mentek Lengyelországba, ahol Mieszko fejedelem fogadta őket. Ideérkezésük az 1031 és 1034 (Mieszko halála) közötti időszakra tehető. A lengyel udvarban csak Béla maradt, a másik két testvér továbbutazott a Kijevi Rusz irányába. Itt Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem vendégszeretetét élvezték. 1038 táján András elnyerte a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét. Feltehetően ennek a házasságnak az előfeltétele az volt, hogy Andrásnak fel kellett vennie az ortodox kereszténységet. Ekkor a Kijevi Rusz védőszentjének, Szent Andrásnak a nevét kapta. Eredeti pogány nevét a források nem őrizték meg.
Újra Magyarországon
[szerkesztés]Mindeközben Magyarországon Orseolo Péter, hogy háláját kifejezze a német-római császárnak, Magyarországot hűbérbirtokként ajánlotta fel a császárnak, aki mindezt el is fogadta. A király emellett folytatta korábbi tevékenységét, melynek során a vezető vallási és világi tisztségeket főleg németeknek és olaszoknak adta. Ezek miatt már 1045-ben két lázadás is szerveződött ellene. Az egyik élén Viska (Viske), valamint Bolya (Buja) és Bonyha, az erdélyi Gyula főembere és két fia (így Sarolt unokaöccsei). Ezt az összeesküvést elárulták, résztvevőit kivégezték vagy megkínozták. A másik összeesküvést Gellért püspök szervezte, aki – csakúgy mint az első felkelés résztvevői - a Vazul-fiakat akarta visszahívni a magyar trónra. Gellért szavára a hercegek, Levente és András 1046-ban hazaindultak. Közben a békési Vata is sereget szervezett, hogy a pogány vallást visszaállítsák Magyarországon. Az elégedetlenkedők és a két herceg 1046-ban Abaújváron találkoztak. A pogányok előadták követeléseiket, engedjék a pogány hit gyakorlását, ölhessék meg a püspököket és papokat, rombolhassák le a templomokat és tisztelhessék a bálványokat. A hercegek beleegyeztek a követelésekbe, hiszen tudták, hogy az András apósától kapott csapat önmagában nem elég Péter elűzésére. A pogánysággal kiegészült sereg hamar elsöpörte Péter uralmát, 1046 őszére már a Dunáig bírták az országot. A kibontakozó felkelést nevezik a krónikák Vata-féle lázadásnak. Az ősi vallás követői azonban mindeközben igyekeztek a kereszténységet eltüntetni, híveit pedig elpusztítani, ennek esett áldozatul Gellért püspök is, akit 1046. szeptember 24-én gyilkoltak meg.[2] Péter újra a németek felé fordult, és a nyugati határon már gyülekeztek is a csapatok. Pétert háromnapi küzdelem után elfogták és az egyik forrás szerint megölték, másik szerint csak uralkodásra alkalmatlanná tették, megvakították.
András 1046-ban került a magyar trónra, miután nem sokkal azelőtt a legidősebb Vazul-fiú, Levente meghalt. Székesfehérvárott a megmaradt három püspök koronázta királlyá 1046 vége felé.
Uralkodása
[szerkesztés]
Miután trónra került, hozzálátott a pogányság felszámolásához, erélyesen lépett fel a nép körében a keresztény vallás ellenzőivel szemben. 1047-ben a keresztény szertartásrend szerint megkoronáztatta magát - a Monomakhosz-koronát IX. Kónsztantinosz bizánci császár küldte neki[3] - és megerősítette a kereszténységet, ismét Szent István rendelkezései szerint irányította a népét. Királlyá avatásával az ősi örökösödési rend – senioratus vagy successio gradualis – is visszaállt. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A lázadók által legyilkolt papok pótlására Franciaországból érkeztek hittérítők. Ebben közrejátszhatott András felesége is, akinek egyik lánytestvére a francia király felesége volt. A belső rend helyreállítása után András első dolga a németekkel való békekeresés volt. Ennek érdekében már 1047-ben követeket küldött III. Henrikhez és kész volt területeket átengedni, valamint adót fizetni, de a hűbérességet nem vállalta. A béketárgyalások ekkor abbamaradtak, a német-római uralkodó figyelmét az itáliai területek kötötték le.
András felkészült arra, hogy idővel Henrik bosszút akar majd állni az elvesztett birtokáért. 1048 elején ezért hazahívta testvérérét Lengyelországból, és Bélát tette meg a magyar hadak fővezérévé, aki nagy politikai és hadvezetési tapasztalatokkal rendelkezett. András testvérének adta az ország egyharmadát (dukátus), ami a hatalmas terület mellett nagy fokú önállóságot is jelentett Béla számára.
András alapította a tihanyi apátságot, melynek 1055-ben kelt alapítólevelében találhatóak a magyar nyelv első összefüggő emlékei, ezek közül a legismertebb a „Feheruuaru rea meneh hodu utu rea” (Fehérvárra menő hadi útra) frázis.
Viszály a németekkel
[szerkesztés]1051-ben Henrik haddal indult Magyarország ellen. A német sereg két irányból közeledett a magyarok felé. Az egyik csapat a Vágon átkelve a Nyitra folyóig hatolt. Henrik kikerülve a nyugati határkaput (moson-soproni gyepű) Stájerország felől tört be a Dunántúlra. A másik sereget Gebhard regensburgi püspök vezette, ez a hadtest a Dunát biztosította és amelyen az utánpótlást szállították a sereg részére.
.jpg)
A német csapatok keresték az ütközetet, azonban a magyarok a felperzselt föld taktikáját alkalmazták, csakúgy mint István 1030-ban II. Konrád ellen. A német sereg elől a lakosságot kiköltöztették, az élelmet elvitték, vagy elpusztították. A németek ennek ellenére a fővárosig, Székesfehérvárig jutottak, sőt, egyes források szerint meg is ostromolták a várost. Béla a seregeit azonban a németek mögé irányította, hogy a Zala és Rába közti részt, valamint a mosoni gyepűket erősítsék. A németek éheztek, mivel semmi élelmet nem találtak és az utánpótlásuk is akadozott. A németeket a magyar csapatok közben folyton kísérték és apróbb összecsapások szinte mindennaposak voltak, éjszakánként rajtaütöttek az őrökön, a vonulós csapatok közt nyargaltak és egy-két nyílvessző kilövése után eltűntek. Ekkor döntöttek úgy a német csapatok, hogy elhagyva Székesfehérvár környékét, északra fordulnak a Vértes hegység felé az utánpótlást szállító hajókhoz. De akkor azok már nem voltak ott, ugyanis Béla herceg elfogatta az egyik futárt és olyan levelet küldött a püspöknek németek nevében, amelynek értelmében a hadjáratnak vége és forduljanak vissza Regensburgba. A legenda szerint a Vértes hegység onnan kapta nevét, hogy a fáradt és éhes németek vértjeiket hátrahagyva menekültek észak felé.
Henrik a következő év tavaszán újra betört Magyarországra, okulva az előző hadjárat kudarcából, most végig a Duna mentén haladt. A támadás első színhelye Pozsony volt, ahol a jól felkészült vár nyolc hétig állta a németek támadását. A csatát végül a Búvár Kund néven ismert személy döntötte el. Az eredetileg Zotmund névre hallgató várvédő az éj leple alatt a német hajók alá úszott és megfúrta azokat. A német császárnak újra vesztesként kellett elhagynia Magyarországot. Pozsonynál jelen volt az akkori pápa is, IX. Leó, aki a felek közötti tárgyalásokat akarta elősegíteni.
A vesztes Henrikkel 1053-ban kezdődtek újra a béketárgyalások – a németek jelentős pénzt és területeket követeltek –, de a német belviszályok miatt megszakadt az egyezkedés. 1056-ban meghalt III. Henrik és hatéves fia, IV. Henrik került a trónra. Új alapokon indultak újra a béketárgyalások; 1058-ban fejeződtek be. A morvamezei békében a német-római császár sem anyagi, sem területi igényeket nem támasztott, a magyarok hűbéresi viszonya pedig nem merült fel. A béke megpecsételése érdekében András fiát, Salamont és Henrik nővérét, Juditot eljegyezték egymással. Az eljegyzés előtt András királlyá koronáztatta (1057-ben) fiát, Salamont.
Belviszály
[szerkesztés].jpg)
Ezzel a lépésével azonban András újabb belviszályra adott okot, ugyanis mikor 1048-ban hazahívta öccsét, Bélát, a dukátus mellé neki ígérte a koronát is, lévén, hogy akkor még nem volt fiú örököse. András fiának megkoronázásában közrejátszott egy másik tényező is, ugyanis nem sokkal második fiának, Dávidnak születése után szélütést kapott és megbénult, és így látta biztosítva fia számára a trónt. Béla a gyerekek eljegyzésétől is távol maradt. A királyi tanácsadók ekkor azt javasolták a hordszékbe kényszerült Andrásnak, hogy ölesse meg testvérét. András azonban hajlott a békés megbocsátásra, és abban reménykedett, öccse lemond Salamon javára. 1059-ben ezért Tiszavárkonyba hívatta testvérét, és felkínálta neki választásra a koronát és a kardot. A korona a királyságot, a kard pedig a dukátust jelképezte. Ha Béla a koronát választja, a király hívei helyben lekaszabolják, ha a kardot veszi el, békében uralkodhat a saját országrészében. Ekkor Béla egyik híve, Miklós ispán megsúgta neki, hogy ha kedves az élete, választása a kardra esik. Béla megértette, és a kardot választotta.
Ezután végérvényesen megromlott a két testvér kapcsolata, Béla Lengyelországba ment családjával együtt, és hadat gyűjtött. Felesége családi kapcsolatainak köszönhetően Boleszló fejedelem segédcsapatokat adott a magyar hercegnek, aki elindult, hogy megszerezze a koronát. Először a Tiszántúlon került egymással szembe a két sereg. András oldalán ott voltak a kibékített német csapatok, Béláén pedig a lengyelek. Bélának sikerült megosztani András csapatait, és győzelmet aratott felettük, később Moson közelében is összecsaptak a testvérek. Andrást a német császárság felé menekítették, Béla azonban csapatokat küldött eléje, és a szövetséges határőr népekkel lezáratta a menekülési útvonalat, a mosoni kaput.
Halála
[szerkesztés]
Az András királlyal levő magyarok látván, hogy Béláé a győzelem, elhagyták András királyt, és átálltak Béla herceghez. András király Németország felé futott, de el nem menekülhetett; a mosoni kapunál ugyanis elfogták. És mivel a Bakony erdejében Zirc nevű udvarházában gondatlanul tartották, meghalt. Szent Ányos hitvalló monostorában temették el, melyet ez a király alapított Tihanyban, a Balaton tavánál.
A lebénult András sorsa megpecsételődött. A mosoni csata során az Andrást szállító szekér felborult, így került testvére fogságába Zircre és nemsokára ott is halt meg. Halálával kapcsolatban létezik több másik változat is. Az egyik szerint a Tihanyi apátságba akarták szállítani, de útközben életét vesztette Zircen. A másik lehetőség, hogy a megtört királlyal rosszul bántak a fogságban.
Andrást végül az általa alapított Tihanyi apátságban temették el. Öccse követte a trónon I. Béla néven. András özvegye és gyermekei menekülni kényszerültek.
Családja
[szerkesztés].jpg)
András felesége, a Rurik-házból származó, a később csak a „Bölcs” jelzővel illetett I. Jaroszláv kijevi nagyfejedelem, és a Munsö-házból származó, Ingigerda nagyfejedelemné harmadik leányaként született Anasztázia nagyfejedelmi hercegnő lett. A házasságkötésükre András kijevi tartózkodása idején került sor, valamikor 1037 és 1039 között ortodox szertartás szerint. Feleségétől három gyermeke született, egy lány és két fiú. Lánya, Adelheid hercegnő valamikor 1040 körül született, ő a Přemysl-házból származó, cseh fejedelmi herceg, a későbbi cseh király, II. Vratiszláv második felesége lett. Elsőszülött fia, Salamon herceg, 1053-ban született, ő később örököseként magyar király lett 1063 és 1074 között, míg másodszülött fia, az 1053/55 körül született Dávid herceg a szerzetesi életet választotta. Andrásnak továbbá volt egy törvényen kívüli fia, György, aki egy ismeretlen nevű nőtől született valamikor 1037/38 körül. Az ágyasáról csak annyit tudni, hogy egy Marót faluból származó úrnő volt. A fiút nem tekintette, és sosem nevezte ki örökösének. A skót Drummond-család tőle eredezteti magát.
| Taksony | Ismeretlen | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Géza | Mihály | Ismeretlen | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| I. István | Ismeretlen | Vazul | László | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Ismeretlen | I. András | Anasztázia | I. Béla | Levente | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| Magyar királyok (1074-től) | |||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| György | Adelheid | II. Vratiszláv | Salamon | Judit | Dávid | ||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
Galéria
[szerkesztés]-
I. András szobra a Nemzeti Történeti Emlékparkban -
Josef Kriehuber 1828-as litográfiája I. Andrásról -
Székely Bertalan: I. András megkoronázása
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Naptártörténeti kislexikon, összeállította Schalk Gyula, Fiesta-Saxum, 1999, ISBN 963-9084-50-6, 172. oldal
- ↑ Szent Gellért püspök nagy legendája. [2016. május 7-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2016. január 17.)
- ↑ Lados Tamás: A Monomakhos-korona és I. András koronázása
- ↑ Kálti Márk. Képes Krónika (magyar nyelven) (1360)
Források
[szerkesztés]
- Uralkodók és dinasztiák, Magyar Világ Kiadó, 2001.
- Magyarország uralkodói, Pannonica Kiadó, 2003.
- Mitták Ferenc: Képes magyar história; Tóth Könyvkereskedés és Kiadó Kft., 2006
- Nemere István: Magyarország története. 989 év krónikája államalapítástól a 20. század végéig, Anno Kiadó, 2005.
További információk
[szerkesztés]- Grandpierre K. Endre. Királygyilkosságok. Magyarok Titkos Története, 58.; 63. o. (1991). ISBN 963-7707-00-X
| Előző uralkodó: (Velencei) Péter |
Magyarország uralkodója 1046–1060  |
Következő uralkodó: I. (Bajnok) Béla |
