I. Alarik nyugati gót király
| I. Alarik | |
 | |
| Heinrich Leutemann: Alarich temetése (1895) | |
| Nyugati gót király | |
| Uralkodási ideje | |
| 395 – 410 | |
| Elődje | nem volt |
| Utódja | Athaulf |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Balthing-ház |
| Született | 376 körül Peuke szigete, Dobrudzsa[1] |
| Elhunyt | 410 ősze (34 évesen) Cosenza[1] |
| Nyughelye | Busento |
| Édesapja | Athanarik |
| Édesanyja | nem ismert |
| Házastársa | Anonyma |
| Gyermekei | Pelagia |
 A Wikimédia Commons tartalmaz I. Alarik témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
I. Alarik vagy Alaricus, (376[2] – 410 vége[3]) a nyugati gótok királya (latinul rex) 395–410 között;[4] heves küzdelmeket vívott a Római Birodalommal[5] és 410-ben elfoglalta Rómát is.[5]
Királlyá választása
[szerkesztés]391 táján már valószínűleg egy csapat törzsi harcos élén állt. Nagy Theodosius császár halála után azonban a gótok – „megfosztva a szokásos ajándékoktól, s mivel féltek, hogy a hosszú békében vitézségük fogyatkozást szenved”[6] – Alarikot választották meg királyuknak.[6][m 1] A Baltha-nemzetségből származott, mely név merészet jelent, és amely nemzetség a második volt rangban az Amal-nemzetség mögött a gótok között.[4] Felmerült, hogy azért választották Alarikot királyul, mert bátorságával kitűnt a többiek közül.[6]
Görögországi portyázás
[szerkesztés]Miután királlyá választották „övéivel tanácsot ült – Iordanes szavaival[6] –, és rábeszélte őket, hogy inkább saját fáradságukkal szerezzenek maguknak országot, semmint hogy tétlenségben idegennek szolgáljanak”.[6] Ezért elindult népével Macedónián, Trákián és a Peloponnésszoszon keresztül.[6] Útközben minden férfit megöltek, a nőket és a gyerekeket elhurcolták rabnak.[6] Csak azokat a városokat kímélték, akik pénzzel váltották meg a békét.[6] Phókisz és Boiótia megadta magát, ezután az erős Théba mellőzésével Athén alá vonult, amely szintén megadta magát, akárcsak Korinthosz, Argosz és Spárta.
A Theodosius halála után kettéoszlott Római Birodalom keleti felén Arcadius lett a császár, a nyugati felén Honorius.[6] A két császár hadvezéreinek vetélkedése tovább gyengítette a birodalmat.[6] Rufinus, Arcadius császár főminisztere a gótok ellen keletre akarta hívni a császári hadsereget,[7] de Honorius hadvezére, Stilicho visszatartotta a hadat,[8] és gót segédcsapatainak vezérét, Gainast Konstantinápolyba küldte, aki 395-ben megölte Rufinust.[8] Közben ő maga is megérkezett egy hajóhaddal a Korinthoszi-öbölbe, és megállította Alarik seregét.[8]
Hajóhadával kikötött Korinthosz romjai közelében és hátba támadta Alarikot. Alarik vereséget szenvedett és behúzódott az Árkádia és Elis határszélén levő Pholae hegységbe. Stilicho a gótokat azonnal bekerítette, majd elterelte a Peneusz folyó vizét, hogy a gótok se enni-, se innivalóhoz ne jussanak. Erős sáncokat is épített, ám Alarik mégis elmenekült, majd békét kötött a konstantinápolyi udvarral, és az illír területek főparancsnoka lett.[8]
Itáliai hadjárat
[szerkesztés]402-ben, kihasználva Stilicho galliai távollétét,[8] Alarik átkelt a Júliai-Alpokon,[8] elfoglalta Isztriát és Milánót fenyegette, ahonnan Honorius császár elmenekült.[8] Stilicho rendeletet adott ki, hogy minden nyugati had azonnal menjen Itáliába, de akkorra Alarik már Milánó alatt állt. Honoriusnak még volt annyi ideje, hogy a jól megerősített piemonti Asti városába meneküljön.
Alarik körbefogta Milánót és a megadás feltételeiről kezdett tárgyalni. Ekkor érkezett Stilicho a hadaival: a Tanarus (napjainkban Tanaro) folyó partján, Pollentia mellett került sor ütközetre. 402. április 6-án, húsvét napján, amit az ariánus gótok megünnepelni készültek, Stilicho megtámadta őket és győzelmet aratott. A római oldalon harcoltak az alánok, akiknek fejedelme már az ütközet elején elesett, és ettől a gótok új erőre kaptak, és visszanyomták a lovasságot. Stilicho ekkor vezette ellenük a légiókat, amelyek kézitusában legyőzték a gótokat. Alarik ekkor visszahúzódott Verona irányába és megpróbálta a meglepetés erejével bevenni a várost, azonban Stilicho újból legyőzte őt. Alarik maga is alig tudott elmenekülni, maradék seregét ráadásul éhség és ragályok gyötörték, sokan elpártoltak tőle. A meggyengült gótok 403-ra az Illyricumba (mai Nyugat-Balkán) szorultak.
A római győzelem hírére Róma lakosai meghívták Honoriust, hogy ünnepelje meg a győzelmét és consulságának hatodik évfordulóját. Ő a milviusi hídon vonult be a városba, és győzelme emlékére diadalívet emeltetett. Hét hónapot töltött a városban, majd székhelyét áttette a rosszul védhető Milánóból Ravennába, amelyet mérföldekre kiterjedő mocsarak vettek körül, és tengeri kikötője is volt.
Támadások Róma ellen
[szerkesztés]Germán betörés
[szerkesztés]405-ben vandál, burgund és svév vegyes csapatok törtek be Észak-Itáliába[8] Radagaisus vezetésével. Velük tartottak az alánok, és egy 12 ezer fős gót csapat is. A támadó germán sereg elhaladt Ravenna, valamint Stilicho ticinumi tábora mellett. Míg Stilicho egyre halasztotta a barbárokkal való csatát, addig azok Itália több városát kifosztották. Stilicho Firenzénél utolérte és bekerítette a germán hadat. Radagais 406 augusztusában Fiesole mellett döntő vereséget szenvedett, azonban százezer szvéb, vandál, alán és burgund maradt vissza az Apenninnek és az Alpok, valamint az Alpok és a Duna között. Míg Stilicho Észak-Itália megvédésére koncentrált, a birodalomnak nem maradt elég ereje a rajnai határ megvédéséhez: 406. december 31-én vandálokból, alánokból és szvévekből álló germán tömeg áttörte a rajnai limest, megkezdve Gallia meghódítását. 408-ban pedig megkezdődött Alarik itáliai hadjárata is.
Stilicho halála
[szerkesztés]408-ban elhunyt Arcadius kelet-római császár, utóda a mindössze 8 éves II. Theodosius lett.[8] Ekkor felmerült a birodalom újbóli egyesítésének gondolata is.[8] Ambíciói érdekében Stilicho tárgyalásokba kezdett Alarikkal, akinek már korábban is zsoldot fizetett, és átengedte neki egész Illíriát.[8] Az Alarikkal kötött megegyezés miatt a császári udvar és a szenátus bizalma megrendült Stilichoban, és a tehetséges hadvezért Honorius császár hamarosan kivégeztette híveivel és gót zsoldosainak családjával együtt.[8]
Első támadása Róma ellen
[szerkesztés]
Stilicho halála után a rómaiak körülbelül 10 000 gótot mészároltak le Itáliában. Az életben maradtak Alarikhoz fordultak segítségért, aki ekkor seregével bevonult az itáliai félszigetre.[8] Körülzárta Rómát és így az élelem nélkül maradt város egyezkedésre kényszerült.[8] Hadisarc fejében 5000 font aranyat, 30 000 ezüstöt, valamint textíliákat és fekete borsot kért.[8] Hogy kifizethessék, a rómaiak kénytelenek voltak a szobrokat is beolvasztani.[8]
Alarik ekkor visszavonult Toszkánába,[8] ahol tárgyalást kezdett Honorius császárral,[8] aki 404 óta Ravennában élt.[8] Alarik fővezéri címet kért,[8] valamint Dalmáciát, Venetiát és Noricumot,[8] kérését azonban a császár elutasította.[8][9]
Második támadás Róma ellen
[szerkesztés]409-ben újra Róma ellen vonult, ahol ellencsászárként nevezte ki Priscus Attalus szenátort, városparancsnokot.[8] Az új császárral önmagát a római hadsereg főparancsnokának, sógorát, Athaulfot pedig a palotaőrség parancsnokának neveztette ki, majd az új császárral Ravenna ellen vonult.[8] Ravennát a szintén gót Sarus védte, akinek sikerült Honorius császárt visszatartania, amikor az Konstantinápolyba akart menekülni.[8] Alarik ismét tárgyalásba kezdett, és békülésének jeléül elküldte hozzá azokat a császári jelvényeket, amiktől megfosztotta a csak nemrég császárrá tett Attalust.[8] Bár Alarik már csak Noricumot kérte, Honorius továbbra sem engedett neki.[8]
Harmadik támadás Róma ellen
[szerkesztés]Ekkor Alarik immáron harmadszor is megostromolta Rómát.[3] 410. augusztus 24-én[3] bevonult a városba, ahova a gallok óta nem lépett ellenség.[3] A gótok később büszkén hivatkoztak rá, hogy Alarik nem romboltatta le a várost "más barbárok szokásához hasonlóan",[3] de a katonái hat napig fosztogathatták, csak a keresztény templomokat kímélték.[3] Az ekkor összeszedett kincsek képezték az alapját a későbbi gót királyi kincstárnak.[3]
Halála és temetése
[szerkesztés]Alarik ezek után Szicília irányába vonult tovább. Kifosztották Capuát és Nolát.[3] A gótok útjuk során bár fosztogattak, nem romboltak le semmit, mert céljuk a letelepedés volt. Itáliában azonban csak szőlőt találtak és olajfaligeteket gabona helyett.[3] Jordanes azt írja, hogy a gótok, akik addig csak tejet ittak, Itáliában láttak először szőlőskertet.[3] Mikor Alarik megtudta, hogy a gabonát Szicíliából és Afrikából szállítják, hajók megszerzésével készülődött az átkelésre.[3] Azonban amikor a Messinai-szoroson akartak átkelni, 410 végén,[3] harmincnégy évesen,[3] hirtelen meghalt.[3]
Bár a király ariánus keresztény volt,[3] mégis pogány módra temették el.[3] Sírja fölé nem állítottak sem római emlékművet, sem tumulust, (azaz halomsírt), hanem elterelték a Busento folyót, és "medrének közepén egy rabszolgacsapattal sírt ásatnak, amelynek mélyébe Alarikot sok kinccsel együtt leeresztik, s miután a vizet ismét medrébe bocsátották, az összes sírásókat megölik, hogy a helyet többé senki meg ne találhassa...".[3]
Alarik a zsákmány- és földszerző barbár tipikus alakja volt, katonai ereje biztosította tényleges hatalmát.[3] Hadvezérként nem törekedett császári címre, és méltányolta a római intézményeket.[3] Nem rombolta le az épületeket, inkább élvezni akarta a római kultúrát.[3] Akarata ellenére lett a birodalom rettenetes ellenfele, mivel ő volt az első barbár uralkodó, aki elfoglalta Rómát, a birodalom fővárosát.[3]
Halála után a gótok sógorát, Athaulfot nevezték ki új királyuknak.
Megjegyzések
[szerkesztés]- ↑ Alarik királyi címét többen vitatják, akad olyan álláspont is, mely szerint törzsfő vagy hadvezér lehetett.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b Alarich I. König der Westgoten (395-410) (német nyelven). Genealogie Mittelalter. [2009. január 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2005. június 25.)
- ↑ A Barbár királyok 12. oldala szerint 34 évesen halt meg. A Pesti Hirlap lexikona 21. oldala kérdőjelesen teszi 376-ra.
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 12. oldal
- ↑ a b Kiss Magdolna: Alarich. In: Iordanes: Getica. Közreadja: Kiss Magdolna, L´Harmattan, Bp. 2005. 13-37. és Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a késő Római Birodalomban, GeniaNet, Pécs, 2008.
- ↑ a b A Pesti Hirlap lexikona – a mindennapi élet és az összes ismeretek kézikönyve egy kötetben A–Z, A Pesti Hirlap kiadása, Budapest, 1937, 21. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j Sz. Jónás Ilona: Barbár királyok, Kossuth Könyvkiadó, 1994, ISBN 963-09-3695-X, 10. oldal
- ↑ Barbár királyok, 10–11. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z aa Barbár királyok, 11. oldal
- ↑ Járainé Komlódi Magda: Legendás növények. Gondolat zsebkönyvek, 10. old.
Források
[szerkesztés]- Európa uralkodói, Maecenas kiadó, Fábián Teréz szerk., 1999, ISBN 963-645-053-6, 18. old.
- Nagy Képes Világtörténet, XI. fejezet: A gótok és a nyugatrómai birodalom bukása
- Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja: Kiss Magdolna. L´Harmattan Kiadó, Bp. 2005, ISBN 963-9457-69-8
- Kiss Magdolna: Gót vezéregyéniségek a Római Birodalomban. GeniaNet Kiadó, Pécs, 2008, ISBN 978-963-06-3429-8
- Bokor József (szerk.). Alarich, A Pallas nagy lexikona. Arcanum: FolioNET (1893–1897, 1998.). ISBN 963 85923 2 X
| Előző uralkodó: Athanarik |
Következő uralkodó: Athaulf |
_01.jpg){kind=small}
