Händel oratóriumai

Georg Friedrich Händel

Händel oratóriumművészete drámai műfaj, akárcsak operái, ezek a művek lényegében operareformjának betetőzését jelentik. Nagy hangsúlyt fektetett a szöveg és a cselekmény zenei ábrázolására, sokszor szimpla kifejezőeszközökkel, vagy amik abban a korban rendkívülinek számítottak, egy erőteljes disszonáns akkord a zenében akkor valóságos robajként hatott. Más is tudott olyan mesteri fúgákat írni, de a szín volt az, amit Händel leleményesen belevitt a muzsikába.

A Händel-oratórium mindazt, ami a műfajnak lényege, úgy tudja realizálni, hogy minden elem a legmagasabb szinten jut érvényre. Technika és zenei ábrázolás egyensúlya. Halála után csak tovább fokozódott az oratórium-láz Angliában, noha hozzá mérhető zeneszerző nem akadt, csak kis kaliberű epigonok. Ám a későbbi korok nagy komponistáira is jelentős hatást gyakorolt oratorikus művészete, ezért alkothatta meg Haydn a A Teremtést és Az évszakokat, vagy Mendelssohn az Éliást.

Kialakulásuk

Tény, hogy az oratórium műfaja Händel műveiben érte el csúcspontját. Ebben a folyamatban több hatás is közrejátszott, ami mind forrásként szolgált a händeli modell kialakulásához. Az operákban alakult ki drámai készsége, itt próbálta ki a zenedráma barokk megfogalmazásának eszközeit, és amikor oratóriumokat kezdett le írni, ebből a forrásból is merített. Olaszországi útja során ismerkedett meg a Carissimi-féle kóruscentrikus megoldással, továbbá a francia stílus adta meg a lökést ahhoz, hogy zenéje mindig ábrázoló erejű legyen. Hisz a Lully nyomán kialakult francia opera bővelkedett olyan zsánerképekben és nagy tablókban, amelynek fő jellemvonása épp a képszerűség volt. És természetesen közrejátszott a mester választott szülőhazájának, Angliának kóruskultúrája, Purcell művészete és az ország akkori társadalmi körülményei is. A korabeli, puritánság örökségét magán hordozó polgárság előszeretettel azonosította magát a bibliai zsidó néppel, mivel őket is olyan erős küldetéstudat fűtötte.

Jellemzőik

A zenei szerkezet a legegyszerűbb formáktól a legbonyolultabbakig tökéletes egyensúlyban van, egyszerű dalfelépítésű áriát bonyolult kórus stb. követ. Kiemelt szerep jut a zenekarnak, amely mindig jelen van, és a jeleneteknek ad hátteret. Az áriák változatosak, van köztük da capo, dal, bel canto és még megannyi, olaszos dallamívű szólórész. Ennek a világnak a legfontosabb szereplője a kórus. A későbbi oratóriumszerzők a händeli modellre történő reflektálását elsősorban a kórusokra kell értenünk. Az énekkar részt vesz a cselekményben, szemlélődő módon kommentálja azt, elsirat és örvendezik, megdöbbenésében eláll a szava és fékeveszetten ujjong. Számuk jelentős (különösen a Messiásban és az Izrael Egyiptombanban), és a dramaturgiai csúcspontok szinte mindig a kórusokra vannak kiélezve. Händelnek nemcsak a kóruskezelési technikája kiváló, de ezeknek is változatos a felépítésük. Van köztük tömbszerű, himnikus ének, bonyolult fúga, concertojellegű, archaizáló stb.

Több forrásból merített témákat, így nemcsak a Bibliából, de a görög mitológiából is, sőt cselekmény nélküli művek is születtek – a híres Messiás is ilyen. Szinte műről műre más a műfaji koncepció, az uralkodó hangulat.

Bibliai oratóriumok

(Cím után a keletkezés, vagy bemutató éve, illetve a szövegíró neve.)

Trionfo del Tempo e del Disinganno – Az idő és a kiábrándultság diadala (1708, Panfili)

Az első művek Rómában születtek, még teljesen olasz stílusban, lényegében burkolt operák, kevés kórussal és sok da capo-áriával. Ez időben Händel a Ruspoli márki patronálta Árkádia Akadémia összejöveteleire járt, ahol fejedelmek és jeles művészek tartottak közös estéket. A Trionfót 1757-ben angol szöveggel felújította The triumph of Time and Truth címmel.

Esther (1720, átdolgozva: 1732, Racine nyomán Pope)

Az első angol nyelvű oratórium még tulajdonképpen masque, azaz félúton az opera és az oratórium között, a későbbi felújítás során vált igazi oratóriummá. Hat kisebb felvonásból épül fel a mű, és korábbi alkotásaihoz képest jelentősebbé válik a kórus szerepe – az oratórium történetéből is kifolyólag.

Athalia (1733, Racine nyomán Humphreys)

A Deborah-ban alakult ki minden formatípus, az egész dramaturgia és a modellek kiforrottak. Egyesült a műben az olasz, a német és az angol hatás, amely a Händel-oratóriumot táplálja. A kórusok jellegükben, formájukban és pozíciójukban már teljesen érettek, és a későbbi művekben is ezekre a modellekre tér vissza a szerző. A rögtön utána következő Athalia újabb francia hatással gazdagodik. Ám a javában dúló operai viszályok és megbélyegzések miatt ezek a művek még nem arathattak sikert a bemutatón.

Saul (1738, Jennens)

Saul király az ifjú Dávid iránt érzett irigységéről szóló dráma az első igazán jelentős mű, amelyben az eddigiekhez képest könnyedebb és népszerűbb hangvétel uralkodik. Feltűnő benne a sok, rövid tétel és a változatos hangulati skála, valamint a zenekari közjátékok előkelő szerepe. Az első részben feltűnő harangjáték-motívum közismert dallam volt a korban, és több szerző is feldolgozta.

Izrael Egyiptomban (1739, bibliai szöveg Jennens asszisztálásával)

Átkelés a Vörös-tengeren. Händel ezt a jelenetet is felidézte az Izrael Egyiptomban című oratóriumában (Nicholas Poussin képe).

Ebben a maga nemében egyedülálló műben valósítja meg Händel a kórusoratórium mintapéldáját: tizenkilenc kórus, szemben mindössze négy áriával és három duettel. Monumentalitásában és hatalmas ábrázolóerejében messze felülmúlja a példakép Carissimi valamennyi művét, nem véletlenül hívják „kórus-eposznak”. Tárgya a zsidó nép kivonulása az egyiptomi fogságból, megjelenítve többek közt a tíz csapást, meggyőző zenei eszközökkel, s a kórustechnika és a drámai ábrázolás így tökéletes egyensúlyba kerülnek. Ezt az eredeti, szokatlan koncepciót a korabeli közönség nem értette, s így nem is vált sikeres darabbá a maga korában.

Messiás (1741, bibliai szöveg Jennens összeállításában)

A Messiás az oratórium történetének talán legnagyobb alkotása. A szerző dublini tartózkodása alatt írta, mindössze három hét alatt. A grandiózus, cselekmény nélküli mű szövege bibliai textusokból van összeállítva, úgy, hogy azok főleg a Megváltó életét kísérő meditációk füzérét alkotják. Talán itt érezhető legjobban a német hagyomány továbbélése.

Sámson (1742, Milton nyomán Hamilton)

A Messiással szinte egyszerre íródott Sámson a legendás hős utolsó napjairól szó, ezért a mű egy gazdagon kidolgozott lélektani dráma, változatos karakterekkel, sőt komikus elemekkel tarkítva. A szereplőknek mind más, egyéni hangja van, akárcsak a kórus által tolmácsolt két népnek, a zsidóknak és a filiszteusoknak. Zenéjének és szövegének köszönhetően is az egyik legnépszerűbb oratóriumává vált a szerzőnek.

József és testvérei (1744, Miller)

Kevésbé népszerű, ritkán játszott mű, ami a szólista-oratóriumhoz közelít áriáinak elsőbbsége miatt. Kórusai sem számban, sem jelentőségében nem érnek fel a többi mű hasonló tételeihez.

Belshazzar (1745, Jennens)

Igazi, nagy drámai mű, amelynek témája Babilon perzsák általi elfoglalása és a raboskodó zsidók kiszabadulása. Akárcsak a Sámsonban, itt is változatos karakterek vannak felsorakoztatva, és a kórus három különböző nép hangját jeleníti meg. Az áriák és kórusok száma egyensúlyban van, és bizonyos jelenetei nagyon is színpadra kívánkoznak a maguk hatásos megjelenítő erejükkel.

Júdás Makkabeus (1746, Morell)

Júdás Makkabeus

A Messiás után Händel második legnépszerűbb oratóriuma, amit a cumberlandi herceg skótok felett aratott győzelmének alkalmára írt. Az angol polgárság jól tudta saját helyzetét azonosítani a makkabeusok vezette, elnyomók ellen küzdő zsidókkal, ezért óriási sikert aratott, s ezzel a művel érte el Händel is saját „győzelmét”: az általános megbecsülést második hazájában. Az oratórium egy grandiózus himnusz, ugyanis témája, a szabadságharc annyira homogénen uralkodik, hogy gyakorlatilag minden fölösleges díszítőelem ki van iktatva, s talán pont emiatt a koncentráltság miatt vált oly híressé.

Józsua (1747, Morell)

A Júdás Makkabeushoz hasonló, harci témájú mű, amelyben az epikus kórusok között szerelmi szál is kibontakozik. Nem vált annyira népszerűvé, mint előző társa, s így az eredetileg ide komponált See the conquering hero comes kórust (amely Händel egyik legismertebb zenéje) át is vette a Júdásba.

Alexander Balus (1747, Morell)

Újabb harcias tematikájú alkotás, amely mégis színes hangszerelésével és egzotikus zenei tablójával, valamint operai jellegével tűnik fel.

Salamon (1748, Hamilton)

Drámát nélkülöző, kissé allegorikus oratórium, egyben talán mind közül a legderűsebb. Idilli zsánerképek sorozata Salamon király udvarából, valóságos zenei ünnepség. Érdekes, hogy legnépszerűbb része egy zenekari tétel, a Sába királynőjének érkezése című közjáték.

Zsuzsanna (1748, Hamilton)

Ismét operajellegű szólista-oratórium, amely a szerelmet teszi meg központi témájának. Komoly és vidám egyszerre, realisztikus és lírai – kissé hibrid mű, de igen eredeti.

Theodora (1749, Morell)

Témája és jellege eltér a korábbiakétól: keresztény mártírtörténet, amelynek szomorú a végkifejlete. Ebből kifolyólag a zenében szinte nyoma sincs a Händelre oly jellemző csillogásnak, a muzsika túlnyomórészt komor és sötét. A legbensőségesebb tragédia ez, amit valaha is írt a szerző, nem véletlen, hogy egyik legjobb művének tekintette.

Jephta (1751, Morell)

Az utolsó oratórium, amelynek írása közben vesztette el Händel a szeme világát, és szinte kínkeservesen fejezte be, háromszor olyan hosszú idő alatt, mint amennyi máskor kellett neki egy oratórium megírásához. Ez is lírai, szólista-oratórium a lányát fogadalomból feláldozni készülő hadvezérről, ám ezúttal boldog befejezés a vége. Az örökké újra törekvő, műről műre „megifjodó” Händel ebbe az utolsó alkotásában is tudott újat mondani, hiszen a Jephtában lépten-nyomon az új, „gálánsnak” nevezett stílus nyomaival találkozunk.

Allegorikus és mitológiai oratóriumok

Acis és Galathea (1720, Gay)

Héraklész és Lichas (Pavel Sorokin, 1849)

Eredetileg egy 1708-as nápolyi darab, később angol nyelvre dolgozta át, és masque-ként adták elő. Egyszerű kis pásztortragédia a két szerelmesről és a féltékeny küklopszról, amiből nem hiányzik a szabad ég alatt játszó színház gondolata sem, a többi műhöz mérten kicsiny, ám tökéletes darab.

Sándor ünnepe (1736, Dryden nyomán Hamilton)

Nagy Sándorról és a zene hatalmáról szóló allegorikus mű, ami nélkülözi a drámai cselekményt; nem egyéb, mint lírikus és ünnepélyes számok sorozata. A népszerűséghez a zenén kívül nagyban hozzájárult John Dryden hírneve, akinek a költeményét dolgozta fel.

L’Allegro, il Penseroso ed il Moderato (1740, Milton és Jennens)

Hamisítatlan idilli oratórium, amelyhez hasonlókat később Haydn írt. A cikornyás cím három hangulati réteget jelöl: a vidámságot, a szomorúságot és a kiegyensúlyozottságot. A különböző leíró jelenetek sok alkalmat adnak Händelnek zenei zsánerképek, „impressziók” megvalósítására.

Szemelé (1742, Congreve)

A Szemelét a szerző tárgya és jellege miatt nem nevezte oratóriumnak, gyakorta adják elő operaként. Története Semele és Jupiter szerelmi kapcsolatáról szól, ami tragikus véget ér. A zene meggyőző és bájos, a szöveg is kiváló, a korabeli közönség mégsem értékelte megfelelőképp.

Hercules (1744, Szophoklész és Ovidius nyomán Broughton)

A Semele testvérdarabja, „zenés dráma”-ként adták elő. A tárgy: Héraklész halála, amit neje, Dejaniera féltékenysége okoz. Drámai jelenetekben bővelkedő mű, amiben különösen Dejaniera szenvedélyes jellemrajza messze megelőlegezi Gluck operareformját, és ezért az egyik legjobb zenei tragédia a tizennyolcadik század első feléből.

Hercules választása (1750, Morell?)

Az Alkalmi oratórium a Júdás Makkabeussal egy időben keletkezett, ugyanazzal a céllal. Alkalmi jellegéből is adódik, hogy zenéjének nagy része korábbi munkáiból vannak kölcsönözve (pl. Koronázási anthemek). A Hercules választása tulajdonképpen féloratórium, hossza miatt is, illetve mert anyaga lényegében azonos egy be nem mutatott színpadi művével, az Alcestével.

Források

• Várnai Péter: Oratóriumok könyve. Zeneműkiadó, Budapest, 1972.
• Romain Rolland: Händel. Gondolat kiadó, Budapest, 1959.