Erfurti dóm

Erfurti dóm
Hohe Domkirche St. Marien zu Erfurt
Heritage monument in Thuringia
Az erfurti dóm (balra) és a Szent Szeverin-templom (jobbra)
Vallás	katolicizmus
Egyházmegye	Erfurti egyházmegye
Védőszent	Szűz Mária
Püspök(ök)	Ulrich Neymeyr
Építési adatok
Építése	1154
Stílus	gótika
Alapadatok
Magasság	81,26 m
Elérhetőség
Település	Erfurt, Altstadt
Elhelyezkedése
Erfurti dóm Pozíció Németország térképén
é. sz. 50° 58′ 33″, k. h. 11° 01′ 24″50.975869, 11.023414
Az Erfurti dóm weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Erfurti dóm témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Az Erfurti Szűz Mária-székesegyház (németül: Hohe Domkirche St. Marien zu Erfurt), vagy ismertebb és rövidebb nevén erfurti dóm Türingia székhelyének, Erfurtnak legfontosabb és legrégebbi egyházi épülete. A templom 81,26 méter magas, és legfőbb nevezetessége a világ legnagyobb szabadon lengő középkori harangja, a Gloriosa. A templom csak rövid ideig, a 8. század közepén volt püspöki székhely, és a középkor folyamán a 19. század elejéig a Mária-kolostor kollégiumának székhelye volt. 1994 óta ismét az újonnan létrehozott Erfurti egyházmegye székesegyháza és a székesegyházi káptalan székhelye.

Története

A kora középkori és román templom

A mai Szűz Mária-templom első elődjét állítólag Bonifác püspök építtette 752-től; nem tudni, hogy ez hol és milyen formában történt. Az 1991-ben egy orgonaszerelés alkalmával végzett régészeti vizsgálatok során a mai hajó nyugati oldalán, három méter mélységben egy egyszerű falazatból készült nyugati apszist találtak, amely a 9. századra datálható. Wolfgang Timpel ásatásvezető lehetségesnek tartotta, hogy már az első templomhoz tartozott, és a 8. században épült. Az újbóli vizsgálat kimutatta, hogy ez az apszis egy újabb korból, valószínűleg a 12. századból származik.

A templomot 1117-ben említik először írásban. Erfurt főtemplomának, a major ecclesiának az összeomlásáról 1153-ban számoltak be. 1154-ben megkezdődött egy késő román kori bazilika építése a mai Dóm-hegyen. Nem lehet azonban teljes bizonyossággal feltételezni, hogy a Bonifác-féle templom 1153-ig állt, és azt sem, hogy az épület valóban összeomlott volna. Sokkal valószínűbb, hogy a kanonokok és a mainzi érsek azért építtettek új templomot, mert nem akartak lemaradni a szomszédos Szent Szeverin-templom és a Szent Péter-kolostor újjáépítésétől, amely 1142-ben tűzvészben pusztult el. Lehetséges azonban, hogy a tűz részben a Mária-templomra is átterjedt.

Az építkezés gyorsan haladt, mivel 1154-ben az építkezés során két temetkezést fedeztek fel, amelyeket a szentéletű püspökök, Adolar és Eoban maradványaiként azonosítottak, ami a hamarosan következő adományokkal és felajánlásokkal együtt jelentősen hozzájárult az építkezés finanszírozásához. A templom 1170-ben már használható volt, mivel ebben az évben I. Barbarossa Frigyes császár lovaggá ütötte itt III. Lajos türingiai tartománygrófot, Vaskezű Lajos fiát.

A székesegyház berendezésének két legrégebbi darabja is ebből az időszakból származik, az úgynevezett „Wolfram-gyertyataró” és a stukkóból készült román kori Madonna, mindkettőt 1160 körülre datálják. A Wolfram-gyertyatartó egy két kinyújtott kezében gyertyát tartó férfit ábrázoló bronzszobor, amely valószínűleg a magdeburgi öntödében készült, és Németország egyik legrégebbi szabadon álló bronzszobra. A szobor neve nem az azonos nevű kémiai elemre utal, hanem az adományozó Wolfram személyére, akit feleségével együtt „Hiltiburc” néven neveznek meg a függő övvégeken található cizellált feliratban, nagy valószínűséggel azonos volt egy mainzi miniszteri Wolframus scultetusszal, aki 1157-ben kétszer is szerepel oklevelekben.

A templomot 1182. június 20-án szentelték fel. Valószínűleg ez volt a teljes felszentelés időpontja, bár ekkorra még nem fejeződött be az összes építési munka. Ezt erősítik meg a tornyok befejezéséről szóló hírek és az 1253. október 5-i újabb felszentelés, amelyet gyakran a román stílusú épület befejezéseként említenek, különösen a régebbi szakirodalomban. Ez azonban csakis az átalakítási vagy bővítési munkálatok utáni újraszentelés lehetett. Valószínűleg a szentély boltozatára utal, amely legalább 1238-ig lapos tetővel rendelkezett.

Az 1184-es erfurti latrinabaleset során a székesegyházi provizórium tanácstermének nagy része VI. Henrik király, később német-római császár látogatása alatt leszakadt. A jelenlévők közül mintegy 60-an, köztük a nemesség számos tagja, többnyire úgy haltak meg, hogy a második emeletről az alatta lévő latrinagödörbe zuhantak, és megfulladtak az ürülékben.

A 12. század második feléből származó román stílusú épületből, amely egy kereszt alaprajzú bazilikáris elrendezésű templom volt, megmaradtak a tornyok alépítményei, amelyek mindegyike két négyzet alaprajzú pinceszintű, valamint a nyugati oldalon csatlakozó kórus helyiségek és a kereszthajó egyes részei. A nyolcszöggé összeolvadó toronyszintek a 12. század végéről és a 13. század első feléből származnak. A déli torony 1201-ben, az északi torony 1237-ben készült el; később mindkettőt többször módosították, majd a 15. században átépítették.

Gótikus átépítések

Más székesegyházakhoz és kollégiumokhoz hasonlóan a gótikus korszakban is egyre nagyobb és világosabb lett a templom és azon belül is a kórus, mivel a székesegyházi kanonokok számára már nem volt elegendő hely. Számuk több alapításnak köszönhetően jelentősen megnövekedett, és több mint 100, ünnepnapokon akár 300 klerikus is részt vett az ünnepi szentmiséken.

Az 1280-as években ezért megkezdődtek a munkálatok egy új, nagyobb, poligonális végű kórus hozzáépítéséhez. Az első kórusbővítményt 1290-ben szentelték fel. Ezután kezdődött a központi torony bővítése, amely 1307 előtt fejeződött be. Ez szolgált haranglábként a mindenkori Gloriosa harang számára, amelyet először 1251-ben szenteltek fel. Időközben a harangot többször újraöntötték, az utolsó alkalomra 1497-ben került sor, ekkor készült a mai harang.

Mivel a bővítés nem bizonyult elégségesnek, így a 14. században a kórust ismét jelentősen kibővítették, és a templom többi részén is kiterjedt átépítéseket végeztek. Az 1349-ben folytatódó, 5/8-os végződésű, úgynevezett magas kórust az 1370 és 1372 között regnáló Friedrich Rudolf von Stollberg, Constancia szuffragén püspöke szentelte fel. A székesegyház a kor népszerű építőanyagából, seebergi homokkőből épült, amely a Gotha melletti Großer Seebergről származik.

Külön említést érdemel a kései gótikus ólomüvegablak-ciklus (1370-1420 körül) a magas kórusban, amely az egyik legjobban megőrzött Németországban, valamint a kórus nagyrészt eredeti belső díszítése. A kórus karzatát 1329-ben készítették. Dendrokronológiai datálása azt mutatja, hogy az építési munkálatok tervezése jóval előrébb járt a tényleges építés állásánál. 1329-ben a magas kórus falainak csak a legalsó méterei készültek el, az építkezés megszakítása után csak 1349-ben itt folytatódott a munka.

A kórus hatalmas alépítményeken áll, amelyeket 1329-ig kellett felépíteni a székesegyházdomb keleti irányú mesterséges meghosszabbításához. Ezeket az alépítményeket cavatesnek nevezik, ami a latin cavare = „kivájni” szóból származik. A középkorban és az újkorban is épültek itt házak, amelyeket a 19. században lebontottak. A kórus jelenlegi megjelenése is ebből az időszakból származik, amikor a fal tetején lévő attika és a fiálék, a támpillérek előtti szentek szobrai és egyéb berendezési tárgyak újonnan készültek. Ezzel szemben a külső szószék az egyik kávaoszlopon még középkori. Az altemplom – a kripta elnevezés nem lenne teljesen helytálló – a káptalanházzal egy időben épült, és 1353-ban szentelték fel. A gótikus altemplom egyszerre volt istentiszteletek körmenetek helyszíne. A feljegyzések szerint a Szent Vér-körmenetet a kórus körül végezték, ebben a funkciójában nem igényelt közvetlen átjárhatóságot a templomhoz, de a körmenethez két szemközti ajtóra volt szükség.

A kápolnák építésével egy időben, 1330 körül az északi kereszthajó szögleténél háromszög alakú boltozatot emeltek főbejáratnak. Ez a tizenkét apostolt, valamint a bölcs és a bolond szüzek példabeszédbeli történetét ábrázolja, amelyet Ecclesia és Synagoga szimbolikus szoborpárosa szegélyez. Összességében ez a megoldás szokatlan, mivel a székesegyháznak nincs reprezentatív, portállal ellátott nyugati homlokzata, hanem északkelet felől látható. Ez elsősorban a dombon korlátozottan rendelkezésre álló hely miatt van így, amelyet még meg kellett osztani a mellette álló Szent Szeverus-templommal és a székesegyháztól keletre fekvő fontos középkori várossal is.

Egy 1452-ből származó jelentés szerint a templomhajót az összeomlás veszélye fenyegette. Bár ez nem teljesen valószínűtlen, mivel a román kori hajó még használatban volt, valószínűleg inkább a szomszédos Szent Szeverusz-templomhoz hasonló modern épület iránti vágy késztette az új templom építésére, mivel az már a 14. század közepén kapott egy új templomhajót egy tűzvészt követően.

1455-ben a templomhajót végül lebontották, és megkezdődött egy új, késő gótikus csarnoktemplom építése. Az átalakítás oka nyilvánvalóan az volt, hogy a kanonokok több helyet akartak biztosítani a gyülekezet számára. Az építkezés finanszírozásához azonban a polgári lakosság önálló hozzájárulása is jelentős lehetett. A templom 1465 körül újra használatba vehető volt, mivel a nyugati portálon keresztül egy úrnapi körmenetről is tudósítanak. Nem ismert, hogy a templomhajó mikor készült el. A késő gótikus csillagboltozat a kereszthajó déli oldalán valószínűleg szintén a 15. század utolsó harmadából származik, és feltehetően egykor Szent Adolar és Szent Eoban ereklyéit tartalmazó tumbák helyét jelölte, ezek ma az altemplomban láthatók.

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben az Erfurter Dom című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.