Dharmaguptaka
A dharmaguptaka (szanszkrit: धर्मगुप्तक; kínai: 法藏部, pinjin: Fa-cang Puf) – forrástól függően – a tizennyolc vagy a húsz korai buddhista iskola egyike volt. Állítólag a mahísászaka iskolából váltak külön. A dharmaguptaka fontos szerepet játszott a közép-ázsiai és a kínai buddhizmus fejlődésében. Az ottani bhikkhuk (szerzetesek) és bhikkhunik (apácák) életét meghatározó szabályzat jelenleg is érvényes néhány kelet-ázsiai országban, például Kínában, Vietnámban és Koreában. A három ma is létező vinaja vonal közül ez az egyik – a másik kettő a théraváda és a múlaszarvásztiváda.
A tanok fejlődése
[szerkesztés]Áttekintés
[szerkesztés]A dharmaguptaka tanokra jellemző, hogy fontosabbnak tekintik Gautama Buddha tanításait az eredeti szangha (arhat szintet elért szerzetesi közösség) tanításainál. Kihangsúlyozzák a sztúpák áldásainak érdemét, amelyek gyakran jelenítik meg Buddha korábbi életeinek történeteit bódhiszattvaként, ahogy az a Dzsátaka mesékben is szerepel. A dharmaguptakák külön módszerként tekintenek a srávaka (srávakajána) és a bodhiszattva (bodhiszattvajána) ösvényekre.
A dharmaguptakák elutasították a szarvásztiváda prátimoksa szabályokat, azon az alapon, hogy az eredeti Buddha tanítások elvesztek.[1]
A tizenkét anga
[szerkesztés]A dharmaguptakák a buddhista tanok egyedi, tizenkettes felosztását használták, amelyeket a dharmaguptaka Dírgha ágamák, a saját vinajájuk és néhány mahájána szútra tartalmaz. A 12 felosztás a következő: szútra, geja, vjákarana, gátha, udána, nidána, dzsátaka, itivrttaka, vaipulja, adbhútadharma, avadána és upadesa.[2]
Megjelenése és nyelve
[szerkesztés]Szerzetesi ruhák
[szerkesztés]Az i. sz. 148-170 között a parthiai An Si-kao szerzetes Kínába utazott és lefordított egy művet (Ta pi-csiu szan-csian vej-ji – kínaiul: 大比丘三千威儀), amely leírja az öt legfőbb indiai szerzetesrend ruháinak (szanszkrit: kaszája) színét.[3] Egy későbbi szöveg (Sáriputrapariprccsá) fordítása hasonló információkkal szolgál, azonban a dharmaguptaka és a szarvásztiváda rendek színei fordítva szerepelnek az utóbbiban – itt a szarvásztivádáé a fekete és a dharmaguptakáé a sötét vörös szín.[4]
A Tang-dinasztia idején a kínai buddhista rendek jellemzően szürkés-fekete ruhát viseltek és a köznyelvben is így utaltak rájuk: "a fekete ruhások" – Ce-ji (kínai: 緇衣).[5] Viszont a Szung-dinasztia egyik szerzertese, Csanning (919–1001) arról számol be, hogy a han-vej időszakban a kínai szerzetesek vörös csuhában jártak.[6]
A dharmaguptaka vinaja szerint a szerzetesek ruháját több mint 18 különböző ruhadarabból kell varrni, viszonylag nehéz és durva anyagokból.[7]
Nyelve
[szerkesztés]Tudományos körökben egyetértenek abban, hogy a buddhista misszionárius művek első hulláma a gandhárai nyelvvel, a karosti írással és a dharmaguptaka iskolával áll összefüggésben.[8] Azonban arra is vannak bizonyítékok, hogy más iskolák is használták a gandhárai nyelvet, ráadásul a dharmaguptaka a szanszkrit nyelvet is használta alkalomadtán.[9]
Története
[szerkesztés]Északnyugat-Indiában
[szerkesztés]
A gandhárai buddhista szövegeket, amelyek a legkorábbi felfedezett buddhista szövegek, dharmaguptaka tanítóknak címezték. Ez alapján arra következtetnek a tudósok, hogy a dharmaguptaka iskola Északnyugat-Indiában virágzott az 1. században. Kanonikus nyelve a gandhárai nyelv volt. Ez az elmélet alátámasztja a dharmagupták közép- és északkelet-ázsiai buddhizmusra gyakorolt későbbi hatását. A. K. Warder szerint a dharmaguptaka iskola az Aparánta (Kónkán) régióból származik.[10]
Eleinte az iskola sikereket ért el az indo-szkíta támogatók körében Gandhárában, azonban a Kusán Birodalom idején hanyatlásnak indult (az 1. század közepétől a 3. századig). Az új birodalomban a szarvásztiváda iskola kapott hatalmas támogatást.[11]
Közép-Ázsiában
[szerkesztés]A rendelkezésre álló bizonyítékok azt sugallják, hogy a Khotán királyságba küldött első buddhista missziókban dharmaguptaka szerzetesek vettek részt.[12] A tudósok a közép-ázsiai buddhista missziókat három időszakra osztják. Ezek időrend szerint a következőek voltak:[13]
- dharmagupta
- szarvásztiváda és
- múlaszarvásztiváda
A 7. században Hszüan-cang és Jicsing szerzetesek külön feljegyezték, hogy a dharmaguptakák a közép-ázsiai Udijána földön éltek, ami nem tartozik az Indiai szubkontinensehz.[14] Jicsing a szarvásztiváda alá sorolta a mahásíszaka, dharmaguptaka és kásjapíja szektákat, amelyek nem voltak jelentősek „India öt részén”, csupán Oddijánában, Hotanban és Kucsában.[15]
Kelet-Ázsiában
[szerkesztés]
A dharmaguptakák nagyobb erőfeszítéseket tettek a többi szektánál, hogy Indián kívül is terjesszék a buddhizmust, például Irán, Közép-Ázsia vagy Kína területein, ahol hatalmas sikereket értek el.[16] Kínában emiatt ennek az iskolának a vinajáját és a szerzetesi beavatási vonalát vették át. A. K. Warder szerint ilyen értelemben a dharmaguptaka szekta azóta is szakadatlanul maradt fenn ezekben a kelet-ázsiai országokban.[17] Warder továbbá a következőket állítja:[18]
A kínai buddhizmus korai szakaszában is fontosnak tartották az indiai buddhista szektákat, és azok szövegeit tanulmányozták.[19] Kínában a dharmaguptaka szerzetesi beavatási vonalat 250-255 környékén vezették be meghívott indiai szerzetesek közbenjárásával.[20] Ekkor még nem fordították le teljes egészében a vinaját, csak két szöveg létezett: a beavatásokhoz a dharmaguptaka Karmavácsaná, illetve a szerzetesek életét szabályozó mahászanghika Prátimoksa. A vinaja teljes lefordítása után a szerzetesi hagyományvonalak többsége követte a vinaja előírásait, azonban egyes templomok más vinaja szövegeket (mahászanghika, mahísászaka vagy szarvásztiváda) részesítettek előnyben.[21]
A 7. században írt Jicsing műveiből kiderül, hogy Kelet-Kínában a legtöbb egyházi ember a dharmaguptaka vinaját követte – Kuancsung környékén a mahászanghika vinaját, a Jangce környékén és attól délre pedig a szarvásztiváda vinaját használták.[22] A Kínában használt többféle vinaja gyakorlatát több, neves kínai buddhista mester is bírálta. A 8. században Tao An mester a császár támogatásával rendeletben szabta meg, hogy Kínában a szangha minden tagjának a dharmaguptaka-féle vinaját kell használnia.[23]
Szövegek
[szerkesztés]A gandhárai buddhista szövegek
[szerkesztés]A gandhárai buddhista szövegek (a legrégebbi buddhista kéziratok) Richard Salomon szerint a dharmaguptaka iskolához köthetők. A fennmaradt szövegek és szövegtöredékek alapján arra következtetnek, hogy a mai Afganisztán területén található Nagaráhára kolostor romjaiban talált leletek egykor egy hatalmas szöveggyűjtemény részét képezhették.[24] [25]
Vinaja
[szerkesztés]Az 5. században a dharmaguptaka vinaját lefordították kínai nyelvre, amely egy kínai szerzetes memóriájára hagyatkozott, nem írott szöveg alapján készült.[26] Később ez a szöveg vált a kínai szerzetesrendek első számú szerzetesi szabályzatává. Ma is ezt követik Kínában, Vietnámban és Koreában. A művet ezeken a területeken úgy nevezik, hogy "Vinaja négy részben" (kínai: 四分律, pinjin: Sifen-lü), amelynek szanszkrit fordítása Csaturvargika Vinaja.[27]
Ágama gyűjtemények
[szerkesztés]A Dírgha-ágama ("Hosszú beszédek", 長阿含經 csang-ahan-csing) (T. 1)[28] megegyezik a théraváda iskola Dígha-nikája könyvével. Jóllehet ez utóbbiban 34 szútra, míg az előbbiben csak 30 szútra van.
Az Ekottara-ágama ("Sorjázott beszédek", Ceng-ji ahan-csing, 增壹阿含經 Tajsó 125)[28] – megfelel a théraváda iskola Anguttara-nikája szövegének.[29]
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]- Buddhizmus Közép-Ázsiában
- A buddhizmus iskolái
- A buddhizmus terjedése a selyemúton
- Gandhárai buddhista szövegek
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Baruah 52. oldal
- ↑ Williams 184. oldal
- ↑ Hino, Shoun 55. oldal
- ↑ Hino, Shoun 55-56. oldal
- ↑ Kieschnick (2003) 89-90. oldal
- ↑ Kieschnick (1997) 29. oldal
- ↑ Kieschnick (2003) 91-92. oldal
- ↑ Bumbacher és Heirman 97. oldal
- ↑ Bumbacher és Heirman 97. oldal
- ↑ Warder 278. oldal
- ↑ Enomoto 161. oldal
- ↑ Bumbacher és Heirman 98. oldal
- ↑ Sarvastivada Buddhist Scholasticism. Brill Academic Publishers, 126. o. (1997). ISBN 978-9004102316
- ↑ Baruah 52. oldal
- ↑ Yijing. Buddhist Monastic Traditions of Southern Asia. BDK America, 19. o. (2000). ISBN 978-1-886439-09-2
- ↑ Warder 278. oldal
- ↑ Warder 489. oldal
- ↑ Warder 280-281. oldal
- ↑ Warder 281. oldal
- ↑ Mohr 187. oldal
- ↑ Mohr 187-189. oldal
- ↑ Mohr 187. oldal
- ↑ Heirman 194-195. oldal
- ↑ Enomoto 160. oldal
- ↑ Richard Salomon. Ancient Buddhist Scrolls from Gandhāra: The British Library Kharosthī Fragments. Seattle: University of Washington Press; London: The British Library, 181. o. (1999)
- ↑ Scharfe, Harmut. Education in Ancient India, 24-25. o. (2002)
- ↑ Buddhism: Critical Concepts in Religious Studies, 209. o. (2004)
- ↑ a b szerk.: Muller, Charles: Digital Dictionary of Buddhism. Buddhism-dict.net. Hozzáférés ideje: 2017. február 20.[halott link]
- ↑ Sujato Bhikkhu: About the EA. ekottara.googlepages.com. [2007. július 3-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2013. február 11.)
Források
[szerkesztés]- ↑ Baruah: Baruah, Bibhuti. Buddhist Sects and Sectarianism. Sarup & Sons (2008). ISBN 9788176251525
- ↑ Bumbacher és Heirman: The spread of Buddhism. Leiden: Brill, 99. o. (2007. november 3.). ISBN 978-9004158306
- ↑ Heirman: Heirmann, Ann. Rules for Nuns According to the Dharmaguptakavinaya. Motilal Barnasidass, Delhi (2002). ISBN 81-208-1800-8
- ↑ Hino, Shoun: Hino, Shoun. Three Mountains and Seven Rivers. Motilal Banarsidass (2004). ISBN 978-8120824683
- ↑ Kieschnick (1997): Kieschnick, John. The Eminent Monk: Buddhist Ideals in Medieval Chinese Hagiography (1997)
- ↑ Kieschnick (2003): Kieschnick, John. The Impact of Buddhism on Chinese Material Culture (2003)
- ↑ Mohr: Dignity & discipline : reviving full ordination for Buddhist nuns. Boston: Wisdom Publications (2010. november 3.). ISBN 978-0861715886
- ↑ Enomoto: Enomoto Fumio. The Discovery of 'the Oldest Buddhist Manuscripts. The Eastern Buddhist (2000)
- ↑ Warder: Warder, A.K.. Indian Buddhism. Motilal Banarsidass (2000). ISBN 978-8120808188
- ↑ Williams: Williams, Paul. The Origins and Nature of Mahāyāna Buddhism. Taylor & Francis (2004). ISBN 9780415332293
További információk
[szerkesztés]- Ven. Bhikshuni Wu Yin. Choosing Simplicity. Snow Lion Publications (2001). ISBN 1-55939-155-3
- Richard Foltz, Religions of the Silk Road, Palgrave Macmillan, 2nd edition, 2010 ISBN 978-0-230-62125-1
- A gandhárai szövegek és a dharmaguptaka (angolul)
- Szekták és szektarianizmus – a buddhista iskolák eredete Archiválva 2008. augusztus 20-i dátummal a Wayback Machine-ben (angolul)
