Ugrás a tartalomhoz

Német Császári Haditengerészet

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Császári Haditengerészet szócikkből átirányítva)
Kaiserliche Marine

DátumAlapítás:
1871
Megszűnés:
1918
OrszágNémet Császárság
Parancsnokok
FőparancsnokII. Vilmos német császár
Híres parancsnokokReinhard Scheer
Franz von Hipper
Jelvények
a flotta 1903–1918 közötti zászlaja
Kultúra és történelem
Színekfekete, fehér, piros
Ének„Gruß an Kiel”
Háborús részvételelső világháború
bokszerlázadás
A Wikimédia Commons tartalmaz Kaiserliche Marine témájú médiaállományokat.

A Német Császári Haditengerészet (németül: Kaiserliche Marine) volt 1872 és 1918 között a Német Császárság tengeri haderejének a megnevezése. Eredetileg a partvédelem volt a feladata, majd 1900-tól kezdve a világ egyik legnagyobb és legerősebb haditengerészetévé fejlesztették, amihez II. Vilmos császár birodalmi törekvései és haditengerészet iránti lelkesedése is hozzájárult. A Kaiserliche Marine volt 1914-ben a Royal Navy után a második legnagyobb haditengerészet, megelőzve az amerikait (US Navy). A német flottafejlesztési program kihívást jelentett Nagy-Britannia számára és a német-angol fegyverkezési versenyhez vezetett – hozzájárulva az első világháború kitöréséhez.

A flotta az első világháborúban korlátozott mértékben tudta csak kifejteni erejét, aminek fő okai a német partok fekvésének hátrányos stratégiai helyzete, a tengerentúli flottatámaszpontok hiánya valamint az ellenséges hírszerzési tevékenység volt. Ezért a világháborúban a német felszíni hajóhad nem játszott jelentős szerepet, bár pusztán létezésével megakadályozta minden ellenséges partraszállási elképzelés keresztülvitelét. Az 1916. május 31.-június 1-én megvívott skagerraki csatában sor került a német és a brit hajóhad összecsapására, amit követően őszre stratégiai patthelyzet állt be. A tengeralattjáró-háború a brit kereskedelmi flottának súlyos veszteségeket okozott, de ennek kíméletlen alkalmazása az Egyesült Államok hadba lépéséhez vezetett. 1918 novemberében a flotta nagy hajóin a tétlenség és az elégedetlenség – valamint egy értelmetlennek vélt kifutási parancs – a kieli matrózfelkelést váltotta ki, ami a novemberi forradalomhoz és a monarchia végéhez vezetett Németországban.

Az első világháborút követően 1921. január 1. és 1935. május 31. között Birodalmi Haditengerészet (Reichsmarine) volt a Német Birodalom tengeri erejének megnevezése.

Előzményei

[szerkesztés]

A frankfurti parlament 1848. június 14-én a Birodalmi Flotta (Reichsflotte) megalapításával hozta létre az első össznémet haditengerészetet, melyet azonban 1852-53-ban feloszlatták.

A német-dán háborút (1864) és a porosz-osztrák háborút (1866) követően 1867. november 9-én törvényben határoztak az Északnémet Szövetség flottájának felállításáról, mely tulajdonképpen a Porosz Haditengerészeten alapult mivel az Északnémet Szövetség többi tagállamának ugyanis nem volt saját haditengerészete.

1871–1890

[szerkesztés]
A Német Birodalom tengerészeti zászlói

Az 1871. április 16-án született Birodalmi Alkotmány többnyire Kriegsmarine néven említette a Birodalom haditengerészetét, azonban egy helyen már a Kaiserliche Marine megnevezés is feltűnt. Kizárólag birodalmi hatáskörhöz tartozott és a főparancsnoka a császár volt (53. cikkely). A flotta kiépítése eleinte lassan haladt. A Kaiserliche Marine elnevezést 1872. február 1-től használták hivatalosan a haditengerészetnél. A Császári Haditengerészet hajóinak neve előtt - a mintául szolgáló brit tradíció mintájára (H. M. S. – His/Her Majesty’s Ship) – az S. M. S. (Seiner Majestät Schiff – Őfelsége hajója) rövidítést is feltüntették. Az aktív flotta mellett létezett egy a szárazföldi Landwehr (honvédség) mintájára tartalékot képező Seewehr is.

A Császári Haditengerészet az Északnémet Szövetség tengerészetéből fejlődött ki. 1872. február 1-én annak tengerészeti hivatalait a létrejövő Császári Admiralitás ölelte fel és első Albrecht von Stosch gyalogsági tábornok, főparancsnoka pedig I. Vilmos császár volt.

A Császári Haditengerészetet a birodalmi gyűlés által meghatározott költségvetésből finanszírozták szemben a szárazföldi hadsereggel, melynek egységeit a tagállamok költségvetéséből tartották fenn.

A Császári Haditengerészet állomáshelyei

A flotta feladata kezdetben a partvédelem és a német kereskedelmi útvonalak védelme volt, azonban hamarosan hozzákezdtek a külhoni támaszpontok létrehozásához és 1900-ra globális hálózatot építettek ki:

  1. Ostasiatische Station (Ázsia, állomáshely: Csingtao)
  2. Ostamerikanische Station (Amerika keleti partján, konkrét állomáshely nélkül. Logisztikai bázisként funkcionált többek között Sankt Thomas és Newport News)
  3. Westamerikanische Station (Amerika nyugati partján, meghatározott állomáshely nélkül, a mexikói polgárháború idején San Francisco szolgált logisztikai bázisként.)
  4. Australische Station (Ausztrália és a déli tengerek, állomáshely: Matupi)
  5. Westafrikanische Station (Afrika nyugati partján, logisztikai bázis: Fokváros, állomáshely: Duala)
  6. Ostafrikanische Station (Afrika keleti partján, logisztikai központ: Fokváros, állomáshely: Dar es-Salaam)
  7. Mittelmeer-Station (Földközi-tenger, állomáshely: Konstantinápoly).

A két amerikai állomáshelyet (eredetileg Westindische Station) az 1880-as és ’90-es években alig használták, azonban a karibi régióban a kiképzőhajók rendszeresen felkeresték.

Az 1880-as és ’90-es években a Császári Haditengerészet döntően hozzájárult az afrikai, ázsiai és óceániai német gyarmatbirodalom kiépítéséhez. A Balti-tenger partján lévő Kiel és az Északi-tenger partján lévő Wilhelmshaven Jade-folyó menti kikötőjét a Birodalmi Alkotmány 53-as cikkelye alapján birodalmi hadikikötőkként tartották számon.

A tengerészet feladatai közé tartozott a Birodalom külföldön való képviselete különös tekintettel a tengerentúlra. Az akkori szokásoknak megfelelően már a Porosz Haditengerészet is alkalmazott cirkálókat diplomáciai céllal (Auslandskreuzer), melyek Poroszország majd a Birodalom érdekeit képviselték főként a kisebb államokkal szemben. A diplomácia és a haditengerészet együttműködésének - a klasszikus ágyúnaszád-diplomáciának – különleges esete volt az Eisenstuck-affér Nicaraguában 1876-78-ban.

Az első német torpedónaszádok (1884)

A Schichau-művek exportra már gyártottak korábban torpedónaszádokat, így már rendelkeztek némi tapasztalattal ezen a területen, mikor haditengerészet hat hasonló egység kifejlesztésére és megépítésére adott megrendelést. A Birodalmi Tengerészeti Hivatal (Reichsmarineamt) által kidolgozott igényes építési program rendkívül tengerálló és gyors hajókat követelt meg a torpedónaszád-flotta részére. A naszádok hosszúsága nem haladhatta meg a 37 métert, fegyverzetüknek négy torpedóból és két gyorstüzelő ágyúból kellett állnia. A vízkiszorítást a legénység kabinjainak, a motorház méretének és 85 tonna szén elhelyezésének függvényében határozták meg. A három expanziós gép összesen 900 LE teljesítmény leadására volt képes és megfelelt a követelményeknek, mivel az 1884-ben az eckernfördei öbölben (Kieltől északra) végzett próbák során a közül a Schichau S-Bootjai (gyorsnaszádjai) teljesítettek a legjobban.

1894–1914

[szerkesztés]
Tirpitz tengernagy 1903-ban

A hajózásért és a haditengerészetért rajongó II. Vilmos császár (1888–1918) ideje alatt a haditengerészet jelentősége megnőtt. Az 1895-ben elkészült Vilmos-császár-csatorna lehetővé tette a hadihajók gyors átcsoportosítását az Északi- és a Balti-tenger között. A tengerészeti kabinet, a Haditengerészet Főparancsnoksága (Oberkommando der Marine – OdM) és a Birodalmi Tengerészeti Hivatal (Reichsmarineamt) felállításával 1889-től megváltozott a vezetési struktúra.[1] A Reichsmarineamt államtitkára 1897-ben Alfred von Tirpitz lett.

A birodalmi gyűlés 1898-ban egy új flottatörvényt fogadott el, mely a további fejlesztéseket meghatározta. Az OdM helyét 1899-ben az Admiralstab foglalta el és a császár vette át ismét a főparancsnokságot. Tirpitznek a "propagandafőnökével", Ernst Levy von Hallével és a Német Flottaegyesülettel (Deutscher Flottenverein) sikerült Németországban a flotta iránti érdeklődést felkelteni, ami egy olyan kontinentális hatalomnak számító ország esetében, mint Németország egyáltalán nem volt magától értetődő.

A kor flottafejlesztéseit nagyban befolyásolta a gyors technikai fejlődés. Gyors egymásután jelentek meg az új fegyverrendszerek, mint a tengeri aknák, a torpedók, a tengeralattjárók, a haditengerészeti léghajók és repülők. Ezen eszközök nagyrészt egyszerűbb kivitelezésben már megjelentek az amerikai polgárháborúban is, de még nem ismerték fel a jövő tengeri hadviselésében betöltendő fontos szerepüket.

A védelmi doktrína módosítása és a Nyílt-tengeri flotta (Hochseeflotte) kiépítésének tervei a német-brit fegyverkezési versenyhez vezettek. Az ezt követő britek általi elszigetelése Németországnak nagymértékben hozzájárult az első világháború kitöréséhez.

Az első világháború végéig a Császári Haditengerészet egyik alapvető problémája a hiányosságokat felmutató belső koordináció volt. Mivel maga a császár volt a főparancsnok, a különböző vele való konzultációra jogosult alárendelt tengerészeti szolgálati helyek – melyekből ekkor nyolc is volt – tevékenységét nem hangolták össze. Ilyen volt a Reichsmarineamt államtitkára, a Hochseeflotte vezetője és a tengerészeti állomáshelyek vezetői.

Szervezetileg a Hochseeflotte alkotta a Császári Haditengerészet magját a 20. század elejétől. Rajta kívül a Kelet-ázsiai Hajóraj (Ostasiengeschwader), a Földközi-tengeri Hajóraj (Mittelmeerdivision) és különböző szárazföldi szolgálati helyek, mint az Északi- és a Balti-tenger partján lévő tengerészeti támaszpontok képeztek különálló egységeket.

A Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte)

[szerkesztés]
II. Vilmos császár, a Kaiserliche Marine főparancsnoka

Egészen a 19. század végéig általános szokás volt a flottákat csak a nyári hónapokban aktivizálni, míg a legtöbb hajó a telet a kikötőben töltötte. Tavasszal nagy hadgyakorlatokat tartottak, hogy a hajókat ismét harcképes állapotba hozzák. A Császári Flottánál ebből a célból évente összeállítottak egy hadgyakorlatozó flottát (Übungsflotte avagy Manöverflotte), melynek vezetését egy tengernagyra bízták. 1900 körül ezt a flottát csataflotta (Schlachtflotte), majd 1906-tól Nyílt-tengeri Flotta (Hochseeflotte) névvel illették. Első parancsnoka Henrik herceg, a császár testvére volt. A Hochseeflotte képezte a Császári Haditengerészet magját.

A háború kitörésekor, 1914 augusztusában a következő erőkkel rendelkezett:

Kategória Mennyiség
Csatahajó
Großlinienschiff (Schlachtschiff)
14
Csatacirkáló
Großer Kreuzer (Panzerkreuzer / Schlachtkreuzer)
4
Sorhajó (régi csatahajó)
Linienschiff
29
Partvédő páncélos
Küstenpanzer
8
Könnyűcirkáló
Kleiner Kreuzer
12
Romboló
Torpedoboot (im Flottendienst)
89
Tengeralattjáró
Unterseeboot (U-Boot)
19

A csatahajók, páncélos cirkálók és partvédő páncélosok hat rajt képeztek, a cirkálók öt felderítőcsoportot:

A flotta zászlóshajója (Flottenflaggschiff):

SMS Friedrich der Große csatahajó
I. raj II. raj III. raj IV. raj V. raj VI. raj
SMS Ostfriesland (zászlóshajó) SMS Preußen (zászlóshajó) SMS Prinzregent Luitpold (zászlóshajó) SMS Wittelsbach (zászlóshajó) SMS Kaiser Wilhelm II. (zászlóshajó) SMS Hildebrand (zászlóshajó)
SMS Helgoland SMS Deutschland SMS Kaiser SMS Wettin SMS Kaiser Wilhelm der Große SMS Heimdall
SMS Thüringen SMS Hannover SMS Kaiserin SMS Zähringen SMS Kaiser Barbarossa SMS Hagen
SMS Oldenburg SMS Pommern SMS König Albert SMS Schwaben SMS Kaiser Friedrich III. SMS Frithjof
SMS Nassau SMS Schleswig-Holstein SMS König SMS Mecklenburg SMS Kaiser Karl der Große SMS Odin
SMS Westfalen SMS Schlesien SMS Großer Kurfürst SMS Braunschweig SMS Wörth SMS Beowulf
SMS Rheinland SMS Hessen SMS Markgraf SMS Elsass SMS Brandenburg SMS Siegfried
SMS Posen
I. felderítőcsoport II. felderítőcsoport III. felderítőcsoport IV. felderítőcsoport V. felderítőcsoport
SMS Seydlitz (zászlóshajó) SMS Cöln (zászlóshajó) SMS München (zászlóshajó) SMS Roon (zászlóshajó) SMS Hansa (zászlóshajó)
SMS Moltke SMS Mainz SMS Danzig SMS Yorck SMS Vineta
SMS Von der Tann SMS Stralsund SMS Stuttgart SMS Prinz Adalbert SMS Victoria Louise
SMS Blücher SMS Kolberg SMS Hela SMS Prinz Heinrich SMS Hertha
SMS Derfflinger SMS Rostock SMS Frauenlob
SMS Straßburg
SMS Graudenz

Továbbá a rombolók (Flottentorpedoboote) nyolc, a tengeralattjárók két flottillára voltak osztva. A háború alatt elkészült nagy egységek (csatahajók és csatacirkálók):

SMS Kronprinz, csatahajó
SMS Baden, csatahajó
SMS Bayern, csatahajó
SMS Lützow, csatacirkáló
SMS Hindenburg, csatacirkáló

Ezeken az egységeken kívül a Hochseeflottéhoz tartozott még négy - könnyűcirkálókkal és rombolókkal - felszerelt kikötőflottilla valamint 17 FL-típusú (távirányításos) robbanószerrel megrakott naszád (Sprengboot).

A Kelet-ázsiai Hajóraj

[szerkesztés]
A Kelet-ázsiai Hajóraj elhagyja Valparaiso kikötőjét a Coronel-foki csatát követően

A Kelet-ázsiai Hajórajt 1897-ben a Császári Haditengerészet cirkálórajából hozták létre. A Csingtaóban állomásozó kötelék önállóan tevékenykedett és feladata a német érdekek támogatása volt az ázsiai és csendes-óceáni területeken. Az első világháború kitörésekor japán csapatok szálltak partra Kínában és ostrom alá vették Csingtaót, ezért Maximilian von Spee altengernagy Dél-Amerikát megkerülve igyekezett hajórajával hazatérni Németországba. A chilei partok előtt a Coronel-foknál 1914. november 1-én legyőzték az ellenük küldött Christopher Cradock altengernagy vezette brit köteléket és két páncélos cirkálót elsüllyesztettek. Azonban Dél-Amerika megkerülése után a Falkland-szigeteknél a Royal Navy túlerőben lévő egységeivel kerültek szembe és a nyolc német hajóból hat odaveszett. Csak egy cirkáló (a Dresden) és egy kórházhajó tudott megmenekülni. A chilei partvidék fjordjaiban rejtőzködő Dresden elfogására jelentős brit-francia-japán kötelékeket rendeltek ki, mivel puszta létével fenyegette az antant dél-amerikai kereskedelmi forgalmát és ezt emiatt hónapokig teljesen le is állították. A gépei elhasználódása és az elapadt szénkészlete miatt a Juan Fernandez-szigetekhez hajózott, ahol jelezte internáltatási szándékát. A nyomában lévő brit cirkálók azonban hamarosan rátaláltak és a „Más a Tierra-i csatában” a semleges felségvizeken békésen horgonyzó cirkálót az előzetes utasításaiknak megfelelően lövetni kezdték. Válaszul a Dresden is leadott néhány lövést, majd a sérült cirkálót legénysége elsüllyesztette.

Az első világháború

[szerkesztés]

Első évek (1914–1915)

[szerkesztés]

Az első világháború kitörésekor a Császári Haditengerészet 80.000 fős békebeli állományát mozgósították. A kiképzett tartalékokkal együtt 171 500 fő állt rendelkezésre.[2] Az első nagyobb ütközetre 1914 augusztusában egy brit előretörés alkalmával került sor a Helgolandnál és német vereséggel végződött. Ez a német vezetést az addigi területbiztosító hadműveletek átgondolására késztette. A jelentős számbeli fölénye ellenére a Royal Navy is kerülte a közvetlen konfrontációt a Császári Haditengerészet főerőivel, mivel a stratégiai helyzet kevésbé indokolta a britek számára az összecsapást és mert tartottak a saját veszteségektől is. Ehelyett a brit admiralitás a teljes Északi-tengert vonta blokád alá (Skócia és Norvégia között), hogy a Német Birodalmat így vágja el a tengerentúlról érkező hadiipari termékektől és élelmiszertől.

Ez a fajta blokád hatékonynak bizonyult és a németek nem ilyen formában számítottak rá. A Csingtaóban állomásozó Kelet-ázsiai Hajóraj valamint az Amerika és Afrika keleti partjainál állomásozó Karlsruhe és Königsberg könnyűcirkálók a háború első heteiben és hónapjaiban szabadon tevékenykedhettek és az ellenségnek jelentős veszteségeket okoztak. Az Emden az Indiai-óceánon folytatott sikeres kereskedelmi háborút, Spee gróf hajóraja pedig a Coronel-foknál aratott nagy nemzetközi figyelmet felkeltő győzelmet a britek felett.[3] A német sikerek nem tartottak sokáig. A Karlsruhéval egy belső robbanás végzett az északi brazil partok előtt november 4-én, november 9-én az Emden veszett oda a kókusz-szigeteki csata során, egy hónappal később pedig Spee Németországba tartó erőit a britek a Falklandi csatában csaknem teljesen megsemmisítették és innen csak a Dresden tudott elmenekülni. Csingtao novemberi elestével az egyetlen teljes értékű külhoni flottatámaszpont is elveszett.

A német vezetés eközben az Északi-tengeren provokatív jellegű előretörésekkel igyekezett a Skóciában horgonyzó Grand Fleet egységeit előcsalogatni. A Wilhelmshavenben állomásozó nagy csatahajórajok tevékenysége jórészt ezekre az akciókra korlátozódott az egész háború alatt.

1914. december 16-án az I. felderítőcsoport csatacirkálói a Scarborough, Hartlepool és Whitby elleni rajtaütés során a kelet-angliai kikötővárosok katonai és infrastrukturális célpontjait támadták. A támadásban több mint száz fő veszítette életét, többségük polgári személy volt. Bár a nemzetközi egyezmények értelmében a támadás jogos volt és ilyen esetekben járulékos veszteségek a polgári lakosság körében gyakran előfordultak, a brit propagandagépezet igyekezett az eseményeket úgy beállítani, mintha a németek a civilek ellen indítottak volna barbár támadást.

1915 januárjában egy újabb előretörést hajtottak végre, de a britek tudomást szereztek a tervekről és csapdát állítottak a német hajóknak. A doggerbanki ütközetben a britek elsüllyesztették a Blücher páncélos cirkálót, de a többi német hajó megmenekült.

Tengeralattjárók Kiel kikötőjében, 1914

1914 szeptemberében az U 9 elsüllyesztett három brit cirkálót a holland partok előtt, ami a háború elején a legnagyobb német haditengerészeti sikernek számított. A siker egyik oka az volt, hogy a tengeralattjárót még nem tartották alkalmasnak támadófegyverként való bevetésre, így az akció teljes meglepetéssel hatott, másrészt a brit cirkálók először azt hitték, aknamezőre tévedtek. Otto Weddigen, a tengeralattjáró parancsnoka nemzeti hős lett és a tengeralattjárók lettek a brit blokád elleni új fegyverek. A költséges Hochseeflotte korlátozott alkalmazhatósága ekkorra már nyilvánvalóvá vált.

A Földközi-tengeren állomásozó Goeben csatacirkáló és Breslau könnyűcirkáló észak-afrikai francia kikötők elleni támadás után sikeresen lerázta az üldözésére induló brit hajókat és Konstantinápolyba hajózott. A német hadihajók érkezte nagymértékben járult hozzá az Oszmán Birodalom hadba lépéséhez a központi hatalmak oldalán.

A brit blokádra válaszul a német admiralitás gyors sikereket várt el a tengeralattjárók bevetésétől. A tengeralattjárók kereskedelmi háborúját szigorúan a nemzetközi jogban foglaltaknak megfelelően folytatták a brit felségvizeken. A britek azonban a nemzetközi egyezményeket megsértve fegyverekkel látták el a kereskedelmi hajóik egy részét és a megállításukra felszínre emelkedő tengeralattjárókra nagy veszélyt jelentettek. Ezért 1915 februárjában a német vezetés a korlátlan tengeralattjáró-háború megindítása mellett döntött, amitől a brit blokád gyors végét is várták. A Lusitania személyszállító 1915 májusában történt elsüllyesztésekor 1200 ember veszítette életét, közülük 128-an amerikai állampolgárok voltak. Az esetnek messzemenő következményei voltak: egyrészt a nemzetközi tiltakozások a német vezetést a korlátlan tengeralattjáró-háború beszüntetésére kényszerítette, másrészt az Egyesült Államokat közelebb vitte Németország ellenségeihez.

A skagerraki csata és a korlátlan tengeralattjáró-háború felújítása (1916–1917)

[szerkesztés]
A Queen Mary felrobban a skagerraki csatában

Az Északi-tengeren tett pár előretörést leszámítva a Hochseeflotte 1916 tavaszáig nem volt hatással a tengeri háború alakulására. A felderítésre bevetett repülőgépek és léghajók megakadályozták, hogy nagyobb ellenséges kötelékek harcérintkezésbe kerüljenek egymással. 1916 májusának végén az időjárás nem tette lehetővé ezen eszközök hatékony bevetését és ennek is köszönhetően a két flotta főereje összecsapott a Skagerrak bejáratánál. A Hochseeflottét Reinhard Scheer tengernagy, a Grand Fleetet John Jellicoe tengernagy vezette. A május 31-én délután és június 1-én éjjel lezajlott skagerraki csata számít az ágyúkkal felszerelt hadihajók között megvívott legnagyobb tengeri csatának melyben 250 hadihajó (151 brit és 99 német) vett részt. A németek súlyos veszteségeket okoztak a briteknek és sikerült a számukra felállított csapdából kitörniük, így jelentős taktikai győzelmet arattak. A britek azonban továbbra is fenn tudták tartani az Északi-tenger blokádját és a tengeri hatalom legfőbb stratégiai célját, a tengerek feletti uralmat, amit a skagerraki kudarc önmagában nem veszélyeztetett. A britek a hírszerzési információiknak köszönhetően a későbbi német akciókra is fel tudtak készülni, azonban a nagy veszteségektől tartva már nem kívánták harcra bírni a Hochseeflottét és az 1916. augusztus 19-ei előretörés alkalmával már nem igyekeztek elvágni azt a visszavonulási útjától, úgy mint májusban, az október 18–19-ei német előretöréskor pedig már ki sem futottak a brit csatahajók támaszpontjaikról. A hajók gyenge páncélvédettsége, a tüzérség gyenge teljesítménye és a gyenge hatásfokú lőszer miatt a brit hadvezetés az év végén folytatott tanácskozás során úgy döntött, hogy csak abban az esetben lépnek fel a német flotta ellen, ha Nagy-Britanniát partraszállás fenyegeti. Mivel a németeknek ilyen terveik nem voltak, a stratégiai helyzetben már nem állt be jelentős változás. A britek beérték a távoli blokáddal, a németek pedig egyre inkább hajlottak a tengeralattjáróik intenzívebb alkalmazására.

A tengeralattjáró-háború radikális fokozásától Anglia térdre kényszerítését várta a német vezetés, ezért 1917. február 1-én a korlátlan tengeralattjáró-háború felújítása mellett döntött: minden hajót, legyen az ellenséges vagy semleges, figyelmeztetés nélkül megtámadnak Nagy-Britannia felségvizein. Ez a fajta hadviselés rendkívüli veszteségeket okozott a briteknek (1917 végéig több mint 7 millió BRT veszett oda), de 1917 áprilisában az Egyesült Államoknak kellő ürügyet szolgáltatott az antant oldalán való hadba lépéshez, ami Nagy-Britannia fizetésképtelenné válása miatt májusra már elkerülhetetlen lett volna. A korlátlan tengeralattjáró-háborútól azt várták, hogy még az előtt döntésre tudják vinni a háborút, hogy az Egyesült Államok gazdasági és katonai súlya megmutatkozna a frontokon.

Az utolsó bevetések és forradalom (1917–1918)

[szerkesztés]

Az Oroszországban kitört 1917 februári forradalom után a Német Birodalom fokozta tevékenységét a Balti-tengeren. Az 1917 szeptemberében és októberében végrehajtott Albion hadművelet (Unternehmen Albion) volt a német flotta utolsó nagyobb sikere az első világháborúban. A hadművelet során a moonsundi csatában egy nagyobb orosz flottaköteléket győztek le.

1918 első hónapjaiban hajtotta végre a Hochseeflotte az első előretöréseket az Észak-tengeren, de ezek során nem került sor harcérintkezésre az ellenséggel. Ezzel egyidőben az antant hadvezetése konvojokba szervezte az Atlanti-óceánon közlekedő kereskedelmi hajókat, melyeket erős tengeralattjáró-elhárító kötelékek kísértek és így hatékonyan tudtak védekezni a támadásaikkal szemben.

Amikor 1918 őszére világossá vált, hogy a háborút katonai eszközökkel nem lehet sikeresen befejezni. A haditengerészet vezetése egy utolsó előretörést tervezett a La Manche irányába, hogy így kényszerítse csatára a briteket. Az 1918. október 24-ei flottaparancs céljairól máig vitatott, hogy valós stratégiai célokért indították volna meg az akciót (a remélt sikerek révén jobb tárgyalási pozíció elérésében bíztak), avagy méltó módon akart a császár flottájának élén elbukni, mindenesetre a csatahajók tengerészei körében az utóbbi verzió terjedt el és nem voltak hajlandók ebben részt venni. Kielben matrózlázadás tört ki, ami a császárság bukását eredményező novemberi forradalomhoz vezetett.

A Kaiserliche Marine az első világháborúban 34 833 fős emberveszteséget szenvedett halottakban, közöttük 1569 tiszt és 8067 altiszt volt. Rájuk emlékeztet az 1936-ban a skagerraki csata évfordulóján felavatott laboe-i haditengerészeti emlékmű Kiel mellett.

A Császári Haditengerészet parancsnokai az első világháború során:

1914–1915 Friedrich von Ingenohl
1915–1916 Hugo von Pohl
1916–1917 Reinhard Scheer
1917–1918 Franz von Hipper

A Hochseeflotte önelsüllyesztése

[szerkesztés]

A harci cselekmények beszüntetése után fegyverszüneti egyezményeknek megfelelően a Hochseeflottét Scapa Flow-ba internálták. 1919 januárjában kommunista matrózok egy csoportja (akik már a kieli matrózlázadásban is részt vettek, így pl. Ernst Wollweber) sikertelenül próbálkozott a nagyobb hajóegységeket megszállva azokkal Skócia helyett Szovjet-Oroszországba hajózni.[4] Scapa Flow-ban a hajókat lefegyverezték és legénységüket a minimálisan szükségesre csökkentették. A versailles-i béke alapján a német flotta nagy részét át kellett adni a győzteseknek. Mikor ez Ludwig von Reuter ellentengernagy tudomására jutott, 1919. június 21-én a parancsnoksága alatti Hochseeflotte egységeinek önelsüllyesztésre adott parancsot. Ezzel a Császári Haditengerészet magja megsemmisült.

Az önelsüllyesztéssel a haditengerészet a háború alatt és főként a forradalom révén elveszített tekintélyéből visszaszerzett valamennyit, de ennek súlyos konzekvenciái lettek. Az antant nemcsak a meghagyott, részben még modernnek számító hadihajókat kobozta el, melyek a megalakuló Reichsmarine magját képezhették volna, hanem a még megmaradt német kereskedelmi flotta hajóinak nagyobb részét is.

Az önelsüllyesztés révén használhatatlanná váló hajók anyaguk révén nagy értéket képviseltek és emellett akadályozták a kikötést Scapa Flow legjobb kikötőhelyein. Ezért a második világháborúig nagyobb részüket kiemelték és építőanyagukat értékesítették. A König, Kronprinz Wilhelm és Markgraf csatahajók valamint két könnyűcirkáló még mindig az öböl alján pihen. A roncsokból többször is nagy értékű acélt és nemvasfémeket hoztak felszínre orvosi eszközök gyártása céljából. Mivel ezek az anyagok még a felszíni nukleáris tesztek előtt készültek olvasztással és hengerléssel, kifejezetten alkalmasak sugárzásmérő műszerek készítésére.

Értékelés

[szerkesztés]

A haditengerészet az 1866 és 1871 közötti német egységhez vezető háborúk során még nem játszott jelentős szerepet, de az ezt követő időszakban a Birodalom igényeinek megfelelően fejlesztették. Bismarck menesztése után II. Vilmos és Tirpitz nekilátott a flotta fejlesztésének, ami az egyik meghatározó, de nem egyetlen kiváltó oka volt az első világháborúnak. Inkább volt alkotóeleme egy elhibázott szövetségi- és fegyverkezési politikának. Tirpitz elképzelése a rizikóflottáról (Risikoflotte), mely Nagy-Britanniát elrettentette volna egy esetleges Németországgal folytatandó háborútól, a háború elején tárgytalanná vált. Paradox módon a háború kezdetén a leggyengébbnek tartott flottarészek bizonyultak a leghatékonyabbaknak, mégpedig a függetlenül tevékenykedő könnyűcirkálók, a Kelet-ázsiai Hajóraj és a kiépítés alatt álló tengeralattjáró-fegyvernem. A Bayern-osztályból csak két egység készült el a tervezett négyből, míg a hét tagúra tervezett Mackensen-osztály hajóiból csak a háború előtt elkezdett négyet építették tovább csökkentett tempóban, az erőforrásokat inkább a tengeralattjáró-flottára fordították.

Technikailag a flotta modern hadihajói megállták a helyüket a brit vetélytársaikkal szemben. Hátrányuk velük szemben az alacsonyabb sebesség és a kisebb kaliberű ágyúk voltak, melyek kisebb hatótávolsággal is rendelkeztek. Előnyük viszont a jobb minőségű páncélzat, a pontosabb lövegek, a nagyobb átütőképességgel rendelkező és megbízhatóbb lövedékek, a nagyobb tűzgyorsaság, a kifinomultabb távmérők és a magasabban képzett személyzet voltak. A német hajók szilárdságának köszönhető, hogy a skagerraki csatában a túlerővel szemben vívott harcban is csekélyebb veszteségeket szenvedtek.

A tengeralattjárók meghajtása, nyomásállósága, hatótávolsága és kormányozhatósága gyors fejlődésen ment át, ami a háború második szakaszában elért hatékonyságukhoz döntő módon járult hozzá. A háború elhúzódása és a flotta tétlensége egyre nagyobb szakadékot eredményezett a tengerészek és a tisztjeik között. Már 1917-ben számos fegyelmezési nehézségeket okoztak a matrózok, melyek szabályos zendüléssé fajultak.

A Kaiserliche Marine bizonyos tradícióit a Reichsmarine, a Kriegsmarine és a mai német haditengerészet (deutsche Marine) is folytatta: így például a hajókat régiók, városok után nevezik el, hasonlóak az egyenruhák és a megemlékezés egyes hajókról illetve a tengerészet jeles tagjairól. A legismertebb példa erre az Emden cirkáló, mely az Indiai-óceánon folytatott sikeres kereskedelmi háborújával és az ellenséggel szemben tanúsított lovagias magatartásával különösen ismertté vált.

Társadalmi és nemzeti jelentősége

[szerkesztés]
A Mürwiki Haditengerészeti Iskola homlokzata a Hohenzollernek címerével és a császári koronával

A Császári Haditengerészet társadalmi fejlődés terén játszott szerepe feledésbe merült Németországban. Míg a porosz hadsereg vezetése a nemességre tartozott, addig a magas technikai követelményeket támasztó flotta műszaki intelligenciát követelt, melyet a csekély lélekszámú és más természetű nemesség nem tudott kielégíteni. Így a tisztikart kezdetektől fogva főként a polgárság képviselői adták. Vilmos császár ennek tudatában volt és támogatta is ezt a folyamatot. A kieli Haditengerészeti Akadémia és 1910-től a Mürwiki Tengerészeti Iskola elvégzése után a tiszteket bevonták a fegyveres erő arisztokrácia által dominált vezetésébe. Így a haditengerészet jóval inkább támaszkodott a polgárságra, mint a hadsereg. Egy sorhajóhadnagy tekintélye nagyobb volt egy főiskolai tanárénál. A haditengerészet tisztikarában a nemesség aránya mindössze 11%-ot tett ki.

A haditengerészet a császár parancsnoksága alá tartozott és egyedüli össznémet fegyvernem volt. A birodalom maga nem rendelkezett sereggel, hanem a négy királyság rendelkezett külön-külön hadsereggel (Poroszország, Bajorország, Württemberg, Szászország). A négy együtt alkotta a német hadsereget, melynek főparancsnoka háború idején volt a császár. A haditengerészet ily módon hozzájárult a nemzeti egység kialakulásához.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Konrad Ehrensberger: 100 Jahre Organisation der deutschen Marine. Bonn 1993, ISBN 3-7637-5913-1.
  2. Der Weltkrieg 1914 bis 1918. Kriegsrüstung und Kriegswirtschaft, 1. kötet, Berlin 1930, 220. oldal
  3. A Coronel-foki vereség volt a brit flotta első veresége az 1812-es plattsburgh-i csata illetve az 1810-es Grand Port-i csata óta és a modern német hadihajók tűzerejéről és találati pontosságáról tett tanúbizonyságot.
  4. Jan von Flocken, Michael f. Scholz: Ernst Wollweber – Saboteur, Minister, Unperson. Aufbau-Verlag, Berlin 1994, ISBN 3-351-02419-3, 20. o.

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Kaiserliche Marine című német Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Irodalom

[szerkesztés]
  • G. Beckmann, K.U. Keuble (Hrsg.): Alltag in der Kaiserlichen Marine um 1890. Die Bildmappe »Unsere Marine« von C.W. Allers. Berlin 1993, ISBN 3-89488-051-1.
  • Willi A. Boelcke: So kam das Meer zu uns. Die preußisch-deutsche Kriegsmarine in Übersee 1822 bis 1914, Frankfurt a.M. u.a. 1981. ISBN 3-550-07951-6
  • Dirk Bönker: Militarism in a global age. Naval ambitions in Germany and the United States before World War I. Cornell University Press, Ithaca, NY u. a. 2012. ISBN 978-0-8014-5040-2
  • Deutsches Marinemuseum Wilhelmshaven, Militärhistorisches Museum der Bundeswehr, Stephan Huck, Gorch Pieken, Matthias Rogg (Hrsg.): Die Flotte schläft im Hafen ein. Kriegsalltag 1914–1918 in Matrosen-Tagebüchern. Sandstein Verlag, Dresden 2014, ISBN 978-3-95498-095-6.
  • Cord Eberspächer: Die deutsche Yangtse-Patrouille. Deutsche Kanonenbootpolitik in China im Zeitalter des Imperialismus 1900–1914. Bochum 2004, ISBN 3-89911-006-4.
  • Karl Christian Führer, Karen Hagemann, Birthe Kundrus (Hrsg.): Eliten im Wandel. Gesellschaftliche Führungsschichten im 19. und 20. Jahrhundert. Für Klaus Saul zum 65. Geburtstag. Münster 2004.
  • Rolf Güth: Die Organisation der deutschen Marine in Krieg und Frieden 1913–1933. In: Militärgeschichtliches Forschungsamt (Hrsg.): Deutsche Militärgeschichte in sechs Bänden 1648–1939. Bd. 5, Abschnitt VIII: Deutsche Marinegeschichte der Neuzeit. Hersching 1983, S. 263–296.
  • Heiko Herold: Reichsgewalt bedeutet Seegewalt. Die Kreuzergeschwader der Kaiserlichen Marine als Instrument der deutschen Kolonial- und Weltpolitik 1885 bis 1901 (Beiträge zur Militärgeschichte, Bd. 74, zugleich Phil. Diss. Heinrich-Heine-Universität Düsseldorf), München (Oldenbourg Verlag) 2012. ISBN 978-3-486-71297-1.
  • Holger H. Herwig: Das Elitekorps des Kaisers. Marineoffiziere im Wilhelminischen Deutschland. Hamburg 1977, ISBN 3-7672-0514-9.
  • Hans H. Hildebrand, Albert Röhr, Hans-Otto Steinmetz: Die deutschen Kriegsschiffe. Biographien – ein Spiegel der Marinegeschichte von 1815 bis zur Gegenwart. 10 Bände. Mundus, Ratingen o. J., 550720391 dokumentumai a Német Nemzeti Könyvtár (DNB) állományában
  • Rolf Hobson: Maritimer Imperialismus. Seemachtideologie, seestrategisches Denken und der Tirpitzplan 1875 bis 1914. Aus dem Englischen von Eva Besteck. Oldenbourg, München 2004, ISBN 3-486-56671-7. (Beiträge zur Militärgeschichte Band 61)
  • Dieter Jung: Die Schiffe der Kaiserlichen Marine 1914–1918 und ihr Verbleib. Bernard & Graefe, 2003, ISBN 3-7637-6247-7.
  • Andrew Lambert: Seemacht und Geschichte – Der Aufbau der Seemacht im kaiserlichen Deutschland. In: Jürgen Elvert, Sigurd Hess, Heinrich Walle (Hrsg.): Maritime Wirtschaft in Deutschland. Schifffahrt – Werften – Handel – Seemacht im 19. und 20. Jahrhundert. Franz Steiner Verlag, Stuttgart 2012, ISBN 978-3-515-10137-0, S. 190–209.
  • Andreas Leipold: Die deutsche Seekriegsführung im Pazifik in den Jahren 1914 und 1915. Harrassowitz, Wiesbaden 2012, ISBN 978-3-447-06602-0.
  • Walter Nuhn: Kolonialpolitik und Marine. Die Rolle der Kaiserlichen Marine bei der Gründung und Sicherung des deutschen Kolonialreiches 1884 – 1914. Bernard & Graefe, Bonn 2002, ISBN 3-7637-6241-8.
  • Lothar Persius: Menschen und Schiffe in der Kaiserlichen Flotte. Berlin 1925.
  • Wolfgang Petter: Deutsche Flottenrüstung von Wallenstein bis Tirpitz. In: Militärgeschichtliches Forschungsamt (Hrsg.): Deutsche Militärgeschichte in sechs Bänden 1648–1939. Bd. 5, Abschnitt VIII: Deutsche Marinegeschichte der Neuzeit. Hersching 1983, S. 13–262.
  • Christian Rödel: Krieger, Denker, Amateure. Alfred von Tirpitz und das Seekriegsbild vor dem Ersten Weltkrieg. Franz Steiner Verlag, Stuttgart 2003, ISBN 3-515-08360-X.
  • Herbert Schottelius, Wilhelm Deist (Hrsg.): Marine und Marinepolitik im kaiserlichen Deutschland, 1871–1914. Militärgeschichtliches Forschungsamt, Droste, Düsseldorf 1972, ISBN 3-7700-0319-5. (2. Auflage 1981)
  • Joachim Schröder: Die U-Boote des Kaisers. Die Geschichte des deutschen U-Boot-Krieges gegen Großbritannien im Ersten Weltkrieg. Bonn 2003, ISBN 3-7637-6235-3. (Subsidia academica Reihe A Band 3)
  • Gerhard Wiechmann: Die preußisch-deutsche Marine in Lateinamerika 1866–1914. Eine Studie deutscher Kanonenbootpolitik. Hauschild, Bremen 2002, ISBN 3-89757-142-0. Onlineversion
  • Gerhard Wiechmann (Hrsg.): Vom Auslandsdienst in Mexiko zur Seeschlacht von Coronel. Kapitän Karl von Schönberg. Reisetagebuch 1913–1914. Bochum 2004, ISBN 3-89911-036-6.
  • Nicolas Wolz: Und wir verrosten im Hafen. Deutschland, Großbritannien und der Krieg zur See 1914 – 1918. Deutscher Taschenbuch Verlag, München 2013, ISBN 978-3-423-28025-9.
  • Jörg-Michael Hormann, Eberhard Kliem: Die Kaiserliche Marine im Ersten Weltkrieg. Bucher Verlag, München 2013, ISBN 978-3-7658-2031-1.
  • Peter Max Gutzwiller: Die deutsche Kriegsmarine im 19. Jahrhundert, Fakten – Daten – Zusammenhänge. Duncker & Humblot Verlag, Berlin-Steglitz 2014, 446 S., ISBN 978-3-428-14228-6.