Vita:Oszmán Birodalom

Ez a szócikk a következő műhely(ek) cikkértékelési spektrumába tartozik:

Török témájú szócikkek (jól használható besorolás)

Ez a szócikk témája miatt a Törökország-műhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Jól használható Ez a szócikk jól használható besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. Nélkülözhetetlen Ez a szócikk nélkülözhetetlen besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: Ogodej (vita), értékelés dátuma: 2019. április 26.

Török témájú szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Középkori témájú szócikkek (jól használható besorolás)

Ez a szócikk témája miatt a Középkorműhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Jól használható Ez a szócikk jól használható besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. Nélkülözhetetlen Ez a szócikk nélkülözhetetlen besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: FAdamus (vita), értékelés dátuma: 2020. február 23.

Középkori témájú szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

A szócikk megfelelő nyelvű párjai kiemeltek lettek a japán, kínai és macedón Wikipédián,
az onnan származó információkkal érdemes lehet kibővíteni a magyar lapot.

---

Mérföldkövek a cikk életútján

Dátum(ok: tól/ig)	Esemény	Eredmény

Lista

A szultánoknak miért nincs egy tisztességes listája? Csak végigkövetni lehet, a kategória meg ugye nem időrendben közli a neveket, viszont a szultanátus eltörlése utániak bőszen fel vannak sorolva. Nem panaszképp mondom, csak ha valakinek volna ideje és kellő kompetenciája, igazán gyárthatna egy hiteles szultánlistát. Előre is kösz. Bennó 2007. január 29., 18:37 (CET)

enwiki alapján megcsinálom. tényleg kell. --Timiş postaláda 2007. január 29., 18:40 (CET)

ÖÖÖ van nekik Oszmán szultánok listája :) méghozzá családfás --Timiş postaláda 2007. január 29., 18:50 (CET)

Kösz, de ez nem az igazi. Családfamentes is kéne, és azt belinkelni a birodalom cikkbe. vagy a családfás fölé csinálni rendes lista, alul családfa, ami persze gyönyörű meg kell meg minden. Bennó 2007. január 29., 19:36 (CET)

Hűh nekiálltam átírni Sternerjuli (vita | közrem. | törölt szerk. | ) írásait, jó sok munkát adsz ám más szerkesztőknek Juli! Tele van helyesírási és fogalmazási hibával... Ezért kellene allapon gyakorolgatni, például User:Sternerjuli/Oszmán aztán amit megírsz és tuti jó azt kitenni (vagyis ellenőrzöd a linkeket, pl. hogy ne legyen piros benne ha nem muszáj, illetve hogy ahova lehet, rakj blső linket , pl. a szultánok nevei: itt lecsekkolhatod hogy létezik-e szócikk az általad írt szultánról: Kategória:Oszmán szultánok, és hogy hogy írjuk a nevüket (példul Bajazid, nem Bajezid) . csak egy kis odafigyelés kell, és nem okozol pluszmunkát magadnak meg másoknak :) mert így aki megnézi a szóücikket hibás infókat találhat (pl hibásan írt neveket). Köszi, hogy legközelebb odafigyelsz! --Timiş postaláda 2007. január 29., 18:40 (CET)

Kép figyelmeztetés

A következő képeket törölték vagy törlésre jelölték a Commons-on. Mielőtt eltávolítod a képet a szócikkből ellenőrizd a Commonsbeli lapját a képnek, hátha időközben visszavonták, vagy hibát követtek el a törlésre jelöléssel. A kivett képet próbáld meg helyettesíteni egy másikkal.

Miután megoldottad a problémát, kérlek azt jelezd itt az üzenetet létrehozó sablon „|status=” sorában.

Ezt az üzenetet a CommonsTicker írta.

• AtilimGunesBaydin a(z) Superseded törlési jelzést tette a(z) Image:OttomanCOA.jpg nevű képre: Superseded.;
  

-- CommonsTicker 2007. március 11., 03:16 (CET)

Kép figyelmeztetés

A következő képeket törölték vagy törlésre jelölték a Commons-on. Mielőtt eltávolítod a képet a szócikkből ellenőrizd a Commonsbeli lapját a képnek, hátha időközben visszavonták, vagy hibát követtek el a törlésre jelöléssel. A kivett képet próbáld meg helyettesíteni egy másikkal.

Miután megoldottad a problémát, kérlek azt jelezd itt az üzenetet létrehozó sablon „|status=” sorában.

Ezt az üzenetet a CommonsTicker írta.

• AtilimGunesBaydin a(z) Superseded törlési jelzést tette a(z) Image:Ottoman_1683.png nevű képre: Notice on an alternative image.(eltérés);
  

-- CommonsTicker 2007. március 23., 07:15 (CET)

Ulászló 1444-ben a várnai csatában esett el, a második rigómezei csata pedig 1448-ban volt. molla 19:11, 16 november 2007 (CET)

Tataroz sablon indoklása: Átalakítás-javítás-lektorálás-bővítés

A cikk nagyobb tartalmi átalakításon fog átesni (kb 1-2 nap), illetve folyamatos bővítésre kerül (1-2 hét). A cikk sok "pongyola megfogalmazást tartalmaz, pl. :

• „Oszmán Birodalom a középkor folyamán egészen az első világháború végéig fennállt birodalom” - A Római Birodalom bukásától azért nem számítható
• „fokozatosan terjesztették ki hatalmukat a térségben, de a 14. századtól már nyomba(?) Európa felé tekintettek”
• „néhány szigetén fennmaradt keresztes lovagrendek is szívósan küzdöttek terjeszkedésüknek(?)”. Pontosabban egy, a johanniták Rodoszon.

Nagyon sok hasonló pontatlanságot, felületes megállapítást tartalmaz. Nincs alátámasztva forrásokkal.

A bevezető túl hosszú, és részletes, a történelmi rész azonban hiányos, és vázlatos.

Nem törlöm a szöveget, csak innen. Az iszlám története szócikkhez integrálom, és ott dolgozom fel (egyelőre annak a vitalapjára másolom be). Az iszlám története cikkből viszont a történeti részt áthozom ide mert az már most sokkal bővebb, és itt folytatom.

Ogodej ^vitalap 2010. március 9., 23:34 (CET)

Megjegyzések

MegoldvaHiányzik az aláírás!

A szócikk átolvasása közben I. SZulejmánnál ezt a mondatot találtam:"Szulejmán 1534 és 1554 között háromszor tört be Iránba, de végső győzelmet aratott, békekötésre kényszerült, és a Kaukázuson túli területeken megosztozott a Szafavidákkal (1555), Irakot azonban megszerezte." - nekem a "de végső győzelmet aratott - békekötésre kényszerült" ellentmondásos. --Ivanhoe ^{sherwoodi erdő} 2010. július 12., 19:51 (CEST)

Gazdaság:"II. (Hódító) Mehmed idejében még léteztek földmagántulajdonok, de ezeket egy földreform keretében a szultán elkobozta, és a 16. századra ezek már meg is szűntek." - Az már nem megszűnt akkor, mikor az összeset elkobozták? Vagy mik szűntek meg?--Ivanhoe ^{sherwoodi erdő} 2010. július 15., 21:04 (CEST)

Nekem a földrendszer egy kicsit zavaros. Volt a hász-birtok, a javadalombirtok és a tímárbirtok. Ha ez igaz, akkor a 3 szint közül a középső, a ziámet birtok, az egyenlő a javadalombirtokkal? A tímárbirtok tulajdonképpen mit takar? AZ első kettőről megtudjuk, hogy megkapásuk milyen kötelességgel járt, mi volt a funkciójuk a rendszerben, de a tímárbirtokkal milyen kötelezettségek jártak? (Abból volt a legtöbb, tehát valamiféle haszonnak származnia kellett belőle, hiszen, ha jól értem, az is szultáni tulajdon maradt.)--Ivanhoe ^{sherwoodi erdő} 2010. július 15., 21:28 (CEST)

Nem egészen, létezett a hászbirtok (ez a szultáni birtok, ennek jövedelméből tartotta fenn a saját udvartartását), és a javadalombirtok, ez utóbbinak három szintje volt: „A katonai és polgári igazgatás magasabb szintjén szolgáló alattvalók hászbirtokokat kaptak; az alacsonyabb rangú, főként vidéki tisztségviselőket ziámetbirtokkal javadalmazták; míg a közemberek közül az arra érdemeseket tímárbirtokokkal látták el ”. A lényeg az, hogy azért javadalombirtok, mert a tisztviselő nem fizetést kapott, hanem a kapott birtok javadalmából kellett fenntartania magát, és fizetnie a cserébe felállítandó hadsereget stb. Ogodej ^vitalap 2010. július 19., 19:56 (CEST)

Na ez így már tiszta. Köszönöm.--Ivanhoe ^{sherwoodi erdő} 2010. július 19., 20:10 (CEST)

És most még bonyolítottam egy kicsit az adóbérletekkel. Csak nem akartam nagyon belemenni. Ogodej ^vitalap 2010. július 19., 20:45 (CEST)

Magyar Királyság

A Magyar Királyság, mint Európa védőbástyája értelmetlen -szép magyar legenda- mivel a spanyol birodalom, Franciaország, Velence, Milánó, Firenze és a Pápai állam is Európában van. Ők, a cognaci liga, szövetkeztek az Oszmán Birodalommal a Habsburgok ellen. Tehát nem Európát, nem a keresztény (ha valami a Pápai állam az) kultúrát védtük, hanem az ősellenséget: a Habsburgokat. – Aláíratlan hozzászólás, szerzője 78.131.35.232 (vitalap | szerkesztései)

Ha valami legenda, akkor az az "ősellenség Habsburg". Mitől is lett volna a 16. században ősellenség? Mikor került szembe a Habsburgokkal Magyarország? Albert például kiváló király volt. És talán az lett volna I. Ferdinánd is, ha nem áll elő a szerencsétlen helyzet, a két király egy országban. Egyébként a cognaci liga mikor is szűnt meg? Elárolum, 1529-ben... Akkor miről is beszélünk? Itt nem arról van szó, hogy valaki védett volna valamit, hanem arról, hogy keleti hódító nem jutott túl Magyarországon 1000 éven át. LA^pankuš→ 2011. november 28., 18:53 (CET)

Terület

Nekem már régóta szúrta a szememet, az a majdnem 20 millió négyzetkilométer. Valaki megmondaná, hogy mikor volt az Oszmán Birodalom kis híján akkora mint a Spanyol Birodalom?

Bevezető

"Ezt követően gazdag politikai, kulturális és tudományos kapcsolatrendszer jött létre"... mi e "gazdag kapcsolatrendszer"?

Annyira volt ez "gazdag", mint bármely elnyomó és elnyomott, hódító és meghódított közötti gazdag kapcsolatrendszer. Semennyire sem.

Ennyi erővel a holodomor szócikhez oda lehet írni, hogy az "a holodomor társadalmi kísérlete (értsd: mesterséges éhínség) alatt számos érdekes, innovatív kísérlet történt az emberek részéről az életbenmaradásra"... értsd megették a kutyát, macskát, varjakat, végül pedig az emberhúst.

Vagy: Magyarroszág szovjet megszállását követően "gazdag politikai, kulturális és tudományos kapcsolatrendszer jött létre"

Az oszmán birodalom szerkezetileg fejletlenebb, elmaradottabb volt mint a középkori feudális rendszer. Gyakorlatilag rablógazdaság (Raubwirtschaft) folyt, vagyis a meghódított népek kirablásából finanszíroztak az újabb hadjáratokat, amelyek újabb népeket igáztak le, amelyek újabb hadjáratokat pénzeltek, stb. Amint az egész dinamika kifújt ill. tetőpontjára ért, onnantól a bukás kódolva volt. Magyarok százezreit hurcolták el rabszolgának. Csak az 1437-es török betöréskor 60 ezer magyart és szászt hurcoltak el Erdélyből. Ja igen, a török és a Királyi Magyarország ellenségei voltak, halálos ellenségei egymásnak, Erdély meg nagyrészt (pár évtizednyi kivételtől eltekintve) a török vazallusa.

A "tudományos kapcsolatrendszer" annyit jelent, hogy 95%-ban valamely európai találmányt másoltak le. a "kulturális kapcsolatrendszer" annyit tesz, hogy a keresztények alávetett sorba kerültek és büntetőadókkal sújtották őket. a "politikai kapcsolatrendszer" annyit jelent, hogy oda-vissza ment az üzengetés, amely főleg a magyar csicskáztatását jelentette.

E mondat egyfelől értelmetlen, másfelől fölösleges, harmadrészt pedig gúnyt űz a történelmünkből.

még pár dolog: "Magyarországhoz fűződő viszonyát a 15. századtól kezdve, hosszabb-rövidebb időszakokban háborúk és összetűzések tarkították, ekkor a Magyar Királyságot Európa védőbástyájaként emlegették"

Nincs olyan hogy "Európa védőbástyája", olyan van hogy Kereszténység Védőbástyája, és e koncepció már IV Bélának a pápához írt levelében (1241) megmutatkozik, jóval a török előtt. A kurucok és '48-asok befogadása egyszeri akciók voltak, erre alapozva ugyancsak szegényes volt a "gazdag kapcsolatrendszer". Mellesleg Rákóczi és több kuruc Franciaországból mentek Törökországba, tehát ez is bukik. A 48-asok egy része pedig eleve nemzetközi forradalmár volt, Bem apó és társaik. Tehát ez sem jelent semmit.

– Hamilcar Smith ^vita 2016. november 4., 16:04 (CET)

WP:SZB; megfelelő források birtokában (és megjelölésével) nyugodtan fejleszd a szócikket. Xia ^Üzenő 2016. november 4., 16:10 (CET)

@Hamilcar Smith: Amit kifogásolsz, és próbálsz becsempészni a cikkbe, sajnos egy történészileg régen meghaladott vonalas, az 50-es 60-as években kialakított közkeletű felfogás. Szerkesztésedet visszavontam, forrás nélküli véleményeknek nincs helye a cikkben. Részletesebb indoklás a vitalapodon. Még annyit talán, hogy arra, hogy „a török és a Királyi Magyarország ellenségei voltak, halálos ellenségei egymásnak”, ez azért is érdekes, mert egyrészt ez valamiféle Koppányi aga testamentuma meg Egri Csillagok-féle romantikus felfogást idéz, ehhez képest szigorú gazdasági adatok mutatják azt a kiterjedt kereskedelmet, gazdasági kapcsolatot, ami a két ország között fennállt. Az, meg hogy muszlim – keresztény ellentét lett volna a háborúzás oka, egyszerűen butaság. Ja, igen, a muszlim államokban létezik a könyv népeire (zsidók, keresztények stb.) kivetett adófajta, a dzimma megállapodás, adó fejében élhetnek, kereskedhetnek. Akivel ez nem volt meg, azt elüldözték vagy kivégezték. Hangsúlyozom, a 150 éves török uralom sok keserűséget okozott az országnak, de a kép sokkal árnyaltabb, mint ahogy te a cikkbe beleszerkesztetted. Üdv. Ogodej ^vitalap 2016. november 4., 16:45 (CET)

1)Nyilván a bevezető egy összefoglalás, sommázni = összefoglalni, és én pont ezt tettem. Nyilván nem fogok bevezetőben kifejteni, elmebetegség ezt feltételezni. 2)A török az elfoglalt területekről tömegszámra hajtotta el a lakosságot rabszolgának, háború idején. 3)"30-40 évvel lemaradt történészi álláspont", ez marhaság, légbőlkapott érv. Egész területek néptelenedtek el, ez seholsem gazdag kapcsolat. Egyetlen forrást nem hoztál, ami cáfolna a bevezetőbeli megállapításaimat. 4) Már az 1300-as évektől a szultánok Kalifák is voltak, akiknek vallási kötelessége volt az iszlámot mindenhová elvinni. tehát volt egy vallási dimenziója is a dolognak.

"Az, meg hogy muszlim – keresztény ellentét lett volna a háborúzás oka, egyszerűen butaság."

Ilyet soha nem állítottam. Egyszerűen megállapítottam, hogy "muszlim állam támadott keresztény államot".

"a kép sokkal árnyaltabb, mint ahogy te a cikkbe beleszerkesztetted. "

Egyáltalán nem árnyaltabb, bevezetőben nem fogok esszét írni, az oda írt minden egyes szavam megállja a helyét.

"Gondolj csak arra a kulturális és politikai kapcsolatrendszerre, ami a két ország között létrejött Thökölytől, Rákóczin keresztül az 1848-as szabadságharcig, ezt tagadni nem lehet, mint ahogy kitörölni sem a történelmi emlékezetből és a Wikipédiából."

Ez "kapcsolatrendszer" a sznob megfogalmazása a kapcsolatnak, Thököly török báb volt, a 48-asokról és Rákócziról már beszéltem.

ki akar bármit is kitörölni a wikipédiából? ott van lenn, görgess lefelé a megfelelő évszámoknál. Egyszerűen az a lényeg itt, hogy az ország elnéptelenedése fontosabb tényező az oszmán-magyar kapcsolat szempontjából, mint pár kuruc menekült befogadása.

Elmondom miből állt a magyar fejlődés a hódoltság idején. Folyamatábrán.

Tegyük föl az adott településen él mondjuk 1500 ember. Jön a török, elhajtja a lakosságot, felégeti házakat, vagy csak egyzserűen elmenekülnek az emberek, marad mondjuk 100 ember a faluban. Pár évtized múltán a falu lakossága fölmegy mondjuk 500-ra.

Ilyenkor jön az oszmán apologéta, hogy "látod?? nőtt lakosság!! Fejlődött a gazdaság!!!" Nyilván a füstölgő romokhoz képest bármit lehet fejlődésnek nevezni. Ennyi a trükk. Háború által lakatlanná tett területhez képest minden fejlődés.

"Hangsúlyozom, a 150 éves török uralom sok keserűséget okozott az országnak"

Nem "keserűséget" okozott, hanem százezrek rabszolgaságba hajtását, egész területek elnéptelenedését, a magyarság demográfiai megroppanását okozta.

Minden egyes bevezetőbeli szavam megállja a helyét. Úgy, ahogy leírtam őket. Pontosan az történt, amiket ott leírtam. Az oszmán-magyar "kapcsolatrendszernek" ezek a legfontosabb elemei.

– Hamilcar Smith ^vita 2016. november 4., 18:29 (CET)

 megjegyzés @Hamilcar Smith: el kell szomorítsalak, de számos történelemtudományi hiba van abban, amit állítasz. Nem olyan egyszerű ez (sem), mint ahogy te elképzeled. Itt nincs helye jobboldali megnyilvánulásoknak - sem pedig baloldaliaknak. Ez egy független enciklopédia, kérlek, ennek tudatában szerkessz a továbbiakban! – Lálálá9999 ^vita 2016. november 4., 19:20 (CET)

Akkor "szomorodnék el" haha, ha 1)egyetlen érvet is hoztál volna, ami 2) igaznak bizonyult volna. De eleve egy érvet sem hoztál, ami így bukó. Ha nem olyan egyszerű ("mint elképzelem" haha), akkor a világ összes wiki-cikkének bevezetésének megfogalmazása torzított és "sommás" (<-értelmetlen műszó). Hiszen nem a "teljes tényeket" írják le, az a kifejtés feladata nyilván (DUH). Konkrét tények, állítások, érvek hiányában ilyen-olyan "elfogultságokkal" dobálózni az értelmi szegénység jele. Nincs olyan hogy független, kisfiam, olyan van hogy minden oldal felé egyformán kételkedő, vagyis egyformán szkeptikus. A történeti tények birtokában egy bevezetésben amit a cikkben leírtam, tökéletesen helytálló. Ha angol, német, francia stb lennék, a tények birtokában angolul, németül franciául stb ugyanezt írnám le. Ennyit az "elfogultságról".

Minden amit írtam a bevezetésben, megállja a helyét. A híres-neves "új szakirodalom", mely állítólag fölülírja a régi megállapításokat, kamu. Egyszerűen nem létezik. Nincs olyan mű, ami ezt érdemben cáfolni tudná, illetve cáfolta volna:

"Az első kérdés, melyet tisztáznunk kell: mi indította a magyarság akaratát, hogy tétova nélkül megálljon a kereszténység mellett, bár érezhette, hogy ez állásfoglalása a saját pusztulását vonhatja maga után? Erre a kérdésre nem fogjuk megtalálni a mult tényeiben gyökerező választ, ha fel nem szabadítjuk magunkat az újabb kor szemléletmódjától, mely vallási és faji különbségeket elmosva a humanizmus magaslatairól egyenlőknek és testvéreknek tekinti a népeket. Ebbe az igen késői szemléletmódba nem szabad beleesnünk, valamint azt sem szabad feltennünk, hogy akkor bárki is a legcsekélyebb vérségi rokonságot érzett volna a törökökkel. A török-magyar egytestvér-elmélet újabb kor politikai gyártmánya, melyet csak a történeti érzék végletes hiányában lehetne alkalmazni e régi korszakokra. Vallási és nemzeti ellentét tartja fenn tehát a magyarságnak törökgyűlöletét, amint ez a XVI. században mindvégig megmutatkozik, de mindez csak részleges megnyilatkozása annak a mélyrenyúló, az egész anyagi és kulturális életre kiható ellentétnek, mely magyar és török közt a kiegyenlítést, a megegyezést teljességgel lehetetlenné tette.

Régi stilisztikai rekvizituma a mi történetszemléletünknek, hogy itt „két világ” ütközött össze egymással. Igen, az ellentét két, egymástól független világ közt van, amikor is mindkét világ a saját öncélúságát, különböző erkölcsi elvek szerint szolgálja. Magyar és török közt nem lehetett kiegyezés, nemcsak mert a magyar, a törökkel barátságra lépve sem nemzetiségét, sem vallását, sem rendi méltóságát, vagyonát, családját nem tarthatta meg, hanem első sorban azért, mert a törökhöz pártolva olyan életmódba került volna, mely az ő keresztény-európai felfogásához képest nélkülözte az emberi életmód ismérveit. A magyar immár félezredéven át végigment a nyugati társadalmi fejlődésen, melynek során rendek képződtek ki, s ezen rendek mindegyike pontosan körülírt kötelességekkel és jogokkal bírt. A nyugati társadalom már a munka elvén épült fel, a jobbágy, a városi iparos és kereskedő, a hadakozó nemes és főúr egyképen vérükben hordozták annak a tudatát, hogy így vagy úgy, de mindenképen dolgozniok kell, s ez az évszázados tudat az utolsó nyomait is kiölte emlékezetükből annak a régi felfogásnak, hogy munkátlanul tartassák el magukat rabszolgáikkal. A török azonban még ekkor ezt a régi felfogást vallotta, mely Európába több már nem illett be, ez tette őt Európában idegenné. Előkelői falvak népének verítékéből éltek, anélkül, hogy azoknak mezőgazdasági vagy ipari munkaberendezése iránt a legcsekélyebb érdeklődést is tanusították volna: az úr és szolga közti viszony csak a pénz és élelem átvételére szorítkozott, melyben nyoma sem látható a germán nyugaton kifejlődött és hozzánk is elterjedt magasabb erkölcsi kapcsoknak. A török úr nem védte szolgáját és nem kívánt tőle hűséget, csak pénzt, értéket, mit ő felhasználhasson. A török majorságokon, minők nálunk is, de nagy számmal a Balkán-félszigeten voltak, rabszolga-gazdálkodás folyt, melyben az ember egyszerűen értéket termelő gépnek számított, az úr bármikor összetörhette. De a szegény török sem emelkedett még fel a munka kategórikus életparancsához. Konstantinápolyban, Kis-Ázsia városaiban ezreknek szolgáltattak vallási alapítványok naponta levest, amivel megelégedve, ez ezrek egész napjukat munkátlanul töltötték. Dolog nélkül magát eltartatni: a XVI. századi töröknek életideálja, mely egyúttal egész erkölcsi felfogásába is szabályozóan nyúl be és olyanokat enged meg neki, mik a munka alapján élő nyugatiak szemében az erkölcstelenség szokatlan fokát jelentik. A szegény, ingyenlevesből élő török megházasodik – hét feleséget szabad vennie –, nem családalapítás céljából, hanem hogy feleségei, kiket természetesen nem tud táplálni, testüket piacra vive, tartsák el kényelemben urukat és parancsolójukat. A török uralom alá került perzsa, arab, szír területek mozgalmas, ipart teremtő városaihoz hasonlítva a fajtörök lakta területek a pusztulás képét nyujtják, s ami ezeken történik, az a veréstől remegő keresztény rabszolgák munkája. A munka megvetésének elve, mint a társadalom egyik alappillére: ebből érthető a házak, szántóföldek, szőlők elhanyagolása, ami, mint később látni fogjuk, egész országok flórájának és klimatikus viszonyainak megváltozására vezet; de ebből érthető egyúttal a közbiztonság végletes hiánya, mert hiszen a munkátlan töröknek kell, hogy szabad legyen a rabszolga munkájának gyümölcsét ott és úgy vennie el, ahol és ahogyan akarja. A török viszonyok egyik legpontosabb ismerője, Verancsics Antal követségének kísérője, Dernschwam János, ekkor nagyszombati kisbirtokos, a török igénytelenségéről, mely munkakerülés következése, az egész fajtörök területre illő rajzot ad, mikor a kisázsiai görög romhalmazok közt a török lakásokat leírja: fa és kő használata nélkül épült földalatti lyukak, földdel befödve, úgyhogy a tetőn jár az ember és észre se veszi, hogy alatta lakás van, alacsony bejárat, kecskével együtt lakik benne a ház ura; pince, szoba, kamra, ablak ismeretlen, tál, tányér, korsó, pohár, ágynemű, ágy, asztal, pad szintén, földön ülnek vagy fekszenek, mint a barom az istállóban. Láthatólag régebbi kultúrfok ahhoz képest, melyre ekkor már Európában, egész az orosz-tatár területekig minden nép felemelkedett. És az ilyen műveltségi igényekkel rendelkező török – a vallási és állami törvények szerint teljhatalmú ura a keresztényeknek, s ha mint katona európai területre jut, ott a magasabb kultúra kész termékeit teljes szabadsággal ragadja el a munkás keresztényektől. Az utolsó csausznak muzulmán szolgája is hatalommal bír, hogy ha egy keresztény faluba ér, ott a házakba egymás után bemenjen és ami neki megtetszik, akár bármi ellenszolgáltatás nélkül is magával vigye. De úri elhatározással adhat egy aszpert (két denárt) azért, aminek forgalmi ára tíz-tizenöt volna. A török utasok a keresztény lovát magukkal viszik, amíg másik lóra nem akadnak, aztán visszaküldik, vagy nem, ahogyan akarják. Ütlegek ellen keresztény egy mozdulattal sem védekezhetik, különben könnyen halálfia. „Ilyen engedelmességben tartja most a török a magyarokat. Egy-egy nagy községben vagy mezővárosban is, ahol egy-egy szpahi, janicsár vagy kádi, s összesen tíz török sincs, ez a néhány török uralkodik és parancsol száz vagy ezer kereszténynek, akik engedelmesen tűrnek mindent, mit a törökök velük kezdenek.” Az a török, aki hazájában, munkaiszonya miatt, szinte éhen hal és ha ezt kikerülendő, ekét vesz kezébe, melynek vasa nem nagyobb, mint egy kis kapáé, itt Magyarországon minden munka nélkül élvezheti azt a kényelmet, melyet egy magasabb kulturális fok képes nyujtani.

Ha így megértjük, hogy a török nemcsak vallási parancsból hódított, hanem egyszerűen jobb életnek munkanélküli lehetőségéért, akkor egyúttal megértjük a keresztények, magyarok irtózatát is, hogy erre az alacsonyabb műveltségi fokra leszálljanak. A török úr életmódja éppoly idegen volt a XVI. századi magyar számára, mint akár a rab, a munkás rája emberi méltóságtól megfosztott élete. A magyar a törökség úri életmódjában sem találta meg az emberi méltóságot, annál kevésbbé, mert a törököknél még a legnagyobb úr is csak rabszolgája a császárnak, vagyona csak ideiglenesen az övé, annak igazi birtokosa a császár, aki azt bármikor visszaveheti tőle, s természetesen életétől is megfoszthatja. Az alárendeltség ily szolgai viszonyát a magyar soha, még nomád korában sem ismerte, ez szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyarság a törökhöz való hasonulást tűrhetetlennek találta, melynél a halál is jobb.

És csakugyan, a magyarságnak a török hódoláson vagy a halálos küzdelmen kívül nem igen volt mit választania. A törököt vallási parancs, gazdájának, a szultánnak szava egyaránt további hódításokra hajtotta, ami előtte nem hajolt meg, annak törnie kellett. Ez permanens, soha el nem pihenő hadiállapotot jelentett, melyet csak formálisan, tényleg azonban nem szakítottak meg a békekötések. A töröknek kielégítetlen hódító étvágya és a magyarnak hajthatatlan önvédelme teremti meg a XVI. századi magyarság alaphangulatát, a háborús nyomornak folytonos öntudatát. Ebben az egész század alatt nincs különbség katholikus és protestáns közt, s amint a magyarság vallás- és rendi különbség nélkül egyaránt harcol a török ellen, éppúgy érzi is az egész nemzet minden tagjában ezt az állandó üldöztetést. Szinte száz esztendőn át, Mohácstól Bocskayig, de még azután is, az egész nemzet szeme elől sötét véres köd fedi el a napvilágot, nemzedékek nőnek fel a védekezésben, sírásban és keserű panaszokban. A török veszedelem már elemi csapásokkal vetekedik, s ellene éppúgy imádkoznak, mint döghalál, mennydörgés és „kőeső” ellen. Ime a század végéről Szalaszegi György protestáns prédikátor imádsága a nagy Istenhez a török ellen: „Mindnyájunkat büntetsz a te nagy haragodban, mert a pogányok és kegyötlen törökök, az mi tartományunknak határát általhágván, kegyötlenképpen való sok rablásokat tesznek és tanulóhelyeknek az ő scholáit rontják, a szent gyülekezetöt és tudatlan szegény kösségöt, kegyötlenül levágják és ölik, szinte olyanképen, mint mikor a juhokat a mészárszékre viszik, sok népeket elszakasztván édös nemzetjöktől, kötözvén és fogva viszik, pogány országokra nagy messzire, szomorúságra... Bejöttek a pogány népek a te örökségödbe, a te szent templomodat megförtőztették, sok várasokat és a mi házainkat mind elpusztították és rontották, a te szentidnek holttestöket vetötték égi madaraknak és kegyötlen vadaknak, kiontották az ő véröket mindön felől, mint a sok vizet, nem vala senki se, ki az ő holttestöket eltemette volna, vagyunk immáron csak egy szidalom az mi szomszédainknak és azoknak megcsúfolás, akik környülünk laknak. Ó örök mindenható Uristen, mi szegény nyomorultak, ennyi sok csetepaté zanabonában és háborúságnak idején, mert a pogány népek országokat pusztítanak, csak Tehozzád folyamodunk. Adgyad Uristen, hogy a mi fölségös császárunk megerősíttesse az ő jobb kezét és föl fegyverködhessék mindön herczegivel, vezérivel, capitánival és főnépével egyetömben, kik az Istennek törvényéért és alattavalókért hadakoznak és viaskodnak.”

Imádságok és énekek az egész korszakban élesen megvonják és fenntartják a határvonalat török és magyar közt, a kiegyenlítés minden lehetősége nélkül. Tűz és víz egybe nem folyhat, a probléma megoldhatatlan, csak kard használ: ez a gondolatmenet minden magyar főt elfoglal, s mellette csak harci kötelesség és vad gyűlölet lakozik az ellen, akitől ez embertelenségeket szenvednie kell. A protestánssá vált országban mindenütt felhangzik a protestáns ének, mely „Szánjad meg Uristen mi nyomorúságainkat” refrénnel realisztikusan rajzolja az ország szenvedéseit:

„Pogány törökkel széljel kergettettél és mind ország szerint bujdosni eresztél,
Nagy sok pusztaságot törökök szerzének, mert mind az országban széjjel égetének
Dulának, rablának, szűzeket rontának, sok nyomorultakat közöttünk szerzének,
Idestova széjjel mind megoszlatának, mint bárány farkastól széjjel hányattatánk,
A vén jámborokat nyakon kötve hordják, édes magzatjokat előttök levágják,
Nagy keserűséggel ott őket hordozzák, mint barmot piacon mind széjjel árulják,
Sok számtalan népet törökök levágnak és nagy sok árvákat közöttünk hagyának”,

s így tovább végnélküli sorban. A töröknek, aki már bent lakik, állandó nyomását is felülmúlja az országra zúduló tatár hordák pusztítása, az énekek, melyek ezeket panaszolják, minden felülmúlnak vérlázító, bosszúra hajtó részletekben:

„Éntelenségeket beszéllni nem merjük, mert soha hirrel is ezelőtt nem hallottuk,
hogy mind az ég, a föld reájok nem szakad, azt mindnyájan csodáljuk.
Nagy undok étellel szegény rabokat tartják, az lóhust fövetlen őeleikbe hányják,
az csitkok vérével, kaczolák tejével szegényeket itatják,
Meg nem keserednek az kisded gyermekeken, kettősível őket ültetik az nyeregben,
az ártatlanoknak csak sírni nem hagynak, fejek öszve verésín.
Nehézkes asszonyok, kik köztük szülnek vala, gyermek lábát fogván,
az Tiszába vetik vala, kőszivnek mondhatjuk, kinek szive rajta nem keseredik vala.
Szégyenljük mondani menyeken, leányokon és gyermekeken,
szép asszony-állatokon az minemű szeplők ő rajtok lettenek, kiért Isten verd torkon.”

A kínzás és dúlás-fosztogatás sok fajtája, mellyel teli vannak az egykorú emlékek, s melyek egyébként a valóságban tömegesen és mindezek mutatják, hogy itt valóban két világ összeütközéséről van szó, amelyben a kettő közül a török az életformának lényegesen alacsonyabb, barbárabb fokát foglalta el. Ebből a szempontból a magyarság számára választás nem is lehetett: nemzet nem határozhatja el magát arra, hogy magasabb kulturális fokáról, mint egy lépcsőről lelépjen, mert ez a kulturális fok, évszázadok fejlődésében, már annyira beidegződött lelkébe, hogy saját lelkét kellett volna kitépnie, ha Nyugat helyett Kelet mellé áll és a törökkel megegyezve, előtte porbavágódva, kiszolgáltatja neki önmagát. Szent István óta a magyar műveltség belsőleg is keresztény, európai immár, nemcsak felületesen, potemkinszerűen, mint az oláhoknál és szerbeknél; ezért nincs többé választás egyebet nem tehetett, mint megvédeni magát saját európai énjének degradálásától, elkeletiesítésétől. János király magyar urai, akiket politikai érdekük a törökhöz küldene, lóra pattannak és iszonyodva futnak el, mikor szövetségesük, a török bég közeledik: ez a jelenet szimbóluma lehet a két világ örök idegenségének és kiegyenlíthetetlenségének.

A kulturális különbségeket, melyek annál erősebben hatnak, minél öntudatlanabbak, fokozta és tudatossá tette a vallási ellentét. A mohamedán vallás, az iszlám volt az, amely a törökségre a keresztények támadását és kiirtását kötelezővé tette. Az iszlám szent törvénye szerint igazhitű és hitetlen gyaur (kjáfir) között az érintkezés egyetlen módja a dsihad, a szent háború. Ennek szabályai pontosan körülírvák: a mozlim köteles először felszólítni a gyaurt, hogy térjen át a iszlámra, s ha ennek eleget tesz, ezzel a probléma meg is oldatik: nincs ellenség, kivel háborút kellene viselni, az iszlám csapatai megszaporodnak. Ilyen felszólítás keleten, egymástól nem igen különböző kultúrájú arab, perzsa törzsek között, eredménnyel is járhatott, de nem lehetett eredménye Európában, ahol a gyaur nem mondhatott le régi kereszténységéről egyszerű felszólításra. Az iszlámra térés megtagadása esetén még mindig békesség vásárolható, ha az illető gyaur nép fejadót vállal, vagy pedig ennek fejében javai megmentésére pénz fizet, amit azonban az iszlám uralkodója csak akkor fogad el, ha arra szüksége van, különben fegyverrel kényszeríti hódolásra az ellenséget. A meghódított terület a khalifa birtokába kerül, joga van a lakosságot kardélre hányni vagy pedig adófizető rabszolgává tenni; fegyverét elveszi, állatállományát elhajtja vagy ha ez lehetetlen, megöli és kiirtja, csak éppen az állatok megcsonkítása nincs neki megengedve; a földet és ingóságot katonái közt hűbér gyanánt elosztja s a szentkönyv magyarázói, akik megegyeznek abban, hogy hódított gyaur kiirtható, azon vitatkoznak, milyen arányban részesüljenek a elfoglalt területen az iszlám lovas és gyalogos harcosai. Ezek az alapvető vallási parancsok szabják meg török részről a kereszténységgel folytatott háború permanenciáját, miután arra többé, a Balkán északi hegységeiből kilépve, semmi reménye nem lehet a khalifának, hogy a keresztény nemzetek maguktól áttérjenek az iszlámra. Keresztény és mohamedán közt a dsihad, a szentháború az egyetlen lehetőség.

(...)

Kultúrát és vallást, mint törökellenes motívumokat átszőtte a nemzetiség, a nemzeti érzés, az egy néphez való tartozás tudata, mely mint alább látjuk, a végvári szolgálatban a társadalom minden osztályát egybefogta. A magyar védekezés ellenálló erejét ez az érzés hevíti fel, s benne, mivel a nemzet családi és rokoni öntudatokon is épül fel, ez utóbbiak is nagy szerepet visznek. A század második felében már alig van család, mely török harcban elesett tagokat, török rabságban elsenyvedetteket ne siratna, s az ilyen családokban a törökharc vérbosszú teljesítését, a meghalt ősök és rokonok emlékének vérrel kiengesztelését jelenti. Míg a Mohácsot látott első generáció mindegyre a régi, dicső Magyarország helyreállításáért küzd, szemei előtt soha el nem homályosodván Mátyás dicsőségének, a magyar nagyságának emléke, addig a második nemzedék, mely már nem látta személyesen a nagy Magyarországot, elsősorban a vérbosszúért harcol, az atyáit ért sérelmeket és a magyarság régi országából való kivettetését akarja megbosszulni. E korban híres törökverő huszártisztjeink legtöbbje délmagyarországi eredetű, s már csak gyermekkori emlékekből, anyjának, ki ölében mentette meg a török elől, elbeszéléséből ismeri a régi családi otthont, melynek falait Szlavóniában, Bácskában, déli Dunántúlon rég elnyelte a vadbozót, mely a török nyomában burjánzik fel új őserdővé. Az ilyenek vagyonukat, családi birtokukat, őseik sírboltját keresik szablyájukkal, mely immár egyetlen tulajdonuk s melyet többé pihenésre le nem eresztenek. Még keserűbb ellenségei a töröknek azok, kik egyenesen atyjuk haláláért keresnek bosszút a hitetlen törökön, engesztelődés, egyezség, békés egymás mellett élés ezekre teljességgel elfogadhatatlanok. Ilyen engesztelhetetlen a Majlád-fiúk gyűlölete, kiknek neveléséről, a fogarasi várból, anyjuk, Nádasdy Anna küld híreket Fráter György közvetítésével férjének, a Héttoronyba. Ilyen enyingi Török Jánosé, kinek atyja, Bálint úr szintén a Héttoronyban pusztult el. Ilyen örökös törökverő Verbőczi Imre, a törökbarát hiszékeny jogtudósnak fia. Török János Izabella királyné pártján állott, míg ez, Erdélynek végleges átadása előtt asszonyi komédiáit játszogatván, be nem hívja a törököt; ennek legelső hírére Török János azonnal elhagyja őt csapataival és Ferdinándhoz áll, már útközben is megtámadva az eléje kerülő törököket. „Én búcsúmat vészem, kérlek, ezt ne bánjad, az terek énnékem, nem barátom, ezt tudjad.”

Magasabb kultúra, keresztény vallás, családi hagyomány és vérbosszú, irredenta-törekvés a régi birtokállomány visszaszerzésére, mindezek együttesen szilárdítják meg azt a védsövényt, mely a XVI. században kemény, páncélos magyar derekakból áll össze a kereszténység védelmére. Keleti és nyugati Magyarország ellentéte, rendi aspirációk vagy protestáns-katholikus vallási viszály ekkor még nem képesek az egységes védelmet, a magyarság egy akaratát megosztani. És ez az egyetemes hangulat, mely alól senki se vonhatja ki magát, vezért nem talál másban, mint a Habsburg királyban, akit összes európai érdekei a török harc vezetésére predesztinálnak. Amíg a magyarság egységesen törökellenes, államának egyetlen formája csak a Habsburgi királyság lehet. Ferdinánd a török harc született vezére, s ez az a kapocs, mely minden másnál erősebben hozzáköti Magyarországot. A kapocs meglazul, mikor fia, Miksa, makacsul ragaszkodik a török békéhez, de már Rudolfnak kormányát megint csak törökellenessége fogadtatja el a magyarokkal. Hogy Rudolf ellen, kormányának minden bűne mellett is, szinte harminc esztendőn át egyetlen magyar sem lép fel, ezt a különös jelenséget – „rebellis” magyarok részéről, csak a törökgyűlölet érteti meg, mely a XVII. század elejéig élt és csak egy Bocskay geniális elfogulatlansága tudta egy időre, az ország egy részében, háttérbe szorítani.

A török ezt a magyargyűlöletet illő módon viszonozta, bár nem tagadható, hogy gyűlölségébe itt-ott megvetést is vegyített. A végvári vitézek közt a XVI. század második felében, az úgynevezett békeidő alatt kifejlődött kölcsönös emberséges bánásmód, nem érinti ezt a megállapítást. Vitéz törökök megbecsülték a vitéz ellenfélt, ki kopjája hegyével, szablyája élével kényszeríté ki ellenségétől ezt az elismerést. De a hazánkba jött törökök tömege már csak vallási parancsra is megvetette a keresztény magyarokat, kikben alacsonyabb fajta lényeket, tisztátalan állatokat kellett látnia. Ezt a vallási momentumot, eminensen vallásos korszakban, csak történetellenes szemlélet tudná lebecsülni. A fogságban nemest és nem nemest a török egyformán lealázó büntetésekben részesített, minden magyart, ha csak át nem tért, egytásának. Ezt ismerve, nem fogunk magyarországi basák magyarnyelvű leveleiben őszinte magyarbarátságra akadni, mert egyrészt ezen leveleknek zamatos magyarsága nem a basáké, hanem az íródeákoké, kik renegát magyarok voltak, Debrecenből, Komáromból, Szebenből, másrészt pedig a magyarbarátság kifejezéseit politika sugalmazta nekik. Az atyafiságos kifejezések álnokságát maga az egyik császári magyar deák, Szepesi Gergely, Huszein bég leplezi le, mikor sajátmaga ír titkos levelet magyar kapitánynak: „... török hitinek ne higyjetek; vegyétek eszetekben magatokat, hogy török soha hatalmával semmit nem vett, hanem csalárdságával. Erősen vigyázzatok, hogy meg ne csalatkozzatok. Elevent ne fogjatok, mind vágjátok le”. Általában ezek a magyarnyelvű levelek, melyek közt a budai basáktól valók politikai fontossággal is bírnak, diplomáciai természetűek s bennük a magyaros, atyafiságos kifejezések a tárgyalások menete szerint változnak át minden átmenet nélkül brutális fenyegetésekre és szidalmakra. Udvariasság és káromlás azonban ugyanazon célt szolgál: a török császár hatalmának terjesztését, fenntartását, a magyar rabszolgaság állandósítását. Ezért iparkodnak igen gyakran éket verni a Habsburgi, német király és magyar alattvalói közé vagy olyképen, hogy magyar urakat királyság, vajdaság igéretével rebellióra, a királytól elpártolásra biztatnak, vagy pedig, hogy a bécsi királynál denunciálják őket, mint akik készek elárulni a kereszténységet. Az ilyen kísérletek a második generáció magyarjainál fordulnak elő a század második felében, amikor a német-magyar politikai ellentét, bár még a hamú alatt, ég és kitörésre készül. Így csábítja a temesvári beglerbég Dobó Ferencet, Eger védője fiát az árulásra: „Fejemre veszem, hogy mind országtok, szép jószágtok, feleségtek, gyermeketek békével megmarad a hatalmas császár szárnya alatt... Báthory Istvánnak (Rudolf hívének, az ecsedinek) adjuk az cseh királyságot, kit könnyen véghez viszünk, meglátja nagyságod. És nagyságodnak adjuk a kassai vajdaságot.” Még melegebben ír Báthorynak, aki igen hatalmas úr volt, megérte a fáradságot: „Az Isten a hatalmas császárnak oly hatalmat adott, hogy az juhászból királyt teszen, az királyból viszont juhászt tehet, kit egynéhányszor meg is bizonyított. Akaratom és igyekezetem ez, hogy ennél nagyobb méltóságra engedjem nagyságodat, mint jó fiamat.” Az ilyenre a magyar urak néha udvariasan válaszoltak, mint pl. Zrinyi György a szigeti hős fia: „Én azt irhatom, hogy egy szegénylegény vagyok. Azért lehetetlen dolog, ha szinte akarnék is, hogy ily hatalmas fejedelemmel tusakodhassam. Az én jószágom igen senki semmi; egy fejem vagyon, annak eddig tisztessége volt; mert valamely urat eddig szolgáltam, azt tisztességgel, jámborul s híven szolgáltam, tudja az egész világ.” Az ilyen nyugodt hangú válaszok mutatják, hogy a magyar urak tisztában voltak az ilyen, alantas egyének tollából való stílusgyakorlatok értékével, mikor a nemzetiró harc, névleges béke alatt is, napról-napra folyt. Csak akkor nyomják meg a tollat, mikor az emberséges basák beárulják hűségüket a királynál vagy méltatlan szidalmakat írnak róluk a bécsi hatóságoknak. Így írja Dobó Ferenc a budai basának: „csodálkozom rajta, mi vitt arra és micsoda gyermeki észszel bírtad reá magadat, hogy ilyen fő tisztviselő ember lévén, egy hatalmas római császárnak afféle dolgot mersz irni, aki úgy nincs, és soha senkitől nem hallottad, hanem csak magadtul gondoltad... Nem tudod-e, hogy az én kegyelmes uramnak sok szolgái vagynak, olyanok mint te vagy, esmér engemet az én kegyelmes uram fejedelmem, ki legyek, és nem kételkedik semmit se hűségem, se engedelmességem felől; kezében őfelségének az én üstököm, a te segítséged nélkül is, megbüntettethet engemet, valamikor akarja, de te neked főembernek, szégyen ily dolgot költened”, így megy tovább a feleselés, a század szörnyű fegyveres élményének papiros kísérője.

A magyarság mindvégig érezte az európai közösséget, melyet kultúra és vallás alkot, s mely a XVI. században még valóban uralkodik a tömegek, ha nem is fejedelmek, a politikusok lelkén. Ezt fejezi ki a Verancsics-Zay követségben, 1555-ben Zay Ferenc, töröktől elüldözött földnélküli nemes úr, huszárkapitány, mikor Konstantinápolyban a diván végén a nagyvezér újra előveszi csábításait: „Te magyar vagy, ti magyarok miért nem nyugodtok meg, a német disznóktól térjetek át végre a hatalmas császárhoz; fejemre esküszöm, egész Magyarországot megkapjátok szandsákságban; a királytok úgy sem törődik veletek, a németek jobban gyülölnek benneteket, mint minket; okosabb lesz, ha mi, magyar és török, a német disznót kétfelől mészároljuk, most úgyis neki arattok és szüreteltek.” Erre Zay válaszában jobban kifejezte a század értelmét, mint történeti könyvek kötetei: „Nem helyes ez a beszéd, mert igaz ugyan, hogy a nyelvnek varietása megkülönbözteti a németet, spanyolt, olaszt, franciát, csehet, lengyelt, magyart, de egy és ugyanazon vallás köt össze bennünket, mert mindnyájan ugyanazon Istent hisszük.”

A keresztény szolidaritás ez erős tudata tartotta fenn ezt a vérző kis magyarságot, hogy szerb és oláh mintájára le ne feküdjék híd gyanánt a Nyugat meghódítására induló khalifa lábai alá. Keresztény szolidaritás és nemzeti érzés adott nekik erőt, ők voltak akkor Európa hívei, a jó európaiak, kiknél jobb nem volt és a nemzeti eszmének harcosai, mikor az nyugati területeken még alig élte gyermekkorát. Az üldözött magyarság egybeforrva, lélekzetfojtva nézi egy-egy vár ostromát, sikerül-e a pogányt feltartóztatni, visszaűzni. A korábbi feudális és területi különbségek a török védelem hatása alatt tűnnek el, a csonka ország ilyenkor egy szívvel érez és egy akarattal kíván. Mint Eger ostromakor, Dobóék sorsán aggódva: „Sirnak, óhajtanak, csak Hozzá kiáltnak, bőjtelnek és szünetlen imádkoznak, özvegygyé, árvává ne maradnának, ides hitvesektől meg ne válnának. Sok atyafiak szünetlen imádnak, egri vitézek hogy meg ne halnának, jó nevökön ővélek vígadnának – Úr Istentől kik meghallgattatának.”

Íme a magyar-török "kapcsolatrendszer" dinamikája. Mindezek tükrében amiket írtam a bevezetőben, tökéletesen megállják a helyüket. – Hamilcar Smith ^vita 2016. november 5., 22:01 (CET)

Bármennyi betűt is öntesz még ide, attól a tények tények maradnak. Első tény: az Oszmán Birodalom elfoglalta Magyarország egy részét. Nem kell mentegetni az Oszmán Birodalmat, csakúgy, mint bármely hódító államalakulatot (mondjuk Spanyolországot, ami szintén csak addig prosperált, amíg voltak még megölhető indiánok), de nem kell egyoldalúan sötét képet se festeni róluk. Ez egy enciklopédia, ami nem véleményt ír, hanem tényeket.

A tények között pedig szerepelnek a gazdasági kapcsolatok is. Nincs olyan birodalom, amelyik másfél évszázadon át egyfolytában hadban állna egy határszakaszon és hermetikusan lezárná a határait a kereskedelem előtt. A gazdaság olyan prioritást élvez, amit még egy Oszmán Birodalom is figyelembe kell vegyen. Nem mellesleg teljesen téves felfogás, hogy az Oszmán Birodalom valamiféle elmaradott állam lett volna. Ha ez igaz lett volna, akkor nem foglalnak el az égvilágon semmit. Ezzel szemben a 16. századig az Oszmán Birodalom az innovációk hazája volt. Ők alkalmazták először a puskaporos fegyverek minden fajtáját mozgóharcban is, hadszervezetük meghaladta a magyar banderiális hadsereget – nem csak számban, hanem korban is. Amikor az Oszmán Birodalom elvesztette a képességét a megújulásra, meg is bukott.

Nem lehet olyan egyoldalú képet festeni egy korszakról, mint amilyet itt felvázoltál. – LA^pankuš 2016. november 6., 23:35 (CET)

Senki sem festett "egyoldalúan sötét" tényeket. Az oszmán katonai költségvetés 80%-a a magyarországi frontvonalra ment. A bevezetőben nyilván nem fog senki gazdasági kapcsolatokat fejtegetni, mivel az nem arra való. Egyébként soha nem írtam hogy zéró kereskedelem lett volna. Arról vitatkozunk, hogy bevezetőben írt mondataim megállják-e helyüket. Igen, megállják a helyüket, és semmit nem hoztál, ami ezen változtatna.

"Nem mellesleg teljesen téves felfogás, hogy az Oszmán Birodalom valamiféle elmaradott állam lett volna. Ha ez igaz lett volna, akkor nem foglalnak el az égvilágon semmit."

Ez fekete-fehér gondolatmenet. Elmaradott államok is tudnak sikert elérni, ha mással kompenzálják elmaradottságukat, ilyen volt pl. az elmaradottabb perzsa haditechnika a görög ellen (görög-perzsa háb.) ahol az emberanyag nagysága pótolta az elmaradottságot. a török államberendezkedés elmaradottabb volt az európainál, a leigázott népek minél teljesebb kizsákmányolására tört, mint ezt az első kommentemben írtam.

"Amikor az Oszmán Birodalom elvesztette a képességét a megújulásra, meg is bukott."

Ez egy teljes közhely, bármikor bármilyen birodalomra lehet alkalmazni, nem mond semmit. Szókitöltőnek jól néz ki, ennyi. – Hamilcar Smith ^vita 2016. november 16., 17:24 (CET)

@Hamilcar Smith: Ahelyett, hogy győzködnélek, csak megjegyzem, hogy idézni úgy illik, hogy a forrást korrekten megnevezed. Mivel nincs kedvem utána járni, csak a régies megfogalmazásból gondolom, hogy nem mai anyagokat másoltál ide. A Wikipédia szerkesztői törekednek a tudományok legfrissebb eredményeit felhasználni a cikkek írása során. Ezeket a források között megtalálod. Ogodej ^vitalap 2016. november 7., 00:38 (CET)

A bevezetőmben írt szavaimról próbálod elterelni a figyelmet, hiába, ennyi erővel mondhatnád, hogy menjek be az OSZK-ba. Amit a bevezetőben írtam, úgy igaz, ahogy van, semmi nem mond ellene, akármilyen gazdasági kapcsolatok sem.

– Hamilcar Smith ^vita 2016. november 16., 17:24 (CET)

Amit a bevezetőben írtál, abban nem vetted figyelembe a semleges nézőpont követelményét. Olyan állításokat, mint hogy „Az oszmán katonai költségvetés 80%-a a magyarországi frontvonalra ment” (melyik évben, melyik hadjáratban, a teljes 150 év megszállás alatt, a bécsi vagy a lepantói ütközet közben, után, mellett? Hiteles források?) és hasonlókat rendesen meg kell támogatni, nem lehet arra hivatkozni, hogy higgyük el, az az igazság és a legteljesebb igazság amit írtál. A történelemtudomány azért ennél bonyolultabb. Ogodej ^vitalap 2016. november 16., 17:33 (CET)

Ottomán vs. Oszmán

Tudja valaki, hogy honnan jön az Ottomán Birodalom elnevezés? Időnként itt-ott feltűnik. Sima angolból eredő átvétel? Honnan jön az Ottomán kifejezés? Felcserélhető az Oszmánnal? Piraeus ^vita 2017. február 28., 08:30 (CET)

@Piraeus: mindenképpen Oszmán Birodalom. Saját tanulmányok, érdeklődéseim során jórészt magyar szakirodalomban, történelmi könyvekben így tüntetik fel. Azt nem tudom, hogy az ottomán szó kitől, honnan ered, de a mi nyelvhasználatunkban meglehetősen ritka előfordulású (persze viszonylagosan, de az oszmánhoz képest mindenképpen), inkább az emberekre szokták használni. (értsd: az Oszmán Birodalomban muszlim vallàsú emberek voltak az oszmánok/ottománok) plusz indokom, hogy a birodalom nevét alapítójáról, I. Oszmán szultánról kapta. Gerry89 ^vita 2017. március 3., 10:09 (CET)

Az ottomán anglicizmus. Xia ^Üzenő 2017. március 3., 10:14 (CET)

Igen, köszönöm Teemeah, ennyivel kimondtad a lényeget. Éppen írni akartam, hogy ott például Ottoman Empire az elnevezés. Gerry89 ^vita 2017. március 3., 10:19 (CET)

(Szerkesztési ütközés után) Saját neve Osmanlı Devleti. Az ottomán szó nem angol eredetű, nagyon sok nyelven nevezik hasonlóképpen. Ez az Oszmán név arab változatából ered, ami Utman. – LA^pankuš 2017. március 3., 10:23 (CET)

Köszi mindegyikőtöknek! LA neked különösen, mivel alapvetően az „ottomán” alak eredetét nem tudtam megfejteni azon túl, hogy az angolból szedhetjük. Kösz! Piraeus ^vita 2017. március 3., 10:31 (CET)

Kán - hán?

Régebben olvastam egy wikipedia cikkben, hogy az oszmán szultánok által is használt "kán" (vezér, fejedelem) címből idővel a török nyelvekben "hán" lett, hol található meg ez az információ? Balabenc ^vita 2022. október 5., 16:39 (CEST)