Vita:Lohengrin (opera)

Ez volt korábban – Istvánka ^posta 2009. február 8., 21:36 (CET)

A monda

A Lohengrin témáját Wagner a középkor mondavilágából merítette. Az ófrancia mondákban bukkant fel először a hattyúlovag alakja, majd a XIII. század nagy német költője, Wolfram von Eschenbach énekelte meg.

A "Wartburgi dalnokverseny" című költemény,amely egyébként Wagner Tannhäuserének is forrása, először mondja el összefüggően a teljes Lohengrin-mondát. A hattyúlovag itt már történelmi hátteret kap. A későbbi források már mind összekapcsolják a hattyúlovag és a Grál-kehely legendáját.

A Grál szó szerinti jelentése: edény. Ősi legenda szerint Arimathiai József felfogta Krisztus vérét, és a szent vért tartalmazó kelyhet, a Grált, egy távoli szigeten rejtette el. Más verzió szerint egy várban őrzik az edényt szeplőtlen lovagok. E védősereg vitézei közül való sz ezüstvértes hattyúlovag – Lohengrin is. Wagner Lohengrinjének tehát az ősi kelta, illetve germán-frank monda. Wagner "Közlés barátaim számára" című írásában így világítja meg Zeusz és Lohengrin, Szemele és Elza rokonságát:

"Miképpen a Bolygó hollandiról szóló mítosz alapvonása pontosan felismerhető a hellén Odysszeusz alakjában; miképpen a Kalypszo öleléséből kibontakozó, vagy a csábító Kirke bájai elől menekülő Odysszeusz, aki a meghitt otthon egyszerű, földi asszonya után epekedik, már ugyanannak a vágynak alapvonásait sugározza felénk (persze az antik görög szellem tükrében), mint amely vágy Tannhäuserben található fel: ugyanúgy megtaláljuk már a görög mítoszban a Lohengrin-monda alapvonásait is. Ki ne ismerné Zeusz és Szemele történetét? Zeusz tudja, hogy szertefoszlik a kettőjük köteléke, hogy az asszonynak menthetetlenül el kell pusztulnia, mihelyt az isten valódi alakjában jelenik meg előtte… Zeusz maga is szenved a tudattól s gyötrődik a kényszerűségben, hogy teljesítse vesztébe rohanó szerelmesének óhaját!…

Tán szemfényvesztő papok találmánya e mitológiai mese? Bár tudjuk, hogy a legnemesebb emberi vágyat állami és vallási kasztérdekek javára kizsákmányolták, hiba volna ezzel magyarázni a legendák, mítoszok keletkezését és mérni azok jelentőségét."''

Wagner tehát a Lohengrin-mondában egy évezredes vándortörténet, újra és újra felbukkanó mese germán-frank változatát látja. Mint ahogy tisztában van azzal is, hogy a Lohengrin-monda csak egyik változata annak az ősrégi rege-motívumnak, mely a tengerparti vagy folyamtorkolat mentén lakó népek mesevilágát át- meg átszövi:

"A vizek kéklő tükrén ismeretlen férfi közeledik feléjük… szépséges kellemmel és legtisztább erénnyel felruházott vitéz, ki lényének ellenálhatatlan varázsával mindenkinek szívét megbabonázta és rabul ejtette. Ő volt beteljesült vágya az áhítozó embernek, ki álmodozásában a tenger vizein túlra, abba az országba, melyet sohasem ismerhetett meg, helyezte a boldogságról szőtt ábrándjait."

Wagner megállapításaiból tehát elég világosan áll előttünk a legenda kettős gyökere: egyrészt a görög regevilág, másrészt a tenger- vagy folyamparti népek újabb mesealkotásának befolyása. Erre a kettős alapra épül fel azután a mítosz szövevényesebb, bonyolultabb épülete, melyre már ráfonódtak a keresztény legenda díszei, ornamensei is: a kelyhet őrző lovagok, a szent vért rejtő Grál-edény regéje.

Wagner a romantikus költő, természetesen ezúttal is megkísérli, hogy a csodákból, mesés fordulatokból összefont történetnek "modern", korszerű értelmet adjon:

"Lohengrin azt a nőt kereste, aki hisz benne: aki nem kérdi, ki ő és hol van hazája, hanem olyannak szereti, amilyen és mert olyan, amilyennek ő látja. Azt a nőt kereste, aki előtt nincs szükség magyarázatokra, igazolásra, hanem aki feltétel nélkül szereti őt. Vezérlő gondolatának világos tudatában semmi más nem kívánt lenni, semmi más nem kívánt maradni, mint tökéletes, egész, forrón érző és forró érzést keltő ember, vagyis általában ember, nem pedig isten,azaz abszolút művész. Így kívánkozott asszonya után – az emberi szív után. De igaz valóságát mégsem vetkőzheti le, fölfokozott létének áruló dicsfénye rajta marad, csodaszerű kell, hogy legyen megjelenése; bámulja őt a köznapiság, tajtékzik ellene az irigység, s mindez árnyékot borít környezetére – még a szerető hitves szívére is. Kételkedés és féltékenység illeti és ez ráébreszti, hogy nem megértés (tökéletes megértés), hanem csak imádat (a bámulat leborulása) volt, amiben részesült."

Ezzel a Wagner-idézettel a gondolat-lánc végére jutottunk: az antik népek meséje, a tengerparti ember vágyakozásának legendája s a kettős gyökérből eredő keresztény mítosz csak jelkép a romantikus költő számára, hogy önnön sorsáról, vágyáról beszéljen.

A mű története

Wagner az 1840-es években kezdett el érdeklődni a középkor mondavilága iránt. Előbb az ófrancia mesét ismerte meg, majd annak német változatát.

A zeneköltő 1845 nyarán Karlsbadban tartózkodik. Itt születik meg a Lohengrin első vázlata. Az 1847-es esztendőt teljesen a Lohengrin megalkotásának szenteli. Először a harmadik felvonást fejezi be, és ugyanez év augusztus 28-án készen áll a teljes partitúra.

A bemutató 3 évig késik. Végül Liszt Ferenc adatja elő Weimarban (1850. augusztus 28-án). A zeneköltők és előadóművészek egész sora várt és kapott buzdítást és segítséget Liszt Ferenctől. A weimari fellegvárban úgyszólván valamennyi nagy európai muzsikus megjelent: Brahms, Joachim, Smetana, Borogyin, Rubinstein, Bülow, Cornelius, Wieniawsky, Sgambatti, Saint-Saëns, Albeniz… ki tudná valamennyi vendég nevét felsorolni!

Liszt minden igaz tehetségért kiállt, mindenkiért, akiben a haladó szellem szikráját vélte felfedezni, akitől elvárhatta, hogy egy lépéssel előreviszi a muzsika, a művészet ügyét.

Liszt – néha saját munkája és pályája rovására is – harcba szállt Richard Wagner sikeréért. Nem egyszer fölöttesei haragját is magára zúdította: a weimari udvar ugyanis távolról sem támogatta Wagner munkáját és érvényesülését olyan nagy mértékben, mint ahogy azt Liszt megkívánta a hercegi színház minden művészétől, hangszeres és énekes előadójától, az intézmény teljes apparátusától. Egy Liszt-idézet mindennél beszédesebb:

"Kell, hogy Wagner dicsősége gyarapodjék – s az enyém megfogyatkozzék!"

Téves volna azonban azt hinni, hogy ez a támogatás csak a színházi apparátus mozgósításában és egyéb anyagi jellegű segítség előteremtésében nyilvánult meg. Wagner sokszor hasznosította azokat az eredményeket, amelyeket Liszt Ferenc géniusza már előre biztosított számára.

A Lohengrin bemutatója tehát összeforrt Liszt Ferenc és weimari művészkörének munkásságával. Wagner soha nem mulasztotta el, hogy újra és újra kifejezésre juttassa háláját és szeretetét.

"Én mindig jobban foglak szeretni téged, mint amennyire te szeretsz engem, és ha Te mindig jóságosabbnak fogsz bizonyulni, mint amilyennek oly gyakran nekem mutatkoznom lehetséges, én mégis tudni fogom a módját annak, hogy mindig felülmúljalak téged a szeretetben, és ezt a nekem osztályrészül jutott előnyt ki is aknázom a kettőnk közötti egyensúly helyreállítására."

Tizenhat esztendővel a weimari bemutató után, 1866. december 1-jén a magyar Nemzeti Színház is bemutatta a Lohengrint. A mű nem volt teljesen ismeretlen Magyarországon.

Újonnan felépült Operaházunk 1884. szeptember 27-én az I. felvonást, szeptember 30-án pedig a teljes művet bemutatta.