Viola d’amore
| Viola d’amore | |
 | |
| Más nyelveken | |
| angol/olasz/német: Viola d’amore francia: Viole d’amour | |
| Besorolás | |
| Húros hangszer Vonós hangszer Gamba család | |
| Sachs–Hornbostel-féle osztályozás | 321.322-71 |
| Rokon hangszerek | Viola da gamba, Brácsa, Hegedű, Hardanger fidula, Quinton |
| Hangszerjátékos | Hegedűs, Brácsás |
| Hangterjedelem | |
 | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Viola d’amore témájú médiaállományokat. | |
A viola d’amore (olasz; szerelmi hegedű) egy vonós hangszer, a viola da gamba család tagja, de erős hatások érték a viola da braccio, azaz a hegedű hangszercsaládjából is.
A hangszer a dallamhúrok mellett rezonánshúrokkal, úgynevezett együttrezgő húrokkal is rendelkezik, s ezeknek köszönhetően a rajta megszólaló muzsika sokkal zengőbben, „visszhangzóbban” cseng, mint például ha hegedűn játszanák. Idézzünk a viola d'amore hangjának leírása kapcsán Leopold Mozarttól, aki a Versuch einer gründlichen Violinschule-ben így ír: „[hangja] különösen bájos a csöndes estében”, ill. Johann Gottfried Walther zenei lexikonából: „hangja ezüstös csengésű, emellett felettébb kellemes és bájos”.
Története
[szerkesztés]Első említése az angol John Evelyn 1679. november 20-i naplóbejegyzése, aki így ír: "Újdonsága és bája miatt az öt fémhúros, vonóval megszólaltatott viola d'amore más, mint a hétköznapi hegedűk (…), meglepőbb és édesebb hangszert még nem hallottam nála."
A hangszer a fénykorát a 17. század végén és a 18. század első felében élte, annak ellenére, hogy speciálisan viola d’amoréra képzett játékosok ekkor sem voltak. Általában csak váltóhangszerként használták a többi karon tartott vonós hangszert is megszólaltató zenészek, ahogyan például az oboisták az oboa da cacciát.
1838-ban Gustav Schilling zenetörténeti enciklopédiájában már ezt írta: "Korábban a hangszer a kulturáltabb emberek egyik kedvenc hangszere volt, s alig támadt még a kisebb együttesek közül is olyan, amelyikből a viola d'amore hiányzott volna. De mára, amikor minden annyival harsányabb és zajosabb, szinte teljesen kiveszett."
A hangszer a XVIII. század után valóban visszaszorult, sok példányt mélyhegedűvé alakítottak át. A zeneirodalomból és a köztudatból mégsem tűnt el teljesen, és a barokk zene historikus előadásának felfedezéséig ismételten fel-felbukkant. Világirodalmi példaként említhetjük, hogy Thomas Mann egy viola d’amore játékost szerepeltet Doktor Faustus című regényében.
Felépítése
[szerkesztés]A viola d’amore testformája a gambákéra hasonlít: háta lapos, válla csapott. A hanglyuknak több formája is lehet, az „iszlám tűz” szimbólumtól kezdve a kard szimbólumig, de mindenképp eltér a hegedűk és gambák f, illetve c alakú hanglyukjától. A hangszertest hosszúsága egy modern brácsának megfelelő, 36–42 cm. A hegedűhöz hasonlóan a fogólapon nincsenek érintők. A hosszú kulcsszekrénynek az együttrezgő húrok számától függően 5-21 hangolókulcsa van, a végén, a hegedű csigájának helyén rendszerint egy női fej van kifaragva. A női fej szeme olykor kendővel van bekötve, utalva a „vak szerelem” széltében elterjedt toposzára és a hangszer nevére.
Húrok
[szerkesztés]A viola d'amorénak általában 12 vagy 14 húrja van. 6 vagy 7 húron játszanak ténylegesen, és ugyanennyi az ún. együttrezgő húrok száma. Ez utóbbiak a dallamhúrok alatt futnak, a vonó számára nem hozzáférhetőek, de szintén megszólalnak, ezáltal „hangkörnyezetet” generálnak a többi húr által kiadott hanghoz. Az együttrezgő húrok és a rendes húrok aránya változhat.
Eredetileg (az 1600-as évek közepén) a viola d'amorén nem voltak együttrezgő húrok, hanem az adta a hangszer különlegességét, hogy fémhúrokkal (5 vagy 6 darab) szerelték fel, ami a hegedűknél, ill. az egyéb modern vonósoknál csak a 20. század elején terjedt el. Ez a korai viola d'amore voltaképp egy áll alatt tartott, fémhúros, kis méretű viola da gambaként is értelmezhető. (Ez a hangszer szoros hasonlóságot mutat egy másik ritka hangszerrel, a quintonnal.) Az 5–7 fémhúros változat igen sokáig létezhetett. Az együttrezgő húros viola d'amore konstrukció ezzel szemben bélhúrokkal van felszerelve. Ez a kettősség valószínűleg a XVIII. század közepéig tartott. Mindenesetre hangjuk nagyon hasonlított, mert a különböző forrásokban az eltérő felépítésű hangszerekhez hasonló leírásokat adnak. Például a német Fuhrmann egy 1706-os írásában szinte ugyanazokat a szavakat használja egy rezgőhúr nélküli viola d’amore leírására, mint Leopold Mozart 50 évvel később.
A hangszernek englisches violett vagy violetta néven ismeretes egy olyan fajtája, ahol kétszer annyi az együttrezgő húr, mint a játszóhúr. A kulcsszekrény ezért érthetően még hosszabb, a hangszer korpusza karcsúbb a viola d'amorénál, széle hullámos. Elsősorban dél-német vidékeken terjedt el. Kifejezetten englisches violettre komponált művet nem ismerünk, feltehetően a viola d'amorék repertoárját szólaltatták meg rajta.
Hangolás
[szerkesztés]A 7/14 húros változat standard hangolása: A, D, a, d', fisz', a', d" – tehát a D-dúr hármashangzat hangjai. A 6/12 húros hangszer esetében a legmélyebb A húr hiányzik.
A viola d'amore különleges hangzásának lényegéhez tartozik, hogy minden húrja zeng; ez pedig csak akkor valósul meg, ha moduláció nélkül, egy tiszta D-dúr dallam szólal meg rajta. Minél távolabb kerül egy darab, vagy akár egy dallamtöredék is előjegyzés szempontjából ettől a preferált tartománytól, a viola d'amore hangja annál tompább, annál kevésbé jellegzetes, zúgó. Ennek a ténynek köszönhető, hogy a viola d'amoréra írott darabok többsége D-dúrban van.
A hangnembeli korlát azonban kis mértékben orvosolható a húrok áthangolásával. Például a fisz' húrok fél hanggal történő lehangolásával (így f'-et kapunk) máris egy D-dúr helyett d-mollban zengő hangszert tartunk a kezünkben. A d húrok fél hanggal történő lehangolása által egy A-dúrt kedvelő hangszerrel, a d és fisz húrok egy egész hanggal történő lehangolása esetén pedig egy a-mollban zúgó hangszerrel van dolgunk.
Ezért érthető, hogy a viola d'amore esetében fontos, hogy könnyű és egyszerű legyen a hangolás, és akár darab közben, szünetek alatt át lehessen hangolni a hangszert, hogy egy megváltozott előjegyzés után is megmaradhasson a jellegzetes, „viola d'amorés” hangzásvilág.
A viola d'amore hangolása azonban nem volt egységes, koronként és országonként változhatott. Walther zenei lexikona c-moll és C-dúr hangolási rendet ismertet, Johann Philipp Eisel pedig egy teljesen szokatlan F, B, c, g, c', f', b' hangolásról ír a Musicus autodidactus-ban. Leopold Mozart megemlít még egy viola da gambákról ismert terc-kvart hangolási módozatot, sőt egy hegedűkhöz hasonló kvintekre épülő hangolást is. Ez utóbbit Walther is ismeri.
Példák a viola d’amore alkalmazására
[szerkesztés]
- Heinrich Biber (1644–1704):
- Harmonia artificiosa-ariosa, VII. partita, két viola d'amoréra és continuora
- Attilio Ariosti (1666–1729):
- tandarab viola d'amoréra [1]
- 15 szonáta
- 2 kantáta
- Antonio Vivaldi (1678–1741):
- D-dúr viola d'amore verseny, RV 392, P.166
- d-moll viola d'amore verseny, RV 393, P.289
- d-moll viola d'amore verseny, RV 394, P.288
- d-moll viola d'amore verseny, RV 395, P.287
- A-dúr viola d'amore verseny, RV 396, P.233
- a-moll viola d'amore verseny, RV 397, P.37
- d-moll versenymű viola d'amoréra és lantra, RV 540
- F-dúr versenymű viola d'amoréra, két kürtre, két oboára, fagottra, RV 97
- Nisi Dominus c. zsoltár, RV 608
- Nisi Dominus c. zsoltár, RV 803
- Tito Manlio c. opera, Tu dormi in tante pene ária, RV 738
- Juditha triumfans c. oratórium, Quanto magis generosa ária, RV 644
- Johann Sebastian Bach (1685–1750):
- János-Passió, Betrachte, meine Seel, mit ängstlichem Vergnügen és Erwäge, wie sein blutgefärbter Rücken áriák
- további szólók kantátáiban
- Christoph Graupner (1683–1760):
- d-moll szvit
- Jean-Marie Leclair (1697–1764):
- triószonáta fuvolára, viola d’amoréra és orgonára
- Georg Philipp Telemann (1681–1767):
- E-dúr versenymű fuvolára, oboe d'amoréra, viola d’amoréra, vonósokra és basso continuora
- Johann Joachim Quantz (1697–1773):
- triószonáta fuvolára, viola d'amoréra és continuóra
- Karl Friedrich Abel (1723–1787) 60 darabjában írja elő[forrás?]
- Carlo Martinides (1731 k. –1794):
- D-dúr divertimento viola d'amoréra, hegedűre, brácsára és csellóra
- Karl Stamitz (1745–1801):
- 3 versenymű
- D-dúr szonáta viola d'amoréra, hegedűre és brácsára
- további kvartettek és szonáták
- Joseph Haydn (1732–1809):
- Divertimento viola d’amoréra, hegedűre és csellóra
- Franz Anton Hoffmeister (1754–1812):
- D-dúr vonóskvartett viola d'amoréra, két hegedűre és csellóra
- Joseph Leopold Eybler (1765–1846):
- D-dúr kvintett viola d'amoréra, hegedűre, brácsára, csellóra és nagybőgőre, No.1.
- D-dúr kvintett viola d'amoréra, hegedűre, brácsára, csellóra és nagybőgőre, No.2.
- Giacomo Meyerbeer (1791–1864):
- Hugenották c. opera
- Erkel Ferenc (1810–1893):
- Bánk bán c. opera
- Jules Massenet (1842–1912):
- Le Jongleur de Notre-Dame c. opera
- Parasztbecsület c. opera
- Giacomo Puccini (1858–1924):
- Pillangókisasszony c. opera
- Leoš Janáček (1854–1928):
- Katya Kabanova c. opera
- Wilhelm Kienzl (1857–1941):
- Der Kuhreigen c. opera
- Henri Casadesus (1879–1947):
- Versenymű viola d'amoréra és vonósokra
- 24 Préludes viola d'amoréra, csemballóra, zongorára, vagy hárfára
- Hans Pfitzner (1869–1949):
- Palestrina c. opera
- Szergej Prokofjev (1891–1953):
- Rómeó és Júlia c. balett
- Heitor Villa-Lobos (1887–1959):
- Amazonas c. balett
- Paul Hindemith (1895–1963):
- Kleine Sonate viola d'amoréra és zongorára, Op.25 No.2
- Kammermusik No.6 viola d'amoréra és kamarazenekarra, Op.46 No.1
- Frank Martin (1890–1974):
- Sonata da chiesa viola d’amoréra és orgonára
- Paul Rosenbloom (1952–):
- Versenymű két viola d'amoréra és kamarazenekarra
- Bernard Herrmann (1911–1975):
- Az On dangerous ground film zenéjében alkalmazta
- Olga Neuwirth (1968–):
- ...?risonanze!...
- Aaron Cassidy (1976–):
- The Misprision of Transparency
Külső hivatkozások
[szerkesztés]
- Viola d’amore Society of America Archiválva 2006. május 9-i dátummal a Wayback Machine-ben
- The hidden world of the Viola d’amore
- Vazquez kollekció
