V. Henrik német-római császár
| V. Henrik | |
 | |
| IV. Henrik átadja a hatalmat fiának, V. Henriknek | |
| Német király | |
| Uralkodási ideje | |
| 1099. január 6.[1] – 1125. május 23. | |
| Koronázása | Mainz 1106. január 6. |
| Elődje | IV. Henrik |
| Utódja | III. Lothár |
| Német-római császár | |
| Uralkodási ideje | |
| 1111 – 1125. május 23. | |
| Koronázása | Szent Péter-bazilika, Róma 1111. április 13.[1] |
| Elődje | IV. Henrik |
| Utódja | III. Lothár |
| Életrajzi adatok | |
| Uralkodóház | Száli-ház |
| Született | 1086. augusztus 11. (?) Goslar[1] |
| Elhunyt | 1125. május 23. (43 évesen) Utrecht[1] vagy Nimwegen[2] |
| Nyughelye | Speyeri dóm[3] |
| Édesapja | IV. Henrik német-római császár |
| Édesanyja | Savoyai (Torinói) Berta |
| Testvére(i) | |
| Házastársa | Matilda német-római császárné |
.svg) | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz V. Henrik témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
V. Henrik (németül: Heinrich V.), (1081. január 8.[1] vagy 1086. augusztus 11.[1] – 1125. május 23.[1]/25.[2]) német társkirály 1099-től, egyeduralkodó 1105-től, német-római császár 1111-től haláláig; a Száli-ház negyedik és egyben utolsó uralkodója volt.
Élete
[szerkesztés]Trónralépte
[szerkesztés]1099-ben édesapja, IV. Henrik megválasztatta német királynak idősebb, rebellis fia, Konrád helyébe. 1105-ben viszont Henrik volt az, aki fellázadt, és kikényszerítette apja lemondását.
Az invesztitúra kérdése
[szerkesztés]Henrik már közvetlenül trónra lépését követően megindult az ellenségeskedés a pápával. Amikor ugyanis II. Paszkál pápa 1106-ban a guastallai zsinaton eltiltotta az invesztitúrától, 30 000 lovag élén Róma felé indult.[2] A fenyegetett pápa ekkor más megoldás hiányában oly szerződést kötött Henrikkel, amelynek értelmében az összes papság nevében a világi (hűbér) birtokok haszonélvezetéről lemondott, hogy ilyenformán az invesztitúrát feleslegessé tegye.[2] A ravasz Henrik jól tudta, hogy a főpapok ezt a szerződést soha nem fogják elismerni, de azért elfogadta ezt a változatot, a pápától pedig azt követelte, hogy őt a szerződés ünnepélyes elfogadása után azonnal császárrá koronázza.[2] Az a hangos tiltakozás azonban, mellyel a Szent Péter-templomában egybegyűlt papok a szerződést elvetették, Paszkál pápa békés tervét meghiúsította és azt eredményezte, hogy a német lovagok és a papok között a szent helyen véres tusa fejlődött.[2] Henrik kapván az alkalmon, a pápát szószegés ürügye alatt több bíborossal együtt fogságba hurcolta s a német táborban mindaddig fogva tartotta, amíg Paszkál az invesztitúrajog gyakorlatát megint megengedte.[2]
Cseh kérdés
[szerkesztés]Ezt követően figyelme az egykor – még nagyapja, III. Henrik idejében – a birodalomnak alárendelt országok hűbérességének visszaállítására terelődik.[1] Szvatopluk cseh fejedelem, hogy megtarthassa trónját II. Bořivoj ellenében, 1107-ben elismerte hűbérurának, és részt is vett annak magyar, majd lengyel hadjáratában.[1]
Magyarországi hadjárat
[szerkesztés]A magyarországi hadjáratra már 1108-ban sor került.[1][2] A király a Kálmán magyar király ellen lázadó Álmos herceg támogatására vezetett hadat Magyarországra, ám azt követően, hogy a Kálmánnal szövetséges III. Boleszláv lengyel fejedelem Csehországra támadott, és emiatt Szvatopluk elvonult seregével, ő is kénytelen volt visszafordulni.[1]
Lengyelországi hadjárat
[szerkesztés]Nem felejtette el Boleszláv tettét, és hamarosan megtámadta Lengyelországot,[1] ám ez a vállalkozása a boroszlói vereséggel végződött 1109-ben.[1]
Egyedüli gyógyírként az szolgálhatott, hogy 1110-ben Szvatopluk utódja, I. Ulászló is szintén elismerte fennhatóságát.[1]
Invesztitúraharc
[szerkesztés]Mivel Henrik továbbra sem mondott le az invesztitúra jogáról, a pápasággal is kiújultak küzdelmei.[4] Első itáliai hadjárata során (1110–1111) a sutri egyezményben kényszerítette II. Paszkált a birodalomtól kapott világi birtokokról való lemondásra, ám ugyanakkor ő is lemondott a kinevezés jogáról.[4] Miután a rómaiak felkeltek ellene, foglyul ejtette a pápát, aki most már kénytelen volt megadni az invesztitúrajogot, majd császárrá is koronázta őt.[4] (Megjegyzendő, hogy célját elérje, Henrik még a római nemesség által Paszkál ellenében 1105-ben megválasztott ellenpápát, IV. Szilvesztert is hajlandó volt ideiglenesen felkarolni.[4])
Ezeket az engedményeket aztán a lateráni és vienne-i zsinatok eltörölték, sőt Henriket ki is közösítették.[4]
Szász felkelés
[szerkesztés]Németországban ismét kitört a polgárháború: Lothár herceg vezette szász felkelés – két győztes ütközetet követően – Welhisholzen mellett a császár vereségével végződött 1115-ben.[4]
Második itáliai hadjárat
[szerkesztés]Miután még 1115-ben az előzőleg birtokait a Szentszékre hagyó Mathild toscanai grófnő is meghalt, a császár hűbérének érvényesítésére 1116–1118 között másodszor is hadat vezetett Itáliába.[4] II. Paszkál Beneventumba menekült Henrik elől, majd a császár távoztával visszatért Rómába, ám 1118-ban meghalt.[4] Utódja II. Geláz lett, aki ellenében a császárpárt VIII. Gergely ellenpápát választotta meg.[4] Geláz kiátkozta Henriket, majd Clunybe menekült, de már 1119-ben meghalt.[4] Utódját, II. Kallixtuszt elismerték a német püspökök is, és a fitzlari gyűlésen kiátkozták a császárt.[4]
Henrik szorult helyzetében a triburi gyűlésen belement a jogtalanul a koronához csatolt javak visszaadásába, majd kénytelen volt tárgyalásokba bocsátkozni Kallixtusszal.[4] (Gergely 1121-ben normann fogságba esett, és ott is halt meg.[4])
Az 1122-es wormsi konkordátum értelmében a német területeken először a császár iktatja be a püspököket a világi, majd utána a pápa az egyházi hatalomba.[4] Az ugyancsak a birodalom részét képező Burgundiában és Itáliában ez fordítva történik.[4] Ezzel a közel fél évszázada tartó invesztitúraharc egyezséggel – időlegesen – véget ért ugyan, de a küzdelemben mind a pápai, mind a császári hatalom meggyengült.[4]
Adótervezet
[szerkesztés]Henrik utolsó célkitűzései közül a már az édesapja által is szorgalmazott egységes birodalmi adó bevezetésének gondolata emelkedett ki.[4] Ez a terve azonban, ami a mindenkori német uralkodónak a főuraktól való tényleges függetlenségét biztosíthatta volna, nem valósult meg.[4]
Halála
[szerkesztés]
A valószínűleg rákos császárnak a konkordátum megkötése után 3 évvel bekövetkezett halálával kihalt a Száli-ház.[5] Henriknek a királyi javakkal egybefonódott családi birtokait unokaöccse, II. Frigyes sváb herceg örökölte, aki ezzel megszerezte a trónöröklés jogát is a Hohenstauf-háznak.[5]
Megítélése
[szerkesztés]Henrik abból a célból lázadt fel édesapja ellen, hogy a császári hatalom örökölt jogait és a kúria követeléseit egymással kiegyenlítse.[2] De ezt ő éppen olyan kevéssé érte el, mint IV. Henrik.[2]
Családja
[szerkesztés]
1114. január 7-én Mainzban[6] Henrik feleségül vette Normandiai Matildát[6] (1102. február 7. – 1167. szeptember 10.), I. Henrik angol király leányát. Gyermek nem maradt utánuk.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e f g h i j k l m n Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Német királyok, római császárok. Budapest: Mæcenas. 1998. ISBN 963 9025 66 6 58. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j Henrik (38). In A Pallas nagy lexikona. Szerk. Bokor József. Budapest: Arcanum – FolioNET. 1998. ISBN 963 85923 2 X
- ↑ James Bryce: A Római Szent Birodalom, A Magyar Tudományos Akadémia kiadása, Budapest, 1903, 315. oldal
- ↑ a b c d e f g h i j k l m n o p q r Weiszhár, 59. oldal
- ↑ a b Weiszhár, 60. oldal
- ↑ a b Holy Roman Emperors (angol nyelven). Genealogy.eu. (Hozzáférés: 2011. január 10.)
Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]
| Előző uralkodó: IV. Henrik |
Következő uralkodó: III. Lothár |
| Előző uralkodó: IV. Henrik |
Következő uralkodó: III. Konrád |
.svg){kind=small}
