Szerkesztő:Viktorhauk/Az első világháború okai

Az első világháború közvetlen kiváltó oka Ferenc Ferdinánd osztrák-magyar trónörökös meggyilkolása volt. A korabeli Európában uralkodó légkör, a nagyhatalmak katonai tervei és az egymás között megkötött titkos szerződései miatt a diplomáciai úton nem megoldható válság szinte egyenesen vezetett a háború kitöréséhez.

Az európai diplomácia korábban sikeresen oldott meg háborúval fenyegető válságokat, ahol a nagyhatalmak érdekei forogtak kockán (pl. Afrika felosztása során vagy az 1912-1913-as balkáni háború alatt). Azonban 1914. júniusában az osztrák-magyar monarchia és az uralkodóház büszkeségén esett csorba és ez vezetett később a hadüzenetekhez.

Közvetlen ok (casus belli):a merénylet Szarajevőban

1914-ben a Monarchia hadseregének nyári hadgyakorlatát Boszniában tartották, amelyet 1878-ban foglaltak el a Török Birodalomtól. Ferenc Ferdinánd trónörökös, az uralkodó, Ferenc József unokaöccse, június 25-én érkezett a tartományba a hadgyakorlat megtekintésére. A manőverek június 27-éig tartottak és a következő reggel, június 28-án a trónörökös Szarajevóba indult.

A tartomány kormányzója korábban figyelmeztette a trónörököst a rossz időzítés miatt, ugyanis június 28-án volt az 1389-es rigómezei csata évfordulója, amikor a szerb állam elvesztette függetlenségét.

A Szarajevóba nyitott kocsin érkező Ferenc Ferdinánd ellen már délelőtt merényletet kíséreltek meg: kocsijára bombát dobtak. A merényletet ő maga sértetlenül túlélte, ám kíséretének egyik tagja – egy katonatiszt – megsebesült. Nem sokkal később Ferenc Ferdinánd útra kelt, hogy meglátogassa a kórházban a katonatisztet, ám útközben sofőrje egyszer elvétett egy kanyar és pár pillanatra megállította a kocsit.

Ekkor Gavrilo Princip, a Fekete Kéz nevű titkos szerb szervezet tagja pisztollyal halálosan megsebesítette a trónörököst és azonnal megölte feleségét. Principet a helyszínen elfogták és hamarosan kiderült, hogy a merénylőket Szerbia támogatásával fegyverezték fel és egy szerb nacionalista szervezet támogatásával jutatták be őket a tartományba. Ezt követően Bécsben és Budapesten egyaránt fellángoltak a szerbellenes indulatok, Ferenc József pedig II. Vilmos német császárhoz fordult, levelében utalva arra, hogy Szerbiával az ellentétek soha nem simulhatnak el.

Osztrák-német egyeztetés

Az osztrák külügyminiszter, Berchtold báró július 5-én követet küldött Berlinbe, hogy átadja a kormány üzenetét: Ausztria garanciákat fog követelni Szerbiától, hogy nem avatkozik be belügyeibe és nemleges válasz esetén hadat fog üzenni. Német támogatás nélkül Ausztria nem akart egyedül hada üzenni, de ebéd közben II. Vilmos császár biztosította Hoyos bárónak, hogy számíthatnak "Németország teljes támogatására". Ekkor az orosz beavatkozás esélyét minimálisnak ítélték. Von Falkenhayn tábornok, a hadügyminiszter nemleges választ adott, amikor megkérdezték, hogy szükséges-e a mozgósítás, míg Bethmann Hollweg kancellár biztosította császárt, hogy egy esetleges balkáni konfliktusban Nagy-Britannia semleges maradna. A következő napon a császár útra kelt jachtján, hogy a norvég fjordokon hajózzon és a birodalmi vezérkar nagy része is nyári szabadságára indult.

Osztrák ultimátum

A követ visszatérése után, július 7-én összeült az osztrák-magyar birodalmi minisztertanács, ahol Berchtold báró azonnali hadüzenetet javasolt. Tisza István magyar miniszterelnök azonban ellenállt és ragaszkodott ahhoz, hogy a hadüzenet előtt ismertessék követeléseiket Szerbiával. A hadsereg főparancsnoka, Conrad marsall is az azonnali hadüzenet mellett volt. Július 14-én Berchtold és Tisza ismét találkozott, ahol utóbbi ismét elhárította az ultimátumot, de beleegyezett, hogy a lehető leghamarabb benyújtsák követeléseiket Szerbiának. A listát akkor összeállították és júlis 19-én, 21 nappal a merénylet után a miniszterek tanácsa elfogadta. Azonban az osztrákok tovább késedelmeskedtek, mivel Franciaország és Oroszország (Szerbia két támogatója) nagyszabású csúcstalálkozót tartott július 23-ig.

A listán szereplő követelések:

Szerbiának 48 órát adtak a követelések megválaszolására a lista kézbesítése után, amelyre július 23-án került sor, miután a francia elnök elutazott Oroszországból. A lista csak 23-án este érte el Belgrádot, de a szerb miniszterelnök, Nicolas Pasic, elutazott és csak másnap reggelre tért vissza. Július 24-én összeült a szerb minisztertanács és kisebb-nagyobb vitákkal beleegyeztek az osztrák követelések teljesítésébe. Július 25-én, az ultimátum lejárta előtt, elkerülhetőnek nézett ki a szélesebb konfliktus. Ekkor azonban a szerb kormány arról értesült, hogy az orosz cár és kormány erőteljesen támogatja a szerbeket, és délelőtt 11-kor a cár kihirdette a részleges hadiállapotot ("Period Preparatpry to War"). A szerbek azonnal meggondolták magukat és az osztrák ultimátumra adott beleegyező válaszukat átírták. Pár órával azután, hogy azt átadták a belgrádi osztrák nagykövetségnek, a követség munkatársai már vonaton ültek Bécs felé.

A hadüzenet után

Július 26-27-án látszólag semmi sem történt: Szerbia megkezdte kis hadseregének mozgósítását, Oroszországban behívták a legfiatalabb katonaköteles korosztályt, Bécsben szerbellenes tüntetésekre került sor. Hollweg német kancellár utasította londoni és párizsi nagykövetét, hogy tájékoztassák a német álláspontról az angol és a francia kormányt, míg Szentpétervárott a német nagykövet jelezte, hogy amennyiben az oroszok nem vonják vissza intézkedéseiket, a németek mozgósítani fognak. A brit külögyminisztérium ekkor még abban bízott, hogy az oroszok beleegyeznek Nagy-Britannia, Franciaország, Németország és Olaszország közvetítésébe. Azonban egyik diplomata sem számolt azzal, hogy a háború előtt kidolgozott, merev katonai tervek nem sok mozgásteret engednek a diplomáciának: az egyik ország mozgósítása automatikusan kiváltotta egy másik mozgosítását, amely további eseményeket indított el.

Grey angol külügyminiszter, aki továbbra is reménykedett a diplomáciai megoldásban, július 26-án négyhatalmi konferenciát javasolt és a következő napot azzal töltötte, hogy megpróbálta azt tető alá hozni. Amikor Berchtold értesült erről, elhatározta, hogy másnap, de legkésőbb a következő napon hada üzen, hogy kifogja a szelet Grey vitorlájából. Ausztria-Magyarország végül július 28-án, egy hónappal a merénylet után üzent hadat Szerbiának.

Oroszországban, amely 25-e óta készült a konfliktusra, a fél hadsereget mozgósították. Ezt a franciák is helyeselték: Messimy hadügyminiszter és Joffre tábornok arra sürgették őket, hogy minél előbb érjék el a legmagasabb készültséget. Az orosz tábornokokat nem kellett sürgetni, ők már a legrosszabb helyzetre készültek, vagyis arra, hogy válaszul Ausztria is mozgósítani fog, amely aztán maga után vonja a német mozgósítást. Július 29-án az oroszok, részben válaszul az osztrák hadüzenetre, bejelentették az általános mozgósítást július 30-tól, amiben feltehetően közrejátszott az is, hogy július 29-én éjszaka osztrák hadihajók Belgrádot támadták. Erre azonban nem volt szükségük: a Szerbia elleni támadás az osztrák haderő nagy részét (28 hadosztályt) lekötötte volna és a maradék 2ö hadosztály nem tudta volna megtámadni Oroszországot.

Ekkor azonban még voltak néhányan Európában, akik minden erejükkel megpróbálták elkerülni a háborút, köztük Bethmann-Hollweg német kancellár és maga II. Vilmos. Július 29-án délután angol nyelvű táviratot küldött unokatestvérének, a cárnak, amelyben sürgeti, hogy "simítsuk el különbségeinket, amelyek fennállhatnak". Válaszában a cár azt javasolta, hogy az osztrák-szerb problémát utalják a hágai konferencia elé, amely azonban nem ült össze 1915-ig. Aznap este a Kaiser újabb táviratot küldött a cárnak, amelyben felvetette: "Ororoszországnak lehetősége van arra, hogy csak nézője legyen az osztrák-szerb konfliktusnak, anélkül, hogy olyan rettenetes háborúba keverje Európát, amit még sosem látott". A távirat kézhez vétele után a cár elrendelte az általános mozgósítás lefújását. A következő napon, július 30-án még lett volna lehetőség elkerülni a konfliktust: az osztrák hadsereg ugyan már Szerbia ellen vonult, de Németország még nem mozgósított, Franciaország sem tett katonai lépéseket és a britek is reménykedtek a tárgyalásos megoldásban. A német hadvezetés ugyanakkor nyugtalan volt: von Falkenhayn azonnali mozgósítást követelt, amit Bethmann-Hollweg kancellár elutasított. Von Moltke vezérkari főnök kevésbé volt harcias, de az orosz részleges mozgósításra válaszul kérte a Kriegsgefahrzustand kihirdetését.

Helmuth Johannes Ludwig von Moltke német vezérkari főnök kifejtette: az erőviszonyok most a legkedvezőbbek, 1914 után csak romlani fognak, mert Oroszország vasúti hálózatot épít ki, s ezzel mobilabbá teszi hadseregét. A válasz tehát ez volt: most, vagy soha!.

„Leghőbb vágyam volt, hogy az Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke művének szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvhassam.

A gondviselés másként határozott. (…)

Mindent megfontoltam és meggondoltam.

Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

Ferenc József kiáltványából

Moltke terve az volt, hogy míg a német haderő mintegy hat hét alatt döntő győzelmet arat a francia hadsereg fölött, addig a Monarchia csapatai feltartóztatják az orosz és a szerb erőket. Franciaország után pedig a német csapatok is keletnek fordulnak, és együttes erővel legyűrik a cári hadakat. Egy hónappal a merénylet után, július 28-án Bécs hadat üzent Szerbiának, s a csapatok megindultak délre. Néhány nappal később (augusztus 1-jén) Németország hadat üzent Oroszországnak, 3-án pedig Franciaországnak. A német vezetés ultimátumban követelte a belga kormánytól, hogy a hadereje átvonulhasson Belgiumon, az azonban ezt megtagadta, mire a németek átlépték a határt. A brit hadüzenet kiváltó oka ez volt, s augusztus 4-én beállt a hadiállapot a Brit Birodalom és Németország között is. Augusztus 5-én a Monarchia üzen hadat Oroszországnak, 6-án Szerbia Németországnak, Augusztus 12-én Franciaország és Nagy-Britannia küldte el hadüzenetét a Monarchiának, 23-án pedig belép a háborúba Japán. Törökország augusztus 3-án szövetséget köt Németországgal, majd elzárja a Fekete-tengert a Boszporusznál és a Dardanelláknál (ténylegesen azonban csak október 29-én lép be a háborúba).

Ekkor még az összesen mintegy 20 millió fős hadseregek fölött diszponáló vezérkarok mindkét oldalon a gyors hadi sikerekben bíztak. A német katonákat úgy indították útnak, hogy mire lehullanak a falevelek, már otthon lesznek.