Szerkesztő:Milei.vencel/kult

A szentek kultusza vagy tisztelete a hivatalosan szentté avatott személyek tisztelete. A római katolikus és görög ortodox álláspont szerint a szentekhez, mint az Istennél közbenjárókhoz kell folyamodni és képeiket, ereklyéiket tiszteletben kell részesíteni. A protestáns nézet alapján a szentek, képek és ereklyék mindenfajta tisztelete kivétel nélkül elvetendő, mert ellenkezik a Szentírás tanításával.

A legrégebbi egyház az emberek kultusza ellen látszik szólni és a protestantizmus Istent a tisztelet egyedüli tárgyává teszi, a katolicizmus azonban szenteket, vagyis elhunyt személyeket is tisztel, akiknek rendkívüli adottságaik voltak, és akikről feltételezik, hogy az Istennel való közeli kapcsolatuk révén közbenjáróként szerepelhetnek nála. Ezt a tiszteletadást mint az Isten közvetett tiszteletét fogják fel, és „veneratió”-nak vagy „cultus duliae”-nak hívják. Valamennyi angyalnál és szentnél magasabban áll Szűz Mária mint istenanya, aki az eredeti bűn szeplője nélkül fogantatott, és a mennyben érdemeivel és dicsőségével az összes angyalt, szentet, boldogot megelőzi, és a legnagyobb közbenjárói hatalommal rendelkezik. Ezért neki különösen „magas tisztelet” (cultus hyperduliae) jár.

A Tridenti zsinat 25. ülése így fogalmazta meg:

Oktassák ki a híveket, a szentek közbenjárását, segítségül hívását, az ereklyék tiszteletét és a szentképek törvényes használatát illetően, és tanítsák meg őket arra, hogy a Krisztussal együtt uralkodó szentek felajánlják az Istennek imádságaikat az emberekért, valamint hogy jó és hasznos dolog esdekelve segítségül hívni őket, és imáikhoz, támogatásukhoz és segítségükhöz folyamodni

Definíció

A szentek

A szentek a római katolikus és a görögkeleti egyházak tanítása szerint azok a szellemi lények (angyalok) vagy elhunyt emberek, akik Isten környezetében élnek és Isten közvetlen szolgálatát látják el. Őket vagy kifejezetten erre a célra teremtette (mint az angyalokat), vagy földi életükkel érdemelték ki ezt a szerepet. Hogy kiket lehet vagy kell szentekként tisztelni, azt a szentté avatási eljárás, az ún. kanonizáció dönti el. Ennek feltétele, hogy valaki életében hősi fokban gyakorolja az erényes életet és csoda is fűződjék a személyéhez. A szentek tiszteletének módját az egyház szabja meg. A szentek száma igen nagy, ide tartoznak az apostolok, a vértanúk, az aszkéták, hitvallók, szent püspökök és rendalapítók, egyes szüzek, özvegyek, élükön pedig Mária áll, az isten anyja. (lásd: Mária-kultusz) Az ortodox egyházban az új szenteket nem formálisan lefolytatott peres eljárással emelik erre a méltóságra, hanem csak az egyházi hatóságok vizsgálata alapján; ebben jelentősége van annak is, hogy a test nem indult-e oszlásnak. (lásd: romolhatatlan szentek)

A szentek képeit és ereklyéit csodatévőnek tartják; ezek felkeresése zarándokok úti célja.

A mártírok és szentek növekvő tiszteletével kapcsolatban kialakult az ereklyék kultusza, amit azzal okoltak meg, hogy csodás hatásuk van. Bár ezt a szokást sokan elvetették, általában érvényben volt, és csak a protestantizmussal gyengült meg ismét. Az angyalokat és a szenteket, Krisztust, sőt még az Atyaistent is gyakran ábrázolták képeken. Annak helyessége, hogy a képeket tiszteletben részesítsék, kultuszt teremtsenek, régebben és újabban egyaránt sok vitára adott okot. E kérdésre vonatkozóan a római egyház álláspontját a tridenti zsinat rögzítette le egyértelműen, amikor kimondotta, hogy „Krisztus, az Istenanya és más szentek képeit illő tiszteletben kell részesíteni, nem azért, mintha azt hinné valaki, hogy isteni erő lakozik bennük, és ezért kell tisztelni őket, vagy mintha kérni kellene tőlük valamit, vagy mintha valaki is a képekben bízna, mint hajdan a pogányok tették, akik bálványképekben hittek, hanem azért, mert a tisztelet, amelyben ezeket részesítik, azokat a példaképeket illeti, akiket ezek a képek ábrázolnak, ily módon a képek segítéségével, amelyeket megcsókolunk, amelyek előtt fedetlen fejjel jelenünk meg vagy letérdelünk, Krisztushoz könyörgünk, és a szenteket tiszteljük, akiket ábrázolnak” .

Ereklyék

Az ereklyék a szentek tetemei, illetve azok maradványai és mindazon tárgyak, amelyek a szentekkel vagy Jézus Krisztussal kapcsolatban álltak. Az ereklyék tiszteletének a római katolikus és a görögkeleti egyházakban van nagy jelentősége.

A szentek ünnepei

A katolikus és ortodox egyházakban a szentek ünnepei azok a jeles napok, amelyeken ezen egyházak valamely szent emlékét ünneplik. Jelentőségük alapján a naptárba felvett szentek ünnepeinek különféle rangja van :

• Főünnep
• Ünnep
• Emléknap
• Tetszés szerint tartható emléknap

Történelem

A szentek tisztelete az első századok keresztényüldözéseiben a vértanúk emléknapjainak megünnepelésében állt. A 3. századtól kezdve azokat a hitvallókat is kezdték tisztelni, akik hitüket valamely bíróság előtt megvallották, ezért büntetést szenvedtek, de nem haltak meg. A 4. századtól szokásba jött az is, hogy azokat a keresztényeket is tiszteletben részesítették, akik életük vitelével tettek tanúságot hitük mellett.

A szentek seregének élén Mária állt, akinek a tisztelete egyre nagyobb méreteket öltött.

A 2. századtól kezdett szokásba jönni a vértanúk csontjainak és vérének az összegyűjtése. A vértanúk emléknapjait megünnepelték és sírjaik felett istentiszteletet tartottak.

Kb. 220 körül kezdtek a görög misztériumok hatást gyakorolni az egyházra, és egy évszázaddal később antik példa nyomán kifejlődött a szentek és képek kiterjedt tisztelete.

A 4. századtól kezdve az ereklyék tiszteletét kiterjesztették és a vértanúk maradványain kívül a szent életet éltek relikviáit is tisztelni kezdték. Ebben a században sok korábbi szentnek a sírját felkutatták és azonosították.

A 4. századtól a legszentebb ereklyévé Krisztus keresztjének darabja vált, amelyet állítólag Heléna, Nagy Konstantin anyja talált meg. E monda csak a 4. század végén tűnt fel, még Eusebius sem tudott róla. Mégis ennek emlékére rendelte el Nagy Gergely pápa több mint két évszázad múlva a kereszt feltalálásának ünnepét.

A "Szent Kereszt" megtalálásáról, tiszteletének megindulásáról Szókratész (kb. 380–440/450) Egyháztörténete tudósít.

A vértanúk iránti korai tiszteletről Szent Ágoston (354–430) egyik beszéde is tanúskodik.

A mártírok és szentek növekvő tiszteletével kapcsolatban kialakult az ereklyék kultusza, amit azzal okoltak meg, hogy csodás hatásuk van.

A kultusz egyre gazdagodott, elsősorban a szentek ábrázolásai révén, amelyek engedélyezése körül a bizánci egyházban heves harcok dúltak (726-843).

A szentek és ereklyék tisztelete a középkorban érte el a tetőfokát. Ezzel együtt szokásba jöttek a búcsújárások, zarándoklások. A Szent Föld, a Sinai hegy, Péter és Pál apostol sírja Rómában, Szt. Márton sírja Toursban voltak a kiemelkedő búcsújáró helyek.

A szentek tisztelete – mindenekelőtt a Szűzanyáé – a Merovingok uralkodása alatt erőteljesen fellendült.

Reformáció: A német és a svájci reformátorok követői megegyeztek egymással a katolikus szentek, képek és ereklyék tiszteletének, a nem bibliai hagyományoknak elvetésében.

Félegyházy

Régi pogány elemek szivárogtak át a szentek tiszteletébe. A vértanúk tisztelete e korban már csaknem istenesítésbe csapott át. Isten ugyanis – vélték – félelmetesen szigorú, nehéz megközelíteni, szükség van emberi közvetítőkre. s erre a legalkalmasabbak a bátorságukról bizonyságot tett vértanúk. Hasonlóan felfokozódott a többi szentek tisztelete is, mint akik Isten kiválasztottai, barátai. Egyik-másik szent bámulatos hírhedtségre tett szert. Szent Mártonnak – a Franciaországban kiterjedő működése folytán – hétszáz temploma volt; de alig felfogható a túlzott tisztelete egy Szent Genesiusnak, egy Julianusnak és sokan másoknak. Egy egyháztörténész (Cristiani) csak Galliában, és csak a Karoling-dinasztia kezdetéig (751) ezerháromszáz szent nevét szedte össze, de a kimutatás nem teljes. Ezek mindegyikének megvolt a maga legendája, amely nemzedékről-nemzedékre nemcsak öröklődött, hanem terjedelemben terebélyesedett, csodákban gazdagodott.

Egy középkori író így értelmezi a szentek helyi tiszteletének keletkezését:

Mivel a nép és különösen az egyszerű emberek még oly gyengék voltak a hitben és csak nagy fáradtsággal lehetett őket pogány tévedéseiktől eltéríteni – mert titokban mindig visszatértek örökölt pogány szokásaikhoz – azért úgy találták, hogy akkor térnének meg legkönnyebben a hitetlenségükből, ha előkerítenék egy híres szentnek a tetemét, aki ahogyan az történni szokott, csodák és jelek és gyógyulások által feltűnést keltene, mire a nép elkezdené őt tisztelni és hozzászokna, hogy segítségét kérje; főleg mert azok, akik a hithirdető szavainak nem hittek, annak amit szemükkel látnának és javukra megértenének: a hitet többé nem tagadhatnák.

A védőszentektől nemcsak azt kívánták, hogy közbenjáróként legyenek a Mindenhatónál, hanem konkrét követelményekkel álltak eléjük: esőt küldeni a szántóföldekre, segíteni a szerencsés szülésben stb. A szentek hatékonyságával rendelkeztek szemmel láthatólag mindazok a tárgyak is, amelyek egykor hozzájuk tartoztak, elsősorban csontmaradványaik. A 3. századtól megfigyelhető ereklyekultusz tovább fejlődött és már olyan jelleget öltött, ami csaknem a fetisizmussal egyenlő. Vetélkedtek olyan ruhaparányért, amelyet valamikor a szent hordott, egykori hajszálaikért, egy-egy ujjízületéért. Tours-ban folyamatosan új és új harangkötelekre volt szükség, mert a zarándokok azokat is ereklyének tartván, levagdosták. Tárgyakat vagy szövetdarabokat helyeztek a szentek sírjára, hogy azoknak az ereje a tárgyakba átszálljon. A lámpaolaj, a tiszteletükre szentelt kápolnában, a gyertyaviasz, sőt maga a por is, amit össze lehetett kaparni, elég jó volt arra, hogy ereklyéül szolgáljanak. Érdemes is volt az ilyesmikkel kereskedni, mert tisztes jövedelmet hoztak.

Az 5-6. században a nyugati keresztények még visszariadtak attól, hogy egy szentnek a tetemét érintsék, ellenben a Kelettel, ahol a szentek tetemeit a szó szoros értelmében szétszedték. Nagy Szt. Gergely pápa (590-604) az ilyesmit szentségtörésnek nyilvánította. De a 7. századtól már Nyugaton is győzött a keleti szokás. Ismerünk vetélkedéseket egy Szent Genesius sípcsontjáért, egy Szent Ferreol fejéért és sok más csontereklyéért.

arkangyalok

Az angyalokról szóló tanítás tekintetében eleinte tartózkodó volt az egyház, mert az a gyanú érhette, hogy a gnosztikusok eónjait tiszteli. De már Szt. Ambrus ajánlotta (4. század), hogy a hívők imájukban forduljanak az angyalok közbenjárásáért. A 4. században Konstantinápolyban Mihály arkangyalnak szenteltek is egy templomot (Sosthenion) majd többet is a középkor folyamán. Rafael és Gábriel arkangyalokhoz szintén mint közbenjárókhoz fordultak.

A szentek kultusza magával hozta ereklyéik tiszteletét. Mivel ez mindinkább fokozódott, az ereklyék egyre értékesebbé és keresetebbé váltak. Erről tanúskodik például III. Károly frank király magatartása (ur: 898–922) aki I. Henrik német királynak (ur: 919–936) Szent Dionysius kezével kedveskedett, s ezzel az ajándékkal pecsételte meg a megkötött szövetséget. Az ereklyék tisztelete gyakran babonás formákban nyilvánult meg és szélsőséges méreteket öltött.

Rómaiak

A római vallásban az élet minden területéért felelős istenek és istennők rendszere működött, ahol a hívőknek a megfelelő istenhez kellett fordulnia és innen már csak egy lépés volt, hogy ez a rendszer beépült a kialakuló keresztény egyházba is. Mivel a pogányságból áttértek vonakodtak megválni isteneiktől, az isteneket és istennőket átkeresztelték más névre, védő- és támogatószerepeiket ezután a keresztény mártíroknak és szenteknek tulajdonították. A különböző foglalkozásokért, eseményekért és napokért felelős istenségek elképzelése folytatódott a keresztény hitben, a szentek tiszteletének és ünnepeinek rendszerében. (lásd:Védőszentek listája)

Ahogy a pogányság beolvadt a kereszténységbe, a korábbi isteneknek vagy istennőket gyakran hasonló hangzású szentek nevével cserélték le.

Például így lett Brigid – korábbi ír istennő – Szent Brigittává. A pogányság napjainban az ír Kildare-ban levő főtemplomában vesztai szent szüzek vigyáztak a szent tüzekre. Később a templomból kolostor lett, a szüzek helyére apácák kerültek, a rituális tüzet azonban megőrizték, azzal a különbséggel, hogy azután már "Szent Brigitta tüzének" nevezték.

A kereszténység előtti vallási hagyományok áthasonításának és egységesítésének folyamata is nagy szerepet kapott. Így lett például a számtalan sárkányölő hősből vagy istenből Görögországtól Írországig egyetlen szent: Szent György.

Pallas

a szentek tisztelete az a tisztelet, melyet a kat. egyház a győzedelmes egyház (l. Szentek egyessége) tagjai iránt tanusít. E tisztelet nem természetes, hanem természetfölötti előnyeiknek szól és magára istenre esik vissza, kik szentjeiben dicsőítünk. Tehát vallásos tisztelet és szemben áll vele a cultus supremus absolutus, mely csak istent illet meg. Tartalmára nézve nem imádás, hanem egyszerü tisztelet, aminőt a földön a jó és erényes emberek iránt is kimutatunk. Teologiai neve cultus duliae, míg az istennek tartozó tisztelet cultus latriae nevet visel. A szentek között különös tisztelet illeti a boldogságos Szűz Máriát, mint istenanyát és cultus hyperduliaenek mondatik. Az egyház a Sz.-t nem parancsolja, mint az üdvösségre szükséges dolgot (necessitate medii et praecepti), hanem mint hasznosat és üdvöset ajánlja és tiszteletükre ünnepeket rendel (Trienti zsinat XXV. ülése). Mindazonáltal a Sz.-t elvetni vagy elitélni nem szabad, mert vétek volna az egyház szelleme ellen. A Sz. nyilvánul: 1. és különösen erényeik utánzásában; 2. a hozzájuk való könyörgésben, hogy közbenjárásuk által istennél rajtunk segítsenek; 3. ünnepeik megtartásában; 4. képeik és ereklyéik tiszteletében (l. Képtisztelet és Ereklye). A Sz.-re vonatkozó bizonyítékok felmennek a kereszténység legrégibb koráig. Szt. Ignác halála után 107. csakhamar összegyüjtötték vértanuságának adatait s a keresztények az ő erényeinek már akkor emlékünnepet szenteltek halála évnapján; ugyanezt olvassuk Szt. Polikárp vértanusága történetében (164); később a IV. sz.-tól kezdve az apostolok és vértanuk emléknapját a megelőző éjeken virrasztva ünnepelték, sirjaik fölé oltárokat emeltek, templomokat, kápolnákat építettek tiszteletükre, róluk nevezve azokat, elzarándokoltak sírjaik és templomaikhoz, énekekben és lelkes szavakban magasztalva a szenteket stb.

Kat. website

A szentek keresztény tisztelete már a második században megkezdődött a vértanúk sírjánál. Akkoriban a pogány római család -- halottai (földi) születésnapján -- össze szokott jönni halotti torra a sírnál. A keresztény közösség ehhez hasonlóan összegyűlt a vértanúk sírjánál égi születésük napján, de nem halotti tort ültek, hanem eucharisztikus lakomával, szentmisével emlékeztek meg róluk. E megemlékezés évszázadokon át a vértanúság helyéhez, illetve az ottani közösséghez fűződött. A legrégibb római naptár, az úgynevezett Chronograph szinte kizárólagosan csak Róma város vértanúinak nevét tartalmazza. A tisztelet helyhez kötöttsége oly mértékű volt, hogy a Boldogságos Szűz Márián, Szent Péteren és Pálon kívül még az apostolok sem szerepeltek benne.

Az üldözések elmúltával, a 4. századtól a szentek naptára két forrásból is bővült: egyrészt befogadták az ünnepelt vértanúk közé a hitvallókat, azokat, akik börtönt és kínzatást szenvedtek Krisztusért, de nem haltak vértanúhalált. Majd tovább tágult a kör az aszkéták, a szerzetesek és a szüzek csoportjával, akiket úgy tekintettek, mint vértelen vértanúságot vállaló hősöket. A naptár bővülésének másik forrása lett a római és más helyi egyházak naptárcseréje: a római liturgia kisugárzott az egész Egyházra, és a távoli helyi egyházak naptárát megismerték Rómában. E kölcsönhatás gyümölcse a Martirológium.

A 4. század után kivirágzott a szentek legendairodalma is. Míg a korábbi irodalmi emlékek nagyon szűkszavúak, valósággal jegyzőkönyvszerűek, a legendák bőséges és színes elbeszéléssel szólnak a szentekről, írásba foglalván egyrészt a dokumentálható hagyományt, másrészt azokat a csodás történeteket, melyeket a szent iránti tisztelet és szeretet teremtett. A jelen gyűjteményben is helyet kaptak e legendák, de világosan elválasztva a történeti adatoktól.

A középkor folyamán a naptár állandóan új szentekkel bővült, s lassan a liturgikus esztendő szűknek bizonyult a szentek befogadására. A liturgikus könyveket cserélték egymás között országok és egyháztartományok, átvették egymás nevezetesebb helyi szentjeit. Egyházpolitikai törekvések is hatottak a naptárra. Jóllehet a szentté avatást kezébe vette a pápa, s ezzel a 13. századtól Róma szabályozó szerephez jutott, a naptár alakulását tekintve igazában nem tudott korlátokat szabni. Ám ez a bőség nem volt mindenütt és feltétlenül a jámborság táplálója. Később valaki meg is jegyezte: ,,Tönkretesznek minket az ünnepekkel. Egyik rangosabb mint a másik, és a plébános úr minden prédikációját új szenttel fűszerezi (La Fontaine).

A liturgiában ennek az lett a következménye, hogy a Krisztusra való emlékezést elborította a szentek ünneplése. A vallásos buzgóságban pedig odáig fajulhatott a dolog, hogy a szentek, akik valamiben hősi fokon követték Krisztust, háttérbe szorították Urukat és Ősmintájukat.

A reformáció hatására foglalkozott a Trienti Zsinat a naptárkérdéssel is, és megalkotta a katolikus Egyház első, világszerte kötelező liturgikus naptárát, az úgynevezett Római Kalendáriumot. E központi intézkedésnek rendet és egyensúlyt kellett volna tartani a szentek tiszteletében, mégis újabb mértéktelenség forrása lett. Egyes egyházmegyék, szerzetesrendek és lelki mozgalmak ugyanis arra törekedtek, hogy helyet biztosítsanak saját szentjüknek a hivatalos naptárban, amely immár az egész Egyházé volt. E fejlődés eredményeként a 20. század elejére az egyházi évet éppen úgy, vagy még jobban elborították a szentek ünnepei, mint a Trienti Zsinat előtt. Szent X. Pius, XII. Pius és XXIII. János pápa különböző átrendezésekkel próbált megoldást találni, de az alapvető reformot csak a II. Vatikáni Zsinat hozta meg.

E reform lényege az egész Egyházban, illetve az egyes részegyházakban (országokban, szerzetesrendekben) ünnepelt szentek tiszteletének szétválasztása. A Zsinat szándéka szerint ,,az egész Egyházra csak azoknak a szenteknek a tiszteletét kell kiterjeszteni, akiknek jelentősége valóban egyetemes (Liturgikus Konstitúció 111. p.). A többféleséget és a részegyházak eleven kapcsolatát az Egyház egészével úgy kell biztosítani, hogy a szentek többségének megünneplése ,,egy-egy részegyház, nemzet vagy szerzetescsalád körére korlátozódjék. Így jönnek létre a területi vagy saját naptárak nagyobb területek, közösségek számára. Ezek a naptárak mind a Római Kalendáriumra épülnek, de azt saját hagyományuk szerint bővítik.

Kat. lex.

Tört-ileg kimutatható, hogy K-en már a 2., Ny-on a 3. sz: megülték a vt-k emlékezetét, és sírjuk közelében jöttek össze az Euch. ünneplésére. Később tp-okat is emeltek sírjuk fölé. A boldog és a szent jelző azonban csak az 5. sz. óta használatos. Azelőtt a sírföliratokon inkább csak a tiszt-et fejezték ki ezekkel a jelzőkkel. Eleinte a tiszt. a nép körében alakult ki, de a 6. sz-tól kezdve már a ppi jóváhagyás is szokás lett, a 10. sz-tól a Sztszék engedélye kellett. A kk-ban kialakult a népies kultusz is a sztek körül, akikben megértő segítőt és védelmezőt kerestek. Olykor naiv és babonás formák is jelentkeztek, s ez együtt járt a vallási tudatlansággal. A bizalom jele volt az is, hogy védőszentet kerestek bennük.

szentek ábrázolása a →szentek tiszteletének egyik formája. - 1. Fal-, táblaképeken és szobrokon már az ókeresztény korban megkezdődött. a) Ny-on a →katakombák művészetében a szentek az elhunyt lelkét Krisztus elé viszik, v. koronázási jelenetben Krisztus kíséretét adják. Önállóan az 5. sz-tól tűnnek föl (Szt Sebestyén a Callistus-katakombában). Csoportosan először a K-i tp-okban ábrázolták őket. Kezdettől fogva ismertetőjegyük a →nimbusz és egy v. több →attributum. Ábrázolásuk gyakorisága a kk. végén érte el a csúcspontját, amikor minden műfajban egyenként és csoportosan egyh. és világi épületeken, tárgyakon és kv-ekben előfordulnak. Az egyes védősztek mellett nagyon népszerűvé vált bizonyos csop-ok (→Maestà, →Sacra Conversazione, →Virgo inter virgines, egyházatyák, →Virgines Capitales, →tizennégy segítőszent) képe. A 15-16. sz-tól ábrázolják őket földi emberként. A 17-18. sz: főként az újonnan sztté avatottakat ábrázolták. - b) K-en először az ap-okat és evangélistákat ábrázolták a késő antik arcképek stílusában. A →képrombolás után a ~ a 9. sz: újjászületett, szorosan kapcsolódva a szentek életrajzi irod-ával. A →hészükiazmus hatására a ~ új kifejezési formákat nyerve terjedt el az egész K-i egyházban. Oroszo-ban a 17. sz: a ~ a reális arcképfestészethez közeledett, s a klasszikus ikonfest. egyre inkább háttérbe szorult. - Az 5. sz-tól a szenteket nimbusszal ábrázolták, a 10. sz-tól a „szentek élete-ikontípus” alakult ki: a szent központi alakja körül keretként életének jeleneteit festették, v. az egész képfelületet kisebb jelenetek töltik ki. A szentet ritkán attrib-áról, legtöbbször a feje mellé írt névről lehet fölismerni, és az ábrázolás szabályait a →festőkönyvek tartalmazták. Oroszo-ban az ikonok mellett szobrok és fa domborművek is előfordulnak, főként az É-i ter-eken a nagy aszkéták ábrázolásaként.

hagiográfia, hagiológia (gör.): a →szentek és a szentség hírében elhunytak életének kutatásával, bemutatásával és értékelésével, illetve haláluk utáni hatásukkal és tiszteletükkel foglalkozó tudomány. Részterületei: az →ereklyék, a →patrocíniumok, az →ünnepek és az →ikonográfia. - Története. A helyi egyh-ak lit. megemlékezését segítő vértanú-névsorokból és →kalendáriumokból alakultak ki Ny-on a →martirológiumok, K-en a →menologionok és →szünaxarionok. Az igen korai megemlékezések egy része szenvedéstörténet (→passió), más része életrajz (→vértanúakták). A ~ atyjának →Caesareai Euszébioszt tekintik, őt követte Küroszi →Theodorétosz és →Palladiosz. A 4. sz: a →hitvallók tiszteletének kialakulásával lit., jámborsági és irod. igényeknek megfelelő életrajzok születtek. A legnevezetesebbek: Szt Atanáz Remete Szt Antalról, →Possidius Szt Ágostonról, →Prudentius Szt István vt-ról, →Sulpitius Severus Szt Mártonról írt munkája. Az időbeli közelség alapjában biztosítja a tört. hitelességet, mindazonáltal az építő szándék néha fontosabbnak mutatkozott. - A kk. ~ját Tours-i Szt Gergely (Gloria Martyrum, Gloria Confessorum), Nagy Szt Gergely (Dialogi de vita Patrum) és →Cassianus (Collationes) határozták meg. A 7. sz: kezdett elszakadni a ~ a történetiségtől, s elindult a →legendák világába. A 9-10. sz. a karoling reneszánsz és a →clunyi reform időszakában a monasztikus ~ virágkora volt. A 14-15. sz: összeállított liturgikus és épületes célú gyűjt-ek közül (→legendárium) kiemelkedik Jacobus de Voragine →Legenda Aureája. Ebben a korszakban nagyon kedvelt volt a ~, különösen a csodás és termfölötti elemek elbeszélése, s gyakoriak a vándormotívumok és a sematikus ábrázolások. - A humanista tört-kritika és a sztek prot. szemlélete, mely nemcsak tiszt-üket, hanem az egész Egyh. létjogosultságát is kétségbe vonta, arra késztette az újkori ~t, hogy térjen vissza a forrásokhoz. A ~ ter-én a legnagyobb teljesítményt a →bollandisták nyújtották. A →gallikanizmus és a →janzenizmus kihívásaira a bencések (→maurinus kongregáció) válaszoltak. A →felvilágosodás a szentek tiszt-ének kiiktatásával háttérbe szorította a ~t. A 19. sz. fokozott tört. érdeklődése a ~nak is lendületet adott, s gyűjt-es munkák jelentek meg (P. Guérin: Petits Bollandistes); a 20. sz: Brüsszelben a Societas Bollandistarum a ~ közp-ja lett, kiadványuk, az →Analecta Bollandiana mellett folyóiratok sora közölte a ~ újabb és újabb eredményeit. - A ~ célja a sztek életében a természetes és termfölötti világ találkozásának hiteles és tud. bemutatása. A sztek iránti érdeklődést a szentté avatások sokasága mutatja és élesztette, s nagy kk. sztekkel nem katolikus és ateista szerzők is komolyan foglalkoztak (Assisi Szt Ferenc, Szt Erzsébet, Szt Katalin, Szt Johanna). A század keresztényüldözései (Mexikó, Kína, Közép-Eu. stb.) a ~ban is a vt-kat helyezik előtérbe. →szentek élete

Ereklye

Pallas

az ereklye szorosabb értelemben a szentek teste, testrészei, csontjai; tágabb értelemben mindazon tárgyak, melyekkel a szentek bizonyos viszonyban voltak (ruháik, a kinzó eszközök stb.). Az E.-tiszteletnek két forrása van: az egyik általánosan emberi, amely ugyszólván minden népnél feltalálható, melynél fogva elhunyt jeleseink, szeretteink maradványait és hagyatékát tisztelettel és kegyelettel környezzük; az E.-tisztelet másik forrása speciális keresztény eszme, azon hit, hogy a szentek isten boldogságában vannak, a mi cselekedeteinkről és igy irántuk való kegyeletünkről tudomást vesznek, értünk Istennél közbenjárók lehetnek, rajtunk segíthetnek. És igy az E.-tisztelet általános emberi szempontból tekintve, egészen természetes (Deák-, Kossuth-, szabadságharc-ereklyék), vallási szempontból tekintve teljesen jogos és üdvös, mert éppen a vallási szempont emeli föl az E.-tiszteletet azon magaslatra, melytől a bálványozó kultusznak még árnyéka is távol marad. A vallásos E.-tisztelet magánál az E.-nél nem áll meg és nem állhat meg; az E.-tisztelet által (relativ-tisztelet) a hivő mindig magát a szentet tiszteli, kit Isten trónjánál hisz s kivel hite szerint belső lelki összeköttetésben van (a szentek egyessége által). Ezért mondotta ki dogma gyanánt a trienti zsinat (Sess. XXV. De invoc. et ven. sanctorum), hogy a szentek E.-inek tisztele helyes és üdvös dolog. Az E.-tiszteletet joggal mondhatjuk egykorunak a kereszténységgel. A katakombák siremlékei, a vértanuk holttetemei fölött emelt oltárok biszonyítják, hogy már a kereszténység első századaiban vallásos kultursz tárgyát képezték a szentek E.-i

Az E.-tisztelet történeti fejlődésében a következő mozzanatok érdemelnek figyelmet. A keresztények kegyelete legelőször arra irányult, hogy a vértanuk összes testrészei egy sirba helyeztessenek el. A keleti egyházban már a IV. sz.-ban szokásba jött az egyes csontokat, levágott tagokat, az edénybe gyüjtött vért külön ereklyetartókba tenni, a templomokban külön is elhelyezni, sőt egyes személyeknek is adományozni. A nyug. egyházban e szokás a VI. sz. végéig szigoruan tiltva volt, a templomokban az oltárok alatt a szenteknek egész, csonkíttatlan tetemei nyugodtak; egyes személyek pedig csak a szentek sirjáról vittek magukkal egy-egy követ, a szentek koporsójához vagy tetemeihez érintett tárgyakat. Lassankint a nyugati egyházban is szokássá vált a szentek csontjainak szétszedése, hogy igy a folyton szaporodó templomok ereklyéket kapjanak. Mert ősrégi szokás szerint oltárt csak vértanuk (az V. sz. elejétől kezdve egyéb szentek) tetemei fölött emeltek. Ma is egyházi szabály, hogy minden oltárban legalább 2 szentnek (kik közül az egyik vértanu) ereklyéi legyenek elhelyezve. Amint megkezdődött a szentek csontjainak szétszedése, kezdetét vette azoknak egyes személyeknek való adományozása is. Hogy ily módon könnyen visszaélések is keletkezhettek, egész természetes. Az egyház ezen visszaélések megakadályozása végett különböző óvó-intézkedéseket tett. Az 1215. tartott lateráni zsinat határozata szerint a pápa engedélye nélkül uj E.-k nyilvános tisztelet tárgyaivá nem tehetők. A trienti zsinat határozata szerint az egyes egyházmegyékben a megyés püspök engedélye nélkül semmi E. sem lehet nyilvános tisztelet tárgya. Rómában 1689. egy külön kongregáció alapíttatott (S. Congregatio Indulgentiarum et S. Reliquiarum), melynek egyik főfeladata az ereklyék hitelességét megállapítani s az egész világ templomai számára ereklyéket szétküldeni. Kiközösítés büntetés terhe alatt tiltva van a római katakombákból engedély nélkül bármily csekély ereklye elvitele.

Ereklyetartó (reliquiarium), régente maga a koporsó volt, melyben a szentnek teste nyugodott. Már a III. sz.-tól kezdve vannak külön E.-k, az u. n. enkolpiák; ezek arany-, ezüst-, bronz- és üvegből készült négyszög- vagy tojásalaku kis szelencék voltak, melyeket arany-ezüst láncon, selyemzsinóron nyakukba akasztva hordtak a keresztények. A szelencében a vértanu ruhájából egy darab, sirjához, teteméhez érintett tárgy, később vérébe mártott szövet, vagy a szent csontjából egy darab volt rejtve. Találhatók gyürübe rejtett enkolpiák is. A IV. sz.-tól kezdve feltünnek a kereszt-alaku E.-k. A VII. sz. kezdetén már szokásban van nemcsak az oltárba, hanem az oltárra is helyezni ereklyéket. Az oltárokra rendkivül diszes, művészi E.-kat helyeztek, melyeket koporsó, ház, templom, torony, kereszt, szentségtartó alakjában arany-, ezüst-, kristályból készítettek, drágakövekkel, legfinomabb email-munkával, remek festményekkel, metszetekkel diszítve. Legremekebb e nemben a kölni domban a három királyok ereklyéinek tartója, mely gazdag aranyozásával, drágaköveivel, domborműveivel több millió értéket képvisel és a középkori művészetnek egyik legfinomabb alkotása. Különös neme a reliquiariumnak az, mely aranyból, ezüstből, selyemszövetből egyes tagokat - kart, fejet, kezet, lábat - ábrázol s ebben nyugszik az illető ereklye. Magyarországban legnevezetesebb ereklyéink: szent István király jobbja a királyi vár kápolnájában, mely a szent király ünnepén körmenetben körülhordoztatik s az ünnep egész nyolcadán nyilvánosan kitétetik; szent László király feje a nagyváradi székesegyházban, melyhez 1892. szép E.-t készíttetett Schlauch Lőrinc nagyváradi püspök. V. ö. Kraus, Real-Encyclopedie d. christi Alterthümer (Feiburg 1882); Egger, Enchiridion Theologiae dogmaticae specialis (Brixen 1890). Nr. 713.

Kat. lex

ereklye, relikvia (gör. leipszana; lat. reliquiae, a relinquo 'hátrahagy' szóból): általában nagy vallási személyiségek testi maradványai, ruhái, használati tárgyai, melyek kultikus tiszteletben részesülnek. Szoros értelemben Jézus Krisztussal és a Boldogságos Szűz Máriával kapcsolatos tárgyak, valamint a szentek maradványai és használati tárgyai. - A Szentírásban az ~ →csodák leírásában szerepel (2Kir 2,14; 13,21; Mt 9,20; ApCsel 5,15; 19,12; Jel 6,9). - Fajtái. Állagát tekintve kiemelkedő ~ (reliquiae insignes) a →Szent Kereszt és a →szenvedés eszközei, ill. a sztek egész teste, feje, karja, keze, szíve, nyelve, lábszára és kínzott testrésze; közönséges ~ a többi maradványok és használati tárgyak (CIC 1917:1281. k.). Hitelesség szerint: a jóváhagyott ~ hitelességét illetékes egyh. hatóság okmánnyal és pecséttel bizonyítja, lit. tiszt. tárgya lehet; jóvá nem hagyott az okmány nélküli (v. okmányát veszített) ~, csak magán tiszt-ben részesülhet. - Az ~k őrzése rendes körülmények között →ereklyetartóban történik. Kiemelkedő ~ külön engedély nélkül csak tp-ban őrizhető, nem kiemelkedő ~t magánosok is őrizhetnek, sőt maguknál is hordhatnak. - Elidegenítés. A hatályos egyhjog tiltja az ~ eladását. Kiemelkedő és nép részéről nagyon tisztelt ~t elidegeníteni v. más helyre átvinni csak a Sztszék engedélyével szabad (1190. k.)

ereklyetisztelet →ereklyék vallásos kultusza. - A vallástörténet tanúsága szerint a körmenetekben, érintésben, csókban kifejeződő ~ alapja a hit, hogy a próféták, üdvhozók, hősök és más sztek ereje haláluk után is hat; célja az ebben az erőben való részesedés. Ereklyéket →varázslásra is használnak. - 1. ~ az Egyh-on kívül. Az ókori gör-öknél a →hérosz-kultusz része volt az ~, s úgy akadályozták meg az ereklyék eltulajdonítását, hogy titokban tartották héroszaik sírját. - A →buddhizmusban különösen erős az ~. Kezdete Buddha hamvainak 8 nemes családhoz való szétosztása volt, akik a hamvakat ereklyéktartó stupában helyezték el. A stupákból kifejlődött pagodák nagy száma kizárja, hogy valamennyiben hiteles Buddha- ereklye v. buddhista szt ereklyéje legyen. - A lámaizmusban a dalai láma ereklyéit tisztelik. A →hinduizmus néhány új szektájában tűnt föl ~. Az →iszlámban az idegen műveltségek hatására kezdődött, s néhány mecsetben Mohamed szakállából őriznek szálakat üvegcsében. Iszlám sztek ruháját és turbánját ereklyének tekintik, sírjuknál a zarándokok ezekre tesznek esküt. Mexikóban az ~ tárgya a föláldozott emberek kultikus ruhája volt. - 2. A kat. egyh-ban az ~ tágabb értelemben a →vallásosság erényének, szoros értelemben az →imádásnak és a →szentek tiszteletének megnyilvánulása. - a) Története. Az ősegyh. kezdettől fogva tiszt. a vt-k maradványait. Kezdetben a közvetlen környezet vette körül nagy megbecsüléssel a vt-k maradványait. Sírjuk és holttestük vallásos tiszt-ét a pogány →halottkultusz miatt mellőzték. - A mai értelemben vett ~ 150 u. kezdett kibontakozni a róm. →katakombákban. 257: Valerianus rendelete, mely betiltotta a temetők látogatását, valójában e kultuszt tiltotta be. Vsz. ez váltotta ki, hogy vt-k temetésekor 1-1 testrészt a hívek magukkal vittek. A textíliával fölfogott vér vsz. ugyanezen ok miatt a sírt helyettesítette. - Test v. testrészek őrzéséről az első nyomok a 4. sz. elejéről vannak. A róm. törv-ek őrizték, s a ker. cs-ok ismételten megerősítettek a sírok sérthetetlenségét, az Egyh. viszont nem akadályozta, hogy magánszemélyek kiemeljenek a sírból maradványokat. - Az ~ oltáron a 6. sz. elején kezdődött, amikor a szt maradványokat bevitték a tp-okba, és megszűnt a vt. sírja közelében való misézés. A sz. végén már ritka az ereklye nélküli oltár, s a II. →niceai zsinat 787: a →képrombolásra válaszul kötelezővé is tette az →oltárkő, ill. az →antimenzion használatát. - Az ereklyék szétosztása azzal kezdődött, hogy közösségek, melyeknek több vt-ja volt, ereklyéiből másoknak is adtak át (→ereklyék átvitele). Rómában Szt Péter, Pál, Lőrinc, Dömötör testéből nem adtak ereklyét. A hívek is akartak ereklyét birtokolni személyük védelmére, még a sírba is magukkal vitték mint a föltámadás zálogát. Az amulettek és varázsszövegek elleni harcban a 4. sz. teológusai, s később a hívek is a sztek erejére hivatkoztak, mely a legkisebb ereklyében is jelen van. Az ereklyék darabolása így mértéktelenné vált, s nemcsak testi maradványok, hanem használati tárgyak is e sorsra jutottak. Az ereklyékhez érintett, s ezáltal megszentelt tárgyak (→brandeum) révén még szélesebb kör jutott ereklyéhez. - Már a 4. sz: történtek visszaélések: árusították és lopták az ereklyéket. Az okányszerű hitelesítést a kk-ban vezették be. Kiközösítés terhe mellett tiltották a kereskedelmet és az engedély nélküli átvitelt. - A hatályos egyhjog szerint ereklyéket eladni tilos. Kiemelkedő ereklyéket és olyanokat, melyek a nép részéről nagy tiszteletnek örvendenek, semmi módon nem lehet érvényesen elidegeníteni, sem végleges jelleggel máshová vinni az Ap. Sztszék engedélye nélkül. Ez érvényes azokra a képekre is, amelyek valamely tp-ban a nép nagy tiszteletének örvendenek (1190. k. 1-3. §). - Mo-on az ~ről 1279: a budai zsin. rendelkezett: sztek ereklyéit ne mutassák →ereklyetartó nélkül; ha új ereklyét találnak, csak akkor tegyék ki nyilvános tiszt-re, ha megkapták a p. jóváhagyást. Ellenkező esetben a klerikust hivatalától és javadalmától fölfüggesztik, a laikust 1 hónapra eltiltják a tp-tól. - b) Lényege. Az ~ relatív kultusz, azaz csak azért illet meg egy tárgyat, mert az Úr Krisztusé, Máriáé v. egy szenté volt, a személyben megnyilvánult szentségnek szól. A →trienti zsinat dogmaként megerősítette a korábbi tanítást, mely szerint az ereklyéket tiszt. illeti, s elítélte azokat, akik elvetik az ~et (DS 342, 440, 679, 985). - c) Fajtái. Az ~ lehet liturgikus v. magán; a liturgikus ~ tárgya csak hiteles (helybenhagyott) ereklye lehet. - A hivatalos ~ formái: →zarándoklat ereklyét őrző →búcsújáró helyre (Szentföld, Compostela, Bari, Róma stb.); szentmise oltárkőbe, oltárba foglalt ereklye fölött; oltárra, gyertyatartók közé állandóan kihelyezett →ereklyetartó; ájtatosság (pl. litánia) oltárra helyezett ereklyetartó előtt; ereklyecsókoltatás, ereklyés körmenet. - A magán ~ formái: magánájtatosság ereklye előtt; ereklye őrzése és viselése.

ereklyetartó (gör. lipszanotéka, lat. arca, chrismarium, conditorium, conservatorium, custodia, gestatorium, iocale, phylacterium, repositorium, theca, vas): →ereklyék őrzésére szolgáló tárgy. - Legrégibbek a 4. sz: oltárokba épített, nem ritkán →elefántcsontból és nemesfémből készült ládikók és szelencék. - Formái: kis ereklyék számára →ampolnát, →enkolpiont, →gyűrűt v. →kapszulát; sztek kiemelkedő ereklyéinek (főleg →ereklyék átvitele esetén) →szarkofág formájú ~t készítettek. A keresztereklye ~ja rendszerint kereszt formájú. A kk-ban az oltárba helyezett ~ rendszerint ólomból v. ónból, ritkán fából készült. Nagyméretű, kiemelkedő ereklyék számára →ereklyetartó szekrényt készítettek. Készítettek →burza-alakú ~t is. A nemesfémmel borított, különféle technikával díszített tábla-~, melybe besüllyesztették az ereklyét, sajátos változata a →sztaurotéka. 2 v. 3 ~-táblát fogtak össze →diptichon v. →triptichon formájú ~ban; lit. kv. első táblájába is foglaltak ereklyét, ez a könyv-~. - A 14. sz-tól rendkívül változatossá vált az ~ formája és anyaga. Lit. edényekbe foglaltak ereklyéket, de előfordult gazdagon díszített strucctojás és különféle szarvak ~vá formálása is. Beszélő ~nak nevezték azt a formát, amely a szt attrib-át v. testrészét ábrázolta: fej-, kar-, láb-alakú ~k. Gyakori a →herma v. az egész alakos ~. A gótika idején tp. v. épületelem formájú ~k gyakoriak. A kk. végén az alakos díszítés háttérbe szorult az architektúra-elemekkel szemben, ill. domborművekkel és festménnyel helyettesítették. A 15. sz: a szelence-~ból alakították ki az ereklyét láthatóvá tevő →ostensoriumot. Szintén a szelence formából alakult ki K-en és Itáliában a torony- és kupola-~. Az újkorban már csak ismétlődnek a régi ~-formák. A reneszánsz és a barokk idején a szarkofág-~t kedvelték, s gyakori lett az üvegkoporsó. Nagyon sok és értékes ~ pusztult el a háborúk és a ref. miatt.

Képtisztelet

képtisztelet (gör. ikonodulia): vallásos tartalom, elsősorban Jézus Krisztus, az angyalok és a szentek ábrázolásainak kegyelemközvetítő hatását elismerő és befogadó magatartás. - Bár a kinyilatkoztatás tartalmának →képes beszédben, azaz elvont képekben és hasonlatokban való hirdetése a Szentírás sajátossága, az ÓSz az →első parancsolat alapján szigorúan tiltotta a „szent”, Isten minden tárgyi, alakos ábrázolását (az →iszlámhoz hasonlóan). Ezt kezdetben átvette a kerség is (vö. ApCsel 17,22-25,29; Róm 1,22-24 stb.). Mivel azonban a →megtestesülés titka által Isten Fia, a valóságos ember láthatóvá tette magát (vö. Gal 4,4), ez fölbátorította az Egyh-at arra, hogy a talentumot, amit az ember a művészi képességeiben kapott Istentől, kamatoztassa a lit. és az imádságos élet képi ábrázolásban adott keretei között is. Ezzel együtt a képi ábrázolásnak mindig voltak ellenzői is. Amint az Egyh. festők, mozaikkészítők, zománcozók, faragók, ékszerészek, fémöntők, szobrászok műveit, →képeket és →ikonokat kezdett használni, fölmerült a kérdés: szabad-e megfogható és látható, anyagi képeket alkalmazni a hit hirdetésében és a lit-ban? A ~ ellenzői szerint az Egyh. csak jelezheti a megfoghatatlant, de kifejezni képtelen; →Jézus Krisztus ábrázolása lehetetlen, mert istensége nem jeleníthető meg; a sztek ábrázolása lehetséges ugyan, de fölösleges, mert a kép csak földi arcukat mutatja, nem a másvilági dicsőségüket, ami méltó a tiszt-re. A képtisztelők sértik az ÚSz szellemét, mert a transzcendens nemcsak lefesthetetlen, hanem a lényegét tekintve felül is múlja gondolatainkat, ezért nem fejezhető ki sem művészileg, sem értelmileg. -

A kezdetben csöndes, inkább pozitív, mint negatív hatású vita a K-i és Ny-i egyh. közötti feszültségekben éleződött ki (→keleti egyházszakadás), s vezetett pol. tartalommal is bővülve a 8-9. sz. →képromboláshoz. - A ~ körüli vitákat a 787. IX. 24: összeült II. →niceai zsinat tisztázta. Ez kimondta: különbséget kell tenni a „tisztelet”, ami a vallásos témájú képeket, és az →imádás között, ami egyedül Istent illeti meg. - Mo-on a nagyszombati egyhm-tart. zsin. (1560) kimondta: „Mivel a Megfeszített és a szentek képmásai követésükre és alázatos imádásra indítanak, ezért elrendeljük, hogy a joghatóságunk alá tartozó összes egyházban maradjanak meg Isten és a sztek képei és szobrai. Amelyeket eltüntettek, azokat fessék újra és restaurálják, és a niceai zsin. határozata szerint illő tisztelettel vegyék körül a hívek. (XIX.)” - A vallásos ~ lényegében a kat. Egyh-ban él folyamatosan. A zsidóságon, az iszlámon és az ateistákon kívül elutasítják a ref-ok, unit-ok és a szekták is. II. János Pál p. szerint a ~ alapja a „művészet és a keresztény kinyilatkoztatás közti különleges kapcsolat”. Maga Isten az, aki alkalmassá teszi a művészt a termfölötti képekben való megközelítésére: „a Teremtő Lélek isteni lehelete találkozik az emberi szellemmel, és ösztökéli ennek teremtő adottságait. A jót és szépet összekapcsoló, belső megvilágosítással érinti az emberi szellemet, és fölébreszti benne az ész és szív erőit, s közben képessé teszi, hogy elgondolása támadjon és azt műalkotásban meg is jelenítse. Analóg módon, de joggal beszélünk kegyelmi pillanatokról, mert az embernek lehetősége nyílik arra, hogy élménye támadjon a fölötte álló Abszolútumról.” (Levél a művészeknek, 1999.) - Az emberi szellem minden vallásban talált késztetést a művészi ábrázolásra (vö. ókori, gör. és róm. műv., indián, keleti kultúrák stb.). A kerség azonban a →megtestesülés központi dogmája által olyan horizontot nyitott, mely a 16-17. sz-ig meghatározta és egybefogta egy földrész, Eu. művészetét.

az ikon (gör. eikon, 'kép'): a keleti művészet keresztény szentképe. - Legtöbbször táblakép fa-, fém- v. üveglapon, de van kisméretű, keménnyé alapozott vásznon (or. tabletka), sőt zománc v. szőttes, ill. hímzett ~ is. Ritkábban fémlemezből formálják a falapra rögzített alakokat. Hordozható. A legalább 2 darabból összecsapolt, durvított felületű deszkára vásznat enyveznek, erre pl. krétával alapoznak és →mintakönyv nyomán előrajzolják a kép főbb vonalait. Ezután házilag savanyított tojás-tempera festékkel hordják föl előbb a sötét, majd az egyre világosabb színfoltokat (polikhromia), végül a legvilágosabb vonalakat és az esetleges arany vonalkázást. A Ny-eu. →sfumato eljárást csak a késői ~festészetben alkalmazták. Előfordul, hogy más mester festette az arcokat, a ruházatot és a hátteret. Az ~ra többnyire rövidített feliratok is kerültek. Az egész képfelületet lemosható olajréteggel védik a portól és a koromtól. - A festett ~ok mellett előfordulnak mozaik, kisméretű kő-, márvány- v. elefántcsont relief ~ok is. Az ~on gyakran csak az arcokat és kezeket szabadon hagyó domborított és ékkövekkel díszített fémlemez-borítás van. - 550 u. festik K-en az első Krisztus-ikonokat (→Jézus Krisztus ábrázolása). Az ~festészet, mely Bizáncban a 6-15. sz: virágzott, átvészelte a →képrombolás korát (7-8. sz.), és az ort. és keleti szertartású népek körében napjainkig él, átalakította a festészeti képprogram és a néző viszonyát. A nagy, reprezentációs képek eredetileg a tp. szentélyének falán, a diadalíven, a tp-hajó falain kaptak helyet. Itt vonult föl a néző előtt az Ó- és ÚSz képekben. Az ~festészettel az alsó falmezőre egyéni áhítatot tanúsító sokféle kép sorakozik, melyek mindegyike a szemlélő osztatlan figyelmére tart igényt. Ez szükségessé tette az ~ok rendszerezését, ami az 5. sz-tól az →ikonosztáz kialakulásához vezetett. - Az ~ok képírással színekre fordítják az evang-ot, s a képszerűen ábrázolt szavak nagyon közel állnak a költők képes beszédéhez. Az ~festők tehát közel állnak az ősegyh. nagy szónokaihoz, akik költők is voltak. Erre figyelni kell az ~ok szemlélésekor. Az ~festő minden lehetőséget fölhasznál, hogy a tanítást szépen és érthetően közvetítse; a szépség belső nyugalomhoz vezet és gyógyító erőt ajándékoz az élményszerű ismeretközlésnek. E jelképes beszéd lelki-szellemi →összeszedettségre késztet. Az ~ok az ember minden szellemi erejét mozgósítják, hogy személyes válaszra késztessék. - Az orosz ~festészet tematikája végtelenül gazdag. Központi, leggyakrabban ábrázolt alakja Jézus Krisztus mint Isten Fia és a nem ábrázolható Isten mása. Isten azért ábrázolható Krisztusként, mert Krisztusban Ő emberré lett. - Az ~festészet a Szentlélek irányítása alatt a föltámadás fényében mutatja be Jézus útját, amely Jézus eljövetele által az egész világ üdvössége. Az ~okon nagy hűséggel festették meg az evang. jeleneteket. Aki ismeri az evang-ot, érti az alakokat és cselekedeteiket, de az ~ok többek a puszta emléknél: segítenek, hogy a szemlélő meglássa az események üdvtört. jelentőségét. Az ~ok a lit-ból születtek, és segítenek, hogy egyre mélyebben részt tudjunk abban venni. Az ~festők azt jelenítik meg, amit az Egyh. imádkozva hirdet. Azt „írják” le művészien, amit a lit-ban a Szentírásból és a szentatyáktól olvasnak fel, amiről prédikálnak és amiről a himnuszokban énekelnek. Az ~ok ábrázoló teol-ja természetszerűen tükrözi a kedvelt témákat és az esetleges egyoldalúságokat is. Ahol a teol. képzés alacsonyabb szintű, az ort. egyh. élet pedig szegényes volt, az ~festők a hagyománynak csak kis részét jelenítették meg. Ezért vannak a teol-ilag kiváló ~ok mellett egyszerűbbek is. - Megőrizve a klasszikus antikvitásban megalkotott formákat és eszményideált, az orosz egyh. ~festők soha nem elgyötört aszkétákat ábrázoltak (mint az orosz földön dolgozó gör. mesterek: Feofan Grek és iskolája, 14. sz.; Dionüsziosz, 16. sz.), hanem erőt és hitet, végtelen nyugalmat árasztó, már-már derűs figurákat, akik a képeken testi mivoltukban is jelen vannak és segítik a hívek lelki megújulását. Ha meg akarjuk érteni az ~ok üzenetét, gyakran kell nézni azonos témájú képeket. A nagy hasonlóság ellenére mindegyiken van valami sajátosan egyéni, és a látott vonások kialakítanak a szemlélőben egy „belső ~t”. A szívbe íródik az, ami a táblákra „írt” képekből kiolvasható. De erre a „belső ~ra” csak az tesz szert, aki imádkozva „olvassa” a képeket. - II. János Pál pápa a Művészekhez írt levelében (1999) kitér a keleti műv-re is: „A pontos teológiai és esztétikai szabályokhoz igazodó ~festészet a szentségek analógiájára a Megtestesülés valamelyik szempontját jeleníti meg. Az ~ szépségét elsősorban templomon belül láthatjuk, ahol félárnyékban mécsesek sokasága kelt különös fényhatásokat. Pavel Florenszkij így ír erről: 'Az arany, mely a szórt nappali világosságnál idegen, súlyos és semmitmondó, egy mécses vagy gyertya fényénél megelevenedik, milliónyi sugár hol itt, hol ott fölszikrázik, és megsejtetik a mennyet betöltő, földöntúli fényt.'” -

Az ikonok tisztelete. A hatályos jog kimondja: „Szilárdan maradjon meg az a gyakorlat, hogy a tp-okban szent ~okat v. képeket helyeznek ki a Krisztus-hívők tiszt-ére, a maguk saját jogú egyh-ának részleges jogában megállapított módon és rend szerint. A tp-okban a Krisztus-hívők tiszteletére kihelyezett, régiségük v. művészi jellegük miatt kiváló szt ~ok v. értékes képek más tp-ba nem vihetők át, sem nem idegeníthetők el, csak annak a hierarchának írásban adott hozzájárulásával, aki ugyanezen tp. fölött hatalmát gyakorolja. - A szt ~okat v. értékes képeket ne is újítsák föl, csak ugyanezen hierarchának írásban adott hozzájárulásával, aki ennek megadása előtt kérje ki szakértők tanácsát. Valamely tp-ban nagy tisztelettel övezett ~ok v. képek, semmi módon sem idegeníthetők el érvényesen, sem nem vihetők át örökösen más tp-ba, csak az Apostoli Széknek v. a pátriárkának hozzájárulásával, aki ezt csak az állandó szinodus beleegyezése alapján adhatja meg.

Képrombolás

képrombolás (gör. ikonoklazmosz, ikonomakhia, lat. iconoclasmus): tág értelemben művészi alkotások elpusztítása vallási, politikai vagy ideológiai okokból; szoros értelemben a →szentképek tiszteletét támadó irányzat 726-843: a keleti egyházban. - A ~ gyökerei a →képtilalom, az ósz-i zsidóság (→első parancsolat) és az →iszlám minden alakos ábrázolást tiltó tanításaihoz nyúlnak vissza. Már I. Jusztinianosz cs. (ur. 527-565) korának falképei is nagyrészt a ~ áldozatai lettek. III. Iszauri Leó cs. (ur. 717-741) 726: pol. meggondolásból indított ~t. Ezzel akarta megnyerni birod-ának a szentképek tiszt-ét bálványimádásnak tartó muszlimokat és a zsidókat. 730: rendeletet adott ki a „babonás” képtisztelet ellen. Az ellenszegülő Szt Germánosz konstantinápolyi pátr-t letette, és üldözni kezdte a szerz-eket. A vallási okok mellett ennek pol. és gazd. oka is volt: a közp. hatalomnak az a törekvése, hogy a ktorok gazd. és pol. hatalmát megtörje, e hatalom ugyanis a kegyképek által vonzott, nagyarányú zarándoklatok következtében is megnövekedett. - III. Gergely p. (ur. 731-741) hiába tiltakozott a rendelet ellen 731: a római zsinaton, válaszul a cs. a pápa szicíliai birtokait rendkívüli mértékben megadóztatta, s D-Itáliát, valamint Illyriát az új konstantinápolyi pátr. fennhatósága alá helyezte. - Leó cs. utódai alatt a ~ még nagyobb méreteket öltött. V. (Bíborbanszületett) Konstantin cs. (ur. 741-775) alatt az egyh. földeket kisajátították, a ktorokat átalakították, a szerz-eket megölték, megvakították v. megházasították, az elkobzott javakat a katonák szerezték meg. A cs. a tp-ok falára tájképeket, vadászjeleneteket festetett, s a saját sógorát, a képtisztelő Artabaszdosz hg-et és Anasztáz pátr-t is megvakíttatta. Üldözte az →ereklyetiszteletet is. 754: Hierejában (Konstantinápollyal szemben az ázsiai parton) nagy létszámú zsin-ot hívott össze, ahol a pp-ök nagy része magáévá tette a ~t, csak 3 pátr. és a szerz-ek tartottak ki a képtisztelet mellett. - III. István (ur. 768-772) és I. Adorján p-k (ur. 772-795) ismételten elítélték a ~t, mely az antikvitásban gyökerező ábrázolóműv-ben óriási kárt okozott. Az eu. ter-ek népe és a konstantinápolyi iparos és kereskedő polgárok is szembeszálltak a képrombolók reformjaival s a katonai arisztokrácia növekvő hatalmával. - A változás 780: indult meg, amikor →Irén (Eiréné) csné (ur. 797-802) átvette a kormányzást kiskorú fia, VI. Konstantin (ur. 780-797) nevében. 786: a konstantinápolyi zsin-on még nem sikerült fölszámolnia a ~t (lázadó császári testőrök kivont karddal néhány pp. helyeslése közepette szétszórták a gyülekezetet), de az általa újonnan kinevezett →Tarasziosz pátr. elérte, hogy a p. jóváhagyásával 787. IX. 24: összeült a II. →niceai zsinat, mely megengedte a →képtiszteletet. Theodóra csné 843: megerősítette az engedélyt. -

Ny-on a zsin. gör. szövege rossz lat. fordításban vált ismertté. Így a „tisztelet” és az „imádás” közötti különbség, melynek alapján a zsin. a képtiszteletet engedélyezte, elmosódott. Ezért Nagy Károly cs. (ur. 768-800) a zsin. határozatot mint nem egyetemes döntést mind írásban (Libri Carolini), mind 794: a frankfurti zsin-on megtámadta. I. Adorján p. azonban nem vonta vissza megerősítését. A ~ problémája a niceai zsin. aktáinak pontos fordításával és a képtisztelet fogalmának tisztázásával oldódott meg (→Anastasius Bibliotecarius). - →Wyclif és →Hus fölelevenítette a ~t, és a protestizmusnak, főként 17. sz. puritán irányzatainak, a ref. és unit. vallásnak is része volt a képtisztelet elutasítása, minek következtében a ker. műv. óriási értékei (gótikus tp-belsők, szárnyasoltárok stb.) pusztultak el. Mo-on a protestantizmus ~át tetézte a török pusztítás. A 20. sz. totalitárius rendszerei (kommunizmus, nácizmus) is vallásos tárgyú képek, szobrok, jelképek, emlékművek stb. tömegeit pusztította el. - Ikgr. A ~t ábrázoló képeken a →kalapács az eretnekség szimbóluma.

Képtilalom

képtilalom: Isten, angyalok, szentek képi ábrázolásának →bálványimádástól való félelemből fakadó tilalma. Ált. az egyistenhívő vallások sajátja (→iszlám, →zsidóság). - Az Egyh. K-i ter-én a 8. sz: éleződött ki a vita a →képtisztelet körül, s a →képromboláshoz vezetett. A 16. sz: az evangélikus egyh. kivételével a protestáns egyh-ak vezették be a ~at.

Katakombák

katakombák művészete: az ókeresztény művészet nemcsak ikonográfiailag, de dogmatörténetileg is jelentős tanúja. A keresztények gyakran díszítették halottaik sírjait primitív, legtöbbször vallásos tárgyú festményekkel és szobrokkal. - A legrégibb sírokat még pompeji stílusú rajzok: virágok, madarak, gyümölcsök, mezei jelenetek, sőt mitológiai alakok (Pszüché, repülő géniuszok), a kősíremlékeket olykor egyszerű hullámvonalak díszítik (Domitilla-katak., 1. sz., 2. sz. első fele). Az első ker. motívumok: Dániel az oroszlánok barlangjában, a Jó Pásztor, Jézus megkeresztelése (Callistus-katak., Lucina-kripta, 2. sz. első fele), Mózes vizet fakaszt a kősziklából, a →három ifjú a tüzes kemencében, Jónás története, Lázár föltámasztása. A Priscilla-katak-ban tűnik föl Szűz Mária ábrázolása, karján a kisded Jézussal, előtte Izajás, aki a messiási csillagra mutat. Ugyanezen katak. egy másik Mária-képét az →angyali üdvözlet első ábrázolásaként tartják számon. Igen gyakran ábrázolták Máriát Jézussal a karján a →Háromkirályok jelenetében (Priscilla-katak., 2. sz., Domitilla-katak., 3. sz.). Az →orante képek kitárt karokkal imádkozó alakjaiban is sokan látják Máriát, mások az Egyh-at, újabban az ott eltemetett halottért imádkozó ker. hozzátartozót. A Praetextatus-katak-ban látható a vérfolyásos asszony meggyógyulása. A Priscilla-katak. egyik legrégibb és legszebb festményén →Zsuzsanna (a rágalmazott és üldözött kereszténység jelképe) története szerepel. - A 3. sz-tól kezdve a ker. jelképek sűrűn, sokszor bonyolultan jelentkeznek. A kor és irányzat klasszikus példái a Callistus-katak. ún. szentségi kápolnái. Gyakori ábrázolás itt Mózes vízfakasztása (egy helyen a Mózes által fakasztott vízből egy halász halat fog ki, s ugyanazon vízben egy gyermeket keresztelnek!); az inaszakadt, aki gyógyultan az ágyát cipeli. - A ~nek egyik legfontosabb ter-e az Oltáriszentség ábrázolása az euch. lakoma különféle szimbólumaival: 1) háromlábú asztalon →hal és kenyerek; az asztal fölé egy ember terjeszti ki kezét, mintha konszekrálna; vele szemben orante nőalak; 2) a Föltámadott lakomája a 7 tanítvánnyal a Genezáreti-tónál, a tanítványok előtt az asztalon halak, mellettük kosarakban kenyerek (a lakoma 7 alakja a Callistus-katak. szentségi kápolnáiban 4x fordul elő, de másutt is gyakori a hetes szám, gazdag jelentéstartalma miatt; itt a hívők sokaságára utalva); 3) két hal egy kosár mellett, melyben borosedény és 5 kenyér van (Lucina-kripta); 4) a Priscilla-katak. híres „fractio panis”-ábrázolásán 7 ember ül az asztalnál, melyen kehely áll, az asztal közepén a pap-Krisztus megtöri a kenyeret. Más lakoma-jelenetek (Ábrahám megvendégeli a 3 angyalt) vsz. az örök, mennyei lakomára utalnak (Via Latina mentén). - Az ábrázolások jelképes tartalma egységes tanítást közvetít (a zárójeleket olvasd össze!): Mózes vízfakasztása (aki megkeresztelkedik), Euch. lakoma (és aki eszi az én testemet és issza az én véremet), Jónást a tengerbe vetik (az, ha meghal is), Jónást a cet kiveti a partra (újra élni fog), Jónás a borostyánlugasban (boldog lesz), Lázár föltámasztása (föltámasztom őt az utolsó napon). -

A ~ gyakran merít ósz-i előképekből: Noé a bárkában a megváltott Egyház jelképe. Mózes Szt Péter ap. előképeként fakaszt vizet (egy 4. sz. kehelytalapzaton látható is Mózes képén a „Petrus” felirat). Mózes és Péter egyébként is gyakran szerepelnek együtt. - Az Üdvözítő portrészerű ábrázolása a ~ben ritka. Annál több a Jó Pásztor ábrázolása, ill. egy fiatal, szakálltalan férfié, aki a szamariai nővel beszélget, megszaporítja a kenyereket, meggyógyítja a vakon születettet és a vérfolyásos nőt, föltámasztja Lázárt, Ker. Szt János megkereszteli, tövissel koronázzák. A 4. sz. végén jelent meg a gyermek Jézus a jászolban, előtte az →ökör és a szamár (Sebestyén-katak-ban), ill. Jézus dicsfénnyel övezett mellképe (Sebestyén-, Callistus-, Domitilla-katak.). E legrégibb korban a kereszt és a →szenvedés eszközei mindig csak jelképekben szerepelnek. Ezek közül a legfontosabb a Callistus-katak. →delfine, mely kereszt alakú horgonyra csavarodik. A legősibb, bár jelképes feszületábrázolásnak tekintik (2. sz. vége-3. sz. eleje). A Keresztrefeszített képe a ~ben csak a 7. sz: tűnik föl (Valentin-katak.). K.Z.

A buddhista mallák a világ uralkodójához méltó nagy és pompás ünnepséget rendeztek tiszteletére, majd elégették Buddha holttestét, csontmaradványait pedig ereklyeként szétosztogatták, és sztúpákat emeltek föléjük. A kultusz itt a régebbi időkben ereklyék tiszteletére korlátozódott, amelyeket sztúpákban [emléktemplom] vagy dágobákban („ereklyetartó”) helyeztek el, csak később terjedt el az a szokás, hogy Buddhát és mitikus elődeit képeken, szobrokon ábrázolják, és éppúgy, mint a hinduk istenábrázolásaikat, virágadományokkal és más ajándékokkal tiszteljék

A szentek tiszteletének elutas.

website: Bibliai elképzelés szerint eredetileg Isten lényét és a hozzá tartozó dolgokat tartották és nevezték is tiszteletből szentnek. A szent valami olyasmi volt, amely idegen a mindennapi világtól és amelyet nem lehet megítélni emberi mértékkel. De a földön az is szent volt, amely Isten szentségével összefüggött. Ehhez lehet sorolni például a kultuszhelyeket, az istentiszteleti tárgyakat, amelyeket ott használtak, és bizonyos különleges időket, időszakokat, de a papokat és az emberek ünnepi időszakait is. A szentség elképzelését aztán kiszélesítették az egész, Isten által választott népre, Izraelre, amely arra volt elhívatva, hogy megőrizze szentségét és tartsa magát Isten parancsolataihoz.

Az Újszövetségben Jézus az, aki Isten szentségék reprezentálta a földön és a kultikus szentséget magát feleslegessé tette. Aki hitében Jézussal egyesül, az a páli levelek szerint az egyház tagjaként maga is a szent, a szentség részévé válik. Idővel azonban egyre jelentősebb lett, hogy ezt az odatartozást az ember saját magatartása is vissza kell, hogy tükrözze. Az már a kezdetektől fogva világos volt, hogy semmi és senki nem szent csak úgy magától, hanem csak azáltal lesz azzá, ha részt vesz Isten szentségében.

Mártírok és csodatevők, de erkölcsileg mégsem tökéletesek Az egyes szentet tisztelete a korai kereszténység mártírtiszteletére vezethető vissza. Abból indultak ki, hogy azok az emberek, akik életüket a Jézus Krisztusban való hitért áldozták, haláluk után azonnal a mennybe kerülnek. Ott aztán úgy hitték, hogy Isten mellett állva a segítséget kereső emberek számára közbenjárhatnak. Nemsokára azonban ez a fajta tisztelet már nem csak a mártíroknak járt ki, hanem az elhunyt hit-példaképeknek is: az apostoloknak, egyházatyáknak, püspököknek vagy szüzeknek is, akikből szintén szentek lettek. Aztán pedig szent lett az is, akit a nép tagjai szentként tisztelni kezdtek.

De hogy a szentek kontrollálatlan inflálódásának határt szabjanak, bevezette végül az egyház azt, hogy bírósági eljárás során, annak végén kerüljön csak sor a szentté avatásra. Innentől kezdve a pápa volt az, aki - miután egy védő és egy vádló alaposan átvilágították az illető személy életét és halálát - döntött arról, ki legyen szent és ki nem. Fontos kritériumok voltak ebben azok a kérdések, amelyekhez máig igazodik a katolikus egyház: hogy az illető személyt széles embertömegek tiszteljék, hogy mártíromság vagy csodatétel fűződjön hozzá. Ez utóbbit a jelöltek esetében még egyszer bizonyítani is kell, mielőtt végérvényesen szentté nem nyilvánítják, méghozzá egy orvosilag alátámasztott csodával, amelynek meg kell felelnie a katolikus egyház kritériumainak.

Szentek oltárai, relikviái, zarándokhelyek - a szentek katolikus formában történő imádását a protestánsok idegenkedve és kételkedve szemlélik. Még akkor is, ha a katolikus egyház újra és újra nyomatékosan hangsúlyozza, hogy a szenteket nem úgy kell imádni, mint Istent, hanem csak tisztelni – a gyakorlatban a szentek sírjai és csodatévő relikviái számos hívőt töltenek el tisztelettel. Bár a teljes bűntelenség még a katolikus egyházban sem volt soha a szentté kikiáltás kritériuma, a népi kegyesség mégis máig a szentek különös értelmezését gyakorolja, amikor a szenteket erkölcsileg tökéletesnek és minden világinál tisztábbnak és bűntelenebbnek tartja.

Közvetítők Isten és az ember között Luther Márton joggal vetette fel azt, hogy egyetlen ember sem bűntelen. Óva intett a szentek imádatától, mert az elhomályosíthatja a Jézus Krisztusban, mint az Isten és ember közötti egyetlen közvetítőben való hitet. Már Pál apostol leveleiben is meg van írva: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Jézus Krisztus, aki váltságul adta önmagát mindenkiért, tanúbizonyságul a maga idejében.” (1Timóteus 2,5-6)

Luther tehát kategorikusan kizárta a szentek közvetítő szerepét, de tartotta magát ahhoz, hogy a szentekről megemlékezzenek. Az Augsburgi Hitvallásban így fogalmaztak: „A szentek tiszteletéről úgy tanítunk, hogy a szentekről meg kell emlékezni, hogy a hitünket erősítsük, midőn látjuk azt, hogy a kegyelem hogyan munkálkodott és hitük hogyan segített nekik.” (21. cikk)

Kálvin János és Ulrich Zwingli ezzel szemben azonban alapvetően teljesen elutasították a szentek tiszteletét, sőt az ördögművének tekintették azt, mert abból indultak ki, hogy ez ellentétben van az ószövetségi képtisztelettel.

Amíg tehát a katolikusok hiszik, hogy a szentek közbenjárhatnak az emberekért Istennél és jó cselekedeteik kincse a példás életük, amelyhez az egyház visszautalhat, amikor bűnbocsánatot hirdet, addig a szentek a protestánsok számára csak példaképek. Közbenjáróként az evangélikus keresztényeknek nincsen szükségük rájuk, mert „...ha vétkezik valaki, van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus, mert ő engesztelőáldozat a mi bűneinkért, de nemcsak a miénkért, hanem az egész világ bűnéért is.” (1 Jn 2,1-2)

Halottkultusz

Kat. lex.

halottkultusz: az elhunyt ősök tisztelete, az →élet a halál után hitének minden ősi kultúrában való megnyilvánulása. - I. A →megalit kultúra alapjában ~ volt. A természetes és a sziklákba v. mesterséges dombokba vájt mesterséges barlangok, a legkülönbözőbb aknák, kőkörök, sziklacsúcsokba vágott szentélyek, fölállított kövek és kőátfedések ugyanannak az őskultusznak emlékei. Ahol az éghajlati viszonyok következtében a fa évezredeken át fennmaradt, ott látható, hogy a kőépítmények előtt v. mellett fából is készítettek hasonló építményeket. A megalit kultúrán kívül csak →Egyiptomban élt erősen a →halottakról való gondoskodás. Egyiptomban azonban sok más építmény és kulturális emlék van, melyeknek az őskultuszhoz semmi közük sincs, a ~ viszont gyakorlatilag nem hagyott mást hátra, mint az ősök halál utáni életébe és a halottak nagy hatalmába vetett hitét: a halottak szükségleteit az élőknek kell kielégíteniük, akik remélték, hogy ily módon részesülnek az elődök hatalmas segítségében. - Sok megalit sírnál a sírkamra keskenyebbik oldalán egy alacsonyabb, függőlegesen fölállított követ találunk, több egyenlő magasságú kő mellett úgy, hogy közte és a fedélkő között nyílás marad; későbbi építményeken a fedőlap van átfúrva. Ezeket a léleklyukakat nem a „halottak kijáratának” szánták, hanem nyilvánvalóan arra szolgáltak, hogy megújíthatók legyenek a →sírmellékletek, azaz hosszabb időre tegyék lehetővé a ~t. Nagyobb sírépítmények esetében, ahol a tulajdonképpeni sírhelyiségből leválasztottak egy előkamrát, mindig az előkamrában található a léleklyuk; maga a sírkamra ekkor ablaktalan és többnyire meglepően jól szigetelt. A sírok tájolásában nem állapítható meg rendszer. A sírkamra padozata többnyire égetett kovakő darabokból áll, amelyet tömörré döngöltek, de (később) döngölt agyagpadozat is előfordul. A csontvázak többnyire kinyújtóztatva v. alvó testhelyzetben, enyhén fölhúzott lábakkal oldalt fekve, néha háton fekszenek. Ülő helyzet csak a Földközi-tenger térségében, valamint Fehér- és Fekete-Afrika területén bizonyítható. Halottégetés (→hamvasztás) csak későbbi időszakban fordul elő, de sírhelyek egész sorozatának közvetlen közelében egyértelmű égetési helyek találhatók, amelyek áldozati tűzre utalnak. - A ~szal kapcsolatban vsz. sor került emberáldozatra is (talán ez a magyarázata a sírkamrák közelében gyakorta megfigyelhető halottégetésnek), több esetben találtak egy férficsontváz mellett egy v. több női csontvázat betört koponyával (amiből erőszakos halálra lehet következtetni). A síroknál gyakran áll →menhir. A sírokat gyakran befestették, kitapasztották, díszítették v. vésetekkel látták el; előfordulnak állatképek és szimbólumszerű jelek is. - Az újkőkori emberek házai alig hagytak nyomot maguk után, a ~ azonban túlélte az évezredeket. Ebben a gondoskodásban az a kísérlet fejeződik ki, hogy az élet mulandóságát tapasztalva „meghosszabbítsa”, sőt „megörökítse” azt a kőben. A korai földművelőhöz bizonyára különösen közel állt az emberi élet párhuzama a nagyon mulandó növényi élettel. A mezopotámiaiak, a hettiták, héberek, görögök stb. archaikus magaskultúrájának elképzelésével ellentétben (akik számára a halottak tehetetlen árnyak) itt eleven a hit abban az erőteljes segítségben, amit az élők kapnak a halottaktól, ha megfelelő kultuszban részesítik őket. -

II. A Szentírásban. 1. A sírok. Palesztinában az arab, kivált a félnomád arab lakosság szívesen temeti halottait valamelyik híres sejk v. tiszteletben tartott ős síremléke közelébe, amely gyakran zarándokhelyül is szolgál (pl. az ún. Ráchel sírja Betlehem közelében). Uígy nagy vonzereje volt a bibliai időben az ősatyák, bírák és próf-k sírjának is. - Machpela barlangjában temették el Ábrahámot és Sárát (Ter 23,19; 25,9); a papi szerző Izsák és Rebekka, valamint Jákob és Lea sírját is Machpelába teszi (49,29-32; 50,13), de a jahvista hagyomány szerint Jákobnak maga ásta sírja volt (50,5; 47,30: itt az ő sírjuk helyén eredetileg az én sírom állhatott); ez azzal függhet össze, hogy Jákob Szichemben vásárolt magának egy darab földet (33,19), s ezen temették el József Egyiptomból elhozott csontjait (Józs 24,32). Rebekka dajkájának, Deborának (Ter 35,8), Ráchelnak (35,19), Józsuénak (Józs 24,30), Gedeonnak (Bír 8,32), Jiftachnak (12,7), Sámsonnak (16,31) stb. szintén számon tartották a sírját. A pátr-k sírját Machpelában Heródes hatalmas fallal vette körül. Uakkor nyilvánvaló, hogy a Szichemben tartott összejövetelek József (és Jákob?) sírjával vannak kapcsolatban. - Ha király halt meg, tüzet gyújtottak és illatszereket égettek a halott tiszteletére (2Krón 16,14; 21,19; Jer 34,5; →temetkezés). - 2. A halottak istenítése. Néhány tudós a ~ megnyilvánulásaiból arra próbál következtetni, hogy mielőtt a →seolra vonatkozó elképzelés ált-sá vált, Izr. fiai a halottat félistennek tekintették és a hősök, sőt az istenek módjára tisztelték. Feltevésük mellett a következő érvekre hivatkoznak: a) Az endori jósnő Sámuel lelkét elohimnak, isteni lénynek nevezte (1Sám 28,13). Schwally szerint Iz 8,19 is ilyen értelemben él e szóval (a halottal párhuzamba állítva). Ez azonban egyáltalán nem biztos. 1Sám idézett helyén az a szó szolgálhat egyes-egyedül arra is, hogy a jelenés titokzatosságát kiemelje; annál inkább, mivel a szerző a szellemet a következőkben öregemberhez hasonlítja. - b) a sírmellékletek (ruha, fegyver, ékszerféle, használati tárgyak), valamint a halottak ellátása étellel, itallal. Helytelenül számolnak itt áldozattal, mert a régi szemiták a szóban forgó dolgokat inkább alamizsnaként adták a halottaknak, hogy nyomorúságos létükben segítséget nyújtsanak nekik (→halottakról való gondoskodás). A „halotti áldozat”, amelyet a Zsolt 106,28 említ, olyan áldozat lehet, amilyet Moáb leányai isteneinek mutattak be (Szám 25,1), azért is halotti, mert magukra az áldozatbemutatókra utal (gúnyosan, megvetően). - c) A gyászt kifejező szokások: a →haj és a →szakáll kitépése, kopaszra borotválás, a bőr bevagdosása stb. (→gyász, →siratás). A haj kitépését az ún. hajáldozattal hozzák kapcsolatba, amelyet pl. Homérosz említ az Iliászban (23,135.152): Patroklosz tetemét harcostársai hajfürtjeivel hintették be; a szír beduinok körében még napjainkban is szokásban van, hogy az asszonyok hajtincset tesznek kedves halottaik sírkövéhez. De ez aligha áldozat a szó valódi értelmében. Inkább arról van szó, hogy a hajnak életerőt tulajdonítottak; a Talmudban a haj nemegyszer varázsszerként szerepel. Ha hajat ajánlanak fel a halottnak, ezzel mintegy segítséget nyújtanak neki. Mindazonáltal figyelembe veendő, hogy az ÓSz-ben nem találkozunk ezzel a szokással. A haj kitépésének és a kopaszra borotválásnak saját jelentése van. Hogy ezek a szokások nem függtek össze a bálványozással, arra abból következtethetünk, hogy a próf-k magától értetődően említik őket (Iz 22,12; Jer 16,6; Ez 7,18; Ám 8,10). Babilóniában is éltek a tárgyalt szokások, anélkül, hogy a halottak alvilági létét illető ottani elképzelésekhez az áldozat hozzákapcsolódott volna. A Lev 21,5 tiltotta a papoknak, hogy halott tiszt-ére megnyiratkozzanak; a MTörv 14,1 ezt a tilalmat Izr-ben mindenkire kiterjesztette, de nem azért, mert ez a szokás mintegy annak volt az elismerése, hogy a halottnak isteni természete van. A 21,10; Iz 3,24; Jer 2,16; 7,29 arra enged következtetni, hogy a hajviselettel fejezték ki az istenségnek szentelést (→nazír); a Papi irat szerzője és a deuteronomikus szerző ezért a kopaszra nyírásban megszentségtelenítést látott, amely nem illett a Jahvénak szentelt papokhoz ill. néphez (Lev 21,6; MTörv 14,2; vö. J. C. Matthes). -

Forrás

• Vallástörténeti kislexikon, szerk: Gecse Gusztáv, Kossuth Könyvkiadó, 1975
• Gecse Gusztáv: Vallástörténet, 1980
• Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története III., Osiris Kiadó
• Dr. Ottlyk Ernő: Az egyház története, 1979
• Helmuth von Glasenapp: Az öt világvallás, 1977
• Ralph Edward Woodrow: Babilon misztériumvallása, 1992
• Dr. Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban. Bp., 1967, Szent István Társulat
• Dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, Bp., 1987, Ecclesia
• Verbényi István, Arató Miklós: Liturgikus lexikon, 1989, Ecclesia
• Karl Heussi: Az egyháztörténet kézikönyve, 2000, Osiris
• Pallas Nagylexikona