Szerkesztő:Laszlovszky András/Piramisépítés

A szakmai konszenzus széleskörű arra vonatkozóan, hogy az egyiptomi piramisok esetében sírépítményekről van szó, építési idejük pedig megfelel a hozzájuk rendelt uralkodók regnálási idejének. A temetkezési jelleg egyértelműen adódik a szarkofág jelenlétéből. Vannak még megmagyarázatlan (nem megmagyarázhatatlan) elemei. A piramisépítkezés töretlen fejlődési vonalat mutat a legkorábbi temetkezésektől a gízai piramisokon keresztül az időben utolsó Hendzser-piramisig, sőt néhány évszázad múlva Egyiptom déli szomszédjánál, a núbiai kusita uralkodóknál is megjelent. A piramisépítés Egyiptomban nyolc évszázadon keresztül hagyomány volt.

A piramisok építésének kérdésköre folytonos viták forrása a szakirodalomban. Minden szakértőnek (egyiptológusok, építészettörténészek, stb.) megvan a maga elképzelése a piramisépítés menetéről és technológiájáról, de konszenzus még nem alakult ki egyik változat mellett sem. A vitákat bonyolítják a kívülállók elképzelései, akiknek egy része történetileg nem megalapozott kiinduló feltételekkel operál, más részük kifejezetten misztikusnak minősíthető. Az építési elméletek túlnyomóan nagy része e tényből kifolyólag kizárólag a Gízai nagy piramisról szól, és ezeknek - a kontextusból kiragadott - elképzeléseknek legnagyobb problémájuk, hogy nem veszik figyelembe azt a nyilvánvaló fejlődési sorozatot, ami a predinasztikus korok előkelői sírjain keresztül az archaikus kor uralkodóinak sírjain át elvezet a piramisig.

Története

Egyiptom első piramisa a Lépcsős piramis, amelyet Dzsószer sírjaként tart számon az egyiptológia. Jellegzetessége a kisméretű építőkövek (kváderek) alkalmazása és a korábbi, téglás építési technológiák használata. A piramis enyhén befelé dőlő függőleges rétegekben épült, amiket ilyenformán a saját súlyuk tart egyben.

E technológia a III. dinasztia időszakában fennmaradt, sőt a IV. dinasztia első (vagy második) piramisa, a tört falú piramis is félig így készült.

A IV. dinasztia további piramisai vízszintesen rakott rétegekkel és sima burkolattal épültek.

Az V. dinasztia idejében visszatértek a lépcsős piramis technológiájához, a lépcsők közeit viszont kitöltötték, így sima falú, szabályos gúlák épültek.

A Középbirodalom (XII. dinasztia) alatt agyagtéglákból építették a piramisok fő tömegét.

A technológia elméletei

A kőfejtés és a szállítás körül is vannak eddig meg nem magyarázott részletek, de a legtöbb elmélet a piramis felépítésével, a kövek munkafelületre érkezésének kérdésével foglalkozik. Két fő elméletcsoport létezik:

• rámpás
• rámpa nélküli

Rámpás építés

Rámpa (a)

Rámpa (b)

Rámpa (c)

Rámpa (d)

Az elmélet szerint a piramis építése közben egyre magasodó rámpa segítségével húzták fel a köveket a rendeltetési helyükre. Ezt a technológiát tekintik az egyetlen bizonyított eljárásnak az építésre, mivel rámpa- és töltésmaradványok egyes piramisok mellett megtalálhatók. A bizonyságnak egy akadálya van: egyetlen ismert rámpa emelkedési szöge sem közelíti meg azt az emelkedést, amely a csúcs elérését lehetővé tette volna, ezért többen úgy gondolják, hogy a rámpa csak az építés kezdeti szakaszaiban, kis magasságokban alkalmazott technológia volt. A mejdúmi piramis mellett talált rámpamaradvány emelkedési szöge olyan kicsiny, hogy azt csak körülbelül 30 méteres magasságig alkalmazhatták, ez azonban azt jelenti, hogy erről a rámpáról lehetett a piramis tömegének 50%-át felépíteni. A rámpás elméleteknek két alverziója van:

• egyenes rámpa
• spirális rámpa

Egyenes rámpa

Az egyenes rámpa elmélete közismert, a köveket egy még leküzdhető emelkedésű épített lejtőn húzták fel.

Az elmélet legnagyobb gyengéje az, hogy e rámpának megközelítőleg a piramis térfogatával azonosnak kellett lenni, hogy a csúcs felé közeledve is állékony maradjon. Az építőknek tehát tripla munkát kellett volna végezni: felépítik a piramist, emellett az azzal egyenértékű rámpát, majd a rámpát elbontják. Minél magasabb lett a piramis, annál nagyobb arányú felesleges munkát kellett volna a rámpákba befektetni, hiszen a felsőbb részek egyre kevesebb kőanyagot igénylő építéséhez exponenciálisan növekedő térfogatú rámpa szükséges. A piramis csúcsa felé már megfordul az arány a rámpaépítésre és a piramisépítésre fordított munkaerőszükséglet között.

10° emelkedési szögű rámpán egy darab 2,5 tonnás kő mozgatásához legalább 50 ember kell, ami meghaladja - ismereteink szerint - a munkások alapegységeinek létszámát, ezenkívül ilyen meredekségű lejtőn nem lehet húzóerőt kifejteni lábtámasz nélkül. Következésképp a rámpának lépcsős felszínűnek kellett volna lenni, körülbelül olyan módon, ahogyan azt a nagy piramis Nagy Galériája mutatja. 4°-os emelkedőn már csak 26 fő húzóember kell, de ez óriási hosszúságú (és ezzel térfogatú), lényegében felesleges építkezést jelentene.

Spirális rámpa

Georges Goyon spirális rámpa elmélete az egyenes elmélet gyöngéjét kiküszöböli. Eszerint ugyanis magán a piramis oldalán építették volna fel, csak olyan szélességgel, amely a kőhordást biztosítja. A rámpa emelkedése körülbelül 3°-ra adódik, ami mellett 20 munkás kell egy kőtömb vontatásához.

A spirális rámpa elméletének gyengéje az, hogy az oldalélek közelében a vontatott kő elfordításának problémáját nem tudja megoldani, legfeljebb kötélfordítók segítségével. A kötélfordító létezésének elfogadása mellett azonban ennél sokkal egyszerűbb megoldások is létezhetnek.

Rámpa nélküli elméletek

Egyszerű modell

Pierre Crozat elmélete szerint sem rámpákat, sem csúszkákat nem építettek, hanem a köveket a már megépült rétegek szélein, emelőszerkezetek segítségével adogatták egyre feljebb.

Hegybontás elmélete (csak a gízai piramisokra vonatkozóan)

Berkes István elmélete szerint a Mokkaram-plató eredetileg egy tanúhegy volt, amelynek elbontásával nyerték az építőanyagot. A hegy eredeti magasságát kihasználva jóval kisebb magasságra kellett volna emelni a köveket, sőt esetleg lefelé kellett azokat szállítani. Az elmélet gyengéje, hogy nem magyarázza a többi piramis építésének körülményeit.

Vízemelős szerkezet

Sörös István elmélete szerint a kőtömböket hajókon szállították az építkezéshez, ott a specális zsilipek segítségével létrehozott vízzel elárasztott teraszokon álló, emelőként funkcionáló hajókkal emelték a kellő magasságra. Az elmélet nagy gyengéje a vízszállítás problémája, hiszen az egyiptomiak ismereteink szerint csak igen egyszerű vízemelő szerkezetekkel (sadúf, később Arkhimédész-csavar) rendelkeztek, így a vízhordás - figyelembe véve a párolgás és az elszivárgás mértékét is - nagyobb munkát jelentett volna, mint magának a piramisnak a felépítése. Ugyancsak megoldatlan, hogy a Nílustól viszonylag messzebb fekvő dahsúri piramisokat hogyan építhették ilyen módszerrel.

A piramis oldala a rámpa

Heribert Illig egyszerű kötélfordítók feltevése mellett úgy gondolja, hogy a köveket a piramis oldalán húzták fel. A munkások lefelé mozogtak, a kő felfelé, a vonóerőhöz pedig a munkások súlya is hozzáadódik. Elméleti modellek szerint 50°-nál nagyobb emelkedési szög esetén már gyakorlatilag nem növekszik a szükséges vonóerő. Az elmélet nagy előnye, hogy semmilyen fölösleges, utólag elbontandó építményt nem feltételez.

Emelő szerkezetek

Korabeli ábrázolásokon két, viszonylag egyszerű szerkezet látható, amely nagy tömegű kövek emelésére is alkalmas: a bölcső és a hinta.

• Bölcső: körszelet alakú talpakra erősített „raklap”. Ennek billegtetésével kerülhetett feljebb a kődarab.
• Hinta: a kőlapot a súlyponthoz közel alátámasztották, a billentését követően pedig kiékelték és másik alátámasztásra fektették. Többszöri kiékeléssel a kő is egyre feljebb került.

Szerszámok és eszközök

Az ásatásokból mára többfajta eszköz és szárszám ismert, amelyek a korabeli ábrázolásokon is feltűnnek. Ezek között van mérőpálca, amely az egyiptomi könyök (0,525 méter) és annak törtészei (tenyér és ujj) mérésére szolgál. Van derékszögű háromszög függőónnal, a merhet nevű, szintén függővel ellátott eszköz.

Szögegységek kifejezésére azt a távolságot használták, amely az egységnyi (1 könyök) magasságú háromszög átfogójával egyenlő.

A kőfejtéshez és faragáshoz réz- és dolerit-eszközöket használtak, amelyet fakalapáccsal ütöttek. Előkerült olyan ismeretlen funkciójú réztárgy is, amelyet az egyiptológusok egy része szögként határoz meg.

Az építkezések időtartama

A piramisépítésre fordított időt általában csak a nagy piramis esetében szokták számolni. A kérdésre vonatkozóan egyetlen megbízható, egykorú adat áll rendelkezésünkre: Sznofru tört falú piramisát három év alatt építették fel. A Hufu-piramisra vonatkozóan a 6 évtől a 35 évig terjedő becslések születtek.

A Hufu-piramisra vonatkozó számítások

Kőfejtés

Mark Lehner kísérlete alapján 12 munkás napi 8-9 köbméternyi sziklát termelt ki. Egy munkacsoport tehát 312500 munkanap alatt fejezte volna be a 2,5 millió köbméter kitermelését, ami 965 év. Tehát körülbelül 160 munkacsoport (1920 ember) alig hat év alatt kifejthette a szükséges mennyiséget.

Mark Lehner számításainak és kísérleteinek eredménye az volt, hogy 1212 kőfejtő, 1360 kőszállító és 680 kőrakó ember (összesen 3252 fő) elegendő ahhoz, hogy 20 év alatt épüljön fel a nagy piramis. A munkásváros befogadóképessége alapján ez egy jó számnak tűnik. A négyezerhez közeli érték azért is megfelelő, mert valószínűsíthetően a munkáscsapatok legnagyobb egysége 2000 fő volt, ennek pedig csak akkor van értelme, ha legalább kettő volt belőlük. A számított időértéket azonban a szállítás kérdésének új megközelítésével tovább lehet redukálni, mintegy a harmadára is.

Szállítás

A kváderek szállításának kérdésében makacsul tartja magát két feltevés a görgőként alkalmazott farönkökről és a rámpákról. A modern kísérletek a farönkös görgők esetében kimutatták, hogy egyáltalán nem lettek volna tartósak, ami a fában szegény Egyiptomban végzetes lehetett volna az építkezésre. A rámpák viszont aránytalanul nagy többletmunkával járnak, egyfelől az építéskori folyamatos magasítással, másfelől az építkezés befejeztekor annak elbontásával és elhordávásával.

Heribert Illig és Franz Löhner teljesen szakított a rámpás elméletekkel, és szerintük maga a piramis oldalfala volt a rámpa, minden egyéb felesleges munkával járó, többletépítmény nélkül. Tízesztendei építés feltevéséből kiindulva úgy találták, hogy nagyjából átlagban percenként kellett egy kőtömbnek a munkafelületre érkeznie. Szerintük 5 csúszka (szállító sín) fér el egy oldallapon mintegy 70 méteres magasságig. Mind a négy oldalra ez 20 sínt jelent - tízszer nagyobb számú alkalmi (köz-)munkással bőven túlszárnyalható az 1 kő/perc érték. Erre azért van szükség, mert 70 méteres magasság fölött az oldallapok szűkülése miatt csökken a felvonóutak száma háromra, majd a csúcs közelében már csak egyetlen egy fér el. Mindez azzal is jár, hogy a nagy létszámú szakaszban kellett a nagy tömegű darabokat felszállítani - tehát a munkaerő adott volt egy-egy nagyobb feladathoz. A tények illenek e vázlathoz, mert a nagyobb méretű kövek mindig csak alacsony magasságokban kerültek beépítésre. Illigék 700 főnyi vontatószükségletet számítottak. Az év 100 áradásos napján 7000 közmunkást könnyűszerrel keríthetett az uralkodó, ellátásuk bármilyen más közmunkán is a királyi raktárakból történt volna, tehát ez sem megoldhatatlan feladat. A fizetett szakmunkások egész évben dolgozhattak, így a 100 napos dömpingre probléma nélkül előkészíthették a kőanyagot. A régészeti leletek sem mondanak ellent a fentieknek, hiszen az alkalmilag a helyszínen tartózkodó, ráadásul talán folyamatosan cserélődő közmunkásoknak nem kellett állandó települést építeni. A feltárt munkásváros minden bizonnyal az állandó szakmunkások szállása volt.

Ezt a 10 évet is lejjebb lehet adni, hiszen Sznofru első piramisáról egykorú feliratból tudjuk, hogy három év alatt készült el. Sznofru ezen építménye nagyjából egymillió-négyszázezer köbméternyi. Hufué a két és félmilliót épp meghaladja, vagyis nagyjából kétszer akkora térfogatú, ami hat év feltevését is megengedi.

Semmi sem indokolja azt, hogy az uralkodó teljes uralkodási idejéből kellene kiindulni. Az ismert adat (Sznofru első piramisa három év alatt készült el) az építés valódi időtartamáról valahogy elsikkadt. Ebből ugyanis viszonylag pontosan megmondható, hogy napi 7000-7500 köbméter kőanyagnak kellett beépítésre kerülni, ha csak az évenkénti száz munkanapot vesszük figyelembe. (Illetve a közmunkás kőfejtők és szállítómunkások évente valójában kilencven napot dolgoztak itt, hiszen le kell számítani a dekádonkénti pihenőnapot.) A szakmunkások, akik a csiszolást, a belső helyiségek készítését végezték, az év 324 napját töltötték itt munkával (dekádonkénti egy munkaszünet, valamint az év végi öt isteni születésnap vonódik le). Már csak az a kérdés marad fenn, hogy hány főnyi közmunkással kell számolni: ezen adatnak birtokában megmondható lesz, pontosan mennyi egy munkás napi teljesítménye. Mai ismereteink szerint mintegy 2-3 ezer főnyi közmunkás elképzelhető (az építőmunkások feltárt települése alapján, amelynek mintegy 8000 fős összkapacitása ennyit enged meg), azaz napi 2-2,5 köbméter körüli egyéni teljesítmény mutatható ki - ami egyáltalán nem elképzelhetetlen, hiszen durva átlagban egy köbméteres kvádereket használtak, azaz egy munkásra 2 kváder jut naponta, vagy egy tízfős munkacsoportra 20, óránként kettő. Mindebből az is következik, hogy Kheopsz sírja elkészülhetett mintegy 1 050 000-1 060 000 munkaóra alatt. Azaz 3000 munkással számolva 353 munkanap, vagyis nem egészen négy év alatt (kétezer munkással sem egész hat év az eredmény!), egyáltalán nem kell a kb. két évtizedes uralkodásának teljes idejét figyelembe venni - következésképp bőven maradt idő és kapacitás a halotti körzet fejlesztéséhez is, és talán éppen ennek köszönhető, hogy Kheopsz olyan komplexumot hagyhatott hátra, mely minta- és példaképe lett az összes további halotti körzetnek.

A fenti elméleti számításokra bizonyítékot is találhatunk a Reisner-papíruszon, melynek alapján feltehető, hogy egy munkás napi normája mintegy tíz köbkönyöknyi kő volt. Ez a mennyiség valamivel több, mint 2,5 köbméter, vagyis kicsit több, mint amennyit a fentiekben egy munkásnak számoltunk. Ez azt jelenti, hogy a nagy piramis felépítéséhez (nem számítva a szakmunkákat) szinte pontosan egymillió munkanap kellett, azaz 11 111 munkaév. A fent említett munkásfalu befogadóképessége mintegy 8000 fő lehetett - szállítók és kőfejtők, valamint minden kisegítő személyzet és családtagjaik együtt -, napi 6-6500 köbméter kő kerülhetett beépítésre, évente több mint félmillió köbméter, azaz maximum öt év kellett a szerkezetkészséghez. Ez a számítás még kisebb teljesítményt követel meg, mint amit Sznofru munkásai a tört falú piramisnál bizonyosan elértek. A burkolat finoman megmunkált lapjainak felrakása és a belső helyiségek végleges megmunkálása már csak a végső simításokat jelentették - ez elvben független attól, hogy a burkolatot az építéssel egyidejűleg, vagy utólag rakták fel.

A piramist építő munkások

A munkások több szakfeladat és segédmunka-típus szerint különültek el. A szakmunkások egész évben dolgoztak, az abban az időben szokásos fizetésért (ellátmány és némi egyéb természetbeni juttatás). A szakmunkákat a kőfaragás és a kőművesmunka jelenti egészen a VI. dinasztia koráig, amikor a belső díszítések megjelenésével a művészek is csatlakoztak hozzájuk.

A segédmunkákat közmunkások végezték. Ezek egyszerű parasztemberek, akik a Nílus áradásának idején közmunkával tartoztak az uralkodónak. Számukra teljesen lényegtelen kérdés volt, hogy gátépítésre, csatorna-ásásra vagy építkezésekre segédmunkára vezényelték őket. A királyi udvar számára szintén mellékkörülmény volt, hogy az egyébként is ellátandó közmunkások éppen melyik feladaton dolgoznak, ez a körülmény tette lehetővé a munkaerő-ellátást a piramisépítkezéseken. A közmunkások az év harmadát töltötték ideiglenes szállásaikon, és ellátásért dolgoztak. A kőfejtés és a kövek szállítása, mozgatása volt a feladatuk.

Ez a rendszer lehetővé tette, hogy a közmunka-időszakban - amikor bővében voltak a munkaerőnek - egyfelől a bányákban depóra termeljenek, másfelől az előkészített anyagot elhordják a helyszínre. A szakmunkások jóval kevesebben voltak, de háromszor annyi idejük volt, hogy a kitermelt nyerskövet durván megfaragják, és a már helyszínre szállított anyagot elhelyezzék és a megfelelő módon beépítsék.

Az uralkodó korlátlanul, szabadon rendelkezett az ország teljes munkaerejével, nem volt szükség rabszolgákra. Ellentétben a köztudatban igen elterjedt felfogással, Egyiptomban csakis szabad emberek építettek, rabszolgaság nem is létezett. Annak legprimitívebb formája, a hadifogoly-rabszolga jelent meg időnként, akiket többnyire felszabadítottak, s ha magát a hadifoglyot nem, gyermeke mindenképp szabad ember lett. A rabszolgák leginkább háztartási munkákat végeztek még az Újbirodalom korában is. A sírépítkezések munkásairól a XX. dinasztia idejéből van megbízható információnk. III. Ramszesz (Rameśśe) idejében keletkezett a Sztrájk-papírusz, de még ekkor is a rabszolgák legfeljebb a sírépítő munkások háztartásaiban segédkezhettek, vagy vizet hordhattak a munkásoknak. E rabszolgák még ebben az időben is a királyi rezidencia tulajdonában álltak, s csak „használatra” utalták ki őket a sírkerület munkásainak. A szabad munkaerő-kapacitással nagyon is jól bántak. Ma már úgy gondolnánk, a gigantikus síremlékek építése nem fér bele eme keretbe, de az ókori emberek egyáltalán nem így gondolták.

A munkacsoportok alapegysége (középbirodalmi adatok alapján) tízfős lehetett, melyek a hajó részeiből levezetett egységekbe álltak össze. Nevük Hajóorr (Zöld, vagy Orrfelőli), Far (Utolsó, vagy Jó), Bal oldal (Ázsiai), Jobb oldal (Nagy), Belső (Kis, vagy Tat felőli). Ez az öt egység alkotott egy munkacsoportot, aperut.