Ugrás a tartalomhoz

Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap2

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Hollófernyiges/próbalap2

A ravensbrücki koncentrációs tábor a nemzetiszocialista Németország legnagyobb női koncentrációs tábora volt az ún. Régi Birodalom területén. 1938/1939-ben alapította az SS Ravensbrückben (ma Fürstenberg/Havel városrésze), Brandenburg tartomány északi részén.

A ravensbrücki koncentrációs tábor a szomszédos férfitáborral, ipari üzemekkel, a lányok és fiatal nők számára fenntartott Uckermark koncentrációs táborral és a ravensbrücki Siemens-táborral - az egyetlen, koncentrációs táborban található ipari üzemmel - együtt alkotott táborkomplexumot. Számos altábort is működtetett.

A Vörös Hadsereg 1945 áprilisában érte el a tábort, de csak 2000-3000 foglyot tudott kiszabadítani. Összesen mintegy 120 ezer nőt és gyereket, 20 ezer férfit és 1200 fiatal nőt internáltak a ravensbrücki koncentrációs táborban és az uckermarki koncentrációs táborban, több mint 30 nemzetből és népcsoportból.[1] Közülük becslések szerint 28 ezren halhattak meg.[2]

Az egykori főtábor 1945 és 1993 között a Németországban állomásozó szovjet haderők laktanyájaként szolgált. A ravensbrücki emlékhelyet 1959-ben nyitották meg, majd később többször bővítették. [3]

Szerveződése

[szerkesztés]
Karte mit Zuordnung des KZ Ravensbrück
Blick auf die ehemalige Kommandantur, in der sich heute eine Ausstellung befindet, 2015

A második világháború alatt a Német Birodalom területén 45 altábort hoztak létre, közülük legalább 31-et női, kilencet pedig férfi foglyok számára. A foglyokat kényszermunkára vitték, elsősorban a hadianyagtermelés használta fel munkaerejüket.[4] Az altáborok közé tartozott Barth, Bad Belzig, Drögen, Eberswalde, Grüneberg, Neustadt-Glewe, Sankt Lambrecht és Velten.[5]

A ravensbrücki koncentrációs tábor elődjei a moringeni és a lichtenburgi női táborok voltak. Heinrich Himmler SS-vezető parancsára építették fel 1938 decembere és 1939 áprilisa között a sachsenhauseni koncentrációs tábor foglyai a Ravensbrück város területén található Schwedtseeben. Eleinte kizárólag nők számára tartották fenn, de 1941 áprilisában egy kis férfitáborral bővült, ahol kezdetben 350 foglyot helyeztek el.

1942 júniusában a közvetlenül mellette megnyitották az Uckermark tábort fiatalkorúak részére; kezdetben 400 kislányt és fiatal nőt internáltak ide.

1945-ben a ravensbrücki koncentrációs tábor mintegy 170 hektáros területet foglalt el.

Plan des KZ Ravensbrück
Außenansicht des ehemaligen Lagertors, heute Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück (2005)
Zwangsarbeiterinnen im KZ Ravensbrück (1939)
Baracken auf dem Gelände des ehemaligen Lagers, 2005
2006 aufgestellte Skulpturengruppe Figuren gegen das Vergessen von Stuart Wolfe

Fejlesztése

[szerkesztés]

1939: az első foglyok

[szerkesztés]

A tábor megnyitásaként 1939 május 18-án kb. 900 nőt szállítottak át a lichtenburgi koncentrációs táborból az új ravensbrücki létesítménybe. Eleinte a tábor további bővítésében és az SS-őrök lakóházainak építésében kellett segédkezniük. Június végén 440 cigányt (köztük gyerekeket) deportáltak ide az ausztriai Burgenlandból. A második világháború kezdetét követően Lengyelországból, később pedig a többi megszállt országból is deportáltak a táborba nőket.

1940: a textil- és bőrfeldolgozó üzem alapítása

[szerkesztés]

Januárban Himmler ellenőrizte a tábor működését és elrendelte a foglyok testi fenyítésének bevezetését. A hadigazdaságra való teljes átállás részeként június 21-én Ravensbrückben megalapították a Gesellschaft für Textil- und Lederverwertung mbH (Texled; "Textil- és Bőrhasznosító Kft.") SS-vállalatot. A táborban üezemépületeket emeltek, ahol a foglyoknak „a nőkre jellemző” munkát kellett végezniük. Decemberben már 4200 foglyot tartottak nyilván Ravensbrückben, akiket 16 barakkban helyeztek el.

Minden harmadik új fogoly lengyel volt. Köztük voltak a Polski Związek Zachodni (Lengyel Nyugati Szövetség) és a Przysposobienie Wojskowe Kobiet (Női Katonai Képzés) nevű félkatonai ifjúsági szervezetek tagjai is.

1941: mezőgazdasági bérmunkások

[szerkesztés]

A foglyok száma 1941 áprilisára további 3500-zal nőtt. Ugyanebben a hónapban Ravensbrückből 1000 nőt szállítottak Auschwitzba az ottani megsemmisítő tábor építéséhez. Ettől az évtől kezdve többször is kivégzésekre került sor, amelyek során minden előzmény nélkül 143 lengyel nőt és lányt gyilkoltak meg. Ezt később szovjet, francia, brit és más nemzetiségű foglyok kivégzése követte.[6] Korábban is jelentős volt a halálozás a túldolgoztatás, éhezés és a rossz körülmények következtében. 1941-től az SS elkezdte a foglyokat kikölcsönözni mezőgazdasági munkára a környező mecklenburgi földbirtokokra; másokat kertészetekbe és útépítésekhez adtak kölcsön. 1942-től kezdve elsősorban a hadigazdaságban alkalmazták a munkaerejüket.[7]

Novemberben mintegy 330 nőt az Aktion 14f13 kódnevű művelet első lépéseként „elkülönítettek” (mint ahogy az kiderült Friedrich Mennecke tábororvos leveleiből).[8] A művelet irányelvei szerint a nem hasznos foglyokat (az ún. "ballasztot") listákon tartották nyilván, majd orvosi értékelés után likvidáltátk őket. 1200-nál több nőt gyilkoltak meg a táborban vagy a bernburgi eutanáziaközpontban. A programot 1942 márciusától visszafogták, mert a hadiiparnak szüksége volt a munkaerőre.

1942: a Siemens & Halske üzemei

[szerkesztés]

A koncentrációs tábor élelmiszerellátása nem tudott lépést tartani a foglyok számának növekedésével. Himmler utasítására októbertől engedélyezték a csomagok fogadását. 1942-től pulóverek, ruhák és kabátok is bekerültek a ruhakészletbe. [9] Ravensbrücknek ekkor még nem volt saját gázkamrája, így áprilisban a bernburgi eutanáziaközpontban előzetes kiválogatás után mintegy 1600 nőt (akiknek kb. fele zsidó volt) mérges gázzal meggyilkoltak. Miután a német Einsatzkommandók elpusztították a cseh Lidicét, júniusban ide deportáltak 182 túlélő nőt. Néhányan közülük, akik a ravensbrücki tábort is túlélték, 1958-ban tábor falánál lévő tömegsírnál egy rózsakert ültetésével külön emlékhelyet hoztak létre.

Július 20-án Himmler személyi orvosa, Karl Gebhardt (akinek klinikája 12 km-re volt Hohenlychenben) antibakteriális hatású szulfonamidokkal kezdett kísérletezni a ravensbrücki koncentrációs tábor foglyain. Reinhard Heydrich az ellene elkövetett merénylet után Gebhardt felügyelete alatt halt meg sebei elfertőződése miatt, és az orvos nagy nyomás alá került, mivel Hitler személyi orvosa, Theo Morell állítása szerint Heydrich túlélhette volna a gangrénát, ha más szulfonamidokat adnak neki. Egy kezdeti kísérletsorozatban Gebhardt 15 férfi és 42 lengyel női foglyot háborús sérüléseket utánozva különféle módon megsebesített és a befertőződés meggyorsítására textilt, üvegszilánkokat, agyagot, cellulózt és más anyagokat rakott a sebekbe. A gennyező sérüléseken különböző szulfonamidok hatékonyságát tesztelte.[10]

Az ipari termelés fokozása érdekében júniustól a Siemens & Halske cég a tábor közvetlen szomszédságában barakküzemeket állított fel, ahol telefonokat, rádiókat és mérőműszereket szereltek össze.[11] A munkát két műszakban végezték, hétvége kivételével, mivel a gyárban női civil munkások is dolgoztak.[12]

Az SS Gazdasági Igazgatási Főhivatalának (Wirtschaftsverwaltungshauptamt, WVHA), mint a koncentrációs táborok igazgatásáért és a foglyok elhelyezéséért felelős hivatala egyfajta munkaügyi hivatalként működött a foglyok hadivállalatokhoz való elhelyezésekor.[13] Fennmaradtak a feljegyzések a foglyok „használhatóságáról” és munkaképességéről; eszerint átlagos munkaképességüket három hónapban határozták meg; ezután legyengültnek számítottak, és likvidálták őket.[14] A hatékonyság növelése érdekében a gyárak közvetlen közelében altáborokat létesítettek, hogy minimalizálják a foglyok munkába szállítását.[15]

Augusztus 1-től az SS orvosai újabb kísérletezésbe kezdtek egészséges nőkön. Szeptember 3-án Ernst-Robert Grawitz SS-orvos ellenőrizte a koncentrációs tábort és elrendelte a kísérleti alanyok kivégzését; az addig okozott sérüléseket „szúnyogcsípésnek” bélyegezte. Gebhardt ezután újabb kísérletsorozatot kezdett 24 lengyel foglyon. Gázgangréna-kórokozókkal oltotta be a sebeket. Kísérleteibe öten haltak bele, sokan megnyomorodtak. A viszonylag alacsony halálozási arányt Gebhardt a szulfonamidok hatékonyságának tulajdonította.[16]

A berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt) kiadta az utasítást, hogy a ravensbrücki tábort zsidómentessé kell tenni, így október 6-án több mint 600 nőt (majdnem mind zsidó volt) az auschwitzi megsemmisítő táborba szállítottak. A fennmaradt dokumentumok alapján Ravensbrücknek nem sikerült elérnie a Himmler által kívánt teljesen zsidómentes státuszt; a táborba továbbra is érkeztek zsidó nők transzportjai.[17] 1942 decemberében a táborban 10 800, Európa minden részéből származó fogoly volt elhelyezve.

1943: szovjet hadifoglyok

[szerkesztés]

Február végétől a Vörös Hadsereg foglyul esett női katonái is kezdtek Ravensbrückbe érkezni. A termelés fokozása érdekében márciustól újabb altáborokat alapítottak. A fokozott halálozás miatt ősszel külön krematóriumot építettek a koncentrációs tábor számára. A halottak hamvait (vagy egy részét) a közeli Schwedtsee-tóba öntötték. Decemberben mintegy 15 100 foglyot tartottak nyilván Ravensbrückben és altáboraiban.

1944: a túkzsúfolt tábor, mintegy 70 ezer foglyot küldenek külső ipari üzemekbe

[szerkesztés]
Standort des Zeltes in der Gedenkstätte Ravensbrück
Das Krematorium
Verbrennungsöfen im Krematorium

1944-ben a nyugaton és keleten is visszavonuló Wehrmacht feladott területeiről evakuálták a fogolytáborokat; Ravensbrückbe is sok ezren érkeztek. Főleg a varsói felkelés leverése után romlott a helyzet, amikor októberben 12 ezer lengyel és zsidó nőt és gyermeket deportáltak ide. 1944-ben összesen 70 ezer ravensbrücki foglyot szállítottak át táborokba kényszermunkára; pl. májusban 2500-at a Heinkel rostocki repülőgépgyárába vagy a Siemens-Zwodau fegyvergyárba. Több mint 10 ezer lengyel és zsidó nőt Auschwitzba vittek. A barakkok annyira túlzsúfolttá váltak, hogy november második felében a parancsnokság egy kb. 50 méter hosszú sátrat állított fel a 24. és 26. barakkok között, ahová több ezer nőt zsúfoltak be.[18] A késő ősz ellenére csak egy kevés szalmát szórtak a padlóra, azon aludtak a foglyok.[19] Csak 1945 februárjában állítottak be háromemeletes ágyakat.ref>ZStLud., Frauenkonzentrationslager 1972, S. 20.</ref>[20] 1944/1945-ös telét sokan nem élték túl.

Miután a Gestapo felszámolta az ellenzéki Solf-köröket, egyes tagokat, Helmuth James von Moltkét, Albrecht von Bernstorffot és másokat 1944 februárjában a ravensbrücki táborban helyezték el. Moltke viszonylag jó körülmények között élt, de a Hitler elleni 1944. július 20-i merényletkísérlet után magánzárkába került, szeptemberben pedig átszállították a tegeli börtönbe, hogy ott várja a tárgyalását. Ide kerültek azok is, akiket a merénylettel kapcsolatban tartóztattak le, de nem tudták bizonyítani a közvetlen bűnösségüket

1944-ben a koncentrációs tábor ipartelepe egy adminisztrációs központból, több szabóműhelyből, egy szövőműhelyből, egy fonodából, egy nádszőnyegszövő üzemből, egy cipészműhelyből, segédműhelyekből és egy szőrmekészítő műhelyből állt, és folyamatosan bővült. Októberben Suhren táborparancsnok állítólag parancsot kapott Himmlertől, hogy „hat hónapra visszamenőleg havonta kétezer embernek kell meghalnia”.[21]

1944 karácsonyán a foglyok a táborparancsnok engedélyével karácsonyi ünnepséget szervezhettek a mintegy 400 gyereknek. [22]

1945: 46 ezren Ravensbrückben és az altáborokban

[szerkesztés]

1945 januárjának közepén 46 100 női és több mint 7800 férfi foglyot tartottak nyilván a táborban és alintézményeiben. Januárban kb. 25 ezren voltak összezsúfolva a ravenbrücki főtáborban, egy alig fél négyzetkilométeres területen (amekkorát öt perc alatt be lehet járni).[23] Február elején a számuk további 11 ezerrel nőtt, akiket más evakuált táborokból hoztak. Az utolsó auschwitzi transzport több mint kétezer nőből állt, őket január végén szállították el a haláltábor felszámolásakor. A transzportot Auschwitzból a groß-roseni táborba vitték, ahonnan a túlzsúfoltság miatt Ravensbrückbe, majd a sachsenhauseni táborba került. Ott azonban nem fogadták be, ezért január 27-én visszaküldték Ravensbrückbe.[24] A nőknek és a gyerekeknek a legnagyobb fagyban két hét alatt mintegy 300 km-t kellett gyalogolniuk.[25] A háború utolsó hónapjaiban a foglyok száma annyira megnőtt, hogy egy ágyra hat nő is jutott.[26] A Ravensbrück közvetlen szomszédságában lévő Uckermark fiatalkorú tábort, amely 1945 januárjától a ravensbrückből származó nők halál- és szelekciós tábora volt, szintén evakuálták.

Február végén Himmler utasította Suhren táborparancsnokot, hogy likvidáljon minden beteg vagy menetképtelen foglyot.[27] A hónap végén egy ideiglenes gázkamrát állítottak fel, amelyben március végéig 2300-2400 foglyot gyilkoltak meg. Az akciót Rudolf Höß, az auschwitzi tábor egykori parancsnoka koordinálta, aki 1944 novembere óta Ravensbrückben tartózkodott.[28]

Ahogy a front egyre közelebb került, az SS április 27-én kiürítette a tábort, a rabok többségét halálmenetben elhajtották. A súlyosan beteg foglyokat, kb. kétezer nőt és 300 férfit, és a fogoly ápolóikat (összesen mintegy 3000 embert) hátrahagyták. A szovjet csapatok április 30-án érték el Fürstenberget, és felszabadították a koncentrációs tábor megmaradt rabjait, és Sarah Helm brit újságíró és író szerint meg is erőszakolták a foglyokat.[29] 1945. május 3-ra a halálmenetet is utolérték a szovjet egységek, és szintén felszabadították őket. A következő hetekben és hónapokban számos legyengült volt rab halt meg a fogva tartása következményeként.

Himmlers Bestätigung für die Weißen Busse

A fehér buszok mentőakciója

[szerkesztés]

Folke Bernadotte svéd diplomata a Svéd Vöröskereszt nevében 1945 februárjától tárgyalásokat folytatott Himmlerrel, hogy a skandináv rabokat különítsék el (elsősorban a neuengammei táborban), hogy svéd személyzet gondoskodjon róluk. Márciusban 4500 norvég és dán foglyot szállítottak Neuengamméba, akiket 36 fehér vöröskeresztes autóbuszból álló konvojjal Dániába vittek, ahol előbb Frøslevben karanténba kerültek, majd onnan Svédországba szállították őket. Áprilisban Himmler és a svéd zsidó Norbert Masur megbeszéléseinek eredményeképpen minden skandináv nőt szabadon engedtek Ravensbrückből. A fehér buszok második mentőakciójában április 22-től kezdődően 7500 nőt evakuáltak Ravensbrückből Svájcba és Svédországba.[30]

A rabok

[szerkesztés]

Az áldozatok száma

[szerkesztés]

1939 és 1945 között összesen mintegy 120 ezer nőt és gyermeket, 20 ezer férfit és 1200 fiatalkorú lányt regisztráltak a ravensbrücki koncentrációs táborban és az uckermarki fiatalkorúak táborában (később megsemmisítő táborban), akik több mint 30 nemzetből származtak.[31] Közülük 15 ezer volt zsidó, 4 ezer pedig roma.[32] Őket mintegy ezer férfi és közel 550 női SS-őr felügyelte. A becslések szerint 28 ezren haltak meg Ravensbrückben.[2] A ravensbrücki koncentrációs tábor áldozatainak emlékkönyve 13 161 női, férfi és gyermekáldozat nevét sorolja fel.[33]

1945 tavaszán a front közeledtével az SS igyekezett minél több foglyot megölni, hogy likvidálja a tanúkat. A tábor felszabadításáig tízezreket gyilkoltak meg. Egy korai, 1946-os durva brit becslés 92 ezerre tette a ravensbücki áldozatok számát. A források alaposabb tanulmányozása ezt a számot 25-40 ezer közöttire teszi; az újabb, 2008-as munkát 28 ezer áldozatról szólnak.[2] Ehhez még hozzászámítandók a halálmenetek dokumentálatlan áldozatai.

A ravensbrücki tábor túlélői nemzeti szervezeteket alapítottak, amelyeket a Nemzetközi Ravensbrücki Bizottság egyesít.[34]

Neves foglyok

[szerkesztés]
Skulptur Tragende von Will Lammert in der Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück, mit Olga Benario als Vorbild

A kommunista aktivista Olga Benario 1939-ben került a ravensbrücki koncentrációs táborba, ahol a parancsnokság kinevezte a zsidó barakk vezetőjének. 1942-ben az Aktion 14f13 keretében a tábor többi zsidó foglyával együtt elgázosították. A táborban található Tragende c. szobor Olga Benario alakját ábrázolja.

Lidicéből 195 nőt szállítottak ide. Az auschwitzi női zenekar nem zsidó tagjai 1945. január 18-án érkeztek Ravensbrückbe.

A koncentrációs tábor foglyai között volt a brit Különleges Műveleti Végrehajtó Csoport (Special Operations Executive SOE) négy női tagja: Denise Bloch, Cecily Lefort, Lilian Rolfe és Violette Szabó, valamint a 25 éves Anne de Bauffremont-Courtenay francia hercegnő. Corrie ten Boom, egy holland földalatti zsidómentő szervezet alapítója és Catherine Dior, a francia ellenállás harcosa (Christian Dior nővére) szintén itt raboskodott.[35]

A Hitler elleni 1944. július 20-i sikertelen merényletet követően a 69 éves Johanna Tesch ismert szociáldemokrata politikust 1944. augusztusában letartóztatta Gestapo, majd 1944. szeptemberében Ravensbrückbe vitték, ahol 1945. március 13-án meghalt (valószínűleg éhen halt). Az SS ezután még ezután is küldött hamis levelezőlapokat a nevében a családjának, hogy megnyugtassák őket.

Germaine Tillion a ravensbrücki koncentrációs tábor foglyaként titokban írta a Le Verfügbar aux Enfers c. operettjét társai szórakoztatására.

Loretta Walz rendezőnő 25 éven át interjúvolt nyugat- és kelet-európai nőket a ravensbrücki tapasztalataikról és egész életükről. A ravensbrücki nők című filmje 2006-ban elnyerte az Adolf Grimme-díjat.[36]

A rabok helyzete

[szerkesztés]
Nationale Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück: Die inhaftierten Frauen, die selbst das Lager aufgebaut haben, mussten die Steinwalze zur Bodenverdichtung über das Gelände ziehen. Die größte Walze war mannshoch.[37]
Authentische Puppe im KZ Ravensbrück, wie sie österreichische Frauen für ihre teils mitinhaftierten Kinder angefertigt hatten.
Häftlingspost März 1944, gemäß den KZ-Zensurbestimmungen

A ravensbrücki koncentrációs táborbaba érkező új foglyok egy számot és egy színes háromszöget kapott, melyet a ruhájukon kellett viselniük. A háromszög színe a kategóriát, a benne lévő betű a nemzetiséget jelölte. A bűnözők zöld, az ellenállók és a szovjet hadifoglyok piros, a vallási szekták tagjai (pl. Jehova tanúi) pedig lila háromszöget kaptak. Az ún. „aszociálisokat” fekete háromszögekkel jelölték, a zsidó nők pedig háromszög helyett hatágú csillagot viseltek.

Kezdetben a raboknak az ipartelep szabóműhelyében akár tizenkét órás műszakokban is kellett dolgozniuk, hogy elegendő rabruhát varrjanak; később elsősorban katonai és polgári felszereléseket, használati tárgyakat készítettek textilből és bőrből. 1940 júliusában 141-en dolgoztak itt, de a csúcsponton, 1942 szeptemberében ötezren voltak beosztva a textilüzembe; ez a szám később csökkent.[38] A nők egy részét megtanították varrógéppel és hasonló eszközökkel dolgozni; ők nem voltak könnyen pótolhatóak, de ők sem kaptak elegendő élelmet és ugyanúgy ki voltak téve a bántalmazásnak, különösen ha nem érték el a szinte teljesíthetetlen normát. Az SS vállalati között kevés volt nyereséges, de a Texled közéjük tartozott.[39]

Közvetlenül a tábor mellett állították fel a Siemens üzemeit ahol a rabokkal precíziós elektromos alkatrészeket gyártattak. 1944 végén a cég a katonai telefonok teljes gyártását áthelyezte az itteni üzembe, 2400-an is dolgoztak. Az itteni körülmények olyan rosszak voltak, hogy 1945 májusában a tábor ezen részén lévő barakkok előtt több tucatnyi holttestet halmoztak fel.

1942-től tíz férfi koncentrációs táborban tábori bordélyokat nyitottak, ahová Ravensbrückből is helyeztek át nőket. A tábori bordélyok jutalmazási rendszerként és teljesítményösztönzőként szolgáltak a jól dolgozó, engedelmes rabok számára. Több száz nőt kényszerítettek erre; a legtöbben Németországból, néhányan Lengyelországból és legalább hatan a Szovjetunióból származtak. Sokan önként jelentkeztek, azt remélve, hogy így nagyobb esélyük lesz a szabadulásra. Erre nem került sor, bár az ún. "különleges épületekben" (Sonderbauten) némileg jobb volt az élelmiszerellátás. A nőket gyakran „elhasznált” jelzéssel visszaküldték a táborba, ahol kivégezték őket.[40]

1943-tól a rabok száma rohamosan emelkedni kezdett. 1944 nyarának végén a túlzsúfoltság rekordokat döntött, főleg az Auschwitzból, Varsóból és Magyarországról érkező nők miatt. A parancsnokság egy 50 méteres ideiglenes sátrat állított fel a barakkok között, ahová 4000 rabot is bezsúfoltak. A körlümények miatt naponta több tucatnyian haltak meg. A magyar zsidó Gyulai Kató így emlékezett vissza: „A sátornak téglapadlója volt. Álltunk vagy guggoltunk rajta, leülni vagy lefeküdni nem is lehetett. Éjszaka szó szerint mások fején vagy hátán ültünk".[41]

A foglyok teljesen lefogytak, izmaik elsorvadtak, az alultápláltság miatt folyamatos apátia és álmosság uralkodott el rajtuk. Mozgásuk lelassult, amit az őrök gyakran passzív ellenállásként értelmeztek és büntettek.[6] Az ellenőrzések során kiválogatták a munkaképteleneket és ilyenkor a sápadtság is a halált jelenthette, ezért aki tudta kifestette a száját és az arcát.

A likvidálandó nőket eleinte a táboron kívül, a szomszédos erdőben lőtték agyon, de 1942-től már csak az úgynevezett "kivégzőfolyosót" használták.[42] A kivégzéseken egy orvos és egy fogorvos is jelen volt. Miután az orvos (általában Percival Treite) megállapította az áldozatok halálát, a fogorvos kihúzta az aranyfogaikat.[43] A holttestek hamvaival a földeket trágyázták.[44]

A női lágerben „tábori családok” alakultak ki, az idősebb nők gondoskodtak a fiatalabbakról, és nemzeti vagy politikai hovatartozási alapon segítették egymást. Családon belül apró ajándékokkal kedveskedtek a másiknak. 1944 márciusában a szovjet nők egy cseh rabtársuknak apró kosárkát faragtak egy cseresznyemagból.[45] Néhányan versekben és imákban fejezték ki érzelmeiket és gondolataikat. Egész regényeket meséltek egymásnak, leírták az egykori utazásaikat; a képzeletbe főztek és recepteket cseréltek. A kölni zsidó Eva Hesse több mint 100 receptet gyűjtött össze csempészett papírokon, amelyeket 1988-ban az Ich sterbe vor Hunger! (Éhen halok!) c. könyvben publikáltak.[46][47] Mások titokban szerzett anyagokkal rajzoltak. Illegális kórusok alakultak. Professzorok, művészek és tanárok titkos előadásokat tartottak a többieknek. A lengyel nők három, négy vagy öt gyerekből álló "osztályokban" tanították a kisebb gyerekeket. A háború vége felé a tábor szellemisége megváltozott, ezért a túlélők beszámolói nagyban különböznek egymástól. Rosi Forsberg, aki 1944 végén, 16 évesen érkezett ide és akit kényszersterilizáltak, így írt: „Nem tapasztaltam sem barátságot, sem szolidaritást.”ref>Gerold Büchner: Leid und Lebensmut. In: Berliner Zeitung. 22. April 2013.</ref>

A gyerekeknek, különösen a kicsiknek, semmi esélyük sem volt a túlélésre, hacsak nem találtak egy úgynevezett tábori anyát, aki gondoskodott róluk. A táborparancsnokság gyakran transzportokkal vagy kivégzésekkel elválasztotta a gyerekeket biológiai szüleiktől; ők aztán általában gyorsan „természetes” halált haltak. Minden rabnak, még a kisgyerekeknek is nehéz fizikai munkát kellett végeznie, ami gyors fizikai leépüléshez és gyakran halálhoz vezetett.

A rabok küldhettek és kaphattak cenzúrázott és előre formázott leveleket, de a szabályok gyakran és önkényesen változtak.

„Minden védőőrizetben lévő fogoly havonta egy levelet vagy levelezőlapot küldhet vagy kaphat. A sorokat tintával, tisztán és olvashatóan kell írni. A levelek nem haladhatják meg a négy, egyenként 15 soros standard oldalt, a levelezőlapok pedig a 10 sort. Minden levélhez csak egy, 12 pfennig értékű bélyeget lehet mellékelni. Minden további bélyeget elkoboznak a nincstelen foglyok javára. Fényképek nem küldhetők. Minden levelet meg kell jelölni a fogvatartotti és a barakkszámmal. Semmilyen csomag átvétele nem engedélyezett. A táborban bármi megvásárolható. Pénzt lehet küldeni, de azt postai utalványon adandó fel. Nemzetiszocialista újságok küldése megengedett, azokat a fogolynak magának kell megrendelnie a tábor postai cenzorirodáján keresztül. A táborigazgatósághoz intézett, védőőrizetből való szabadulás iránti kérvények hiábavalóak.” (Részlet a ravensbrücki koncentrációs tábor szabályzatából)

A személyzeti állomány

[szerkesztés]
Ehemalige Wohnsiedlung der SS-Wachmannschaft vor dem Lager (2005)
8: Hertha Ehlert, 9: Irma Grese, 10: Ilse Lothe, Bergen-Belsen-Prozess (1945)

A ravensbrücki koncentrációs tábor parancsnokai a következők voltak:

  • Günther Tamaschke SS-Standartenführer: 1938. december 1. – 1939. augusztus 30.
  • Max Koegel SS-Hauptsturmführer: 1940. január 1. – 1942 augusztus
  • Fritz Suhren SS-Hauptsturmführer: 1942 augusztus – 1945 április[48]

A férfitábort Johann Schwarzhuber SS-Hauptsturmführer vezette. A parancsnokok a „táborigazgató” (Lagerdirektor) címet viselték. 1945 januárjában Albert Sauer vette át a feladatot, Suhren táborparancsnok helyetteseként.[49]

Ravensbrückben sok nőt alkalmaztak őrként vagy felügyelőként. A táborban 1939 és 1945 között több mint 3500 női őrt képeztek ki. Az ő szociális hátterük igen változatos voltélet minden területéről származó nők voltak, sokan közülük alig múltak el húsz évesek. Volt akit ide irányítottak, mások önként jelentkeztek.[50]

A női főfelügyelők (Oberaufseherin) a következők voltak:[51]

A női őrök közé tartpzptt többek között: Erika Bergmann, Grete Boesel, Hermine Braunsteiner-Ryan, Hertha Ehlert, Irma Grese, Christine Holthöwer, Christel Jankowsky, Elfriede Mohneke, Ruth Neudeck, Margarete Rabe, Ida Schreiter, Ilse Vettermann és Erna Wallisch.

A "szelekciókat " és az emberkísérleteket a két helyi orvos, Walter Sonntag (1940 májusától 1941 decemberéig) és Gerhard Schiedlausky végezte más SS-rovosok és Herta Oberheuser orvosnő segítségével.

Taten des Personals

[szerkesztés]

Die SS-Gehilfinnen nahmen ihre Arbeit genau. Morgens ließen sie die Häftlinge auf dem Lagergelände antreten. „Beim Zählappell“, berichtet eine ehemalige Inhaftierte, Sablon:"

Eine Inhaftierte erinnert sich: Sablon:"

Es herrschte eine komplexe Lagerordnung, gegen die die Häftlinge zwangsläufig verstoßen mussten. So konnten verdreckte Schuhe oder Hosen als Verstoß gelten. Solche geringfügigen „Vergehen“ – manchmal auch lediglich die Laune einer Aufseherin – konnten drakonische Strafen zur Folge haben: Prügelstrafe, also 25 oder 50 Peitschenhiebe auf das nackte Gesäß, Bunkerhaft, also Einsitzen im Lagergefängnis, zusätzlich verbunden mit Nahrungsentzug oder Dunkelhaft, sowie die Versetzung in den Strafblock, eine Art Strafkompanie innerhalb des Lagersystems, gehörten dazu.

Bereits mit der Lageraufnahme begann ein System der systematischen Erniedrigung. Das SS-Personal handelte gemäß dem System, das sie vertraten, in militärischer Präzision und Disziplin gepaart mit Willkür und Gewalt. Ihr Verhalten diente der Einschüchterung: Beleidigungen, Schreie und Flüche, Tritte und Schläge gehörten dazu. Die äußere Entstellung der Häftlinge durch die Rasur der Kopf- und Schamhaare sowie die Häftlingsuniformen waren ein nächster Schritt, um die Frauen ihrer sozialen und kulturellen Identität zu berauben. Gleichzeitig wurde mit dieser Prozedur eine Entweiblichung und Entmenschlichung angestrebt.[26] Farbige Zeichen und Buchstaben auf dieser Kleidung, stets durch das Rassenkriterium dominiert, entschieden darüber, wie viel eine Gefangene „wert“ war. Ganz oben im „Wert“ standen die deutschsprachigen „Politischen“ und „Kriminellen“, in der Mitte die der so genannten slawischen Rasse Zugehörigen, weiter unten, hinter den „Asozialen“, die Jüdinnen sowie Sinti- und Roma-Frauen.[6] Es gab Personalakten, auf denen bei den Rubriken „Ursache der Verhaftung“, „Einweisende Behörde“ nur zwei Fragezeichen eingetragen waren und die belegen, dass die Willkür nicht erst hier für die Gefangenen begann.[26]

Neben willkürlichen Strafen und Gewalt war das Appellstehen eine maßgebliche Foltermethode. Mehrmals täglich mussten die Frauen dazu antreten. Sie mussten bei Wind und Wetter im Freien stehen, ohne sich zu bewegen und zu reden, wurden dabei gezählt und von dort in Arbeitskommandos eingeteilt. Stundenlanges Appellstehen mit Nahrungsentzug setzte die SS auch als Kollektivstrafe ein.

Ehemalige Häftlinge wie Irmgard Konrad zu der Frage, warum die Wachfrauen so grausam waren: Sablon:"

Nur ein Teil des KZ-Personals musste sich vor Gericht verantworten. „Was hätten wir denn tun sollen?“ fragten viele der einstigen Aufseherinnen, dort zu ihrer Schuld befragt, zurück. Kündigungsschreiben von ehemaligen Aufsehern belegen jedoch, dass es möglich war, sich dem Dienst im Konzentrationslager zu entziehen.[50]

Medizinische Experimente

[szerkesztés]

[[Datei:Leo Alexander.jpg|mini|Leo Alexander erläutert am 20. Dezember 1946 während des Nürnberger Ärzteprozesses an Maria Broel Plater, die Häftling in Ravensbrück war, einige Experimente]]

Medizinische Experimente im KZ Ravensbrück dienten meist der Erforschung der Vitalfunktionen unter Extremzuständen, oft mit Blick auf eine militärische Nutzung zur Behandlung von Erfrierungen oder Verletzungen an Soldaten nach Kampfhandlungen. Die entsprechenden Verletzungen wurden den KZ-Testpersonen zugefügt und man erstellte Statistiken und experimentierte mit Heilmitteln. Nach Vorläufer-Experimenten im KZ Sachsenhausen wurden nun hier unter anderem Versuche mit Sulfonamiden unternommen, auf die man als Antibiotika große Hoffnungen bei der Behandlung Verwundeter setzte. Den Opfern der Versuche wurden Bakterien, Fäulniserreger, Holzsplitter und Glas in eigens hierfür zugefügte Wunden eingebracht, womit man Verletzungen durch Bombensplitter imitierte. Der Wundverlauf und die Wirkung der getesteten Medikamente wurden dokumentiert und analysiert. Viele Opfer verstarben noch während der Experimente, andere Jahre später an den Folgeerscheinungen.

Bei all diesen Operationen war als verantwortlicher Arzt in Ravensbrück Karl Gebhardt genannt worden, seine Assistenten waren Fritz Fischer und Ludwig Stumpfegger. Da diese die Versuchsbedingungen nervlich mit der Zeit nicht mehr aushielten, übernahm die Ärztin Herta Oberheuser immer mehr Funktionen ihrer Kollegen, wodurch sie die Durchführung der Versuche sicherstellte.[52] Zu ihren Aufgaben gehörte es, die weiblichen Häftlinge für die Experimente auszuwählen[53] und die „Nachversorgung“ zu gewährleisten, die zumeist aus einer gezielten Nichtversorgung oder auch gezielten Verschlechterung des Heilungsverlaufs bestand, um ein Höchstmaß an Infektion zu erreichen.[52] Oberheuser wählte in erster Linie junge Polinnen aus, die aus politischen Gründen im KZ inhaftiert waren. Nach der erfolgten Behandlung wurden zahlreiche Frauen von ihr durch Injektionen ermordet, was sie im Nachhinein als humanitären Akt darzustellen versuchte. Anders als ihre Kollegen, die ebenfalls Patientinnen gezielt durch Spritzen töteten, wählte Oberheuser Benzininjektionen, deren Wirkung erst nach drei bis fünf Minuten und bei vollem Bewusstsein der Versuchsopfer einsetzte.[54][55] Aussagen Oberheusers zeigen deutlich ihre Einstellung gegenüber den Patientinnen, die sie als Kaninchen und nicht als Menschen wahrnahm.[56]

Ferner sagte der Lagerarzt Rolf Rosenthal aus, dass er vielleicht bei der Auswahl von so wörtlich „Versuchskaninchen“ beteiligt gewesen sei, ohne zu wissen, worum es sich gehandelt habe. Er gab aber zu, im Sommer 1942 an einigen experimentellen Operationen als Assistent teilgenommen zu haben.

Oberheuser war nicht nur an medizinischen Experimenten, sondern auch an Zwangsabtreibungen und weiteren medizinischen Eingriffen beteiligt. Den Ärzten ging es bei den Zwangsabtreibungen nicht um die Tötung, sondern um die Möglichkeit, bei den Eingriffen ärztliche Routine zu entwickeln.[57] Die Regel bei fortgeschrittener Schwangerschaft war es aber, die Frauen gebären zu lassen. Die meisten der Neugeborenen wurden dann direkt danach ermordet, dafür war die Häftlingskrankenschwester Gerda Quernheim bekannt.[58] Zwangsabtreibungen wurden selbst an Frauen, die bereits im siebten oder achten Monat schwanger waren, vorgenommen. Gerhard Schiedlausky bestätigte dies, allerdings habe er nur auf Befehl gehandelt. Oberheuser und Rosenthal hätten ihm zunächst hierbei assistiert, später aber die Eingriffe selbständig durchgeführt. Auch fanden Sterilisationsexperimente im KZ statt. So sollte eine schnellere Methode zur Massensterilisation entwickelt werden. Bei diesen Versuchen war eine hohe Sterblichkeitsrate zu verzeichnen.[59] Neben der Abtreibung durch ärztlichen Eingriff kam es auch zum Abort durch Schläge und zur Tötung von Neugeborenen. Himmler ordnete Versuche für eine Massensterilisierung bzw. -kastration an, um sogenanntes fortpflanzungsunwürdiges und -unerwünschtes Leben für immer zu kontrollieren bzw. zu verhindern. Ziel war es, Menschen heimlich, und damit auch gegen ihren Willen, zu sterilisieren, um so zu bestimmen, welche Frauen Kinder gebären konnten und welche Männer sie zeugen durften.[60] Zeuginnen berichten von Experimenten zu der nach dem KZ-Arzt Carl Clauberg benannten Clauberg-Methode im September 1943.[61] Im Winter 1944/45 begannen in Ravensbrück die Sterilisationen nach dieser Methode im größeren Stil an „Zigeunerinnen“.[62] Im Ravensbrück-Prozess sagte eine Lagerinsassin aus: Sablon:"[63] In einem Dokument im Museum zum KZ Ravensbrück befindet sich die Zeugenaussage, dass vom 4. bis 7. Januar 1945 über 100 Frauen, Mädchen, Jüdinnen und „Zigeunerinnen“ sterilisiert wurden.[64] Nach der Sterilisierung, die meist ohne Betäubung vorgenommen wurden, litten die Frauen und Mädchen unter starken Schmerzen.[65] Die Vor- und Nachuntersuchungen mit Hilfe von Kontrastmitteln für das Röntgen unterblieben teilweise und waren somit nicht immer Teil der Versuche.[66] Aufgrund des Vorrückens der Roten Armee setzte Carl Clauberg seine verschiedenen Versuche vom KZ Auschwitz im KZ Ravensbrück an mindestens 35 Frauen fort. Sein brutales Vorgehen war in Auschwitz lagerbekannt – einmal kamen SS-Aufseherinnen hinzu, weil sie sehen wollten, was er denn mit den Frauen trieb, deren Geschrei durch das Lager hallte. Insgesamt führte Clauberg ungefähr 550 bis 700 Zwangssterilisationen durch.[67] Auch Horst Schumann setzte nach seiner Versetzung hierher eine neue Versuchsreihe mit „Zigeunerkindern“ an.[68][69]

Die Ärztin Oberheuser war während ihrer Arbeitszeit in Ravensbrück nachweislich mit mindestens 60 Opfern konfrontiert.[54] Anders als ihre männlichen Kollegen hat Oberheuser die Ergebnisse ihrer Arbeit im Frauen-KZ nicht für ihre weitere Karriere nach dem Kriegsende benutzt.[70] Sie sah ihre Aufgabe in der Unterstützung ihrer männlichen Vorgesetzten, trug damit aber wesentlich zur Realisierung der Menschenversuche bei.

Ludwig Stumpfegger beteiligte sich unter der Führung von Gebhardt, Fischer und Oberheuser in Hohenlychen an Menschenversuchen (kriegschirurgische Experimente im Bereich der Transplantationschirurgie), hauptsächlich an polnischen Frauen aus dem KZ Ravensbrück. Hierbei nahm Stumpfegger persönlich Verpflanzungen von Knochen und Muskeln vor und verwertete diese Versuche für seine Habilitation im Herbst 1944 an der Medizinischen Fakultät der Universität Berlin. Titel seiner Habilitationsschrift war: Die freie autoplastische Knochentransplantation in der Wiederherstellungschirurgie der Gliedmaßen. Mit den Versuchen sollte es möglich werden, „Ersatzteile“ an Privatpatienten zu verkaufen, und außerdem sollten im Reich nach dem „Endsieg“ die vielen zu „Krüppeln“ gewordenen Soldaten auf diese Weise wieder geheilt werden.[71]

Informationen über die Art der Verletzungen, die den Frauen bei den Experimenten zugefügt wurden, behielten Ärzte und Pflegepersonal für sich.[72] Häftlinge des Männerlagers im Frauen-KZ berichten von Knochen- und Nervenoperationen an mindestens sechs männlichen Mitinsassen, von denen vier nach kurzer Zeit starben.[73]

Ihre Peiniger und Peinigerinnen erlebten die Frauen in Ravensbrück auf die unterschiedlichste Art. Insassin Wanda Półtawska sagte später positiv über Oberheuser aus, dass diese versucht habe, Alfreda Prusówna zu retten. Aber für eine erbetene Bluttransfusion war im Revier keinerlei entsprechende Einrichtung vorhanden.[74]

Im KZ erfolgten Begnadigungen für zum Tod verurteilte Frauen im Rahmen der Menschenversuche. Im Lager glaubten die Inhaftierten nach einiger Zeit, dass die Teilnahme an den Experimenten vor Exekution schützen würde, obwohl dort keine Begründungen bei der Mitteilung solcher Begnadigungen verlauteten.[75] Als aber zehn der polnischen Frauen sich geschlossen den Versuchen verweigerten, nachdem sie die ganze Sache anzweifelten, mussten diese zur Strafe in den sogenannten Straf-Bunker, wo am 16. August 1943 fünf von ihnen direkt gewaltsam operiert wurden.[76] Die Weigerung dieser Frauen führte zu einer Solidaritätsbekundung aller Frauen im Lager.[77]

Oberheuser und Fischer gaben bei Befragungen nach dem Kriegsende an, den zum Tode verurteilten Frauen mit diesen Versuchsoperationen eine Chance zum Überleben gegeben zu haben. Dem widerspricht aber, dass Frauen, wenn sie von den Experimenten etwas genesen waren, sehr häufig ermordet wurden oder infolge weiterer Versuche starben.[78]

Sablon:Siehe auch

Strafverfolgung

[szerkesztés]

mini|Der sogenannte Lagerdirektor, Johann Schwarzhuber, 1. Ravensbrück-Prozess (1947)

Es kam von 1946 bis 1950 zu den ersten Prozessen. Die Ravensbrück-Prozesse umfassen eine Reihe von Gerichtsverfahren, die unter britischer und französischer Gerichtsbarkeit eröffnet wurden. Angeklagt waren Leiter, SS-Leute, Angehörige des Lagerpersonals und Funktionshäftlinge des KZ.

Die Verhandlung gegen Gebhardt wegen medizinischer Versuche an KZ-Häftlingen, speziell im KZ Ravensbrück und in seiner zwölf Kilometer entfernt gelegenen Klinik Hohenlychen, sowie im KZ Auschwitz und gegen Oberheuser und Fischer im Nürnberger Ärzteprozess fand am 3. und 8. April 1947 statt.[79] Oberheuser war dabei die einzige Frau, die im Nürnberger Ärzteprozess wegen Verbrechen gegen die Menschlichkeit angeklagt wurde.[80]

1949 bis 1950 fanden Prozesse gegen Angehörige des Lagerpersonals vor dem französischen Militärgericht in Rastatt statt. Am 10. März 1950 verurteilte das Gericht in diesem letzten zu den Ravensbrück-Prozessen zählenden Verfahren den ehemaligen Lagerkommandanten Fritz Suhren und den Arbeitseinsatzleiter Hans Pflaum zum Tode.

Ein weiterer Prozess um das KZ fand 1966 vor dem Bezirksgericht Rostock in der DDR statt.

Erneute Aufmerksamkeit und Interesse am KZ folgte nach dem dritten Majdanek-Prozess vor dem Landgericht Düsseldorf ab 1976. Die größte Aufmerksamkeit im Prozess bekam die SS-Wächterin Hermine Braunsteiner, die von Simon Wiesenthal aufgespürt worden war.

Im September 2006 rückte die Geschichte des Frauen-KZ wieder in das öffentliche Bewusstsein, als die USA die mittlerweile 83-jährige Elfriede Rinkel auswiesen. Diese hatte seit 1959 in Kalifornien gelebt, teilte das US-Justizministerium in Washington mit. Dabei habe sie aber über ihre NS-Vergangenheit gelogen. Rinkel, die nach wie vor die deutsche Staatsbürgerschaft hat, sei Anfang September nach Deutschland zurückgekehrt, nachdem den US-Behörden ihr Vorleben in der NS-Zeit bekannt geworden sei und ein Gericht sie zum Verlassen des Landes bis zum Monatsende aufgefordert habe. Rinkel sei von Juni 1944 bis zur Aufgabe des Lagers im April 1945 Aufseherin im KZ Ravensbrück gewesen. Sie habe bei der „Erfüllung ihrer Aufgaben“ einen trainierten Hund benutzt, teilte das US-Justizministerium weiter mit. Im Frauen-KZ zwangen die Wächterinnen – oft mit Hilfe von Hunden – Insassen zu schwersten Arbeiten. Sablon:", heißt es in der Mitteilung des Ministeriums.

Am 6. Mai 2022 teilte das Justizministerium des Landes Brandenburg mit, die Justiz ermittle derzeit gegen einen ehemaligen 97-jährigen KZ-Wachmann wegen Beihilfe zum Mord an mindestens 3518 Häftlingen und eine inzwischen 99-jährige ehemalige Aufseherin des KZ Ravensbrück. Im Falle des 97-jährigen laufe das Verfahren zur Prüfung der Verhandlungsfähigkeit.[81]

Nachnutzung und Gedenken

[szerkesztés]
  • 1959 wurde die Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück in Fürstenberg/Havel als kleinste der drei nach einheitlichen Richtlinien geplanten Nationalen Mahn- und Gedenkstätten der DDR auf einer Fläche von 3,5 Hektar am Rande des ehemaligen Lagers eingeweiht. Dort wurde bis 1993 vor allem des antifaschistischen Widerstands und der aus politischen Gründen inhaftierten Frauen gedacht. Die Architekten des so genannten Buchenwald-Kollektivs bezogen einen Teil der ehemaligen KZ-Anlagen außerhalb der Lagermauer in die Gestaltung mit ein, u. a. das Krematorium, das ehemalige Lagergefängnis (Zellenbau) sowie einen Abschnitt der vier Meter hohen Lagermauer. In dem 1959 angelegten Massengrab vor der westlichen Lagermauer wurden Überreste verstorbener Häftlinge aus verschiedenen Grabstellen beigesetzt. Zentrum der Gedenkanlage ist die Bronzeskulptur „Tragende“ von Will Lammert, die als Wahrzeichen der Gedenkstätte Ravensbrück gilt.[82]
  • Das eigentliche Lagerareal – das rund 30 Hektar umfassende engere Lagergelände innerhalb der historischen Mauer sowie die weiteren Lagerflächen mit dem Siemenslager Ravensbrück, dem Jugendkonzentrationslager Uckermark, der SS-Siedlung und weiteren Gebieten, insgesamt etwa 170 Hektar, wurde von 1945 bis 1993 von der sowjetischen Armee genutzt – erst als Repatriierungslager, später als Kaserne. Dadurch war das Lagerareal bis 1993 öffentlich nicht zugänglich, auch nicht für Gedenkveranstaltungen oder für die Forschung. 1993 übernahm die nach der deutschen Einheit gegründete Stiftung Brandenburgische Gedenkstätten die Mahn- und Gedenkstätte sowie das ehemalige Stammlager und weitere Teile des früheren Lagerkomplexes. Die zuvor politisch einseitige und wissenschaftlich nicht haltbare Dokumentationsausstellung wurde 1993 geschlossen und durch eine neue mit dem Titel Ravensbrück. Topographie und Geschichte des Frauen-KZ ersetzt. Anlässlich des 50. Jahrestages der Befreiung wurde 1995 der hergerichtete Eingangsbereich des ehemaligen KZ-Geländes als erster Teilabschnitt des historischen KZ-Bereichs öffentlich zugänglich gemacht.[3] [[Datei:Sowjetpanzer in Ravensbrück.jpg|mini|SU-100 an der Straße zum ehemaligen Lager]]

[[Datei:Amsterdam - Vrouwen van Ravensbrück - 1.jpg|mini|links|Vrouwen van Ravensbrück, Amsterdam]]

  • An der Zufahrtsstraße zum ehemaligen Lager erinnert ein aufgestellter sowjetischer Jagdpanzer des Typs SU-100 an die Befreiung des KZ Ravensbrück durch die Rote Armee. Die dazugehörige Infotafel hat folgenden Text: Sablon:".
  • Zum Gedenken an die Opfer des KZ Ravensbrück wurde im niederländischen Amsterdam 1975 das Denkmal Vrouwen van Ravensbrück eingeweiht, das jährlich für eine Gedenkveranstaltung anlässlich der Befreiung des KZ Ravensbrück genutzt wird.
  • Mit der Geschichte des Siemenslagers befassen sich im Rahmen des Projekts siemens@ravensbrück seit 2010 jährlich Auszubildende der Siemens AG in Projektwochen, siehe Siemenslager Ravensbrück #Aufarbeitung durch Siemens.
  • Sablon:AnkerIn Lidice war bereits im Jahr 1955 in Erinnerung an das dort begangene Massaker der SS ein Rosengarten als Garten des Friedens und der Freundschaft angelegt worden.mini|links|Lidice:Garten des Friedens und der Freundschaft Daran knüpften ehemalige Ravensbrück-Häftlinge aus Lidice an. Bei einem Besuch in Ravensbrück am 11. April 1958 pflanzten sie um das Massengrab an der Lagermauer herum 150 Rosenstöcke.[83]
    Die Pflanzaktion der tschechischen Frauen begründete die Tradition der Rosenbepflanzung des Ravensbrücker Massengrabs, die auf Zustimmung und damit verbundenen Rosenspenden bei Häftlingsverbänden aus allen Teilen Europas stieß. Die Rose wurde verstanden als Zeichen der Freundschaft und der Hoffnung auf eine bessere Zukunft.
    mini|Die Rose RésurrectionDen Rosen aus unterschiedlicher Herkunft war in Ravensbrück kein dauerhaftes Überleben vergönnt. Deshalb initiierte im Jahr 1973 Marcelle Dudach-Roset (1918–1948), eine französische Widerstandskämpferin und Ravensbrück-Inhaftierte[84], die Züchtung einer Ravensbrück-Rose mit dem Namen Résurrection (Auferstehung).[83][[Datei:La rose de Ravensbrück, Les Clayes-sous-Bois.jpg|mini|links|Die Rose von Ravensbrück vor der Kirche Saint-Martin in Les Clayes-sous-Bois]] Die Züchtung erfolgte durch Michel Kriloff[85], der als französischer Kriegsgefangener seit 1942 im Rosarium Sangerhausen, dem heutigen Europa-Rosarium in Sangerhausen arbeitete. 1975, am 30. Jahrestag der Befreiung des Konzentrationslagers Ravensbrück wurde die Rose Résurrection erstmals gepflanzt, allerdings nicht in Ravensbrück, sondern im Garten der Krypta des Pariser Mémorial des Martyrs de la Déportation. Anne-Aymone Giscard d’Estaing, die Gattin des damaligen französischen Staatspräsidenten Valéry Giscard d’Estaing, pflanzte den ersten Rosenstock.[83]
    Die Rose Résurrection[86], „die mittlerweile an vielen Orten Frankreichs für Zwecke des Totengedenkens gepflanzt wird“[87], stand zu Beginn der 2000er Jahre nicht mehr in ausreichender Menge zur Verfügung und wurde deshalb nachgezüchtet.mini|Mauer der Nationen, davor das Massengrab mit den Rosenstöcken Auf dem Massengrab in Ravensbrück stehen seit 2014 wieder Tausend Ravensbrück-Rosen, und seit ihrer Erstzüchtung 1974/75 wurde sie an mehr als 600 Orten gepflanzt.[83]
    Die Mahn‑ und Gedenkstätte Ravensbrück hat eine Wanderausstellung zur Geschichte der Rosen von Ravensbrück konzipiert zu der 2015 auch ein Ausstellungskatalog erschien. In Ravensbrück selber gehört es inzwischen schon zur Tradition, dass „Besucherinnen und Besucher Rosen in den Schwedtsee [legen] – als Zeichen ihres Gedenkens“.[87]
    Vor dem Touloner Mémorial de la Déportation et de Internement am Boulevard du 112e Régiment d'Infanterie (Lage) befindet sich am Fuße einer Skulptur, die einen gequälten und bis auf die Knochen abgemagerten KZ-Häftling symbolisiert, eine Gedenktafel mit einem Gedicht von Marcelle Dudach-Roset, der Initiatorin der Rose Résurrection: „...Ich bin "Auferstehung" // Und durch alle Jahre hindurch // Durch alle Jahreszeiten hindurch // Werde ich der Zeuge des Lebens bleiben // Der vor der Barbarei // Alle Kinder der Welt schützen wird // Selbst wenn ich zur Hagebutte geworden bin // Alle Wege erhellend...“[88]

Dokumentarfilme

[szerkesztés]

Literatur (Auswahl)

[szerkesztés]
Einführungen
Wissenschaftliche Gesamtdarstellungen
Einzelne Gesichtspunkte
  • Mechthild Gilzmer, Hannah Sprute (Hrsg.): Frauen aus Frankreich im KZ Ravensbrück (1942–1945). Deutsch-französische Forschungsperspektiven, Reihe Forschungsbeiträge und Materialien der Stiftung Brandenburgische Gedenkstätten, Band 33, Berlin 2023, Metropol Verlag, ISBN 978-3-86331-666-2.
  • Sigrid Jacobeit, Lieselotte Thoms-Heinrich: Kreuzweg Ravensbrück. Lebensbilder antifaschistischer Widerstandskämpferinnen. Röderberg, Köln 1987, ISBN 3-87682-834-1.
  • Neus Català: „In Ravensbrück ging meine Jugend zu Ende.“ Vierzehn spanische Frauen berichten über ihre Deportation in deutsche Konzentrationslager. Edition tranvía, Berlin 1994, ISBN 978-3-925867-11-8.
  • Christa Schikorra: Kontinuitäten der Ausgrenzung. „Asoziale“ Häftlinge im Frauen-Konzentrationslager Ravensbrück. Metropol, Berlin 2001, ISBN 3-932482-60-3 (Reihe Dokumente, Texte, Materialien 41), (Zugleich: Berlin, Techn. Univ., Diss., 2000).
  • Simone Erpel: Zwischen Vernichtung und Befreiung. Das Frauen-Konzentrationslager Ravensbrück in der letzten Kriegsphase. Metropol Verlag, Berlin 2005, ISBN 978-3-936411-92-8.
  • Sylvia Köchl: „Das Bedürfnis nach gerechter Sühne.“ Wege von „Berufsverbrecherinnen“ in das Konzentrationslager Ravensbrück. Mandelbaum, Wien 2016, ISBN 978-3-85476-507-3.
  • Henning Fischer: Überlebende als Akteurinnen. Die Frauen der Lagergemeinschaften Ravensbrück: Biografische Erfahrung und politisches Handeln, 1945 bis 1989. UVK Verlagsgesellschaft, Konstanz 2017, ISBN 978-3-86764-772-4.
  • Amicale de Ravensbrück et des Kommandos Dépendants (Hrsg.): Französinnen in Ravensbrück. Zeugnisse deportierter Frauen. Metropol Verlag, Berlin 2020, ISBN 978-3-86331-553-5.
  • Daniel Haberlah: Als „Asoziale“ nach Ravensbrück. Das kurze Leben der Irmgard Plättner. Eine Spurensuche. Einert & Krink, Schellerten 2021, ISBN 978-3-947803-10-1.
  • Franziska Bruder, Tanja Kinzel, Andrea Rudorf: Polnische Frauen in Ravensbrück. Biografische Skizzen zur Vielfalt der Verfolgungshintergründe und der erlebten Erfahrungen. Lagergemeinschaft Ravensbrück/Freundeskreis e. V., 2021.
  • Sablon:Literatur
  • Helmuth Hanle (Hrsg.), Rainer Hoffschildt, Thomas Rahe et al.: Homosexuelle Männer im Lagerkomplex Ravensbrück. English Summery. Streszczenie w języku polskim, hrsg. in Kooperation mit der Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück, Berlin 2022
  • Katja S. Baumgärtner: Das Konzentrationslager Ravensbrück im Film: Gender, Imagination und Memorialisierung. Metropol Verlag 2022, ISBN 978-3-86331-629-7.
[szerkesztés]
Commons:Category:Ravensbrück concentration camp
A Wikimédia Commons tartalmaz KZ Ravensbrück témájú médiaállományokat.

Einzelnachweise

[szerkesztés]
  1. ↑ Frauen-Konzentrationslager (1939 - 1945) Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück
  2. ↑ a b c Stefan Hördler: Die Schlussphase des Konzentrationslagers Ravensbrück. Personalpolitik und Vernichtung. In: Zeitschrift für Geschichtswissenschaft. 56. Jg., Nr. 3, 2008, S. 247.
  3. ↑ a b Fürstenberg/Havel: Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück. In: Ulrike Puvogel, Martin Stankowski: Gedenkstätten für die Opfer des Nationalsozialismus. Band 2. Bundeszentrale für politische Bildung, Bonn 2000, ISBN 3-89331-391-5, S. 271–275 (PDF; 23,8 MB).
    Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück. In: Dossier: Ravensbrück – Überlebende erzählen. bpb.de, 3. Mai 2005, abgerufen am 9. Oktober 2020.
  4. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 66.
  5. ↑ Ortsübersicht: Konzentrationslager sowie Außenlager. Konzentrationslager Ravensbrück. In: Datenbank Deutschland – ein Denkmal.
  6. ↑ a b c Constanze Jaiser: Frauenlager Ravensbrück – Selbstbehauptung zwischen Leben und Tod. In: Ravensbrück – Überlebende erzählen. Dossier der Bundeszentrale für politische Bildung, 7. März 2006. Abgerufen am 5. Februar 2014.
  7. ↑ Buber-Neumann 1985, S. 226, Pingel 1978, S. 168 (Anm. 141); Garbe 1995, S. 68.
  8. ↑ Grode 1987, S. 118; Vgl. Philipp 1999, S. 74 f.
  9. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 57.
  10. ↑ Zámečník: Das war Dachau. Luxemburg 2002, S. 285 ff. Zu den Versuchen in Ravensbrück: Aussage Gebhardts in NOR 1, Prot, S. 3965–4261 G. Aussage Dr. Fischers in NOR 1, Prot, S. 985–986, S. 4303–4433 G. Aussage der polnischen Häftlingsärztin Zofia Maczka S. 1450–1459 G. Aussagen von weiblichen Häftlingen aus Ravensbrück: Nürnberger Dok. NO-861, NO-864, NO-871, NO-875-875, NO-877.
  11. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 67.
  12. ↑ ZStLud., Frauenkonzentrationslager 1972, S. 131.
  13. ↑ Zumpe 1969, (Teil I), S. 21 f.
  14. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 66.
  15. ↑ Vespignani 1976, S. 112 f.; KZ Dachau o. J, S. 120; Lundholm 1988, S. 217; Vgl. Buchenwald 1988, S. 50 f.
  16. ↑ Zámečník, S. 288.
  17. ↑ Philipp 1999, S. 101.
  18. ↑ Über menschliches Maß. 1979, S. 8; vgl. Philipp 1999, S. 187; Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 197.
  19. ↑ ZStLud., Frauenkonzentrationslager 1972, S. 20; Frauen-KZ Ravensbrück 1945, S. 26 f.; Strebel 1998, S. 228.
  20. ↑ Kurzbeschreibung zum Gedenkort Platz des Zeltes
  21. ↑ PRO WO 235/526, Deposition der Zeugin Anni Rudroff vom 11. März 1948; ZStLud., Frauenkonzentrationslager 1972, S. 105 (Anm. 207);Strebel 1998, S. 236.
  22. ↑ Müller 1987, S. 177 ff.
  23. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002; Schaeder 1960, S. 29.
  24. ↑ Czech 1989, S. 984 (Anm.*); Philipp 1999, S. 191 und S. 211 (Anm. 4).
  25. ↑ Über menschliches Maß 1979, S. 8; Czech 1989, S. 984 u. 992; Philipp 1999, S. 191.
  26. ↑ a b c Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002.
  27. ↑ PRO WO 235/309, Deposition von Schwarzhuber vom 15. August 1946.
  28. ↑ Stefan Hördler: Ordnung und Inferno. Das KZ-System im letzten Kriegsjahr. Göttingen 2015, S. 165, 171 f.
  29. ↑ Inside the Nazi death camp for Women: Injected with petrol, infected with syphilis and raped by their liberators, the shocking fate of prisoners at Ravensbruck. In: Daily Mail. 10. Januar 2015.
  30. ↑ Christiane Baltes: Schweden und die Befreiung skandinavischer KZ-Insassen aus Deutschland. „Bernadotte-Aktion“ und United Nations Relief and Rehability Administration (UNRRA). (PDF; 17 kB). Humboldt-Universität zu Berlin, Nordeuropa-Institut, 8. Dezember 2005.
  31. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 26.
  32. ↑ Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück: Gedenkbuch für die Opfer des Konzentrationslagers Ravensbrück 1939-1945. Metropol Verlag 2005, ISBN 978-3-936411-75-1. S. 14
  33. ↑ Mahn- und Gedenkstätte Ravensbrück: Gedenkbuch für die Opfer des Konzentrationslagers Ravensbrück 1939-1945. Metropol Verlag 2005, ISBN 978-3-936411-75-1.
  34. ↑ Internationales Ravensbrück-Komitee, 2015. április 5.
  35. ↑ Catherine Dior: Die heroische Geschichte der Lieblingsschwester von Christian Dior - WELT, 2022. június 7.
  36. ↑ 42. Grimme-Preis 2006 - Preisentscheidungen.
  37. ↑ Plewe/Köhler 1997, S. 17–32.
  38. ↑ Bärbel Schmidt: Geschichte und Symbolik der gestreiften KZ-Häftlingskleidung. Oldenburg 2000, S. 102 ff., uni-oldenburg.de (PDF; 1,8 MB)
  39. ↑ Jan Erik Schulte: Zwangsarbeit und Vernichtung: Das Wirtschaftsimperium der SS. Oswald Pohl und das SS-Wirtschafts-Verwaltungshauptamt 1933–1945. Paderborn 2001, S. 131 ff.
  40. ↑ Frauen-KZ Ravensbrück 1945, S. 21 f.; Franz 1946, S. 21; Lundholm 1988, S. 124 f. u. 142.
  41. ↑ Kató Gyulai: Zwei Schwestern. Geschichte einer Deportation. Hrsg. Linde Apel, Constanze Jaiser. Berlin 2001, S. 35.
  42. ↑ ZStLud., Frauenkonzentrationslager 1972, S. 97.
  43. ↑ PRO WO 235/309, Deposition von Treite vom 14. August 1946.
  44. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 199.
  45. ↑ Sven Felix Kellerhoff: Frauen schlossen sich im KZ zu Familien zusammen. Die Welt|Welt Online, 23. April 2013.
  46. ↑ Sablon:Literatur
  47. ↑ Eva Oswalt papers: Cookbook (Item 2008.86.1_001_011_0001 bis 2008.86.1_001_011_0149), interaktive Suche (angol nyelven). United States Holocaust Memorial Museum, 2008
  48. ↑ US Holocaust Memorial Museum
  49. ↑ Stefan Hördler: Ordnung und Inferno. Das KZ-System im letzten Kriegsjahr. Göttingen 2015, S. 165.
  50. ↑ a b Eva Storrer: „Ich bin unschuldig“ – Aufseherinnen im KZ Ravensbrück. NDR 1 Radio MV ungekürzte Fassung (PDF; 149 kB) Abgerufen am 5. Februar 2014.
  51. ↑ Johannes Schwartz: „Weibliche Angelegenheiten“. Handlungsräume von KZ-Aufseherinnen in Ravensbrück und Neubrandenburg. Hamburg 2018, S. 100f.
  52. ↑ a b Angelika Ebbinghaus (Hrsg.): Die Ärztin Herta Oberheuser. In: Opfer und Täterinnen. Frauenbiographien des NS. Nördlingen 1987, S. 253.
  53. ↑ Claudia Taake: Angeklagt: SS-Frauen vor Gericht. BIS Verlag, Oldenburg 1999, ISBN 3-8142-0640-1, S. 95, uni-oldenburg.de (PDF; 476 kB).
  54. ↑ a b Iris-Maria Hix: Von der Fortpflanzung zur Vernichtungsauslese. In: Annette Kuhn: Frauenleben im NS-Alltag. Bonn 1999, S. 276.
  55. ↑ zitiert bei: Alexander Mitscherlich, Fred Mielke: Medizin ohne Menschlichkeit: Dokumente des Nürnberger Ärzteprozesses. Frankfurt am Main 2004, S. 205.
  56. ↑ Nürnberger Dokumente No. 862, in Teilen zitiert bei: Ernst Klee: Auschwitz, die NS-Medizin und ihre Opfer. Frankfurt am Main 1997, S. 156.
  57. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 117.
  58. ↑ Über menschliches Maß. 1979, S. 34.
  59. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 28.
  60. ↑ Rothmaler 1993, S. 143.
  61. ↑ BA Dahlwitz-Hoppegarten ZM 1640 A2, S. 283 f.
  62. ↑ BA Dahlwitz-Hoppegarten ZM 1640 A2, S. 276–278 (Aussage Mlada Tauferova).
  63. ↑ Aus dem Ravensbrück-Prozess. In: Vespignani 1976, S. 118, zitiert nach: SS im Einsatz. 1957, S. 364; Vgl. Lorska 1987, S. 209 f.
  64. ↑ Bruha 1984, S. 119.
  65. ↑ Silke Schäfer: Zum Selbstverständnis von Frauen im Konzentrationslager. Das Lager Ravensbrück. Berlin 2002, S. 115.
  66. ↑ Sehn 1959, S. 26.
  67. ↑ Till Bastian: Furchtbare Ärzte. Medizinische Verbrechen im Dritten Reich. Nürnberg 1995, S. 86.
  68. ↑ Stanislaw Kłodziński: Sterilisation und Kastration durch Röntgenstrahlen im Auschwitz-Lager. Verbrechen des Horst Schumann. In: Internationales Auschwitz-Komitee, Hg., Unmenschliche Medizin. Anthologie, Band 1, Teil 2, Warschau 1969.
  69. ↑ Thomas Schilter: Psychiatrieverbrechen im Dritten Reich. Die Karriere Horst Schumanns. In: Internationale Zeitschrift für Geschichte und Ethik der Naturwissenschaften, Technik und Medizin. Heft 1, 1998.
  70. ↑ Angelika Ebbinghaus (Hrsg.): Opfer und Täterinnen – Frauenbiographien des NS. Nördlingen 1987.
  71. ↑ Angelika Ebbinghaus (Hrsg.): Opfer und Täterinnen – Frauenbiographien des NS. Nördlingen 1987, S. 252.
  72. ↑ PRO WO 235/531, Aussage von Dr. Zofia Maczka vom 16. April 1946; die Aussage von Dr. Z. Maczka auch in: Mitscherlich/Mielke 1989, S. 154; Versuchsoperationen 1960, S. 19.
  73. ↑ Strebel 1998, S. 161.
  74. ↑ Póltawska 1993, S. 101.
  75. ↑ Póltawska 1993, S. 104.
  76. ↑ Versuchsoperationen. 1960, S. 53. Über menschliches Maß. 1970, S. 23.
  77. ↑ Bruha 1984, S. 110.
  78. ↑ Iris-Maria Hix: Von der Fortpflanzung zur Vernichtungsauslese. In: Annette Kuhn: Frauenleben im NS-Alltag. Bonn 1999, S. 277.
  79. ↑ Claudia Taake: Angeklagt: SS-Frauen vor Gericht. BIS Verlag, Oldenburg 1999, ISBN 3-8142-0640-1, S. 94, uni-oldenburg.de (PDF; 476 kB).
  80. ↑ Angelika Ebbinghaus (Hrsg.): Opfer und Täterinnen – Frauenbiographien des NS. Nördlingen 1987.
  81. ↑ Marion Kaufmann: Zwei Fälle in Ravensbrück: Neue Prozesse gegen KZ-Aufseher möglich. pnn.de, 2022. május 6.
  82. ↑ Nationale Mahn- und Gedenkstätte (1959 - 1992) | Mahn und Gedenkstätte Ravensbrück
  83. ↑ a b c d IRK: Die Geschichte der Rose von Ravensbrück
  84. ↑ Le Maitron: Dictionnaire Biographique du Mouvement Ouvrier et Mouvement Social – DUDACH Marcelle, Aimée, épouse JEANNIN puis épouse ROSET
  85. ↑ Zu Kriloff siehe den Artikel in der französischsprachigen Wikipedia: fr:Michel Kriloff
  86. ↑ In der französischsprachigen Wikipedia gibt es einen eigenen Artikel über sie: fr:Résurrection (rose)
  87. ↑ a b Mahn‑ und Gedenkstätte Ravensbrück: Die Rosen von Ravensbrück
  88. ↑ „...Je suis "Résurection" // Et tout au long des ans // Tout au long des saisons // Je resterai le témoin de vie // Qui protégera de la barbarie // Tous les enfants du monde // Même lorsque je serai devenu églantine // Illuminant tous les chemins...“. Zitiert nach: Les monuments aux morts: Toulon
  89. ↑ Rezension auf hsozkult.de

Gradzahl-Fehler: NS: Nincs szám EW: keine Zahl Sablon:Navigationsleiste KZ-Stammlager

Sablon:Normdaten

Sablon:SORTIERUNG:Kz Ravensbruck Ravensbruck Kategorie:Frauen im Nationalsozialismus Kategorie:Baudenkmal in Fürstenberg/Havel Kategorie:Bauwerk in Fürstenberg/Havel Kategorie:Folter Ravensbruck

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Szerkesztő:Hollófernyiges/próbalap2&oldid=27699957”