Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2019-32-1
A weimari köztársaság (németül: Weimarer Republik) a Német Császárság államrendszerét az első világháború után, az 1918–19-es németországi forradalom során, 1918. november 9-én felváltó köztársasági időszak 1919–1933 közti szakaszának (történészek által utólag adott) elnevezése. Nevét az 1919. augusztus 11-én Weimarban elfogadott polgári demokratikus, parlamenti képviseletet előíró, szövetségi köztársaság alkotmány alapján kapta. A hivatalos államnév továbbra is Német Birodalom (Deutsches Reich) volt.
Az 1919-es januári választások alapján Weimarba összehívott nemzetgyűlés Friedrich Ebertet, a legerősebb párt, a Németország Szociáldemokrata Pártja (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – SPD) vezetőjét megválasztotta köztársasági elnöknek, Philipp Scheidemann (SPD) vezetésével koalíciós kormányt alakított, megszövegezte az ún. weimari alkotmányt, melyet 1919. augusztus 11-én fogadtak el. Ez hiányosságai ellenére a korabeli Európa egyik legdemokratikusabb alkotmánya volt, mely széleskörű polgári szabadságjogokat biztosított. A köztársaság stabilizálása éveket vett igénybe. Megdöntésére számos bal- és jobboldali próbálkozás történt, így a Bajor Tanácsköztársaság (1919), a Ruhr-felkelés (1920), a Kapp-puccs (1920) és a müncheni sörpuccs (1923). Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés nagyarányú területvesztéssel és rendkívül súlyos jóvátételi törlesztéssel büntette Németországot. A gazdaság az összeomlás szélén állt, az infláció elszabadult. A német járadékmárka bevezetése és a Dawes-terv rendezte a jóvátétel ügyét és az amerikai hitelek elindították a gazdasági fejlődést, mely néhány év alatt a világ legnagyobb termelékenység-növekedését produkálta. A rapallói egyezmény (1922) a nemzetközi elszigeteltségből való kitörést, a locarnói egyezmény (1925) a határok garantálását jelentette. 1926-ban Németországot felvették a Nemzetek Szövetségébe. Az 1925-ben elhunyt Friedrich Ebert köztársasági elnököt Paul von Hindenburg követte.
1928-ban a két legnagyobb szavazóbázissal rendelkező polgári párt, a Német Nemzeti Néppárt (DNVP) és a Centrumpárt vezetésében jobbratolódás következett be. 1929-től, a nagy gazdasági világválság nyomán magasba szökött a munkanélküliség. Megnőtt Adolf Hitler Nemzetiszocialista Német Munkáspártjának (NSDAP) támogatottsága. Az 1932-es választásokon az NSDAP lett a legerősebb párt. A köztársaság kormányzása csak az alkotmány rendkívüli jogköröket biztosító 48. törvénycikkének egyre gyakoribb alkalmazásával volt lehetséges. A hatalmi küzdelmek során 1933. január 30-án Hindenburg elnök Hitlert bízta meg kormányalakítással, aki rövid idő alatt felszámolta a köztársaság demokratikus törvényeit, intézményeit, kiépítette a totális nemzetiszocialista diktatúrát, az úgynevezett Harmadik Birodalmat. A weimari alkotmányt formálisan soha nem vonták vissza, de a nemzetiszocialista többségű törvényhozás már tevékenysége legelején jelentéktelenné tette.