Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2015-41-2
A római pápák listája, más szóval a római katolikus egyházfők történeti sora az 1. Szent Péter apostoltól a 266. Ferenc pápáig kivételesen fontos helyet tölt be a római katolikus egyház szervezetében és történetében. A pápa, azaz Róma püspöke az egész katolikus egyház legfőbb pásztora, akinek hatalma a hit, erkölcs és engedelmesség ügyeiben és az egyház kormányzásában teljes, legfelsőbb és egyetemes.
A pápa vagy Róma püspöke már a korai kereszténységben is kitüntetett szerepet játszott. A Római Birodalom hanyatlása idején a pápák voltak Róma város vezetői. Az 5–8. század között a pápák a keletrómai császárok befolyása alatt álltak, a császár jelölte ki őket. A 9–11. század között a német-római császárok befolyása alá kerültek. 1054-ben a keleti keresztények (görögkeleti egyház) elszakadtak a nyugati egyháztól. 1059-től a német-római császár már nem szólhatott bele a pápaválasztásba, de a pápáknak még a 12. században is harcolniuk kellett a császár befolyása ellen.
A 13. században volt csúcsán a pápák világi hatalma, ami a központosított rendi monarchiák (majd a nemzeti abszolutizmusok) kialakulásával és a reformációval egyre csökkent. (Ezzel párhuzamosan viszont a pápák növelték a római katolikus egyházon belüli hatalmukat, amely törekvések csúcspontja a pápai tévedhetetlenség 1870-ben elfogadott dogmája.) 1309–1377 között a pápák a hűbérbirtokuknak számító, de a francia király befolyása alatt álló Avignonban székeltek. A Rómába visszatérés (1378) újabb egyházszakadással járt, amit csak 1417-ben, a konstanzi zsinaton sikerült felszámolni. Az olasz nemzetállam kialakulásakor, 1870-ben a pápák elveszítették világi birtokaikat, a Pápai Állam megszűnt, a pápák jogi helyzete tisztázatlanná vált (a pápák önkéntes lateráni fogsága). 1929-ben a lateráni egyezmény rendezte helyzetüket, és megszületett Vatikán Állam.