Sablon:Kezdőlap kiemelt cikkei/2014-26-2
A Bosin-háború (戊辰戦争, ぼしんせんそう; Bosin szenszó; Hepburn: Boshin sensō, ’a jang föld sárkány évének háborúja’) Japánban vívott polgárháború a 19. század második felében, 1868 és 1869 között, a Tokugava-sógunátus és a császári hatalom visszaállításáért küzdő erők között.
A háború eredete a nemesség és a fiatal szamurájok körében terjedő elégedetlenség, Japán kényszerű megnyitása és a bakumacu elleni tiltakozás, amely fegyveres konfliktusba torkollott. Egyes nyugati szamurájok szövetsége, melyben a Csósú, a Szacuma és a Tosza birtok tömörült és udvari tisztségviselők irányításuk alá vonták a császári udvart, és jelentős befolyást értek el a császárnál is. Tokugava Josinobu, a regnáló sógun felismerve a hiábavaló és tarthatatlan helyzetet, lemondott politikai hatalmáról a császár javára. Josinobu azt remélte, hogy ezzel megőrzi a Tokugava-ház helyzetét és lehetőséget teremt a későbbi kormányzatban történő szerepvállalásra.
Azonban a császári erők mozgósítása, az edóbeli fanatikusok erőszakoskodásai, valamint egy császári rendelet, amely felhatalmazta a Szacumákat és a Csósúkat a Tokugavák hatalmának eltörlésére, arra késztette Josinobut, hogy hadjáratot indítson a kiotói császári negyed ellen. A hadihelyzet hamarosan számára kedvezőtlen irányt vett, egy kisebb számú, de modern tűzfegyverekkel felszerelt császári haderő több ütközetben Edo feladására kényszerítette, magát pedig megadta a császári csapatoknak. Azok, akik lojálisak maradtak a Tokugavákhoz, visszahátráltak észak felé Honsúba majd később Hokkaidóra, ahol megalakították az Ezói Köztársaságot. A hakodatei vereséget követően azonban ez a kis erődítmény is elesett, majd a császári hatalom kiterjeszkedett a teljes országra, befejezve ezzel a Meidzsi-restauráció katonai fejezetét.
Körülbelül 120 000 ember került mozgósításra a háború alatt, akik közül mintegy 3500 esett el. A háború végeztével a győztes császárhű erők elvetették kezdeti célkitűzésüket, az európaiak és amerikaiak országból való kiűzését, helyette a modernizálási politika egy változatát folytatták, a korábban nyugati hatalmakkal megkötött egyenlőtlen szerződések újratárgyalását szem előtt tartva. Mivelhogy Szaigó Takamori, a császári politika vezető személyisége továbbra is jelentős befolyást gyakorolt, a Tokugava-lojalisták kegyelmet kaptak, így több korábbi sógunpárti vezető is befolyásos pozícióhoz jutott az új kormányzatban.
A háború végével nem múlt el nyomtalanul a nemesi elégedetlenkedés. A következő évtizedben, az 1870-es években öt jelentősebb felkelés tört ki – 1874-ben a szagai felkelés, 1876-ban a Sinpúren-, az azuki és a hagi felkelés, 1877-ben pedig a szacumai felkelés –, de végül mindet leverték a modernebb császári csapatok.