Ugrás a tartalomhoz

Ramlai csata (1101)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk az 1101-ben lezajlott első ramlai csatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Ramlai csata (egyértelműsítő lap).
Első ramlai csata
Konfliktuskeresztes háborúk
Időpont1101. szeptember 7.
HelyszínRamla (ma: Izrael)
Eredménykeresztes győzelem
Szemben álló felek
 Jeruzsálemi Királyság Fátimida Kalifátus
Parancsnokok
I. Balduin jeruzsálemi királyal-Kavvászí †
Szemben álló erők
260 lovag
900 gyalogos		11 000 lovas
21 000 gyalogos
Veszteségek
80 lovag
nagyszámú gyalogos		5000 fő
é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″31.924794°N 34.872708°EKoordináták: é. sz. 31° 55′ 29″, k. h. 34° 52′ 22″31.924794°N 34.872708°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Első ramlai csata témájú médiaállományokat.

Az első ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom között 1101. szeptember 7-én, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek győzelmével ért véget. A csatára az első keresztes hadjárat utáni egyiptomi választámadások keretében került sor. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomié al-Kavvászí volt.

Előzményei

[szerkesztés]

Az első keresztes hadjárat eredményeként létrejött Jeruzsálemi Királyság megerősítése érdekében 1101 tavaszán I. Balduin jeruzsálemi király megkezdte a part menti kikötővárosok elfoglalását: előbb Arszúf, majd Caesarea városát vette ostrom alá. A jeruzsálemi hadsereg lekötöttségét kihasználva al-Afdal Sáhansáh, a fátimida kalifák vezíre támadást intézett a keresztes királyság ellen, hogy visszaszerezze az első keresztes háborúban elfoglalt palesztinai területeket.[1] A fátimida had felállítása körülbelül két hónapot vett igénybe.[2] Parancsnokának neve többféleképp szerepel a muszlim forrásokban: Ibn al-Kalániszí damaszkuszi krónikájában al-Kavámiszí (’katasztrofális’) és a jelentés nélküli al-Avvaszí, Ibn al-Aszírnál és al-Makrízinél az ajjúbida időkben az elsőrangú lovaskatonákra használt al-Tavásí (’az eunuch’), Ibn Mujasszarnál pedig Szád al-Daula al-Kavvászí (’az íjász’).[2] Ezek közül Michael Brett történész az al-Kavvászít valószínűsíti a helyes változatként.[3] Az egyiptomi hadsereg március végén, április elején kezdett gyülekezni, és május közepén érte el a muszlim kézen lévő Aszkalont, majd innen Ramláig nyomult előre.[4][5] Ramla stratégiailag kiemelt területen, a Jeruzsálemet Aszkalonnal, illetőleg a keresztesek egyik legfontosabb kikötőjével, Jaffával összekötő úton feküdt.[6]

Az egyiptomiak közeledtére I. Balduin király és csapatai még időben átvonultak Ramlába, de túl kevesen voltak ahhoz, hogy csapást mérjenek az ellenségre.[5] Ezért megerősítették a ramlai erődítményt, majd főhadiszállásukat Jaffában ütötték fel, és ott állomásoztak a másik fél sakkban tartására. Az egyiptomiak kénytelenek voltak visszahúzódni Aszkalonba az utánpótlás bevárására, de a vesztegelés és az elmaradt hadizsákmány okán az irreguláris egységek némelyike – például a beduinok – otthagyták a fátimida tábort.[5] Június 17-én a jeruzsálemi sereg is feloszlott, mert szükség volt az emberre az újonnan meghódított városok megerősítéséhez, illetve a galileai különítményeket nem lehetett nélkülözni a keleti határ védelmében.[7] Augusztus végén egy elfogott levélből kiderült a jeruzsálemiek számára, hogy megérkezett az egyiptomi erősítés, és a muszlimok támadásra készülnek.[4] A Jeruzsálemben tartózkodó I. Balduin augusztus 25. körül összehívta a hadsereget, és a királyi udvarral együtt Jaffába vonult. A király fel volt készülve arra, hogy vereséget szenved: erre utal a királyi udvar költözése mellett az is, hogy a települést a lehetőségekhez képest mérten felkészítették arra, hogy menedékül szolgálhasson, ha a kereszteseknek ide kellene visszavonulnia. A város kikötői mivolta azt is lehetővé tette, hogy végszükség esetén a keresztesek Európába vagy az északi keresztes államokba meneküljenek a tengeren.[8]

Al-Kavvászí szeptember 4-én indította meg seregét Ramla külvárosa felé. A méretes had lassan haladt, vélhetően nehéz ostromgépeket is szállítottak a Jaffa és Jeruzsálem elleni támadáshoz.[2] A két nappal későbbi, szeptember 6-ai jeruzsálemi haditanács úgy határozott, hogy elébe mennek az egyiptomi támadásnak, és rajtaütnek a szaracénokon.[9]

Haderő

[szerkesztés]

Korabeli források szerint a jeruzsálemi had kétszázhatvan lovagot és kilencszáz gyalogost számlált; mindannyian jól fegyverzett és kiképzett katonák,[4] bár a kétszázhatvan lovag között többen voltak olyanok, akiket a király közvetlenül indulás előtt ütött lovaggá, a lovasság számát növelendő.[10] Foucher de Chartres, a jeruzsálemi király káplánja és krónikása, aki maga is részt vett a csatában, annyit jegyez meg a keresztesek hadrendjével kapcsolatosan, hogy a sereget hat egységre (acies) osztották;[11] és ugyanennyi egységről tud a század második felében élt Türoszi Vilmos is.[12] Aacheni Albert, aki szemtanú keresztény zarándokok elbeszéléséből szerezte információit,[13] és aki körülbelül hasonló méretűre teszi a jeruzsálemi hadat (háromszáz lovas és ezer gyalogos), ezzel szemben öt kontingensről ír, s mindegyiknek meg is nevezi vezetőjét: az első egységet egy Bervold nevű lovag, a másodikat Geldemar Carpenel keresztes lovag, a harmadikat Hugó galileai herceg, a negyedik és ötödik szakaszt pedig maga a király irányította.[14][15]

Az egyiptomiak létszámát Foucher de Chartres és Türoszi Vilmos[12] is harminckétezer főre becsülte: krónikájuk szerint tizenegyezer lovas és huszonegyezer gyalogos állt hadrendben, többségük azonban frissen besorozott újonc, fegyverzetük pedig nem kielégítő.[4] Noha a krónikákra jellemző a számok eltúlzása, Foucher de Chartres adatai ez esetben pontosnak tűnnek.[16] Hasonló a nagyságrend Nogent-i Guibertnél is: 9000 milites és 20 000 fő gyalogság.[17] Más keresztény források ennél nagyobb és valószerűtlenebb számokat közölnek 40 000 és 200 000 fő között. A muszlim források, gyaníthatóan a vereséget szégyellve, hallgatnak a Fátimidák haderejéről.[8]

A csata

[szerkesztés]

A jeruzsálemiek szeptember 7-én hajnalban kezdték meg a hadműveletet: kivonultak Ramlából és lecsaptak az egyiptomiakra. I. Balduin tudatosan választotta meg a helyszínt: megvárta, amíg az ellenség eléri a Ramla és Aszkalon közötti síkságot, mert a frank lovasroham ezen a terepen volt a leghatékonyabb.[18] Az ütközet előtt az uralkodó rövid beszédben lelkesítette a katonákat – szavait azzal zárta, hogy fanyar humorral emlékeztette őket: ha elfutni támadna kedvük, Franciaország nagyon messze van.[11] A csatába magukkal vitték a királyság egyik legszentebb ereklyéjét, a Szent Keresztet.[19]

A jeruzsálemi hadsereg osztagai nem támadtak egyszerre, egyesült erővel.[20] Foucher de Chartres elbeszélésében „seregünk, szám szerint nagyon kevés ugyan, hat egységre osztva, »Isten segéljen!« csatakiáltással rontott az ellenség megszámlálhatatlan légióira, akár madarászok a madárrajra. […] Máris visszaszorították és legyűrték két arcvonalunkat; de ezt látván a király előresietett a nehéz helyzetben lévők megsegítésére.”[11] Aacheni Albert részletesebben számol be a csata elejéről: a támadást Bervold első csapata vezette, de az osztagot legyűrték az egyiptomiak, vezetőjét megölték, és hasonló sorsa jutott a csapat segítségére siető második keresztes egység is. A harmadikként érkező galileai egység súlyos veszteségeket szenvedett, ezért az őket irányító Hugó galileai herceg a menekülés mellett döntött. Megmaradt katonáival Jaffa felé futott, az egyiptomiak balszárnyával a nyomában. A frankok első három lovassági rohama azért végződhetett kudarccal, mert a szaracénok akkora létszámfölényben voltak, hogy gyorsan felülkerekedtek a roham okozta sokkon, és a hátsó sorokból pótolták az elesetteket.[21] I. Balduin király egészen eddig nem avatkozott a harcokba, de a galileaiak megfutamodására negyven-ötven lovagja[22] élén lerohanta az ellenséget.[23]

A király támadása váratlanul érte az egyiptomiakat, akik eddigre biztosnak hitték győzelmüket. A rohamban ráadásul elesett az egyiptomi parancsnok is.[24] A megzavarodott egyiptomi sereg középrésze rövid küzdelem után menekülőre fogta a dolgot, s csakhamar a jobbszárny is követte őket. I. Balduin király megtiltotta embereinek, hogy megálljanak fosztogatni, helyette Aszkalonig üldözte a menekülőket. Mivel a lovagság nagy része elesett, az üldözésben feltehetően a könnyűlovasság és lóra kapott katonák vettek részt, a gyalogság pedig a csatatéren maradt.[24] Este a keresztesek visszatértek Aszkalon alól az egyiptomiak elhagyott táborába összeszedni a zsákmányt, és a csatatéren töltötték az éjszakát.[4][25] Másnap, Kisboldogasszony napjának reggelén a király sátrában gyűltek össze az ünnepi misére, majd a liturgia után visszaindultak Jaffába.[26]

Foucher de Chartres és Türoszi Vilmos ötezer főre becsüli az elesett muszlim katonák számát;[27][25] a halottak között volt al-Kavvászí parancsnok is.[9][28] René Grousset az egyiptomiak „tétlen” természetével, míg Steven Runciman a kiképzetlenséggel és a könnyű, a keresztes nehézlovasság ellen nem hatékony fegyverzettel magyarázza a számbeli fölénnyel bíró egyiptomiak vereségét. Mindketten hozzáteszik, hogy az egyiptomiak nem tudták megfelelően kiaknázni a tartalékaikat.[29] William Hamblin ezzel szemben az egyiptomiak motivációjának hiányában és a nem megfelelő vezetésben látja a vereség okát.[29]

A keresztesek veszteségével kapcsolatban Foucher de Chartres nyolcvan lovag és nagyszámú gyalogos eleséséről ír.[27] Türoszi Vilmos a megölt lovagok számát hetvenben adja meg: „amikor számba vették a mieinket [a hadsereget], azt találták, hogy hetven lovag és ennél jóval több gyalogos hiányzik, de [az elesett gyalogosok] pontos száma nem ismeretes.”[25]

Következményei

[szerkesztés]

A menekülő Hugó galileai herceg és az őt üldöző egyiptomi balszárny azzal a hírrel érkezett Jaffába, hogy a keresztesek elvesztették a csatát. A városban tartózkodó udvar ebből arra következtetett, hogy a király is elesett, ezért Arda jeruzsálemi királyné Tankréd antiochiai régenshez küldetett segítségért.[30] Az egyiptomi balszárny – melynek Foucher de Chartres szerint nem volt kétsége afelől, hogy az ütközet a kezdetének megfelelően alakult, azaz a fátimidák diadalmaskodtak – abban reménykedett, hogy fenyegetésükre Jaffa megadja magát, de minthogy erre nem került sor, másnap reggel visszaindultak vagy Aszkalonba,[31] vagy csatlakozni az általuk az ütközet nyertesének vélt egyiptomi főhadtesthez.[32] A jeruzsálemi király ekkorra megérkezett győztes serege élén Jaffa alá,[33] és szétkergette a körülbelül ötszáz főt számláló[34] egyiptomi balszárnyat, mely eleinte a sajátjainak hitte a kereszteseket, ezért gyanútlanul közeledett feléjük.[30] A Gesta Francorum Iherusalem expugnantium szerint a frankok szándékosan vezették félre a szaracénokat azzal, hogy az elesett egyiptomiak felszerelését öltötték magukra.[35]

Aacheni Albert megemlékezik az egyiptomiaktól szerzett gazdag zsákmányról, melynek tizedét Jeruzsálembe visszatérvén I. Balduin az ottani ispotálynak és a szegényeknek adományozta,[36] illetve szétosztotta a katonák között.[25] Tankréd antiochiai régenst küldönc útján értesítették a fordulatról.[37]

A súlyos veszteségeket szenvedő, de hatalmas tartalékokkal rendelkező Egyiptom támadásait csak rövid időre akasztotta meg az első ramlai csatában elszenvedett vereség: a következő év májusában újabb hadjáratot indítottak Jeruzsálem ellen. Ennek részeként ugyancsak Ramla mellett került sor összecsapásra.

A damaszkuszi Ibn al-Kalániszí krónikájában gunyorosan „Katasztrofális tábornoknak” (al-Kavámiszí) nevezte a fátimida parancsnokot, nemcsak az ütközet kimenetele, hanem a parancsnok halálának körülményei miatt is: tudomása szerint úgy halt meg, hogy lova felbukott a frankok rohama közben.[38] Leesését a lóról más muszlim történetírók is feljegyezték. A keresztény források – többek között a szemtanú Foucher de Chartres és a szemtanúk beszámolójából dolgozó Aacheni Albert is – arról írnak, hogy I. Balduin király döfte át lándzsájával a jeruzsálemiek rohama során.[24][39]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Mulinder, Alec: Ramla, First Battle of (1101). In The Crusades: An Encyclopedia. Szerk. Alan V. Murray. Kalifornia, Santa Barbara: ABC-CLIO, Inc. 2006. 1005. o. ISBN 1-57607-862-0  
  2. ↑ a b c Tibble 2018  239. oldal
  3. ↑ Brett 2019  210. oldal
  4. ↑ a b c d e Runciman 1999  338. oldal
  5. ↑ a b c Tibble 2018  237. oldal
  6. ↑ Brett 1995  17. oldal
  7. ↑ Tibble 2018  237–38. oldal
  8. ↑ a b Tibble 2018  238. oldal
  9. ↑ a b Pörtner 1985  246. oldal
  10. ↑ Oman 1898  290. oldal; de Chartres 1969  156. oldal
  11. ↑ a b c de Chartres 1969  158. oldal
  12. ↑ a b Türoszi 1943  439 oldal.
  13. ↑ Smail 1995  166–167. oldal
  14. ↑ Verbruggen 1997  10. oldal
  15. ↑ Aacheni 2007  577. oldal
  16. ↑ de Chartres 1969  156. oldal, 8. lábjegyzet
  17. ↑ Morton 2020  54. oldal
  18. ↑ Morton 2020  59. oldal
  19. ↑ de Chartres 1969  157. oldal  Aacheni Albert a Szent Kereszt jelenlétének tulajdonította a győzelmet. Aacheni 2007  581. oldal
  20. ↑ Smail 1995  175. oldal
  21. ↑ Tibble 2018  240. oldal
  22. ↑ Oman 1898  291. oldal
  23. ↑ Runciman 1999  338–339. oldal
  24. ↑ a b c Tibble 2018  241. oldal
  25. ↑ a b c d Türoszi 1943 440. oldal
  26. ↑ de Chartres 1969  160. oldal
  27. ↑ a b de Chartres 1969  159. oldal
  28. ↑  A muszlim források ellentmondásosak sorsával kapcsolatban: Ibn al-Kalániszí és Ibn Mujasszar szerint meghalt a csatában, al-Makrízi szerint viszont életben maradt. Lásd bővebben Brett 2019  212. oldal
  29. ↑ a b Brett 2019  208. oldal
  30. ↑ a b Türoszi 1943  441. oldal
  31. ↑ de Chartres 1969  160–61. oldal
  32. ↑ Smail 1995  176. oldal
  33. ↑ Runciman 1999  339. oldal
  34. ↑ Verbruggen 1997  11. oldal
  35. ↑ de Chartres 1969  161. oldal, 2. lábjegyzet
  36. ↑ Aacheni 2007  585. oldal
  37. ↑ Türoszi 1943  442. oldal
  38. ↑ Tibble 2018  211. oldal
  39. ↑ Aacheni 2007  581. oldal

Források

[szerkesztés]
  • ↑ Aacheni 2007: Aacheni Albert: Historia Ierosolimitana: History of the Journey to Jerusalem. Ford. és szerk. Susan B. Edgington. Oxford: Clarendon Press. 2007. = Oxford Medieval Texts, ISBN 9780199204861  
  • ↑ Brett 2019: Brett, Michael: The Battles of Ramla (1099–1105). In The Fatimids and Egypt. Szerk. Michael Brett. Abingdon, Oxon és New York: Routledge. 2019. 207–228. o. ISBN 9781032092577   Eredeti kiadás: Brett, Michael: The Battles of Ramla (1099–1105). In Egypt and Syria in the Fatimid, Ayyubid and Mamluk Eras. Szerk. Urbain Vermeulen és Daniel De Smet. Leuven: Peeters Publishers. 1995. 17–39. o. = Orientalia Lovaniensia analecta, 73. ISBN 90-6831-683-4  
  • ↑ de Chartres 1969: Foucher de Chartres: A History of the Expedition to Jerusalem, 1095–1127. Ford. Frances Rita Ryan. Knoxville: The University of Tennessee Press. 1969. ISBN 9780870490972  
  • ↑ Morton 2020: Morton, Nicholas: The Crusader States and their Neighbours: A Military History, 1099–1187. Oxford: Oxford University Press. 2020. ISBN 9780198824541  
  • ↑ Oman 1898: Oman, Charles William Chadwick: A history of the art of war: The Middle Ages from the fourth to the fourteenth century. London: Methuen & Co. 1898.  
  • ↑ Pörtner 1985: Pörtner, Rudolf: A Szent Sír hadművelet. A keresztes hadjáratok a legendákban és a valóságban (1095–1187). Ford. Mészáros Klára. Budapest: Európa Könyvkiadó. 1985. ISBN 9630734885  
  • ↑ Runciman 1999: Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Szerk. Veszprémy László, ford. Bánki Vera és Nagy Mónika Zsuzsanna. Budapest: Osiris Kiadó. 1999. ISBN 963-379-448-X  
  • ↑ Smail 1995: Smail, R. C: Crusading Warfare 1097–1193. 2. kiadás. Cambridge és New York: Cambridge University Press. 1995. = Cambridge Studies in Medieval Life and Thought: New Series, 3. ISBN 0 521 48029 9  
  • ↑ Tibble 2018: Tibble, Steve: The Crusader Armies: 1099–1187. New Haven: Yale University Press. 2018. ISBN 9780300253221  
  • ↑ Türoszi 1943: Türoszi Vilmos: A History of Deeds Done Beyond the Sea. I. kötet. Ford. Emily Atwater Babcock és A. C. Krey. New York: Columbia University Press. 1943. = Records of civilization, sources and studies, 35.  
  • ↑ Verbruggen 1997: Verbruggen, J. F: The Art of Warfare in Western Europe During the Middle Ages: From the Eighth Century to 1340. illusztrált, újranyomás, átdolgozott. Woodbridge, Suffolk: Boydell & Brewer. 1997. = Warfare in history: Boydell Press, ISBN 0 85115 570 7  

További információk

[szerkesztés]

A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ramlai_csata_(1101)&oldid=27380057”