Portál:Buddhizmus/Kiemelt szócikk/6

Indiából kikerülve a buddhizmus a kereskedelmi útvonalak mentén, az azokon közlekedő karavánok és hittérítő szerzetesek segítségével haladt területről területre. Az útvonalak közül a legjelentősebben a selyemút mentén terjedt a buddhizmus. Így érkezett legelőször Kína területére is, a Han-dinasztia idején az 1-2. században. Ebből az időből valók a Kína területén tevékenykedő buddhista szerzetesek (mind külföldi) első fordításai, feltehetően a Kusán Birodalom Tarim-medencébe való benyomulásának és a gréko-buddhizmus terjedésének következtében.

A közép-ázsiai és kínai buddhizmus közvetlen kapcsolata folytatódott a 3-7. századokban, egészen a Tang időszakig. A 4. századtól Fa-hszien (395–414), majd később Hszüan-cang (629–644) kínai buddhista szerzetesek észak-indiai zarándoklatai által lehetőség nyílt az eredeti források tanulmányozására is. Ebben az időszakban az India észak részét Kínával összekötő szárazföldi útvonalak többsége a buddhista Kusán, majd a Heftalita Birodalom fennhatósága alá tartoztak. Ezekben az évszázadokban az indiai buddhizmus és a nyugati hatások (gréko-buddhizmus) kereszteződésével számos iskola jött létre Közép-Ázsiában és Kínában. Később a 7. században elérte Kínát az "ezoterikus buddhizmus" (vadzsrajána) indiai formája. A 8. században kialakult a vadzsrajána ágból a tibeti buddhizmus is. Azonban onnantól kezdve, hogy a muszlimok meghódították Transzoxániát és a 740-es években létrejött az Ujgur Birodalom, a buddhizmus terjedése a selyemúton egyre kevésbé volt számottevő.

A hinduizmus feltámadásának és a muszlim terjeszkedésnek köszönhetően ekkor már Indiában is hanyatlásnak indult a buddhizmus. A Tang-dinasztia időszaka utáni kínai buddhizmus elnyomás alá került a 9. században viszont még nem alakultak ki a koreai és japán hagyományok.