Orlando lovag

Orlando lovag (Orlando paladino)
opera
Eredeti nyelv	olasz
Zene	Joseph Haydn
Szövegkönyv	Nunziano Porta
Főbb bemutatók	1782. december 6.
A Wikimédia Commons tartalmaz Orlando lovag témájú médiaállományokat.

Az Orlando lovag Joseph Haydn 1782. december 6-án bemutatott háromfelvonásos operája, a szerző egyik legnagyobb sikere a műfajban.

Az opera története

Ludovico Ariosto Orlando furioso című eposza kedvelt operatéma volt a 17–18. században. Vivaldi és Händel két operát is írt a mű nyomán, de Lully vagy Domenico Scarlatti is színpadra alkalmazta Orlando lovag történetét. 1777-ben Bécsben mutattak be Orlando paladino címen egy zenés színpadi művet. A darab szövegkönyvét később nyomtatásban is megjelentették, de se a librettóíró, se a zeneszerző neve nem maradt fent. Az mindenesetre bizonyos, hogy ezt az operát tervezték bemutatni az Esterházy-udvarban az 1780-as évek elején, amikor híre ment, hogy az orosz nagyherceg és felesége hivatalos látogatást fog tenni Bécsben. Pompakedvelő Miklós bízott abban, hogy a hercegi pár, útban a császárváros felé, megtiszteli az Esterházy-kastélyt is. Ezért utasítást adott Haydnnak, hogy Nunziato Porta színházigazgatóval közösen írjanak egy új operát.

Végül a hercegi pár nem látogatott el Eszterházára, így a darab bemutatójára végül Esterházy Miklós neve napján került sor, 1782-ben. Az opera nagy sikert aratott, a librettó kiadott példányait hamar elkapkodták, maga a mű pedig két évig maradt műsoron a hercegi udvarban. 1783-ban még tizenhárom alkalommal, 1784-ben pedig további hét este játszották. Ezután német nyelven bemutatták Pozsonyban is (az Endrődy család operatársulatának jóvoltából). A librettót Franz Xaver Girzick fordította németre. Ez a német nyelvű változat jutott el 1792-ben Pestre is. Ezután több német városban is játszották a darabot (Drezda, Mannheim, Frankfurt, Köln, Nürnberg, Berlin, Lipcse, Hannover, München.) 1793-ban Grazban, 1813-ban pedig Szentpéterváron is bemutatták.

Ezután közel kétszáz évnek kellett eltelnie, mire újra felfedezték a darabot. Fennmaradt a mű autográf partitúrája, de az máig tisztázatlan körülmények között kettévált. Az első két felvonást a British Museumban, míg a harmadik felvonást Berlinben őrzik. A második felvonásból azonban hiányzik két részlet (egy ária és egy recitativo). A kutatók többsége ma úgy gondolja, hogy ezeket a részleteket Haydn Londonban kölcsönadta Vicente Martín y Soler spanyol zeneszerzőnek, aki azokat beépítette akkoriban komponált operájába. Ez magyarázatot adna arra is, hogyan került a partitúra egyik fele Angliába. A partitúrát azonban könnyen ki lehetett egészíteni a mű betanulására készített, az egyes szólamokat és a generál basszust (ami a zenekari kíséret hangnemét rögzítette) tartalmazó kottapéldányok alapján, amelyeket ma az Országos Széchényi Könyvtárban őriznek Budapesten.

Az opera szereplői

Szereplő	Hangfekvés
Angelica, Cathay királynője	koloratúrszoprán
Eurilla, pásztorlány	szoprán
Alcina, varázslónő	mezzoszoprán
Medoro, mór harcos, Angelica szerelmese	tenor
Rodomonte, Barbaria királya	bariton
Pasquale, Orlando apródja	tenor
Caronte, az alvilág hajósa	basszus
Licone, pásztor	tenor

Az opera cselekménye

I. felvonás

Orlando szerelmével üldözi Angelicát, aki Medorót szereti. A nőnek és szerelmesének menekülnie kell Orlando egyre erőszakosabb udvarlása elől. Angelica végül Alcina segítségét kéri, aki Rodomonte személyében védelmezőt állít melléjük. Orlando eszét veszti a szerelemi vágytól, és a visszautasítás miatt bosszúvágytól hajtva egyre csak üldözi Angelicát. Rodomonte viszont őt veszi üldözőbe: mindenáron párbajra akarja hívni. De először csak annak szolgájával, Pasqualéval találja magát szemben. Rodomonte már éppen lecsapni készül, amikor megjelenik Eurilla, aki felhívja rá a figyelmét, hogy Orlando is a közelben tartózkodik. Rodomonte elsiet, a pásztorlányka és az apród pedig egymásba szeretnek. Pasquale végül úgy dönt, hogy elege van gazdája vándor életmódjából: otthagyja urát és családot alapít. Közben Rodomonte rátalál Orlandóra. A két lovag vívni kezd, Rodomonte a viadal során megbotlik, Orlando már éppen lesújtani készül rá, amikor hirtelen Alcina jelenik meg. A varázslónő ketrecet varázsol az őrjöngő lovag köré.

II. felvonás

Miután Orlando kiszabadult fogságából, útja egy erdőn vezet keresztül. Itt akad megint össze Rodomontéval. Már majdnem ismét összecsap a két lovag, amikor Eurilla tűnik fel, aki közli Orlandóval, hogy a szerelmesek egérutat nyertek. A lovag ezért otthagyja ellenfelét, és sietve Angelica és Medoro nyomába ered. Közben egy vihar következtében a szerelmesek elsodródtak egymástól. Medoro egy kietlen tengerparton ébred, míg Angelica egy sziklás vidéken készül a mélybe vetni magát, mert halottnak véli kedvesét. A szikláról leugró királynőt azonban Alcina egyenesen szerelme karjába röpíti. A boldog egymásra találást Orlando szakítja félbe, de Alcina ismét közbelép: két szörnyet varázsol a lovag elé. Amíg Orlando azokkal küzd, a szerelmesek odébbállnak, és Alcina barlangjában találnak menedéket. Ide érkezik Pasquale és Eurilla is. Orlando azonban csakhamar ismét megjelenik, nem kis bosszúságot okozva Alcinának, aki kősziklává változtatja a lovagot. A szerelmesek azonban nem szeretnék, hogy ilyen súlyos büntetéssel sújtsa Orlandót, aki végül visszakapja emberi alakját.

III. felvonás

A szerelmesek és Alcina végül úgy döntenek, hogy feledést hozó italt itatnak Orlandóval. A varázslónő el is csalja a lovagot az Alvilág kapujához, és Caronte segítségével eléri, hogy igyon a Léthé vizéből. Orlando így örökre elfelejti Alcinát, Angelicaát, Medorót és Rodomontét. A szerelmesek végre felszabadultan ölelhetik át egymást.

Hangfelvételek

Angelica – Arleen Auger, Eurilla – Elly Ameling, Alcina – Gwendolyn Killebrew, Orlando – George Shirley, Medoro – Claes Håkan Ahnsjö, Pasquale – Domenico Trimarchi, Rodomonte – Benjamin Luxon. Közreműködik: a Lausenne-i Kamarazenekar, vezényel: Doráti Antal. A felvétel helye és ideje: Epalindes (Svájc), Grande de Salle, 1977. A kiadás éve: 1991. Philips, 432 434-2, 3 CD ADD Stereo

Források

• Winkler Gábor: Barangolás az operák világában II. Tudomány, Budapest, 2005, 877–881. old.