Nagy-Libanon

	Nagy-Libanon (1920–1926)
	Libanoni Köztársaság (1926–1943) République Libanaise الجمهورية اللبنانية
; Nagy-Libanon zászlaja	; Nagy-Libanon címere
	Nagy-Libanon térképe
Fővárosa	Beirut
Hivatalos nyelv	Arab
Beszélt nyelvek	Arab Francia Angol Örmény
Elődállamok	Francia gyarmatok
Utódállamok	Libanon
	Népesség
Népszámlálás szerint	ismeretlen
Vallások	Kereszténység Iszlám
	A Wikimédia Commons tartalmaz Nagy-Libanon (1920–1926) témájú médiaállományokat.

A Nagy-Libanon Állam (arabul: دولة لبنان الكبير, átírva: Dawlat Lubnān al-Kabīr; franciául: État du Grand Liban),

közismert nevén Francia-Libanon, 1920. szeptember 1-jén kikiáltott állam volt, amely 1926 májusában felvette a Libanoni Köztársaság (arabul: الجمهورية اللبنانية, átírva: al-Jumhūrīyah al-Lubnānīyah; franciául: République libanaise) nevet, és a modern Libanon elődjének tekinthető.

Az állam kikiáltására 1920. szeptember 1-jén került sor az augusztus 31-i, 318-as rendelet értelmében, amely a Nemzetek Szövetségének mandátuma alatt jött létre a Szíria és Libanon mandátum feltételeinek tervezete alapján, melyet 1923-ban ratifikáltak. Az Oszmán Birodalom formális felosztását követően, a Sévres-i békeszerződés értelmében, a Közel-Kelet négy területe ideiglenes nemzetközi felügyelet alá került: Palesztina és Irak a brit, míg Szíria és Libanon a francia mandátum része lett.

A Nagy-Libanon államot Gouraud tábornok hirdette ki jelenlegi határaival, amelyet a libanoni lakosság többsége, vallási hovatartozástól függetlenül, támogatott, Bejrútot pedig fővárosává választották. Az új terület számára egy olyan zászlót alkottak, amely egyesítette a francia trikolórt a libanoni cédrus szimbólumával.

Háttér

Név és koncepció

A „Nagy-Libanon” kifejezés arra utal, hogy a Libanoni-hegy Mutasarrifátusának területe közel a duplájára nőtt azáltal, hogy magában foglalta az Oszmán Birodalom egykori Tripoli és Szidón körzeteit, valamint a Bekaa-völgyet. A Mutasarrifátus 1861-ben jött létre az európai hatalmak közbenjárásával, hogy a Règlement Organique nevű szabályozás értelmében védelmet biztosítson a helyi keresztény lakosságnak. A „Le Grand Liban” francia kifejezést először Bulus Nujaym és Albert Naccache libanoni bölcsek használták a párizsi békekonferenciát megelőzően, 1919-ben.

Nujaym „La question du Liban” című, 1908-ban megjelent, 550 oldalas elemzése alapján építette fel elképzelését, amely a Nagy-Libanon létrehozásának fő érvanyagává vált. Művében azt állította, hogy Libanon határainak jelentős kiterjesztése gazdasági sikerességéhez elengedhetetlen. Nujaym által javasolt határok a „Liban de la grande époque” nevet kapták, és az 1860–1864 közötti francia expedíció térképére alapozódtak. Ezt a térképet gyakran idézik mint olyan modern térképet, amely „nem csupán rögzítette a nemzet határait, hanem előrevetítette annak létrejöttét”.

A párizsi békekonferencia

Lásd még: Elias Peter Hoayek § Béke Kongresszus Versailles-ban

október 27-én Elias Peter Hoayek maronita pátriárka vezette libanoni delegáció benyújtotta a libanoni törekvéseket összefoglaló memorandumát a párizsi békekonferencián. Ebben a dokumentumban jelentős területi kiterjesztést javasoltak a Libanoni-hegy Mutasarrifátusa számára, azzal érvelve, hogy a kiegészítendő területek természetes részét képezik Libanonnak, még akkor is, ha egy ilyen kibővített államban a keresztény közösség nem alkotna egyértelmű többséget.

A Bekaa és Akkar mezőgazdasági területeinek bekebelezése iránti igényt részben az egzisztenciális félelmek ösztönözték, miután a nagy éhínség során a Libanoni-hegy Mutasarrifátusának lakosságának közel fele elhunyt. A maronita egyház és a világi vezetők olyan állam létrehozását szorgalmazták, amely jobban képes gondoskodni lakosairól.

A Mutasarrifátushoz csatolni kívánt területek közé tartoztak a tengerparti városok – Bejrút, Tripoli, Szidón és Türosz – és a hozzájuk tartozó hátországok, amelyek mind a Bejrút Vilajethez tartoztak, valamint négy kaza a Szíriai Vilajetből: Baalbek, Bekaa, Rashaya és Hasbaya.

A második világháború és későbbi történelem

Szíria–Libanon hadjárat

Fő szócikk: Szíria–Libanon hadjárat

A második világháború idején, amikor 1940-ben a Vichy-kormány átvette a francia területek irányítását, Henri Fernand Dentz tábornokot nevezték ki Libanon főkormányzójának. Ez a fordulópont Émile Eddé libanoni elnök 1941. április 4-i lemondásához vezetett. Öt nappal később Dentz Alfred Naqqache-t nevezte ki elnöknek, akinek hivatali ideje mindössze három hónapig tartott. A Vichy-hatóságok lehetőséget biztosítottak a náci Németország számára, hogy repülőgépeket és utánpótlást szállítson Szírián keresztül Irakba, ahol ezeket a brit erők elleni harcokban használták. Nagy-Britannia attól tartott, hogy a náci Németország teljes ellenőrzést szerezhet Libanon és Szíria felett, így hadseregét a területre küldte.

A harcok lezárása után Charles de Gaulle tábornok Libanonba látogatott. A Libanonon belüli és kívüli politikai nyomások hatására de Gaulle úgy döntött, hogy elismeri Libanon függetlenségét. Georges Catroux tábornok 1941. november 26-án bejelentette, hogy Libanon a Szabad Franciaország kormánya alatt független állammá válik.

A Levantei válság és függetlenség

Fő szócikk: Levantei válság

1943-ban választásokat tartottak Libanonban, és november 8-án az új libanoni kormány egyoldalúan felmondta a francia mandátumot. Válaszul a francia hatóságok bebörtönözték az új kormány tagjait. A libanoni nacionalisták ideiglenes kormányt hirdettek ki, valamint még a brit diplomácia is beavatkozott érdekükben. A jelentős brit nyomás és a libanoni nacionalisták tiltakozása hatására a franciák végül, 1943. november 22-én, szabadon engedték a kormányzati tisztviselőket, és elismerték Libanon függetlenségét.

Októberben a nemzetközi közösség is elismerte Libanon függetlenségét, és Libanon Szíriával együtt az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) alapító tagjává vált. 1945. december 19-én aláírták az angol–francia megállapodást, amely szerint a brit csapatokat Szíriából, a francia csapatokat pedig Libanonból 1946 elejére kivonják.

Kormányzás

Az első libanoni alkotmány 1926. május 23-án lépett hatályba, és azóta többször módosították. A francia Harmadik Köztársaság alkotmányát mintázva, kétkamarás parlamentet hozott létre, amely képviselőházból és szenátusból állt (bár a szenátust később eltörölték). Az alkotmány értelmében a köztársasági elnököt a képviselőház hat évre választja meg, és csak újabb hat év elteltével lehetett ismét jelölni. A képviselőket felekezeti arányok alapján választották meg.

Ebben az időszakban szokásként alakult ki, hogy a főbb politikai és közigazgatási tisztségeket a népesség felekezeti arányainak megfelelően töltötték be. Ennek értelmében az elnök maronita keresztény, a miniszterelnök szunnita muszlim, a képviselőház elnöke pedig síita muszlim volt. A kormányban mindig helyet kapott egy görög ortodox és egy drúz képviselő is. Ez a rendszer növelte a felekezeti feszültséget, mivel túlzott hatalmat adott a maronita elnök kezébe, például ő nevezhette ki a miniszterelnököt, ami akadályozta a libanoni nemzeti identitás kialakulását.

Elméletileg a törvényhozás feladatát a képviselőház látta el, ám a gyakorlatban a törvényjavaslatokat a végrehajtó hatalom készítette, majd a képviselőház elé terjesztette, amely szinte kivétel nélkül elfogadta azokat. Az alkotmány szerint a francia főkormányzó továbbra is megőrizte a legfőbb hatalmat, ami kezdetben ellenállást váltott ki a libanoni nacionalisták körében. Ennek ellenére három nappal az alkotmány elfogadása után Charles Debbas görög ortodox politikust választották meg Libanon első elnökévé.

Debbas elnöki ciklusának végén, 1932-ben, Bishara al-Khuri és Émile Eddé indult az elnöki tisztségért, ami megosztotta a képviselőházat. A patthelyzet feloldására néhány képviselő kompromisszumos jelöltként Muhammad al-Jisrt, Tripoli muszlim vezetőjét és a Miniszterek Tanácsának elnökét javasolta. Henri Ponsot francia főkormányzó azonban 1932. május 9-én felfüggesztette az alkotmányt és meghosszabbította Debbas mandátumát, így megakadályozta, hogy muszlim elnököt válasszanak. A Ponsot iránti elégedetlenség hatására a francia hatóságok új főkormányzót, Damien de Martelt nevezték ki, aki 1934. január 30-án Habib Pacha Es-Saadot választotta elnöknek egy évre (amelyet később további egy évvel meghosszabbítottak).

1936 január 30-án Émile Eddét választották elnökké, aki részben helyreállította az 1926-os alkotmányt, és képviselőházi választásokat tartott. Az alkotmányt azonban ismét felfüggesztette a francia főkormányzó 1939 szeptemberében, a második világháború kitörésekor.

A Levante főkormányzói

Fő szócikk: Levante főkormányzója

A Levante főkormányzója, aki 1941-től Szíria és Libanon általános megbízottjaként szerepelt, a francia mandátum alá tartozó Szíria és Libanon legmagasabb rangú képviselője volt. Székhelye Libanonban, Bejrútban, a Pine Rezidenciában volt, amely ma a francia nagykövet hivatalos rezidenciája Libanonban. Az első főkormányzó Henri Gouraud volt. Jean Chiappe kinevezése 1940. november 24-én történt volna, de gépét az olasz légierő tévedésből lelőtte a Spartivento-foki csata során, így ő és a repülőgép személyzete életét vesztette. A főkormányzói pozíciót utoljára Étienne Paul-Émile-Marie Beynet töltötte be, akinek hivatali ideje 1944. január 23-tól 1946. szeptember 1-jéig tartott, öt hónappal a francia csapatok libanoni kivonása után.

Oktatás

A francia mandátum idején a francia kultúra és a francia nyelv előtérbe került az oktatásban, bár az angol is elterjedt a felsőoktatásban. Az oktatás fő intézményei külföldi missziós iskolák voltak, amelyek magasabb színvonalú oktatást nyújtottak, mint az oszmán időszak alatt, mivel államilag működtetett oktatási rendszer nem létezett.

Demográfia

Nagy-Libanon területén az első és egyetlen hivatalos vallási népszámlálást 1932-ben végezték el, amelynek eredménye szerint a lakosság nagyjából egyenlő arányban oszlott meg a muszlimok és keresztények között. A legnagyobb felekezetek a maronita kereszténység, a szunnita iszlám és a síita iszlám voltak.

Keresztények

Felekezet	Népesség	Arány (%)
Maronita	226 378	28,8
Görög ortodox	76 522	9,7
Melkita katolikus	46 000	5,9
Egyéb	53 463	6,8
Összesen	402 363	51,2

Muszlimok

Felekezet	Népesség	Arány (%)
Szunnita	175 925	22,4
Síita	154 208	19,6
Drúz	53 047	6,8
Összesen	383 180	48,8

1932-ben Nagy-Libanon határain belül összesen 785 542 ember élt.

Források

Bibliográfia

Salibi, Kamal (1990). A House of Many Mansions: The History of Lebanon Reconsidered. University of California Press. ISBN 978-0-520-07196-4. (összefoglaló itt)
Harris, William (2012). Lebanon: A History, 600-2011. Oxford University Press. pp. 173–179. ISBN 9780195181111.

Külső hivatkozások

Libanon rövid története (archiválva 2017. április 3.)
Szószedet – Libanon
Libanon modern történelmének mérföldkövei
Library of Congress – Kutatás – Országtanulmányok – Libanon – A francia mandátum