Keménylombú erdő

A keménylombú erdő (Durilignosa) a mediterrán éghajlat zonális növénytársulása. Nevét onnan kapta, hogy jellemző fafajainak levelében sok a szilárdító szövet.

Elterjedése

Az északi, illetve a déli szélesség nagyjából 30°–40° között természetes növénytakaróként a kontinensek nyugati felét és a környező szigeteket borította az ember beavatkozása előtt. Legnagyobb kiterjedését a Földközi-tenger partvidékén érte el. Előfordul még:

Dél-Afrikában a Fokföldön,
Ausztrália déli partjának két szakaszán;
az Amerikai Egyesült Államokban Kalifornia és Dél-Oregon partvidékén, valamint
Chilében az Atacama-sivatagtól délre (átnyúlik Argentínába).

Ezeken a területeken az évi középhőmérséklet közepesen magas, az évi hőingás kicsi. Az éves csapadék 500–1000 mm; ennek nagy része az enyhe téli időszakban esik, a nyarat pedig a közeli sivatagokról érkező, száraz, forró légtömegek uralják.

A növényzet jellemzői

A forró, száraz nyár ellen egyes fásszárúak, mint például az európai olajfa (Olea europaea) fényes vagy erősen szőrös, apró, kemény szklerofil levelekkel védekeznek. Más fajok, mint például a jeneszter (Spartium junceum) főleg a szárukkal asszimilálnak. A fák rügyei alig védettek. Feltűnőek a lágy szárú hemikriptofiton és geofiton évelők, valamint az egynyáriak. Az intenzív növekedés időszaka a tavasz és az ősz. A keménylombú erdők aljnövényzetében sok az örökzöld, szúrós és/vagy illatos levelű cserje.

Az egykori erdőket sokfelé kivágták; felújulásukat pedig megakadályozta a legeltetés (ritkábban a földművelés). Az erodált, elvékonyodott talajtakaró jellemző növényzete a gyakori bozóttüzeket jól tűrő, másodlagos cserjés, a macchia. A szárazabb termőhelyeken ennek döntően tüskés növények uralta, nyíltabb, letörpült változata, a frigana, illetve garrigue nő. E területek jellemző talajtípusa a kevés tápanyagot tartalmazó terra rossa (vörösföld).

A keménylombú erdő rendszerint háromszintes:

lombkoronaszint (10–20 m);
cserjeszint (5–10 m);
gyepszint.

A fák többsége örökzöld; a lombhullató fajok jelentősége alárendelt. A vastag, kemény, bőrszerű leveleket gyakran növényi szőr vagy viaszréteg borítja; gyakran tüskések. A sejtjeikben felhalmozott pentózok (öt szénatomos cukrok) és különleges nyálkaanyagok lehetővé teszik, hogy a felhalmozott vizet akár évekig is megőrizzék.

A Földközi-tenger nyugati medencéje

Jellegzetes erdőalkotó fái:

paratölgy (Quercus suber),
magyaltölgy (Quercus ilex),
nyugati tölgy (Quercus occidentalis),
szelídgesztenye (Castanea sativa),
szamócafa (Arbutus unedo),
törpepálma (Chamaerops humilis),
akácia (Acacia spp.) az Atlasz-hegységben,
atlaszcédrus (Cedrus libani ssp. atlantica) az Atlasz-hegységben,
numídiai jegenyefenyő (Abies numidica) az Atlasz-hegységben,
tengerparti fenyők is:
- mandulafenyő (Pinus pinea);
- parti fenyő (Pinus pinaster),
- aleppóifenyő (Pinus halapensis).

A cserjeszintben:

boróka (Juniperus sp.),
nemes babér (Laurus nobilis),
leander (Nerium oleander),
mirtusz (Myrtus spp.).
örökzöld puszpáng (Buxus sempervirens),
levendula (Lavandula spp.),
rozmaring (Rosmarinus spp.),
zsálya (Salvia spp.),
varjútövis (Rhamnus catharticus)
szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus).

A gyepszint növényei:

kankalin (Primula spp.),
kőtörőfűfélék (Saxifragaceae),
kakukkfű (Thymus spp.),
halfafű (Stipa tenacissima) az Atlasz-hegység déli lejtőin,
mezei tikszem (Anagallis arvensis),
mécsvirág (Melandrium spp.),
gyújtoványfű (Linaria spp.),
csillagfürt (Lupinus spp.),
krizantém (Chrysanthemum spp.),
liliomfélék (Liliaceae),
talajlakó orchideák (Orchidaceae),
ciklámen (Cyclamen spp.),
nőszirom (Iris spp.),
dicktölgy (Possziddisz).

A Földközi-tenger keleti medencéje

Jellegzetes erdőalkotó fái:

keleti platán (Platanus orientalis),
komlógyertyán (Ostrya carpinifolia),
magyaltölgy (Quercus ilex),
bíborgubacstölgy (Quercus coccifera),
keleti aleppófenyő (Pinus brutia)
tengeri fenyő (Pinus pinaster)
kilíkiai jegenyefenyő (Abies cilicica),
ciprus (Cypress spp.),
feketefenyő (Pinus nigra),
libanoni cédrus (Cedrus libani).

A cserjeszintben:

olajfagyal (Phyllirea angustifolia),
pisztácia (Pistacia vera),
nemes babér (Laurus nobilis),
levendula (Lavandula spp.),
rozmaring (Rosmarinus spp.),
zsálya (Salvia spp.),
mirtusz (Myrtus spp.),
jázmin (Jasminum spp.),
krisztustövis (Paliurus spina-christi),
varjútövis (Rhamnus catharticus)
szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus).

Jellemző termesztett növényei:

európai olajfa (Olea europaea),
citrus fajok, (Citrus spp.)
füge (Ficus carica),
pisztácia (Pistacia vera),
bortermő szőlő (Vitis vinifera),
pisztácia (Pistacia spp.).

A gyepszint növényei:

kakastaréj (Pedicularis spp.),
kőtörőfűfélék (Saxifragaceae),
sáfrány (Crocus spp.).
mezei tikszem (Anagallis arvensis),
mécsvirág (Melandrium spp.),
gyújtoványfű (Linaria spp.),
csillagfürt (Lupinus spp.),
krizantém (Chrysanthemum spp.).
liliomfélék (Liliaceae),
talajlakó orchideák (Orchidaceae).
ciklámen (Cyclamen spp.),
nőszirom (Iris spp.),

Kalifornia (chaparral)

Jellegzetes erdőalkotó fái:

óriás tuja (Thuja plicata),
cukorfenyő (Pinus lambertiana),
örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens),
óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum),
nyugati platán (Platanus occidentialis, a folyók mentén);
tölgy (Quercus spp.) örökzöld fajai;
szürkefenyő (Pinus sabiniana).
sárgafenyő (Pinus ponderosa var. ponderosa),
gyantáscédrus (Libocedrus decurrens),
zöld duglász (Pseudotsuga menziesii var. viridis)
madrona (Arbutus menziesii),
fekete tölgy (Quercus kelloggii, lombhullató).

A cserjeszintben jellemző:

medveszőlő (Arctostaphylos spp.),
kaliforniai orgona (Ceanothus spp.),
ernyősbabér (Umbellularia spp.),
kaliforniai vadgesztenye (Aesculus californica),
nyugati júdásfa (Cercis occidentalis).

Chile–Argentína (matorral)

Jellemzően nyitvatermők, főleg:

araukária (Araucaria spp.)

Ausztrália (mallee)

eukaliptusz (Eucalyptus spp.),
- Eucalyptus marginata,
- Eucalyptus diversicolor stb.).
próteafélék (Proteaceae)

Fokföld (fynbosch)

hanga (Erica spp.)
prótea (Protea spp.)

Források

Tuba Zoltán – Szerdahelyi Tibor – Engloner Attila – Nagy János: Botanika III. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007
Kempelen Farkas digitális tankönyvtár 39. Klímaövek
Mediterrán éghajlat jellemzői
Esős telű, szubtrópusi (keménylombú erdők/mediterrán)
Kempelen Farkas digitális tankönyvtár Keménylombú (mediterrán) erdők (11)
Magyar nagylexikon X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 743–744. o. ISBN 963-9257-02-8