Kapp-puccs

Kapp-puccs
Konfliktus	Kapp-puccs
Időpont	1920. március 13.−17. (100 óra)
Eredmény	a puccs összeomlása
Parancsnokok
Walther von Lüttwitz Wolfgang Kapp Hermann Ehrhardt Erich Ludendorff Waldemar Pabst Traugott von Jagow Friedrich Ebert Gustav Bauer Gustav Noske Eugen Schiffer
Beavatkozó
Ország	Weimari köztársaság
A Wikimédia Commons tartalmaz Kapp-puccs témájú médiaállományokat.

A Kapp-puccs, más néven Kapp–Lüttwitz-puccs 1920. március 13-án kezdődött puccskísérlet volt a berlini német kormány ellen. Nevét vezetőiről, Wolfgang Kappról és Walther von Lüttwitzről kapta. Célja az 1918–1919-es német forradalom eredményeinek felszámolása, a weimari köztársaság megdöntése, és egy autokratikus kormány létrehozása volt. A német birodalmi hadsereg, a Reichswehr egyes részei, valamint nacionalista és monarchista csoportok támogatták.

Bár a legitim német kormány kénytelen volt elmenekülni Berlinből, a puccs néhány nap után megbukott, miután a német lakosság nagy része csatlakozott a kormány által meghirdetett általános sztrájkhoz. A legtöbb köztisztviselő megtagadta az együttműködést Kappal és szövetségeseivel. A puccs kudarca ellenére jelentős hatással volt a weimari köztársaságra. Közvetlen előzménye volt a néhány héttel később kezdődött Ruhr-felkelésnek, amelyet a kormány több száz áldozattal járó katonai összecsapásokban vert le, miközben a Kapp-puccs vezetői amnesztiát kaptak. Ezek az események erősen megosztották a német választókat, és az 1920. júniusi Reichstag-választásokon a radikálisabb jobboldali és baloldali pártokra szavaztak.

Előzmények

Kormányplakát a Kapp-puccs ellen 1920. március 13-án

Miután Németország elvesztette az első világháborút (1914–1918), az 1918–1919-es német forradalom megdöntötte a monarchiát. A Német Birodalom megszűnt, és 1919-ben a weimari Nemzetgyűlés létrehozta a demokratikus weimari köztársaságot. A jobboldali nacionalista és katonai körök viszont ellenezték a köztársaságot, és a tőrdöfés-elméletet hirdették. Eszerint Németország azért vesztette el a világháborút, mert a veretlen német hadsereg eredményeit aláásták a monarchiaellenes politikai erők, a háborús hátország "hátbadöfte" a hadsereget.

1919–ben az ún. weimari koalíció alakított kormányt, amely a Szociáldemokrata Pártból (SPD), a Német Demokrata Pártból (DDP, balközép liberálisok) és a Centrumból (konzervatív katolikusok) állt. A legmagasabb tisztségek betöltői: Friedrich Ebert köztársasági elnök, Gustav Bauer kancellár és Gustav Noske védelmi miniszter mind az SPD tagjai voltak. Az alkotmány szerint a fegyveres erők főparancsnoka a köztársasági elnök volt, akit békeidőben a honvédelmi miniszter képviselt. A szárazföldi erők legmagasabb rangú tisztjének pozícióját (németül: Chef der Heeresleitung), 1920 elején Walther Reinhardt tábornok töltötte be.

Bauer kancellár 1919-ben kénytelen volt aláírni a versailles-i békeszerződést, bár nem értett egyet vele. A békeszerződést az I. világháborúban győztes antanthatalmak diktálták. Németországot arra kényszerítették, hogy vállaljon felelősséget a háborúért: területeket veszített, hatalmas jóvátételt kellett fizetnie, és korlátozták a hadserege létszámát. 1919 elején a német reguláris hadsereg, a Reichswehr létszámát 350 000 főre becsülték, és több mint 250 000 főt számláltak a különböző szabadcsapatok (Freikorps), önkéntes félkatonai szervezetek, amelyek nagyrészt a háborúból visszatérő katonákból álltak. 1919-ben a német kormány többször használta a szabadcsapatokat a háború utáni kommunista felkelések leverésére. Az 1920. január 10-én hatályba lépett versailles-i békeszerződés értelmében Németországnak 100 000 főre kellett csökkentenie a szárazföldi hadereje létszámát, amelynek tagjai csak hivatásos katonák lehettek, besorozott katonák nem. A határidőt először 1920. március 31-re tűzték ki, majd később az év végéig meghosszabbították. A szabadcsapatokra a feloszlatás várt. Mivel létrehozásuk oka – a belső elnyomás – a baloldali felkelések leverésével megszűnt, a kormány számára fenyegetést jelentettek. A feloszlatás megakadályozására néhány magas rangú katonai parancsnok már 1919 júliusában tárgyalni kezdett egy puccs lehetőségéről.

A puccs

Előkészületek

Walther von Lüttwitz (középen) és Gustav Noske (jobbra), 1920

Bár a puccsot Wolfgang Kapp 62 éves, nacionalista kelet-porosz köztisztviselőről nevezték el, aki egy ideje puccsot tervezett a köztársaság ellen, a puccsot a hadsereg indította, Kapp csak mellékszerepet játszott. 1920. február 29-én Noske védelmi miniszter elrendelte a két legerősebb szabadcsapat, a Loewenfeld tengerészgyalogos dandár és az Erhardt tengerészgyalogos dandár feloszlatását. Utóbbi létszáma 5-6000 fő volt, és 1920 januárja óta a Berlinhez közeli döberitzi gyakorlótérnél állomásozott. Elit katonai alakulatnak számított, amelyet a császári haditengerészet egykori tisztjeiből és altisztjeiből hoztak létre; később csatlakoztak hozzá azok a szabadcsapatok (Baltikumer), amelyek 1919-ben Lettországban harcoltak a szovjet bolsevikok ellen. Az 1919-es német polgárháború idején a dandárt Münchenben és Berlinben vetették be. Tagjai erőteljesen ellenezték Friedrich Ebert demokratikus kormányát.

Parancsnoka, Hermann Ehrhardt korvettkapitány kijelentette, hogy a dandár megtagadja a feloszlatását. Ehrhardt március 1-jén katonai díszszemlét tartott, amelyre Noskét nem hívta meg. Walther von Lüttwitz tábornok, a Berlinben és Berlin környékén állomásozó reguláris csapatok (Gruppenkommando I) parancsnoka, a hadsereg akkori legmagasabb rangú tábornoka és számos szabadcsapat parancsnoka a díszszemlén azt mondta, hogy "nem fogadja el" egy ilyen fontos katonai alakulat elvesztését. Lüttwitz tisztjei közül többen megdöbbentek a kormány tekintélyének ilyen nyílt elutasításán, és közvetíteni próbáltak, találkozót szerveztek Lüttwitz és a két legnagyobb jobboldali párt vezetői között. Lüttwitz meghallgatta őket, de a hallottak nem tántorították el a cselekvéstől. Noske elvonta a dandárt Lüttwitz parancsnoksága alól, és a haditengerészet vezetése alá rendelte, remélve, hogy ők majd feloszlatják az alakulatot. Lüttwitz figyelmen kívül hagyta a parancsot, de beleegyezett abba, hogy találkozzon Eberttel.

Március 10-én este Lüttwitz munkatársaival Ebert hivatalába ment, ahova Ebert Noskét is elhívta. Lüttwitz a jobboldali pártok követelései alapján és a sajátjait hozzáadva követelte a Nemzetgyűlés azonnali feloszlatását, új országgyűlési választások kiírását, szakértői kormánytagok (Fachminister) kinevezését a külügyi, a gazdasági és a pénzügyi tárca élére; Reinhardt tábornok elbocsátását és saját maga kinevezését a reguláris hadsereg legfelsőbb parancsnokává; valamint a szabadcsapatok feloszlatására vonatkozó parancsok visszavonását. Ebert és Noske elutasította ezeket a követeléseket, és Noske közölte Lüttwitzzel, hogy másnapra várja a lemondását.

Lüttwitz másnap, március 11-én Döberitzbe ment, és megkérdezte Ehrhardtot, hogy kész-e elfoglalni Berlint aznap este. Ehrhardt azt válaszolta, hogy még egy napra van szüksége, de március 13-án reggel már Berlin központjában lehet a csapataival. Lüttwitz kiadta a parancsot, Ehrhardt pedig megkezdte az előkészületeket. Lüttwitz csak ezen a ponton vonta be a Nationale Vereinigung néven ismert csoportot a puccs szervezésébe. A csoport tagja volt Wolfgang Kapp, a Német Nemzetiségi Néppárt (DNVP) tagja, Erich Ludendorff nyugalmazott tábornok, Waldemar Pabst, aki Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg 1919. januári meggyilkolásáért felelős; és Traugott von Jagow, az utolsó berlini rendőrfőnök a régi Birodalomban. Céljuk egy tekintélyelvű rezsim, de nem monarchia létrehozása volt, visszaállítva a Birodalom szövetségi struktúráját. Lüttwitz arra kérte őket, hogy március 13-án álljanak készen a kormányzás átvételére. A csoport nem volt felkészülve erre, de beleegyezett a Lüttwitz által meghatározott menetrendbe. Gyors cselekvésre ösztönözte őket az is, hogy a berlini titkosrendőrség velük rokonszenvező tagjai közölték velük, már elfogatóparancsot adtak ki ellenük.

Lüttwitzet nem bocsátották el, csak felfüggesztették a tisztségéből március 11-én. A kormány védelme érdekében Noske utasította a titkosrendőrség két ezredét és a hadsereg egy ezredét, hogy foglalják el a kormányzati negyed stratégiai pontjait, de kételkedett abban, hogy puccs várható. Az ezredek parancsnokai úgy döntöttek, hogy nem követik a tűzparancsot, és ezt a döntést Hans von Seeckt tábornok (Chef des Truppenamts) is jóváhagyta.

Berlin elfoglalása

Hermann Ehrhardt a puccs alatt

A vérontástól való tartózkodás egyoldalú volt. Március 12-én este Ehrhardt parancsot adott a dandárjának, hogy vonuljon be Berlinbe, "könyörtelenül törjön le minden ellenállást" (jeden Widerstand rücksichtslos zu brechen), és foglalja el a város központját, ahol a kormány épületei találhatók. A dandár katonái horogkeresztekkel a sisakjukon és járműveiken este 10 körül indultak el Berlin felé. Egy órával később a Gruppenkommando tudomást szerzett erről, és értesítette Noskét. Két magasrangú tiszt találkozott Ehrhardttal, és meggyőzték, hogy adjon esélyt a kormánynak a megadásra, mielőtt letartóztatnák őket, feltéve, hogy Lüttwitz minden követelését elfogadják reggel 7 óráig. Mindezt jelentették Noskénak, aki találkozott Eberttel. Ebert hajnali 4 órára kormányülést hívott össze, Noske pedig éjjel 1 órakor a Bendlerblockban lévő hivatalába hívatta a rangidős parancsnokokat.

Noske arra kérte a parancsnokokat, hogy védjék meg a kormányzati épületeket, de ezt elutasították. Két tiszt kivételével megtagadták, hogy tűzharcot vívjanak a lázadó csapatokkal. (A két tiszt egyike Reinhardt tábornok volt.) Néhányan tárgyalásokat javasoltak, mások azt állították, hogy a csapatok megtagadnák a tűzparancsot, megint mások azzal érveltek, hogy a reguláris katonai egységek nem lennének képesek megállítani az elit tengerészgyalogsági dandárt. Seeckt tábornok bajtársiasságról beszélt. Egyes beszámolók szerint azt mondta: "A Miniszter Úr talán azt akarja, hogy a Brandenburgi kapu előtt harcoljanak a csapatok, amelyek nemrég vállvetve harcoltak egy közös ellenség ellen. Ha a Reichswehr a Reichswehrre lőne, a bajtársiasság megszűnne a tisztek között." Mások szerint Seeckt tömörebben fogalmazott: "A Reichswehr nem lő a Reichswehrre!"

Noskét annyira kétségbe ejtette a tisztek parancsmegtagadása, hogy az egyik asszisztensének öngyilkosságról beszélt, majd a hajnali 4-kor kezdődő kormányülésen beszámolt katonai helyzetről. A kancellárián (Reichskanzlei) tartott zűrzavaros kormányülésen a katonailag védtelenül maradt kormány két döntést hozott: elmenekülnek Berlinből és általános sztrájkot hirdetnek. A döntéseket nem egyhangúan hozták. Eugen Schiffer alkancellár és néhány nem SPD-és miniszter nem volt hajlandó elhagyni a várost, hogy tárgyalhasson puccsistákkal. Az általános sztrájkra vonatkozó felhívást pedig csak Ebert és az SPD miniszterei írták alá. Hajnali 6:15-kor a kormányülést megszakították, és elmenekültek a kancelláriáról. Indulásuk után tíz perccel a tengerészgyalogosok elérték a Brandenburgi kaput, ahol csatlakozott a katonákhoz Lüttwitz, Ludendorff, Kapp és követőik. Nem sokkal ezután Kapp emberei behatoltak a kancelláriára , és a Reichswehr egy zászlóaljának támogatásával elfoglalták a kormányzati negyedet.

Kapp kancellárnak (Reichskanzler) nyilvánította magát, és ideiglenes kormányt alakított. A fegyveres erők parancsnoka és egyben a védelmi miniszter Lüttwitz lett. Több ismert konzervatív személyiséget és volt államtitkárt is felkértek a kormányzati pozíciók betöltésére, de a felkéréseket elutasították.

Reakciók

Az Ehrhardt tengerészgyalogos dandár tagjai horogkereszttel a sisakjukon, szórólapokat osztanak március 13-án

A katonaság nem mutatott ellenállást a puccsal szemben. A berlini reguláris csapatok, titkosrendőrség, a haditengerészet, továbbá Kelet-Poroszország, Pomeránia, Brandenburg és Szilézia hadseregparancsnoksága hivatalosan is elfogadta az új védelmi minisztert és az új kancellárt. Adolf von Trotha tengernagy, a haditengerészet parancsnoka nyíltan támogatta a puccsot. Bajorországban a szociáldemokrata kormánya lemondott, miután megtagadta a szükségállapot bevezetését, amit Arnold von Möhl Reichswehr tábornok, Georg Escherich és Gustav Ritter von Kahr, Bajor Néppárthoz kötődő jobboldali politikus követelt. A bajor parlament ezután Kahrt választotta Bajorország miniszterelnökévé. Németország többi részében a katonai körzetek (Wehrkreise) parancsnokai nem nyilatkoztak, hogy támogatják-e Kappot, de többségükben nyíltan szimpatizáltak a puccsistákkal. A bürokrácia felső szintjeit még mindig azok uralták, akik a Birodalom idején érték el magas pozíciójukat, és a legtöbben rokonszenveztek a puccssal, miközben kifelé semlegesnek mutatkoztak és kivártak. A keleti tartományokban a bürokrácia felsorakozott Kapp és Lüttwitz mögé.

Általános sztrájk a puccs ellen

Általános sztrájkra felhívó röplap az SPD nevében

A kormány először Drezdába menekült, és Maercker vezérőrnagytól remélt támogatást, de Berlin arra utasította Maerckert, hogy vegye "védőőrizetbe" a kormány tagjait, ezért tovább menekültek Stuttgartba. Az általános sztrájkra felhívás, amelyet a kormány március 13-én adott ki, óriási egyetértéssel találkozott, a munkásosztály széles tömegei támogatták. A szakszervezetek többsége, amely szimpatizált a szociáldemokraták által vezetett kormánnyal még aznap csatlakozott a sztrájkra felhíváshoz. Szintén március 13-én csatlakozott a Független Szociáldemokrata Párt (USPD) és a Demokrata Párt; egy nappal később pedig a Németországi Kommunista Párt (KPD) is.

Tüntetés Berlinben a puccs ellen. A felirat: "Negyedmillió résztvevő"

A sztrájk Berlinben március 14-én kezdődött, és másnapra az egész országra kiterjedt. Ez volt a legnagyobb sztrájk Németország történetében, 12 millió munkás nem vette fel a munkát. Berlinben leállt a gáz-, a víz- és az áramszolgáltatás. Az ország megbénult.

Összeomlás

Az ország megbénulásával Kapp és Lüttwitz képtelen volt kormányozni. A bürokrácia beosztott dolgozói sztrájkoltak, a katonai egységek csak futárral tudtak kommunikálni. A munkásokat a munka felvételére felszólító kiáltványok, az új választások ígérete, és a sztrájkolók halálbüntetéssel való fenyegetése is eredménytelen maradt, és a puccs március 17-én, négy nappal a kezdete után összeomlott. Kapp március 13-án védőőrizetbe helyezte Schiffer alkancellárt és a porosz tartományi kormány tagjait, de már másnap szabadon engedték őket, és március 15-én megkezdődtek a tárgyalások, amelyeken a demokratikus jobboldal képviselői, Oskar Hergt és Gustav Stresemann is részt vett. A négy nagy jobbközép párt: a Demokrata Párt, a Centrum, a Német Néppárt és a Német Nemzetiségi Néppárt egyetértett abban, hogy a fő fenyegetést most a „bolsevizmus” jelenti, és vissza kell nyerniük a tisztikar együttműködését. Ezért nem Kapp és Lüttwitz megdöntését akarták elérni, hanem azt, hogy önként mondjanak le.

A négy jobbközép párt és a Berlinben maradt szociáldemokraták új választásokat, a kormány átalakítását és amnesztiát ajánlottak a puccs minden résztvevőjének, ha Kapp és Lüttwitz lemond. A puccs vezetői csak Kapp lemondását ajánlották fel, Lüttwitz még egy napig kitartott egy katonai diktatúra vezetőjeként, de parancsnokai nem követték. Schiffer alkancellár, Ebert távollétében, a kormány nevében Seeckt tábornokot nevezze ki a hadsereg élére. Március 18-án Lüttwitz felajánlotta lemondását, amit Schiffer a kormány nevében elfogadott, és egyúttal magas nyugdíjat biztosított neki. Schiffer azt is javasolta, hogy Pabst és Lüttwitz hagyják el az országot, amíg a Nemzetgyűlés nem dönt az amnesztiáról, továbbá hamis útlevelet és pénzt is felajánlott nekik.

Március 18-án Seeckt méltatta az Ehrhardt tengerészgyalogság fegyelmét, másnap pedig írásos ígéretet tett Ehrhardtnak, hogy addig nem tartóztatják le, amíg a dandárt kivezényli Berlinből. A kivonulást civilek tömege zavarta meg, a katonák tüzet nyitottak, tizenkét civil meghalt, harmincan pedig súlyosan megsebesültek. Kapp még két hétig az országban maradt, és csak áprilisban menekült Svédországba. Lüttwitz először Szászországba, majd Magyarországra ment. Ehrhardt Bajorországban bujkált.

Utóhatások

Weimari politika

Layton szerint "a Kapp-puccs összeomlása első ránézésre a weimari köztársaság nagy győzelmének látszik. A válság hat napja alatt a kormány megőrizte a berliniek támogatását, és hatékonyan ellenállt a szélsőjobboldali támadásnak."   Ezzel szemben az 1920. június 6-i országgyűlési választásokon a kormányzó SPD és a Demokrata Párt kevesebb, mint feleannyi szavazatott kapott, mint az 1919. januári választásokon, míg a jobboldali Német Nemzetiségi Néppárt (DNVP) és a baloldali USPD lényegesen több szavazatot.

Ruhr-felkelés

A Kapp-puccs hatása Németország-szerte tartósabb volt, mint Berlinben. A sztrájk több helyen fegyveres ellenállásba fordult. A Kapp-kormányt támogató helyi katonai parancsnokok letartóztatták a sztrájkolókat, ennek a munkások sok helyen ellenálltak. Türingiában és Szászországban a katonaság véres harcokban verte le a munkások ellenállását.

A Ruhr-vidéki munkások a berlini puccs összeomlása után is folytatták az ellenállást. Az 50 000 munkásból álló Vörös Ruhr-hadsereg támadást indított, hogy megdöntse a weimari köztársaságot, és szovjet-típusú tanácsköztársaságot hozzon létre. Március 17-én elfoglalták Dortmundot, március 18-án Hammot és Bochumot, március 19-én pedig Essent. A münsteri katonai körzet helyi parancsnoka visszavonulást rendelt el. Március 22-ére a Ruhr-vidék a munkások katonai ellenőrzése alá került.

A Bauer-vezette legitim kormány március 20-án visszatért Berlinbe, és az általános sztrájk befejezésére szólított fel. A szakszervezetek: az ADGB, az Afa-Bund és a DBB új kormány létrehozását követelték, amelynek tagjait az SPD és az USPD adta volna, Carl Legien vezetésével, de a nemzetgyűlésben a weimari koalíción alapuló új kormány kapott többséget. Kancellárnak Hermann Müllert (SPD) választották. Március 22-én a szakszervezetek is a sztrájk befejezésére szólítottak fel, a kormány pedig tárgyalásokat kezdett a Ruhr-vidéki munkásokkal, akik nem tették le a fegyvert. De a tárgyalások kudarcot vallottak, a Ruhr-vidéki ellenállást pedig a kormány április elején, a reguláris hadsereg és a szabadcsapatok, többek között a puccsban részt vevő Loewenfeld tengerészgyalogos dandár katonáival verte le. Több mint 1000 munkást öltek meg, sokakat kivégeztek. A harcok során a regurális hadsereg és a szabadcsapatok 600 katonája is életét vesztette.

Irodalom

• Dietrich Orlow: Preußen und der Kapp-Putsch. (PDF; 1,9 MB). In: Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 26, 1978, 191–236. oldal (németül)