Kína művészete

A kínai a legrégebbi, máig fennmaradt civilizáció. Mint Kelet-Ázsia legfejlettebb országa, Kína nagy hatással volt szomszédaira is. Az egyedülálló kínai művészet magas technikai szinttel párosult. A kerámiák, bronzok, jáde faragványok, selymek és a lakk műtárgyak művészi színvonala évszázadokig itt volt a világon a legmagasabb. Négy évezreden át folytatódik a kínai művészet fejlődése, de már kezdettől fogva érvényre jutnak az idők folyamán sem változó hagyományok.

Kézművesség

A újkőkorszakban fejlett volt az agyagművesség: vörös, égetett zománccal bevont, geometrikus motívumokkal díszített tárgyak jellemzik. A kultúra központja Honan tartomány volt. A bronz szertartási edény is a neolitikumból származik, alakja a jü formák egyike. Az edény folyadék melegítésére szolgált. Rendkívülien stilizált díszítése a tao-tie (gömbszemű szörny) maszkja.

A Shang-dinasztia (i. e. 17. század – i. e. 15. század) fővárosa, Cseng-csou a bronzművesség magas színvonaláról tanúskodik. A vázák szigorú formái, vésett vagy domborított díszítései, különösen jellegzetes állatmotívumai tao-tie, a dülledt szemű, szarvakat viselő szörny, kultikus rendeltetésről árulkodik. A porcelánhoz hasonló kerámiák, jade- és fehér márványszobrocskák is fontosak.

A Csou-dinasztiában a fémtárgyakon az egymásba fonódó hullámvonal-díszítés dominált, arany és ezüst berakással. Az edényeknek rituális rendeltetésük volt, ünnepélyességet fejeznek ki. Egyszerű és világos felépítés jellemzi őket, felületük sávokra oszlik, függőleges felosztásuk a négy világtájat jelképezi. Kialakulásuk az ábrázoló szimbolika követelményeinek felel meg. Némelyik edényt képírás borítja. Az edény finom fonott mintájából sárkányok rajzolódnak ki. Itt tehát már felbukkannak a kínaiak fejlett motívumai. A bodros felhőhöz hasonló, hosszúfarkú sárkányok eredetileg a víz, később a végtelenség szimbólumai voltak.

A Csin-dinasztia és Han-dinasztia (i. e. 221 – i. sz. 220) idején a lakkfestés is fontos ipari ággá fejlődött. Fejlődésnek indult a selyemszövés, a kerámiatárgyakat mázzal vonták be. Az ötvösművészet és a fémművesség idegen hatásokat mutatott.

A sírszobrokat és a kerámiát gyakran háromszínű mázzal díszítették a Tang-dinasztia (618–907) idején. A porcelán feltalálása (mintegy 1000 évvel Európa előtt) azt jelentette, hogy a kerámiát igen nagyra értékelik külföldön.

A Szung-kori (960–1279) kerámiák mind kivitelezés, mind forma tekintetében igen magas színvonalat értek el.

A Jüan-dinasztiában (1271–1368) a kerámiakészítésben bevezették a máz alatti és máz feletti kék és vörös festést. Kialakult a vörös lakkfaragás.

A Ming-dinasztia idején (1369–1644) a kerámiagyártás hatalmas központjai alakultak ki Csingcsenben, itt készültek a kék-fehér, a zöld-rózsaszín és egyéb kerámiák. A birodalmi márkajeleket ekkor használták először, és ez idő tájt fejlődött ki a sokszínű díszítés is. A színes lakktárgyakat gyöngyházberakással díszítették. Ebből a korból származik a sok rekeszzománc, valamint üveg, jade és elefántcsont miniatűr tárgy.

Építészet

Bővebben: Kínai építészet

Ez a 11. századi pagoda a kínai építészet szép példája

Az ősi kínai épületek túlnyomó többsége a történelem folyamán elpusztult, a történelmi viharok mellett elsősorban a favázas épületeket örökösen fenyegető tűzvészek miatt, de a mágikus és világnézeti-filozófiai alapozású építészeti alapelvek gyakorlatilag változatlanok maradtak hosszú évezredeken keresztül. A szigorúan központosított kínai állam uralkodó ideológiai felfogása teljesen kifejeződött az építészetben: a centrális alaprajz, a patriarchális társadalomnak megfelelő hierarchikus rend, a természettől való függés felismerése meghatározó elemei lettek a kínai építészeti kultúrának. Ennek megfelelően a kínai építészetben ismeretlenek voltak az európai építészettörténetre oly jellemző éles váltások is: a stílusváltozások Kínában alig észrevehetően, bizonyos építőelemek lassú módosulásával történtek.^[1]

A legtöbb kínai épület fából készült, kőlapra, felfelé hajlott szélű cseréptetővel. A tetőt faoszlopok tartották, melyek fadúcokkal kapcsolódtak a mennyezetgerendákhoz. Az épületek gyakran rendeződtek központi udvar köré és igen fontos volt a hely megválasztása. A legtöbb épület egyemeletes, de épültek többemeletes tornyok, pagodák is, melyek jellegzetes darabjai a kínai építészetnek.

A kínai építészet alapeleme mindig az épületcsoport volt, s ez végső soron a paraszti gazdaság alapegységére, a ház és udvar elválaszthatatlan összekapcsolódására vezethető vissza: míg az alapmértékegység a négy oszlop állal bezárt négyszög volt, ezt sokszorozták meg gyakorlatilag minden épületben. A favázas építészetben csak az oszlopoknak és a gerendáknak van lényegi szerkezeti funkciójuk, míg a falaknak csak a térelválasztás a feladatuk: vagyis ez utóbbiak bármilyen vékonyak is lehetnek, nyáridőben akár függönnyel is pótolhatóak. Mindez logikusan összefüggött a természet iránti nyitottsággal és a közösségi ellenőrzés elvével. A kínai ember, különösen a városlakó, gyakorlatilag sohasem lehetett egyedül, sohasem zárkózhatott be „négy fal közé”: építészeti környezete is a központi állami akaratot közvetítette felé, szabványosított szigorúsággal. A tömörfalas építészet másodrendűnek számított, s többnyire a favázasat igyekezett formai elemeivel utánozni: csak ott alkalmazták, ahol a funkció feltétlenül megkövetelte.^[1] A technika paradoxona, hogy elsősorban ezek a másodrendűnek szánt, az építészeti gondolkodást kevéssé kifejező építmények maradtak meg az utókorra: a hidak, a kapuk, s nem utolsósorban a falak, köztük ama nevezetes Nagy Fal.^[1]

A Csou-dinasztia kultúrájában az építészet hozott újat: megjelent a tekintélyes tetőszerkezet és a tartóoszlop. A császári épületek elrendezése az uralkodó szertartásrendjét követte, ahogyan húsz évszázaddal később a Ming dinasztia építményei a pekingi Tiltott városban.

A Csin-dinasztiában indult a kínai nagy fal építése.

Senhszi mai fővárosa, Hszian többször volt császárváros, így például Cangan néven, a Tang-dinasztia idején. A Tangok építették 625-ben azt a kolostoregyüttest, amely a Jóakarat templomából és a több ízben restaurált Nagy Vadlibák Tornyából állt.

Szobrászat

A sírokhoz vezető utakat mitikus alakok kőszobrai szegélyezték. Hszianban, a Csin-dinasztia fővárosában sok ezer életnagyságú agyagkatona és ló szobrát ásták ki. A nevük Cseréphadsereg, az első császár, Csin Si Huang-ti (i. e. 259-210) sírjából, ez volt a császár túlvilági hadserege.

A Csin- és Han dinasztiák idején szolgákat ábrázoló kerámia sírszobrok készítése lépett az addigi emberáldozatok helyébe. A santungi reliefek sírok díszítésére szolgáltak, olyan laposak, hogy egyes alakoknak csak a sziluettje látszik. Egyébként a kínai mesterek nagyszerű megfigyelőképességéről és a sajátos ábrázolásmód kialakításáról tanúskodnak. Vágtató lovasokat, sétakocsikázást, császári fogadásokat ábrázolnak, alázatosan hajlongó udvari személyekkel.

A repülő ló szoborból rendkívüli dinamizmus árad. Ahhoz a bronzból készült, katonai alakulatként elrendezett lovassági egységhez tartozik, amely 220 más tárggyal a keleti Han-dinasztia (i. sz. 23–220) egyik tábornokának sírjából került elő. Az 1. században számtalan kő, márvány és aranyozott Buddha-szobor készült.

A Tang-dinasztia a kínai művészet virágkora, rengeteg buddhista szobrot készítettek.

Kalligráfia, festészet

Bővebben: kínai kalligráfia és kínai festészet

A kínaiak számára a kalligráfia és a fFestőművészet a legfontosabb művészeti ágak közé tartozott. Eszközei az ecset, a tus, a tusdörzsölőkő és a papír. Gyakran festettek hosszú tekercsre, vagy vízszintesen függő faliképre.

A Han-dinasztia idején a festészet szimbolikától mentesen örökítette meg az embert, a tájnak másodlagos szerepet szánt. A 4. századtól általánossá vált a kalligrafikus stílus: Ku Kaj-cse kalligráfiái harmonikusan illeszkednek a rajzos kompozícióba.

Az alakos festészet elérte a csúcspontját a Tang-dinasztia idején, kialakult a tájképfestés. Vang Vej rendszerbe foglalja a tájkép elemeit, neki tulajdonították az egyszínű tusfestmény találmányát, és őt tekinti példaképének minden kínai művelt festő. Vízfestészet lett a kedvelt műfaj, a taoista misztika és a buddhizmus a tájfestést jobban kedvelte, mint az emberábrázolásokat.

A Szung-dinasztia alatt a kalligráfia individuálisabb lett. Az e korból származó tájképek csúcsos hegyeket és megcsavarodott törzsű fákat ábrázolnak, a köd a távolság érzetét kelti. Az alakok apróvá zsugorodnak, hogy az ember viszonylagos lényegtelenségét jelezzék. A csan-buddhista festészetet vad, impresszionista jellegű ecsetvonásaival különösen Japánban kedvelték.

A mongol Jüan-dinasztia idején néhány festő visszatért az ősi stílushoz. Néhány Csing-kori (1664–1911) művész újraértelmezte a Szung- és Jüan-kori tájképeket. A festészetben egyre inkább jelentkezett az ember, kedvelt lett a virág és állatábrázolás is.

Az egyszínű kínai tájkép rendeltetése egyrészt az, hogy visszaadja a természet harmóniáját, másrészt, hogy valamilyen szellemi mondanivalót, lelkiállapotot jelenítsen meg. Három alapvető eleme az ég, a föld és a víz.

Kínai kalligráfia és festészet Magyarországon a Kínai Kulturális és Művészeti Központ ShuFa és Festészet Tagozatán, Lu YuHua művésznő csendes útmutatásaival ismerhető meg és gyakorolható.

Ősi kínai művészetek

Eurázsia legrégebbi folyamatosan létező állama Kína. Formálódó államukról a kínaiak saját hagyománya mintegy 4500 évnyi időre tekint vissza. Ilyen hosszú időt talán csak a sztyeppei népek közös emlékezete őriz. S mert Kína mindenkori északi határa mentén kapcsolatban állott a sztyeppei népekkel sok közös műveltségi elem gazdagítja kölcsönösen mindkét nagy közösség hagyományát. A sztyeppe felől érkező népek mindig tudtak újdonsággal szolgálni a letelepedett kínai világnak és a kínaiak mindig tudták új ismeretekkel vagy termékekkel gazdagítani a lovasnépeket. Mindkét nagy műveltségi terület sajátosan, a tájjal szoros kapcsolatban formálódott. A műveltség, az életmód a sztyeppén az állatállomány őrzése, fejlesztése, a vele való együttmozgás során lett sajátos és vívmányai is ebből az életmódból fakadtak. Az egyre összetettebbé szerveződő nagy birodalom pedig a letelepült, növénytermelő falusi életmód sajátos eredményeit halmozta föl. A lovasnépek tették csúcstechnológiává a lószerszámot a fékkel (zabla), a nyereggel és a kengyellel. Könnyűlovas harcmodoruk is, fegyverzetük is a maga nemében páratlan volt mindvégig. Kína tőlük tanulta el a harci művészeteknek ezt a csoportját. Kína a letelepült népek hatalmas és szervezett munkaerejét először védekezésre fordította, megépítette a kínai nagy falat, de később az eltanult harci művészetekkel győzte le vagy űzte el támadóit. Békében a kereskedelemben cserélték ki termékeiket s a tízezrével piacra vitt sztyeppei lovakért a kínaiak selyemvégek ezreit adták át a hunoknak, később a türköknek. A harccal és kereskedéssel összekapcsolt két világbirodalom a művészetek területén is megtermékenyítette egymást. A lovasnépek művészete és a kínai művészet gazdagon átrétegezett világ.

Csin Si Huang-ti császár államszervező küzdelmei

Ha ma a kínai művészetet említjük, először mindenkinek a Csin (Qin)-dinasztiát megalapító Csin Si Huang-ti (Qin Shi Huangdi 秦始皇帝) kínai császár cseréphadserege jut az eszébe. Kína élete évezredeken át két nagy folyó mentén szerveződött. Északon a Sárga-folyó, délen a Jangce tájain találjuk az ősi Kína királyságait, melyeket időről időre egy egy nagy erejű uralkodó egyesített. Csin Si Huang-ti kínai császár cseréphadserege is egy ilyen nagy országegyesítő császár síremlékében maradt fenn. Ez a császár a Kr. e. 3. században élt és országának központja Senhszi-tartományban volt, nem messzire a mai Hsziantól, a Wei-folyó völgyében. A Kr. sz. előtti évezredben két fontos csomópont játszotta a főváros szerepét északon. Mindkettő a Huang-ho nagy kanyarja (Ordosz) szomszédságában található. A nyugati főváros Chang'an (長安) (a modern kori Xi'an) volt, a Wei folyó (渭河) völgyében (s még néhány korábbi főváros is ennek közelében volt), a keleti pedig Lojang (Louyang, 洛阳), a Luo folyó partján. Az észak-kínai világ számunkra azért különösen fontos tája Eurázsiának, mert az a művészeti hagyomány, amely az eurázsiai hunok (krónikáink szerint a mi testvér-népünk) hagyatéka, egykor ezeken a tájakon fejlődött ki. A bronz üstök, a részleges lovastemetkezési sírok, a gazdag sztyeppei állatstílus művészete a hunok ordoszi országától egészen a Kárpát-medencéig nyúlik és átfedi a honfoglaló magyarok lovastemetkezési tájait a Kaukázus-Volga-Ural-Ob-Irtis vidéktől hazánkig (Érdy, 2000). A szkíta-hun állatművészet még tágasabban fogja át Eurázsiát.

Kína történeti hagyománya a Kr. e. 3. évezred közepéig nyúlik vissza. Az első név szerint is említett uralkodó Huang Ti. A név jelentése: Sárga Császár és Kr. e. 2698-táján uralkodott a hagyományok szerint. Az ősi dinasztiák közül az első a Hszia dinasztia (Xia dinasztia, 夏朝), 2205-től, amit a Sang dinasztia (Shang dinasztia, 商朝) követ 1700-tól. Ez utóbbi idején lesz főváros Anjang (Anyang, az egykori Yin, 殷墟) Honan tartományban. Itt találtak ősi fejedelmi sírokat, s bennük ú.n. jóslócsontokat, melyekre a dinasztia 17 királyának nevét vésték föl. Sima Qian (Sima Qian, 司馬遷), híres kínai történetíró is följegyezte e kor régi királyait híres munkájában, a Változások könyvében (史記), de csak jóval később, a Kr. e. 1. században (a Han korszakban). A következő ősi dinasztia a Csou hercegeké. Ők még a Sang dinasztia idején szervezték Senhszi tartományt. A Csou dinasztia (周朝) uralkodásának elején a főváros ismét nyugatra került a mai X'ian tájára (Hao-ba, 鎬), a Kr. e. 700-as években azonban keletre került ismét, Lojangba. A Csou dinasztia idején élt a legendabeli hun király, Rutihun (Kr. e. 6.-5. szd.), aki a hun államot szervezte és Kína nyugati határát támadta. A hosszú Csou korszakot egy csaknem két évszázados Hadakozó Államok nevű háborús korszak zárja, melynek végén emelkedik föl a Kínát egyesítő Cs'in dinasztia első tagja, Shi Huang-Ti (Qin Shi Huangdi, 秦始皇帝). Ő a fővárost ismét nyugatra vitte, Hszian (Xi'an, 西安) közelébe, az egykori Hszienjangba (Xianyang). Szabványosította az állam fontos szervező eszközeit: a föld tulajdonlási rendszerét, a pénzt, a mértékeket, az írást (még a kocsitengely hosszát és az írás eszközeit is).

A han császárok küzdelmei a hunokkal

Csin Shi Huang-Ti császárnak nagy hun (匈奴) ellenfele volt Touman (頭曼) shanjü, a Hun Birodalom nagykirálya (shanyu, 單于). A hunok korabeli betörései ellen kapcsolta össze az addig már megépült nagy fal szakaszait Csin Shi Huang-Ti. A Nagy Fal mintegy 2200 km hosszan húzódik Kanszu (Gansu, 甘肅), Senhszi (Shaanxi, 陝西), Sanhszi (Shanxi, 山西) és Hopej (Hebei, 河北) tartományokon át egészen a Csendes Óceánig. A Sárga-folyó (Huang-ho) nagy kanyarulatának északi részét (Ordoszt) kívül hagyja, tárgyi jeléül annak, hogy ez a terület akkor a Hun Birodalom része volt. Arról a kínai krónikák is megemlékeznek, hogy a hunok ősi területei a Huang-ho (Huanghe, 黃河, Sárga folyó) nagy kanyarjának vidékén, Ordoszban terültek el, de a korai Hun Birodalom súlypontja az ettől északra eső területeken, a mai Mongólia tájain volt. A Kínától északra elhelyezkedő lovasnépek államai 2000 éven át folyamatos fenyegetést jelentettek a letelepült népeket egyesítő Kínai Birodalomra. A hunok részéről ez a fenyegetés különösen Mao Tun (冒頓) (mongol nyelven Bator, Batur tengriqut), nagykirály uralkodása idején vált olyan erőssé Kína számára, hogy a kormányzat célul tűzte ki a hunok elűzését. Ezt a történelmi léptékű feladatot végezte el a Han-dinasztia (漢朝), mely Kr. e. 202-től Kr. u. 220-ig állt a Kínai Állam élén. Különösen nagy szerepe volt e harcokban Wudi császárnak (Han Wudi 漢武帝). Célja az volt, hogy a hunok egységét, katonai és diplomáciai eszközökkel megossza, s a hunok vagy fogadják el a betelepült népi és tartományi státust, vagy távozzanak az északi határvidékről. A kínai diplomácia egyik fontos fölismerése az volt, hogy ha a hun nagykirályhoz a császár lányai közül küld feleséget, előbb-utóbb folyamatossá teszi a kínai jelenlétet és hagyományt a hun nagykirály udvarában. Huhanye (Huhanxie, 呼韓邪) shanjüt és feleségét ábrázolja az Ősi kínai művészeteket bemutató füzet címlapja is, a bal fejedelmi pár alakjában. Ez a szobor Hohhotban található. A kínaiak a katonai megoldást pedig azzal érték el, hogy a kínai hadvezetés fokozatosan átvette a lovasnomádok hadseregfejlesztési vívmányait: lovasságát versenyképessé tette a hunokkal szemben.

A Kr. születése körüli időkre Kína elérte azt, hogy az addig egységesen föllépő hunok négy nagy csoportra váljanak szét. A hunok egy része, a Déli Hunok népe meg-hódolt Kínának (ők az ősi ordoszi területeket lakták). Tongwancheng nevű fővárosukat éppen a mostani időkben (2001 után) tárják föl kínai archeológusok. Ma úgy tudjuk, hogy ez az egyetlen olyan város, amelyet a hunok építettek, de romjaiban fönnmaradt régészeti bizonyítékául a fejlett hun műveltségnek. A kínai birodalmi szemlélet alapján a hunok Kína nemzetiségei voltak. (Valójában talán szorosabb a kapcsolat a hunok és a hanok között. A mai uralkodó kínai népnek önelnevezése: han. Ennek az elnevezésnek az eredete valószínűleg a Kínát egyesítő Cs'in dinasztiát követő Han dinasztia korára megy vissza, de lehet ősibb is. A kínai krónikák a hunokat Kínából kitelepült lázadóknak tartják, még a Hszia dinasztia korából. Elgondolkoztató az az évezredes küzdelem, amit a kínai állam folytatott az északi határon túl élő hunokkal s később más nomádokkal. Ugyancsak a két népi erő - ami két életmódot jelent - katonai összemérhetőségét igazolja a kínai nagy fal is.) Az Északi Hunok népe Csi-Csi shanjü (Zhizhi shanyu, 郅支單于) vezetésével Dzsungárián át Közép-Ázsiába települt. Őket ott is tovább üldözte a Kínai Birodalom hadserege és meglepetésszerű támadással megölte a shanjüt és környezetét. A Közép-Ázsiában és Dél-Szibériában föllelhető hun üstök és részleges lovastemetkezések alapján ma azt feltételezhetjük, hogy a hunok nyelvét vették át közlekedő nyelvként a hantik és a manysik. Az Északi Hunok népe több évszázadon át élt Dél-Szibériában, erőt gyűjtött és 375-ben, Balambér (Valamibir) vezetésével átlépte a Volgát, és előbb az alánokat, majd a keleti gótokat és a nyugati gótokat hódoltatta és bejött a Kárpát-medencébe.

A korai Han korszakban ismét nyugatra került a főváros, Csanganba, míg a késői Han korszakban megint Lojangba költözött. Legjelentősebb uralkodója a korai Han korszaknak Vu Ti császár. Több mint 50 évig uralkodott, a Kr. e. 2. és 1. század fordulóján (Kr. e. 141-87). Uralma alatt történt a hunok elleni sikeres hadseregfejlesztés, a vasgyártás is megindult Kínában és a sólepárlás is. A papíröntési technológiában olyan fejlettségi szintet értek el, hogy egy 9000 szavas szótár is megjelenhetett. Koreáig és Vietnámig terjesztette ki a kínai állam hatalmát Vu Ti császár. A korai han dinasztia császárai halomsírba temetkeztek. A Wei folyó völgyében sorakoznak a korai han császárok piramisai, melyek közül a hosszú ideig uralkodó és ezalatt síremlékét folyamatosan építő Vu Ti császáré a legnagyobb.

Tang-kori virágzás

Nem követhetjük részleteiben a Kínai Birodalom történelmét. Egy fényes időszakról azonban megemlékezünk. A lovasnomád népekkel állandóan hadakozó Kína a türk népekkel szemben is sikeresen megvédte államát. A Tang-dinasztia (唐朝) (618 - 906) nagy uralkodója volt Taj-cung (626-649) császár (Tang Taizong, 唐太宗), a dinasztia második császára. Személyes neve Li Shimin volt, s ez egy kínai mondás rövidített formája is: 濟世安民, jishi anmin = mentsd meg a földet és békítsd össze az embereket. Síremlékének híres lovasszobrait a modern művészettörténet is számon tartja. Ő volt az, aki Cs'angant újjáépíttette 634-től.

A következő uralkodócsalád a Szung dinasztia (1288-ig), akiket a mongol uralkodóház, a Jüan dinasztia követett. A mongolok elfoglalták ugyan Kínát, de néhány generáció után beolvadtak és kínaivá váltak. A késő középkori Ming-dinasztia (1368–1644) idején (1410-től) épült meg Kína északkeleti fővárosa, Peking. A kínai uralkodóházak sorát a mandzsu eredetű Cs'ing dinasztia zárja (1644–1911).

Kína 4000 évre visszatekintő történelme csodálatos régészeti leletegyüttesekben is nyomon követhető. Megismerkedhetünk a halomsírba temetkező, de oda egész agyaghadseregét magával vivő Csin Shi Huang-Ti császár emlékeivel, az Észak-honani Anjangban talált állatcsontokkal (jóslócsontoknak nevezik őket), melyeken Sima Qian királylistáját is megtalálták, és így a Han kori történetíró adatait hitelesíteni tudták írásos régészeti lelettel. Hszian közelében egy érintetlen fejedelmi sírt találtak a régészek, ahol Vudi császár öccse és felesége volt eltemetve. Az együttes kora a Kr. e. 2.-1. szd.

Kína kincsei kimeríthetetlenek. Még nem is szóltunk a híres porcelánról, harangokról, írásművészetről, a selyem művészetéről, s a jól ismert műszaki alkotások is jobbára említés nélkül maradtak (iránytű, puskapor, papír, számszeríj) s a híres kínai iskolarendszert és vizsgarendszert sem említettük. De ha megkedveltük a távoli Kína műveltségét, akkor már könnyen utánanézhetünk az olvasás közben fölmerülő kérdéseknek is.

Az a gazdag kapcsolatrendszer, ami bennünket Európában az ősi Kína mellől érkező hunokkal, és azokon keresztül Kínával összeköt, érdekessé és fontossá teszi a kínai művészet megismerését. A kínai művészet is gazdag tárháza a műveltségek rétegződésének, és annak, hogyan építi be a saját műveltségébe egy 4000 éve folyamatosan fejlődő állam a környezetében élő népek és a saját vívmányait. Az eurázsiai művészetek között kiemelkedően jelentős a kínai művészet és műveltség fejlődéstörténete, amely az eurázsiai művészeteknek az egyik máig fölnyúló ága. Évezredeken át megőrizte szépségét és kifejezőerejét, s nagy hatással volt a környező népekre is.

Irodalom

Bővebben: kínai irodalom

Zene

Bővebben: kínai zene

Jegyzetek

↑ ^a ^b ^c Magyar Hírlap, 1985-09-07 /Hagyományos kínai építészet

Források

[1] Bakay K. (1997, 1998): Őstörténetünk régészeti forrásai. I. II. Miskolc;
[2] Ban Gu (班固)(1962): Han shu (漢書). Beijing: Zhonghua Shuju;
[3] Bárdi L. (1993): Őseink nyomában a Távol-Keleten.. Expedíció a Selyemút mentén. Pannonia K. Pécs;
[4] Bérczi Sz., (2005): Ősi kínai művészetek. TKTE - UNICONSTANT, Budapest - Püspökladány;
[5] Böttger, W. (1977): Kultur in Alten China. Urania, Leipzig;
[6] Chavannes, E. (1893): La Sculpture sur pierre en Chine au Temps de doux dinasties Haan. Leroux, Paris;
[7] Csornai K. (2007): Négy égtájon barbár csillag ragyog. László Gyula Egyesület, Budapest.
[8] Czeglédy K. (1969): Nomád népek vándorlása Napkelettől Napnyugatig. Körösi Csoma Kiskönyvtár 8. Akadémiai, Budapest;
[9] Groot, Jan Jakob Maria de (1921): Die Hunnen der vorchristlichen Zeit (magyarul: J. J. M. De Groot (2006): Hunok és kínaiak: a hunok története a Kr. sz. előtti évszázadokban kínai források alapján. Közzéteszi és az előszót írta Bakay Kornél; kínai nyelvi szakértő Csornai Katalin; az utószót írta Bárdi László. Respenna, 2006. - 383 p., [16] t.
[10] Di Cosmo, N. (2002): Ancient China and its Enemies. Cambridge University Press, Cambridge;
[11] Ecsedy I. (1979): Nomádok és kereskedők Kína határain. Körösi Csoma Kiskönyvtár 16. Akadémiai, Budapest;
[12] Erdélyi I., Sugár L. (1982): Ázsiai lovas nomádok. Gondolat, Budapest;
[13] Érdy M. (2001): A hun lovastemetkezések. Magyarországért, Édes Hazánkért Kiadó, Székesfehérvár;
[14] FitzGerald, P. (1989): Az ősi Kína. Helikon, Budapest;
[15] von Gamber O. (1978): Waffe und Rüstunk Eurasiens. Klinkhardt und Biermann, Braunschweig;
[16] Götz L. (1995): Keleten kél a Nap. Püski, Budapest;
[17] Halász Z. (1966): Romvárosok a sivatagban. Stein Aurél belső-ázsiai utazásai. Móra Ferenc K., Budapest;
[18] von Jettmar K. (1964): Die Frühen Steppenvölker. Baden-Baden;
[19] Kuhn, D. (1995): Silk Weaving in Ancient China. From Geometric Figures to Patterns of Pictorial Likeness. Chinese Science, 12, 77-114;
[20] Lao Ce: Tao Te King (Az út és Erény Könyve, ford. Weöres S., Tőkei F.) Helikon, Budapest;
[21] László Gy. (1974): A népvándorláskor művészete Magyarországon. Corvina, Budapest;
[22] Lóczy L. (1890): Gróf Széchenyi Béla keletázsiai útjának tudományos eredménye. Budapest;
[23] Miklós P. (1973): A sárkány szeme. Bevezetés a kínai piktúra ikonográfiájába. Corvina, Budapest;
[24] Nagy B. (1989): Kínai nyelvkönyv. Ariadné Könyvek. Tankönyvkiadó, Budapest;
[25] Reich L (19866): Id. Lóczy Lajos belső-ázsiai felfedező útjának tudománytörténeti jelentősége. Földtani Közlöny, (Bull. Hungarian Geol. Soc.) 116. 377-39;
[26] Rugyenko Sz. I. (1953): Kultura naszelényija gornava Altaja v szkifszkoje vrémja. Akademija Nauk Sz. Sz. Sz. R. Moszkva i Leningrad;
[27] Shen Sinyan (1987): Acoustics of Ancient Chinese Bells. Sci. Am. 256. No. 4. 94-102;
[28] Sima Qian (司馬遷) et al. (1959): Shi ji (史記). Beijing: Zhonghua Shuju;
[29] Szász B. (1943): A hunok története. Atilla Nagykirály. Bartha Miklós Társaság, Budapest (Szabad Tér K. 1994);
[30] Sze-ma Cs'ien: Történeti feljegyzések.
[31] Talbot-Rice, T. (1965): Ancient Arts of Central Asia, Thames and Hudson, New York;
[32] Tolsztov Sz. P. (1950): Az ősi Chorezm. Hungária, Budapest;
[33] Tőkei F. (1965): Az ázsiai termelési mód kérdéseihez. Kossuth Kiadó, Budapest;

[MH-1] Magyar Hírlap, 1985-09-07 /Hagyományos kínai építészet

[1]