Ugrás a tartalomhoz

Ilindeni-preobrazseniei felkelés

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
 Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi (vagy extrém esetben a szócikk szövegében elhelyezett, kikommentelt szövegrészek). Ha nincs indoklás a vitalapon (vagy szerkesztési módban a szövegközben), bátran távolítsd el a sablont!
Csak akkor tedd a lap tetejére ezt a sablont, ha az egész cikk megszövegezése hibás. Ha nem, az adott szakaszba tedd, így segítve a lektorok munkáját!
Ennek a lapnak a címében vagy szövegében a cirill betűs szláv nevek nem a magyar nyelvű Wikipédiában irányelvként elfogadott magyaros átírás szerint szerepelnek, át kellene javítani őket.
Ezt a szócikket át kellene olvasni, ellenőrizni a szöveg helyesírását és nyelvhelyességét, a tulajdonnevek átírását. Esetleges további megjegyzések a vitalapon.
A felkelés térképe Macedónia és Trákia régióiban. A mai határok láthatók, az akkori oszmán határokkal együtt.

Az ilindeni-preobrazseniei felkelés, vagy néha magyarul, és macedón szemszögből csak ilindeni felkelés, 1903. augusztus–október (bolgárul: Илинденско-Преображенско въстание, Ilindensko-Preobražensko vǎstanie; macedónul: Илинденско востание, Ilindenszko vosztanie; görögül: Εξέγερση του Ίλιντεν, Eksegersi tou Ilinden) szervezett lázadás volt az Oszmán Birodalom ellen, amelyet a Belső Macedón-Adrianápolyi Forradalmi Szervezet készített elő és hajtott végre[1] [2] a Legfelsőbb Macedón-Adrianápoli Bizottság támogatásával . [3] A felkelés neve ilindenre, Illés napjának nevére, valamint preobrazseniére utal, ami Krisztus színeváltozásának ünnepe. A lázadás augusztus elejétől október végéig tartott, és hatalmas területet ölelt fel keletről a Fekete-tenger partjától nyugaton az Ohridi-tó partjáig.

A lázadás Makedónia régióban a Monasztiri vilajet középső és délnyugati részeinek nagy részét leginkább a helyi bolgár parasztok, [4] [5] [6] [7] [8] részesítette, és bizonyos mértékben a A régió aromán lakossága.[9] Az ideiglenes kormányt Kruševo városában hozták létre, ahol a felkelők augusztus 12-én kihirdették az alig tíz nap után túllépett Kruševói Köztársaságot.[10] Augusztus 19-én a bolgár parasztok által az Edirnei vilajetben[11] szervezett, szorosan kapcsolódó felkelés egy nagy terület felszabadításához vezetett a Sztrandzsa-hegységben, és ideiglenes kormányt hozott létre a Sztrandzsai Köztársaságban, Vassilikóban . Ez körülbelül húsz napig tartott, mire a törökök letették.[10] A felkelés elnyelte Koszovó és Szalonika vilajetjeit is.[12]

Mire a lázadás megkezdődött, számos legígéretesebb potenciális vezetőjét, köztük Ivan Garvanovot és Goce Delcsevet az oszmánok már letartóztatták vagy megölték, és az erőfeszítéseket néhány hónapon belül megsemmisítették. A túlélőknek a következő években sikerült gerillakampányt folytatniuk a törökök ellen, ám ennek nagyobb hatása az volt, hogy az európai hatalmakat rábeszélte arra, hogy próbálják meggyőzni az oszmán szultánt arról, hogy Európában békülékenyebben kell viszonyulnia keresztény alattvalóihoz.

Az ilindeni felkelés

[szerkesztés]
Az ohridi felkelők zászlaja bolgár zászlóval és a Свобода или смърть felirattal. A felkelők mindenhol bolgár zászlókat húztak.[13] [14]

Georgi Hadzsiev anarchista szerző feljegyezte a felkelés dátumát és részleteit, amelyet Will Firth fordított. Július 28-án az üzenetet elküldték a forradalmi mozgalmaknak, bár a titkot az utolsó pillanatig őrizték. A felkelés augusztus 2-án éjjel kezdődött, és nagy régiókat érintett Bitola és környékén, a mai Észak-Macedónia délnyugati részén és Görögország északi részén. Aznap este és másnap kora reggel Krusevo városát megtámadta és elfoglalta 800 lázadó. Ezzel párhuzamosan háromnapos harc után augusztus 5-én kezdődő ostrom után Szmilevo városát elfoglalták a lázadók. A Kasztoria közelében fekvő Kleisoura városát augusztus 5 körülvették fel a felkelők. Augusztus 14-én Nikola Puskarov vezetésével néhány Szkopje közelében lévő együttes megtámadott és kisiklott egy katonai vonatról. Razlogban a lakosság csatlakozott a felkeléshez. Ez keletebbre, a mai Bulgáriában, Pirini Makedóniában volt.[15]

Augusztus 4-én Nikola Karev vezetésével felállították a Krusevói köztársaság nevű helyi közigazgatást. Aznap és a következő napon a török csapatok sikertelen kísérleteket tettek Krusevo visszafoglalására.[16] Augusztus 12-én a szlívai csatát követően 3500 oszmán katona[17] csapata visszafoglalta és elégette Krusevót. Mindössze tíz napig tartották a felkelők. Az oszmánok augusztus 27-én végül visszafoglalták Kleisourát.[16]

További érintett régiók között volt Ohrid, Flórina és Kicsevo . Szaloniki régióban a műveletek sokkal korlátozottabbak és sok helyi részvétel nélkül zajlottak, részben a Belső-makedóniai Forradalmi Szervezet (VMRO) frakciói közötti nézeteltérések miatt. Nem volt felkelés a Prilep területén sem, közvetlenül Bitolától keletre.[18]

A Struga felkelő különítmény zászlaja. Bolgár zászló is szerepel rajta, és a bolgár mottó Свобода или смърть.

Az oka annak, hogy a felkelést stratégiai szempontból választották a Bitolai vilajetben és Makedónia szélesebb délnyugati régiójában, annak a ténynek köszönhető, hogy Bulgáriától a legtávolabbi helyen volt, és megpróbálta bemutatni a nagyhatalmaknak, hogy a felkelés tisztán macedón jellem és jelenség.[19] Az IMARO egyik alapítója – Petar Pop Arszov szerint a Bulgáriától való távolságtartás ötlete az volt, hogy a beavatkozásának bármilyen gyanúja mindkét félnek árthat: Bulgáriának és a szervezetnek.[20] Valójában a felkelés hamarosan átterjedt a szomszédos Koszovó, Szaloniki és az Edirnei vilajetekre (Thrákiában).[21]

A krasztovdeni felkelés

[szerkesztés]
  • A széreszi régióban tevékenykedő milíciák, Jane Szandanszki és a Legfelsõbb Bizottság felkelõ különítménye vezetésével, nagy létszámú török erőt tartottak fel. Ezek a cselekvések a Szent Kereszt felmagasztalásának napján kezdődtek (bolgárul krasztovden, szeptember 27.), és nem érintették annyira a helyi lakosságot, mint más régiókban, és jóval Monasztirtól keletre és Trákiától nyugatra voltak.

Az 1903-as felkelést átfogó területeken az albán falusiakat vagy az VMRO-cseták fenyegették, vagy az oszmán hatóságok toborozták a felkelés megszüntetése érdekében.[22]

A preobrazseniei felkelés

[szerkesztés]
A küldöttek a rodopei kongresszusán.

Hadzsiev szerint a trákiai felkelés fő célja az volt, hogy támogatást nyújtson a nyugatabbra fekvő felkeléseknek, török csapatok bevonásával és megakadályozva őket Macedóniába költözésében. Számos művelet elterelő volt, bár több falut is bevettek, és Sztrandzsában egy területet húsz napig tartottak. Ezt néha Sztrandzsai köztársaságnak vagy Sztrandzsai kommunának hívják, Hadzsiev szerint azonban soha nem volt kérdés az államhatalomról Trákia régiójában.

  • Augusztus 19-én reggel támadásokat követtek el a régió falvai, köztük Vasziliko (ma Carevo), Sztoilovo (Malko Tarnovo közelében) és Edirne közelében lévő falvak ellen.
  • Augusztus 21-én felrobbantották az iğneadai kikötői világítótornyot.
  • Szeptember 3 körül egy erős oszmán erő kezdte újra megerősíteni irányítását.
  • Szeptember 8-ig a törökök helyreállították az irányítást és felpörögtek.

A rodopei felkelés

[szerkesztés]

A Rodope, Nyugat-Trákia, a felkelés csak kifejezni néhány Cheta a kitérők a régiók Szmoljan és Dedeagach.[23]

Utóhatás

[szerkesztés]
Az elfogott bolgár IMRO-aktivisták konvoja.

Az oszmán törökök reakciója a felkelésekre elsöprő erővel hatott. A felkelők egyetlen reménye a külső beavatkozás volt, és ez politikailag soha nem volt megvalósítható. Sőt, bár a bolgár érdekeket előnyben részesítették az akciók, a bolgár kormány maga kötelezte a macedón lázadó csoportok törvényen kívül helyezését a felkelések előtt, és vezetőinek letartóztatását kérte. Ez az Oroszországgal folytatott diplomácia feltétele volt.[24]  Az egyre fogyó Oszmán Birodalom az instabilitás kezelésével bosszút állt a lázadókat támogató helyi lakosság előtt. Maguk a katonai kampányok során veszteségek viszonylag kicsik voltak, de ezután ezreket öltek meg, végeztek ki vagy tettek hajléktalanná. Barbara Jelavich történész becslése szerint mintegy kilencezer ház pusztult el,[25]  és több ezer menekültet állítottak elő. Georgi Khadziev szerint 201 falu és 12 400 ház égett el, 4694 ember meghalt, és mintegy 30 000 menekült menekült Bulgáriába.[26]

Szeptember 29-én a felkelés vezérkara az N 534 levelet küldte a bolgár kormánynak, azonnali fegyveres beavatkozást kérve:

"A vezérkar kötelességének tartja, hogy a tiszteletre méltó bolgár kormány figyelmét a bolgár nemzet katasztrofális következményeire irányítsa, ha nem itt teljesíti születési testvéreivel szembeni kötelességét, lenyűgöző és aktív módon, amint azt a a körülmények és a veszély hatalma, amely az egész bolgár hazát fenyegeti - háború útján."[27]

Ennek ellenére Bulgária nem tudott katonákat küldeni a lázadó bolgár bajtársak megmentésére Macedóniában és Edirnében, Trákiában. Amikor az IMARO képviselői találkoztak Racso Petrov bolgár miniszterelnökkel, megmutatta nekik Szerbia, Görögország és Románia által az imént kapott ultimátumokat, amelyek tájékoztatták őt ezen országok Törökország támogatásáról, arra az esetre, ha Bulgária beavatkozna a lázadók támogatására.[28] Az október eleji ülésen a lázadó erők vezérkara minden forradalmi tevékenység megszüntetéséről határozott, és a rendszeres milíciákat leszámítva az erőket feloszlatták.[29] A felkelés után az IMARO erősebben kapcsolatba került a szupremácistákkal és Bulgária célja a hegemónia.[30]  A felkelések vadsága és a megtorlások végül a külvilág reakcióját váltották ki. Októberben Ferenc József és II. Miklós orosz cár találkoztak Mürzstegben (ma Neuberg an der Mürz része), és támogatták a mürzstegi reformprogramot, amely Makedónia régió külföldi kormányzását, az áldozatok pénzügyi kompenzációját és az etnikai határok megállapítását írta elő a régióban.[31]  A reformok kevés gyakorlati eredményt értek el, eltekintve a válság nagyobb láthatóságától. Nem foglalkoztak Görögország, Szerbia, Bulgária és a politikai autonómia helyi képviselőinek versengő törekvéseivel, és az etnikai határok fogalmát lehetetlen hatékonyan megvalósítani. Mindenesetre ezeket az aggodalmakat hamar beárnyékolta az ifjú török 1908-as forradalom és az azt követő Oszmán Birodalom feloszlatása.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ J. D. B .. Macedónia (1903. évi bolgár felkelés), The Encyclopaedia Britannica; Művészetek, tudományok, irodalom és általános információk szótára, 11., Cambridge, Anglia: At the University Press, 221. o. (1911). Hozzáférés ideje: 2018. július 18.
  2. ↑ A balkáni nemzeti államok létrehozása, 1804–1920, C. & B. Jelavich, 1977, 211–212.
  3. ↑ Győztes. Roudometof, A macedón kérdés a konfliktustól az együttműködésig? in Constantine Panos Danopoulos, Dhirendra K. Vajpeyi, Amir Bar-Or, mint szerk., Civil-military Relations, Nation Building, and National Identity: Comparative Perspectives, Greenwood Publishing Group, 2004, ISBN 0275979237, p. 216.
  4. ↑ "Azonban ellentétben azoknak a kutatóknak a benyomásával, akik úgy vélik, hogy a belső szervezet" macedón nemzettudatot "támogat, a helyi forradalmárok kijelentették meggyőződésüket, hogy Makedónia keresztény lakosságának" többsége bolgár". Egyértelműen elutasították az esetleges állításokat. "nemzeti szeparatizmusnak" nevezik a bolgárokat, sőt "erkölcstelennek" tartják. Bár egyenlő hozzáállást hirdettek az összes "macedón lakossággal" szemben. Tschavdar Marinov, Mi, macedónok, Macedón Supra útjai -Nacionalizmus (1878–1912), „Mi, emberek: A nemzeti sajátosság politikája Délkelet-Európában”, Mishkova Diana-val, mint szerk., Central European University Press, 2009, ISBN 9639776289, 107-137.
  5. ↑ Úgy tűnik, hogy a századvégi macedón szlávok politikai és katonai vezetői még nem hallották a külön macedón nemzeti identitás felhívását; továbbra is nemzeti értelemben bolgárnak, nem pedig macedónnak vallják magukat. [...] (Úgy tűnik, soha nem kételkedtek "Macedónia lakosságának túlnyomórészt bolgár jellegében". "A macedón konfliktus: etnikai nacionalizmus egy transznacionális világban", Princeton University Press, Danforth, Loring M. 1997, ISBN 0691043566, p. 64.
  6. ↑ "A felkelés utolsó vezetője - Dame Gruev, 1906. december 23-án halt meg a török katonákkal vívott harcban. A Török Sajtó a Bolgár Forradalmi Bizottság legnagyobb vezetőjeként jellemezte. Francia, osztrák, orosz, amerikai és brit konzulok és követek jelentették kormányaiknak az ilindeni felkelés előkészítését és leverését, és bolgár eseményként jellemezték. A törökök maguk is bolgár összeesküvésnek minősítették a felkelést. " Chris Kostov, Vitatott etnikai identitás: A macedón bevándorlók esete Torontóban, 1900-1996, A nacionalizmusok 7. kötete az egész világon, Peter Lang, 2010, ISBN 3034301960, 87-88.
  7. ↑ Az IMRO modern macedón historiográfiai egyenlete az önálló és különálló nemzeti identitással rendelkező autonómiát követeli meg, nem feltétlenül áll a történelmi nyilvántartásban. Meglehetősen nyilvánvaló probléma a szervezet címe, amely Macedónia mellett Trákiát is magában foglalta. Trákia, amelynek lakosságát a modern macedón nacionalizmus soha nem tartotta igénynek ... Ráadásul felmerül az a nem kevésbé bonyolult kérdés, hogy mit jelentett az autonómia azoknak az embereknek, akik írásaikban támogatták. Hriszto Tatarcsev szerint autonómia iránti igényüket nem a macedón nemzeti identitáshoz való kötődés motiválta, hanem attól az aggodalomból, hogy a Bulgáriával való egyesülés kifejezett menetrendje más kis balkáni nemzeteket és a nagyhatalmakat cselekvésre készteti. Más szavakkal, a macedón autonómia taktikai elterelésként vagy a bolgár egyesülés "B tervének" tekinthető. İpek Yosmaoğlu, Vérkötések: Vallás, erőszak és a nemzetiség politikája Oszmán Macedóniában, 1878–1908, Cornell University Press, 2013, ISBN 0801469791, 15–16.
  8. ↑ A szervezet nevének "Adrianopolitan" része azt jelzi, hogy napirendje nemcsak Macedóniát, hanem Trákiát is érintette - egy olyan régiót, amelynek bolgár lakosságát korántsem állítják macedón nacionalisták. Valójában, amint azt a szervezet eredeti neve ("Bolgár Macedón-Adrianápoli Forradalmi Bizottságok" mutatja), bolgár nemzeti jellege volt: a forradalmi vezetők meglehetősen gyakran tanárok voltak a macedóniai bolgár iskolákból. Ez volt a szervezet alapítóinak esete ... Szervezetüket helyi viszonylatban a "bolgár bizottság (ok) nak tekintették. Tchavdar Marinov, Híres Macedónia, Sándor földje: macedón identitás a görög, a bolgár kereszteződésénél és a szerb nacionalizmus a Balkán szövevényes történeteiben - Első kötet: Nemzeti ideológiák és nyelvpolitikák Roumen Daskalov és Tchavdar Marinov szerkesztésében, BRILL, 2013, ISBN 900425076X, 273-330.
  9. ↑ Macedónia autonómiája és az Edirnei vilajet (Trákia déli része) a szláv aktivisták nemzedékének legfontosabb igényévé vált. 1893 októberében egy csoportja Szalonikiben megalapította a bolgár Makedóniai-Odrini Forradalmi Bizottságot. Titkos bizottságok és fegyveres gerillák hálózatának létrehozásával foglalkozott a két régióban, valamint Bulgáriában, ahol folyamatosan növekvő és politikailag növekvő befolyásos macedón és trák diaszpóra lakott. Az IMARO aktivistái a korai szocializmus és az anarchizmus eszméinek erősen befolyásolva a jövőbeni autonóm Macedóniát multinacionális politikának tekintették, és a macedón szlávok önrendelkezését nem külön etnikumként folytatták. Ezért a macedón (és szintén adrianopolita) ernyőfogalom a bolgárokat, törököket, görögöket, vlachokat, albánokat, szerbeket, zsidókat stb. Míg ezt az üzenetet sok vlach, valamint néhány patriarchista szláv felvette, ez nem hatott meg más csoportokat, akik számára az IMARO továbbra is a bolgár bizottság maradt. Macedón Köztársaság Történelmi Szótára, Európa Történelmi Szótárai, Dimitar Bechev, Scarecrow Press, 2009, ISBN 0810862956, Bevezetés.
  10. ↑ a b Kivonat a "Nemzeti felszabadulás és a libertárius föderalizmus" (Natsionalnoto osvobozhdeniye i bezvlastniyat federalizum) könyvből, Will Firth fordításában.
  11. ↑ Az edirnei régió a bolgárok egyik legkívánatosabb irredentája lett, csak Macedónia után. A 19. század végére az edirnei régió teljes népessége csaknem egymillió embert tett ki, akiknek közel egyharmada bolgár volt ... Egy bolgár nemzeti felszabadító mozgalom 1878 után azonnal elkezdődött, szoros együttműködésben a nemzeti felszabadító mozgalom Macedóniában, és szervezett jelleget nyert a Macedón Belső-Adrianopolita Belső Forradalmi Szervezet (IMARO) 1893-as létrehozása után. Ez főként az edirnei régióból Bulgáriában élő menekültekre támaszkodott, de volt egy " belső "szervezet. Cselekedete a Preobrazhenie (átváltoztatás) felkeléssel tetőzött, amely két héttel az ilindeni felkelés után, 1903. augusztus 6–19-én tört ki. Raymond Detrez, Bulgária Történelmi Szótára, Történelmi szótárak Európában, 46. szám, Madárijesztő-sajtó, 2006, ISBN 0810849011, p. 3.
  12. ↑ Nadine Lange-Akhund, A macedón kérdés, 1893-1908, nyugati forrásokból, Kelet-európai monográfiák, 1998; ISBN 0880333839, p. 125.
  13. ↑ National military history museum of Bulgaria, fond 260
  14. ↑ Who are the Macedonians by Hugh Poulton - p. 57.. Hozzáférés ideje: 2014. november 29. 
  15. ↑ Kivonat a "Nemzeti felszabadulás és a libertárius föderalizmus" (Natsionalnoto osvobozhdeniye i bezvlastniyat federalizum) könyvből, Will Firth fordításában.
  16. ↑ a b Kivonat a "Nemzeti felszabadulás és a libertárius föderalizmus" (Natsionalnoto osvobozhdeniye i bezvlastniyat federalizum) könyvből, Will Firth fordításában.
  17. ↑ MIA. [2012. április 5-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2014. november 29.)
  18. ↑ Kivonat a "Nemzeti felszabadulás és a libertárius föderalizmus" (Natsionalnoto osvobozhdeniye i bezvlastniyat federalizum) könyvből, Will Firth fordításában.
  19. ↑ Perry (1980. november 27.). „Death of a Russian Consul: Macedonia 1903”. Russian History 7 (1), 204. o. DOI:10.1163/187633180x00139. ISSN 0094-288X. „A várva várt lázadás 1903. augusztus 2-án, vasárnap, Szent Illés napján – vagyis ilinden – alkonyatkor kezdődött. A felkelés csak a Bitolai vilajetre korlátozódott, mert az egyik forrás szerint Bulgáriától volt a legtávolabb, ez a tényező azt tervezte, hogy megmutassa a nagyhatalmaknak, hogy a lázadás pusztán macedón jelenség.” 
  20. ↑ Todor Petrov, Tsocho Bilyarski, A Macedón-Edirne Belső Forradalmi Szervezet alapítóinak szemével; Katonai kiadó; Szófia, 2002, ISBN 954-509-233-5, 205. o.
  21. ↑ Raymond Detrez, Bulgária A-tól Z-ig; 2. kiadás, SCARECROW Press, 2010, ISBN 0810872021, o. 217.
  22. ↑ Brown, Keith. A kérdéses múlt: Modern Macedónia és a nemzet bizonytalanságai. Princeton University Press, 267. o. (2003). ISBN 9780691099958 "Az 1903-as felkelésben főleg szláv nyelvű keresztények vettek részt a vlah lakosság közreműködésével. Az albán falusiak nagyrészt vagy a VMRO-cseták fenyegetései voltak, vagy toboroztak a felkelés leverésére irányuló oszmán erőfeszítésekbe."
  23. ↑ Petko T. Karapetkov, Szolga. Plovdiv, 1948, 216–219.
  24. ↑ Crampton, R.J. (1997), Bulgária tömör története (2. kiadás), Cambridge University Press, ISBN 0-521-61637-9
  25. ↑ Jelavich, B. (1983), Balkán története, Cambridge University Press, ISBN 0-521-25448-5
  26. ↑ Kivonat a "Nemzeti felszabadulás és a libertárius föderalizmus" (Natsionalnoto osvobozhdeniye i bezvlastniyat federalizum) könyvből, Will Firth fordításában.
  27. ↑ Bolgár Tudományos Akadémia, Történeti Intézet, Bolgár Nyelv Intézet, "Macedónia. Dokumentumok és anyagok", Szófia, 1978, III. Rész, 92. sz.
  28. ↑ Az Ilinden-Preobrazhenie 1903-as felkelés, amelyet a 105-ösnek szenteltek. az események évfordulója, Dimitar Gocev professzor - Macedón Tudományos Intézet.
  29. ↑ Kivonat a "Nemzeti felszabadulás és a libertárius föderalizmus" (Natsionalnoto osvobozhdeniye i bezvlastniyat federalizum) könyvből, Will Firth fordításában.
  30. ↑ Crampton, R.J. (1997), Bulgária tömör története (2. kiadás), Cambridge University Press, ISBN 0-521-61637-9
  31. ↑ Jelavich, C. (1977), A Balkán Nemzeti Államok megalakulása, 1804–1920, <https://archive.org/details/establishmentof00char> A Kelet-Közép-Európa története című 11. kötet-sorozat 8. kötete.
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ilindeni-preobrazseniei_felkelés&oldid=27353673”