Fraticellik

A fraticellik vagy a spirituálisok a ferences rendből kiszakadó mozgalom volt. Egyes történetírók a rendtől elszakadó és végül a rendről teljesen leváló, szektává alakuló közösségnek tartják, mások úgy vélik, hogy az Assisi Szent Ferenc által szándékolt testvéri közösség szabályos szerzetesrenddé alakulása során kitaszították és elszigetelték a regulát "glosszák nélkül" megtartó testvéreket, s egy idő után a rend és a pápai egyház szektásodásra kényszerítette őket. Az utóbbi álláspont alapján kétségkívül pontosabban lehet megítélni a mozgalom mibenlétét és szándékát.

A nevet több különböző eretneknek nyilvánított csoport megnevezésére használták, amelyek a 14. és 15. század folyamán jelentek meg, főként Itáliában.

Történet

A ferences renden belül, nem sokkal az alapító Assisi Szt. Ferenc halála után viták támadtak az apostoli szegénység értelmezése körül, amelyek szakadássá fajultak. A tagok egy része a szegénység és a szigorú életmód enyhítését követelte, míg más részük, a spirituálisok az eredeti szabályokhoz tartották magukat és szembehelyezkedett az egyre gazdagodó ferences kolostorokkal. Ők a katolikus egyház és képviselőinek gazdagságát és életmódját is botrányosnak tartották.

A ciszterci misztikus, Gioacchino da Fiore tevékenysége nyomán kialakult mozgalom, a joachimizmus óriási szerepet játszott a spirituálisok történetének és önértelmezésének kibontakozásában. Hirdették, hogy felépítik az általuk hirdetett lelki egyházat.

A megkülönböztetésüknek és elszigetelődésüknek aktív szakasza a II. lyoni zsinat (1274) rendelkezéseivel kezdődött meg, amelyekkel az egyház célja az volt, hogy pontosan megszabott intézményes és jogi rendet írjon elő a koldulórendeknek. A rendelkezések teljes összhangban voltak a domonkosok szabályzatával és önértelmezésével, problémát csak a ferenceseknek okozott, akiknek a rendalapítótól szándékolt és kialakított, a regulában és a végrendeletben rögzített életformája lényeges vonatkozásokban eltért a domonkosokétól. A zsinati határozatok tiltakozást és ellenállást váltottak ki a spirituálisok körében, válaszként viszont a hangadó személyeire súlyos büntetéseket mértek ki, életfogytiglani, bilincsben letöltendő fegyházbüntetéssel sújották őket.

Rövid időre szóló fordulat csak 1290-ben következett be, amikor a velük rokonszenvező Raymond de Gaufredi-t IV. Miklós pápa tiltakozása ellenére generálissá választották. Raymund szabadságot adott a foglyoknak és missziós feladattal a Közel-Keletre küldte őket. 1294-ben visszatértek Itáliába és ugyanez év nyarán V. Celesztin lett a pápa. A Keletről visszatérő umbriai spirituálisok folyamodványt intéztek hozzá és a csoport ”pauperes heremitae domoni Celestini” (celesztiánusok) néven (bencés!) kongregációként önálló státust nyert. E celesztiánus közösséget tekintik a későbbi fraticellik csírasejtjének. Ugyanakkor a ferences szabályzat szerint élhettek. V. Celesztin pápa azonban még ez év decemberében lemondott, utódja pedig VIII. Bonifác lett.

1296-ban VIII. Bonifác pápa Olim Celestinus nevű bullájában elődje minden rendelkezését érvénytelennek jelentette ki. A celesztinusokat nem említette külön meg, de státusukat a rend és a közösség csakis a rendtől való elszakadás jelének tekinthette. Mivel az itáliai celesztinusok újabb üldözéstől tarthattak, a görög félszigetre menekültek.

1317-ben újra elítélte őket XXII. János pápa és szigorú rendszabályokat hozott ellenük.

XXII. János pápa 1318-as bullája a fraticellik öt "tévedését" sorolta fel:

1. a katolikus egyház korrupt, és csak ők a spirituálisok;
2. a római papságtól megtagadnak mindenféle hatalmat és jogkört;
3. megtiltják az eskütételt (az akkori korban az emberek többsége írástudatlan volt, az eskü volt az egyetlen módja a szerződéskötésnek);
4. az tanítják hogy bűnben lévő pap kiszolgáltatotta szentségek érvénytelenek (a katolikus álláspont szerint a szentség közvetítése /pl. átváltoztatás, gyóntatás, esküvő celebrálás/ közvetlen Krisztustól származó isteni kegyelem, mely bűnben is érvényes)
5. azt tanítják hogy csak ők egyedül az evangélium igaz gyakorlói.

A fraticellik kiléptek a ferencesek közül és megtagadták az egyháznak az engedelmességet. Külön társaságokat alapítottak és magukat Szt. Ferenc szegény fiai-nak nevezték, a nép pedig fraticelli (testvérkék) néven nevezte őket.

Azt hirdették, hogy a pápák nem lehetnek az egyház igazi vezetői, mert ellenségei a legnagyobb keresztény erénynek, a szegénységnek. A nép körében igen nagy népszerűségnek örvendő, aszketikus életükkel a feudális egyház gazdagsága ellen tiltakozó fraticellik ellen az egyház az inkvizíció eszközeit vette igénybe. A kegyetlen kínzásoknak alávetett követőik közül sokan megtörtek, sokan pedig máglyán fejezték be az életüket.

Kulcsár Zsuzsanna történész tanulmányában a következő megállapításokat teszi:

"Az inkvizíció igen erélyesen lépett fel ellenük, főleg a XV. században. Ez érthető, hiszen ez a század a nagy egyházszakadásnak, a valdens tanok rohamos terjedésének és a fraticellihoz hasonló elveket hirdető huszita mozgalom kora. Aki kitartott a „szent szegénység” elve mellett, máglyára került. A legszigorúbb, legfanatikusabb inkvizítorok, köztük a magyar történelemből jól ismert Kapisztrán János és Marchiai Jakab szentelték fanatikus energiájuk jelentős részét a fraticelli kiirtásának. E két inkvizítor állítólag 36 lakhelyüket perzselte fel. 1449-ben Fabrianóban V. Miklós pápa jelenlétében sok fraticellát égettek meg. Marchiai Jakab szerint az égett testek szagát még három nap múlva is érezték a helységben. 1450-ben Firenzében gyulladt fel a máglya. 1466-ban Jakab számos, az anconai őrgrófságból való fraticellát fogott el akkor, amikor Assisiba zarándokoltak a Portinicolába, Rómába hurcolták őket. A kínzások valamennyit (8 férfit és 6 nőt) megtörték, megtagadták „tévhitüket”, sőt azt is „bevallották”, hogy éjszakai orgiákat rendeztek, s megölt gyermekek hamvaiból gonosz céljaikra varázsport készítettek. E nyilvánvalóan szemenszedett rágalmak célja az volt, hogy a nyilvánosság előtt beszennyezzék a fraticellákat, akiknek mozgalma kétségtelenül rokonszenvre lelt a lakosság körében, nem utolsósorban éppen jámbor, aszkétikus életmódjuk miatt. Miután így nyilvánosan önmaguk megrágalmazására kényszerítették őket, s kihirdették ítéletüket, börtönbe zárták őket."

A fraticelli mozgalom a későbbi időkben megszűnt. De nem az üldözés következtében, hanem mert a gazdaság és a társadfalmi viszonyok fejlődése túlhaladottá tette az eszményeiket és az aszketikus életet. Talán csak annyi maradt az eredeti tanításból, hogy az apostolok szegénysége érvül szolgálhatott az egyházi birtokok szekularizálására.

Az irodalomban

Umberto Eco regénye, A Rózsa neve a fraticellik elleni üldözés alapján íródott.