Ugrás a tartalomhoz

Elassomatoidei

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Elassomatoidei
Elassoma okefenokee
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Csontos halak (Osteichthyes)
Osztály: Sugarasúszójú halak (Actinopterygii)
Rend: Sügéralakúak (Perciformes)
Alrend: Elassomatoidei
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Elassomatoidei témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Elassomatoidei témájú kategóriát.

A Elassomatoidei a sugarasúszójú halak (Actinopterygii) osztályába és a sügéralakúak (Perciformes) rendjébe tartozó alrend.

Rendszerezés

[szerkesztés]

Az alrendbe az alábbi 1 család, 1 nem és 6 faj tartozik:

Az alrend története: 1877-ben az Egyesült Államok délkeleti területén, Észak Karolina megye egyik mocsaras területén egy picike halat fedeztek fel, melyet Elassoma zonatum-nak elneveztek el. Már az első leírásokból kiderült, hogy a későbbiek folyamán ez a faj még sok vita tárgya lesz, de akkor még senki nem gondolta, hogy a 90-es évek elején az elassomák alapjaiban fogják felforgatni az egész Perciformes rendet. Az elassomákat eredetileg a Cichlidae családhoz sorolták (Jordan, 1877). Ez a besorolás hamar megváltozott, 1882-ben Jordan & Gilbert felállította a Perciformes rendben az Elassomatidae családot. Majd bő tíz év múlva ez a besorolás is megváltozott és az elassomák átkerültek a Percoidea öregcsaládhoz (superfamilia), a díszsügérek (Centrarchidae) közé (Boulenger, 1895). Az amerikai Eaton 1956-ban, majd Branson & Moore 1962-ben az elvégzett anatómiai vizsgálatainak alapján először merült fel az a kérdés, hogy talán nincs közeli rokonsági kapcsolat az elassomák és a díszsügérek között. Ezt a tényt erősíti meg 1963-ban Moore & Sisk, akik jelentős eltéréseket találnak egy Lepomis faj és az E. zonatum szem és szaglószervei között. A későbbiekben ugyanezt az eredményt kapják további 26 díszsügér és négy elassoma faj összevetésében.

A hatvanas évek elején az Egyesült Államokban már elkezdődtek a kezdetleges mikrobiológiai vizsgálatok, amelyek újabb fordulatot hoztak. 1964-ben T. Roberts 20 díszsügér kromoszóma szelvényeit veti össze ugyancsak az E. zonatum örökítőanyagával. Már a kromoszómák alaktani eltérései is jelentősek. A kiindulópontul szolgáló akváriumi megfigyelések sorozata is ezt bizonyította, ugyanis az elassomák szaporodásbiológiája eltérő, nem építenek fészket íváskor, mint a többi sügérfaj (Sterba, 1961) (Axelrod & Shaw, 1971) (Mettee, 1974). Ezek vezettek később arra a következtetésre, hogy az elassomákat egy teljesen különálló családba kellene sorolni (Avise, 1977), (Humphries & Lauder, 1985).

Az amerikai Johnson 1984 és 1993 között DNS vizsgálatok sorozataival bizonyította először, hogy az elassomák rokonsági viszonyai kívülre mutatnak a Percoidei öregcsaládon, sőt magán a terjedelmes Perciformes renden is. A mikrogenetikai elemzések alapján az elassomák meglepő hasonlóságot mutatnak a tüskés pikóhoz (Gasterosteiformes), és olyan ismerős halcsoportokkal vannak rokonsági viszonyban, mint a mocsári és tüskés angolna, csikóhalak, kalászhalak, stb. 1993-ban létrejött egy új halcsoport, amelyek nevéről átmeneti megoldásként egy mozaikszót használtak: S-M-E-G-A = Synbranchiformes + Mugiliformes + Elassomatidae + Gasterosteiformes + Atheriniformes.[1] Még ugyan ebben az évben megszületett a Percomorpha öregrend, amelynek egyik ágát smegmamorpha ágnak neveznek. Ez az ág, és maga az egész Percomorpha seria az elassomák nélkül aligha jöhetett volna létre. 1997-ben Johnson ismét a mikrogenetikai, és meglepetésre az anatómiai vizsgálatokra hivatkozva javasolja egy új rend felállítását. A vizsgált anyag egyetlen Elassoma faj, az E. alabamae. Az új rendszertanban az elassomákat még alrendként jelölik Incertae sedis megjelölésként.

Elassoma alabamae (Mayden, 1993)

[szerkesztés]

Egykor igen nagyszámú populációjuk élt Észak-Alabama mészkőhegyeinek barlangjaiból fakadó forrásvizekben. Azonban az intenzív növénytermesztés következtében a forrásvidék elszennyeződött és a populáció összeomlott. Több mint 30 évig egyetlen példány sem került elő, ezért úgy gondolták, a faj kihalt. De 1973-ban David E. Etnier talált egy új populációt, egy Beaverdam nevű patakban. A 90-es évek elején az amerikai Fred C. Rohde kezdeményezésére a Pyror-vidék természetvédelmi területté vált – így a forrás naphal megmenekült a kihalástól.

Elassoma boehlkei (Rohde & Arndt, 1987)

[szerkesztés]

A legkisebb Elassoma faj, átlagos méretük csupán 19. 3 mm (kevesebb, mint 1 inch). Két kicsi populáció ismert Észak-Karolinában a Waccamaw, valamint a Santee folyórendszer középső részeinek kis patakjaiból. A folyók szennyezettségének következtében 1996-ban felkerült a fokozottan védett fajok nemzetközi listájára. A kihalás szélén áll. [1]

Elassoma evergladei (Jordan 1884)

[szerkesztés]

A fajt egy Wilmington nevű farmer találta meg véletlenül a XIX. század elején egy floridai kis tóban hínárok gyűjtése közben. Előfordulási helyei Dél-Karolinában a Cape Fear folyó vízrendszere, a Floridai-félszigeten az Everglades-mocsár, valamint Nyugat-Alabama vízrendszeréhez tartozó kis patakok és öntözőcsatornák. A különböző helyeken élő populációk alapszínezete és mintázata különböző. A közelmúltban fedeztek fel egy új everglades-i színváltozatot Virginia állam keleti partvidékén, a Chesapeake öbölbe torkolló Piankatank folyó deltavidékén (E. evergladei "HARDYVILLE"). A deltavidék 203 hektáros területre terjed ki, amelyet Sárkány mocsárnak neveznek. A Dragon mocsár egy része már Természetvédelmi terület. USA [2]

Dél-Florida őslakosai a szeminólo indiánok, Pa-hay-okee-nak, "füves víznek" nevezték Evergladest, akik függetlenségüket 1837-ben vesztették el. Utolsó nagyfőnökük Osceola volt. Az Everglades lelke egy 160 km hosszú sekély folyó, amelynek 80 km széles mocsaras torkolatvidéke tele van kis szigetekkel. Ez a folyó az Okeechobeei-tóból ered, amelynek mélysége fél méteres, viszont 1865 négyzetkilométeres területet ölel fel. A terület nagy része mocsaras, lapos préri, ahol a sás négy méter magasra is megnő. A terület egy része 1947 óta Nemzeti Park. USA [3][halott link]

Elassoma okatie (Rohde & Arndt, 1987)

[szerkesztés]

A nevét két jól hangzó Muskhogean indián szó, az oka és ateeh szavakból állították össze. Ez annyit jelent vízből származik. Dél-Karolinából három populációja ismert, az Edisto, New, és a Savannah nevű patakokból. A közelmúltban egy újabb kis populációt fedeztek fel Dél-Georgiában egy vasútvonal melletti árokban. Az E. okatie szintén 1996-ban került fel a nemzetközi vörös listára. Állományuk genetikailag gyenge és sebezhető.

Elassoma okefenokee (Bohlke, 1956)

[szerkesztés]

Az Elassoma nem legszínesebb képviselője. Az első példányokat 1956-ban James E. Bohlke fedezte fel az Okefenokee-mocsárból kifolyó Suwannee patak egyik öblében. Elterjedési területük kiterjed az Altamaha folyórendszer kis patakjaira, valamint Dél-Georgia és a floridai-félsziget mocsaraira, és a nyugat-floridai Choctawhatchee folyó vízrendszerére. Az Okefenokee Mocsár egy sekély 1.770 km² es ősi vízivilág a floridai félsziget északi részén, amelyet Georgia állam egyik természeti csodájának tartanak. A mocsár aljából feltörő metángáz a felszínre emeli a tőzeget és így úszó szigetek képződnek, amelyen megtelepszik a vegetáció. Az Okefenokee szó a szeminólo indiánok nyelvén "süllyedő talaj"-t jelent. A mocsár nagy része Nemzeti Park.USA [4] Archiválva 2007. február 8-i dátummal a Wayback Machine-ben [5]

Elassoma zonatum (Jordan, 1877)

[szerkesztés]

A legnagyobb elterjedési területtel bíró Elassoma faj, a nem névadó, alapítófaja. Megtalálhatóak az USA keleti partvidékén Észak-Karolinától Texasig, valamint észak felé a Mississippi folyó vízgyűjtő területén egészen Illinois állam déli részéig. Dél Illinois területén található egy sötétebb színezetű, és a törzsalaktól kissé eltérő mintázatú populáció, amelyet egyelőre Elassoma sp. néven jelölnek.

Elassoma gilberti (Snelson, Krabbenhoft & Quattro, 2009)

[szerkesztés]

Az élőhelyük kiterjed az északnyugat-floridai Rio Flint, és a délnyugat-georgiai Rio Ochlockonee folyórendszerekre, valamint az ugyancsak a floridai félszigeten lévő Panhandle nevű patakrendszerekre, amelyek beletorkollanak az Atlanti-óceáni Choctawhatchee öbölbe. Közeli testvér faj az E. okefenokee. Már régebben is összekeverték e két fajt, amelyek morfológiailag (alaktani összevetés) nagyon hasonlók egymáshoz, azonban a farokalatti úszók kemény sugarainak számában eltérés van. Általában hét ilyen úszósugár van az E. gilberti-nél, nyolc az E. okefenokee-nél. Ezen kívül az E. gilberti teste kissé elnyújtott, és valamivel kisebbek a hát és a farokalatti úszók. A nőstények kopoltyúfedőjén a szemük alatt látható két, 'kötőjel alakú türkizkék színű rajzolat, ez viszont hiányzik az okefenokee nőstényéről. Ezeket a különbségeket alá is támasztotta a molekuláris analízis, ahol a mitokondriális RNS nyomvonalak között 12 fix különbséget lehetett kimutatni.

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Archivált másolat. [2007. március 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2007. december 27.)

Források

[szerkesztés]

További információk

[szerkesztés]