Ugrás a tartalomhoz

Donald Barthelme (író)

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
Ez a szócikk az íróról szól. Hasonló címmel lásd még: Donald Barthelme (egyértelműsítő lap).
Donald Barthelme
Született1931. április 7.
Philadelphia, Pennsylvania  USA
Elhunyt1989. július 23. (58 évesen)
Houston, Texas,  USA
Állampolgárságaamerikai[1][2]
Nemzetiségeamerikai
SzüleiDonald Barthelme
Foglalkozása
Iskolái
  • University at Buffalo, The State University of New York
  • Houstoni Egyetem
Kitüntetései
Halál okagégerák
A Wikimédia Commons tartalmaz Donald Barthelme témájú médiaállományokat.
Sablon • Wikidata • Segítség

Donald Barthelme (Philadelphia, 1931. április 7. – Houston, 1989. július 23.) amerikai novella- és regényíró, aki játékos, posztmodern novella-stílusáról ismert. Barthelme a Houston Post(wd)[5] újság riportereként is dolgozott, a Location magazin ügyvezető szerkesztője, a houstoni Kortárs Művészeti Múzeum(wd) igazgatója (1961–1962), a Fiction(wd) társalapítója (Mark Mirskyvel(wd)[6] és Max és Marianne Frisch(wd)[7] segítségével), valamint professzor különböző egyetemeken.[8] A Houstoni Egyetem(wd) kreatív írási programjának egyik eredeti alapítója is volt.

Életrajza

[szerkesztés]

Donald Barthelme 1931-ben született Philadelphiában. Apja és anyja a Pennsylvaniai Egyetem hallgatói voltak. A család két évvel később Texasba költözött, és Barthelme apja(wd) építészetprofesszor lett a Houstoni Egyetemen(wd)[9], ahol fia később újságírást tanult. Barthelme 1949-ben Scholastic Writing Award-ot[10] nyert novelláiért, miközben a houstoni Lamar High School(wd) diákja volt.

1951-ben, diákként írta első cikkeit a Houston Postnak.[5] Két évvel később Barthelmet besorozták az Egyesült Államok hadseregébe, és 1953. július 27-én, a koreai háborút lezáró fegyverszüneti egyezmény aláírásának napján érkezett meg Koreába. A 2. gyalogos hadosztályhoz(wd) osztották be, rövid ideig a hadsereg egyik lapjának szerkesztőjeként és a Nyolcadik Hadsereg(wd)[11] Tájékoztatási Irodájánál dolgozott, majd visszatért az Egyesült Államokba, és a Houston Postnál dolgozott. Visszatérve a Houstoni Egyetemen[9] folytatta tanulmányait filozófia szakon. Bár 1957-ig folytatta az órákat, soha nem kapott diplomát. Szabadidejének nagy részét Houston black jazz klubjaiban töltötte, és olyan zenei újítókat hallgatott, mint Lionel Hampton és Peck Kelley(wd)[12], ez az élmény befolyásolta későbbi írásait.[13]

Kapcsolata apjával egy lázadó fiú és egy követelőző apa küzdelme volt. A későbbi években óriási vitákat folytattak azzal kapcsolatban, hogy Barthelmet milyen irodalom érdekelt és milyet írt. Édesapja sok tekintetben az avantgárd művészet és esztétika híve volt, nem helyeselte a posztmodern és a dekonstrukciós iskolákat.

Barthelme rövid ideig tanított a Bostoni Egyetemen, a Buffalo-i Egyetemen(wd) és a New York-i City College-ban(wd), ahol 1974 és 1975 között kiváló vendégprofesszorként szolgált.

Testvérei, Frederick(wd)[14] (született 1943) és Steven(wd)[15] (született 1947) szintén elismert szépirodalmi írók.

Magánélete

[szerkesztés]

Négyszer nősült meg. Második felesége, Helen Moore Barthelme később életrajzot írt Donald Barthelme: The Genesis of a Cool Sound címmel, amely 2001-ben jelent meg. Harmadik feleségével, a dán Birgittel megszületett első gyermeke, Anne nevű lánya, majd közel a élete végén feleségül vette Mariont (Marion Knox/Barthelme, aki 2011-ben halt meg), akitől megszületett második lánya, Katharine. Marion és Donald a gégerák miatti haláláig, 1989-ig házasok voltak.[16]

Pályafutása

[szerkesztés]

1961-ben Barthelme a houstoni Kortárs Művészeti Múzeum(wd) igazgatója lett; ugyanabban az évben publikálta első novelláját. 1963-ban New Yorker-kiadványa, a "L'Lapse", Michelangelo Antonioni L'Eclisse (Napfogyatkozás) című filmjének paródiája következett. A magazin ezután Barthelme korai munkáinak nagy részét publikálta, beleértve az olyan híres történeteket, mint a "Me and Miss Mandible" című, egy 35 éves férfi története, akit általános iskolába küldtek vagy elírási tévedésből, vagy mert kudarcot vallott biztosítási ügyintézői munkájában, vagy kudarcot vallott a házasságában. 1960 októberében írt történetei közül ez volt az első, amelyet publikáltak.[17] Egy másik korai novella, az "A Shower of Gold" egy szobrászt ábrázol, aki beleegyezik, hogy megjelenjen a Who Am I? című egzisztencialista játékműsorban. 1964-ben Barthelme összegyűjtötte korai történeteit a Come Back, Dr. Caligari című könyvében, amiért a novellaforma megújítójaként jelentős kritikai elismerést kapott. Stílusa – kitalált és népszerű figurák abszurd helyzetekben, például a Batman ihlette „The Joker's Greatest Triumph” (Joker legnagyobb diadala) – számos utánzót szült, és segít meghatározni a következő évtized novellaírását.

Barthelme a novella formájában folytatta sikerét a Unspeakable Practices, Unnatural Acts (Kimondhatatlan gyakorlatok, természetellenes cselekedetek) (1968) című gyűjteménnyel. A gyűjtemény egyik széles körben antologizált története, a "The Balloon" úgy tűnik, Barthelme művészi szándékait tükrözi. A narrátor egy óriási, szabálytalan léggömböt fúj fel Manhattan nagy részén, ami igen eltérő reakciókat vált ki a lakosságban. A gyerekek játszanak a tetején és szó szerint a felszínen élvezik; a felnőttek megpróbálnak értelmet olvasni benne, de értetlenül állnak a folyamatosan változó alakja előtt; a hatóságok megpróbálják megsemmisíteni, de nem sikerül. Az utolsó bekezdésben az olvasó megtudja, hogy a narrátor pusztán személyes okokból fújta fel a léggömböt, és magában a léggömbben nem látja a belső jelentést. A gyűjtemény további figyelemre méltó történetei közé tartozik a „The Indian Uprising” (Indiai felkelés), egy őrült kollázs komancsok támadásáról egy modern város ellen, és a "Robert Kennedy Saved From Drowning" (Robert Kennedy megmenekült a fulladástól) című matricák sorozata, amely bemutatja, milyen nehézségekbe ütközik egy közszereplő valódi megismerése. Ez utóbbi történet csak két hónappal Robert F. Kennedy 1968-as meggyilkolása előtt jelent meg nyomtatásban.[18]

Barthelme a továbbiakban több mint száz novellát írt, először a City Life (1970), a Sadness (1972), az Amateurs (1976), a Great Days (1979) és az Overnight to Many Distant Cities (1983) című kötetekben. Ezek közül a történetek közül sokat később újranyomtak és kissé átdolgoztak a Sixty Stories (1981), a Forty Stories (1987) és a posztumusz Flying to America (2007) gyűjteményhez. Bár elsősorban ezekről a történetekről ismert, Barthelme négy regényt is írt: Snow White (1967), The Dead Father (1975), Paradise (1986), és The King (1990, posztumusz).

Barthelme írta a Guilty Pleasures (1974) non-fiction könyvet is. Más írásait posztumusz két gyűjteménybe gyűjtötték össze: The Teachings of Don B.: Satires, Parodies, Fables, Illustrated Stories, and Plays of Donald Barthelme (1992) és a Not-Knowing: The Essays and Interviews (1997). Lányával megírta a The Slightly Irregular Fire Engine (Kissé szabálytalan tűzoltóautó) című gyermekkönyvet, amely 1972-ben megkapta a Nemzeti Könyvdíjat a gyermekkönyvek kategóriában.[19] Emellett igazgatója volt a PEN-nek, az Authors Guildnek(wd), valamint tagja volt az American Academy of Arts and Letters-nek(wd).[20]

Stílusa és öröksége

[szerkesztés]

Barthelme fikcióját egyesek mélyen fegyelmezettek, mások pedig értelmetlen, akadémikus posztmodernnek nevezték.[21] Gondolatai és munkája nagyrészt a 20. századi szorongás következményei, mivel sokat olvasott, például Pascalt, Husserlt, Heideggert, Kierkegaardot, Ionescót, Beckettet, Sartre-ot és Camus-t.

Történetei általában elkerülik a hagyományos cselekménystruktúrákat, ehelyett a látszólag független részletek folyamatos halmozódására hagyatkoznak. Azáltal, hogy az olvasói elvárásokat az állandó non-sequiturok[22] révén felforgatja, Barthelme töredezett verbális kollázst hoz létre, amely olyan modernista művekre emlékeztet, mint T. S. Eliot The Waste Land (Puszta ország / Átokföldje) és James Joyce Ulysses, amelyek nyelvi kísérleteit gyakran megkérdőjelezte. Barthelme alapvető szkepticizmusa és iróniája azonban eltávolította a modernisták hitétől, hogy a művészet képes rekonstruálni a társadalmat, és a legtöbb kritikus arra késztette, hogy posztmodern íróként osztályozza. Az irodalomkritikusok megjegyezték, hogy Barthelme, akárcsak Stéphane Mallarmé, akit csodált, a szavak jelentéseivel játszik, a költői intuícióra támaszkodva új gondolati összefüggéseket ébreszt a kifejezésekben és a konvencionális válaszokban. A kritikus, George Wicks Barthelmet "a szürrealizmus vezető amerikai gyakorlójának" nevezte… akinek fikciója folytatja a tudatkutatásokat és a kifejezési kísérleteket, amelyek a Dadával és a szürrealizmussal kezdődött fél évszázaddal ezelőtt. Egy másik kritikus, Jacob Appel(wd) „az Egyesült Államok történetének legbefolyásosabb olvasatlan szerzőjeként” jellemezte őt.[23]

Munkáinak nagy része a The New Yorkerben jelent meg. 1964-ben novellagyűjteményeket kezdett megjelentetni a Come Back, Dr. Caligari 1964-ben kezdődően, majd ezt követte a Unspeakable Practices, Unnatural Acts (1968) és a City Life (1970). A Time magazin a City Life-ot az év egyik legjobb könyvének nevezte, és úgy jellemezte a gyűjteményt, hogy „Kafka nyelvezetének tisztaságával és Beckett komor humorával” íródott. Formai eredetisége a The School parodisztikus drámai monológjának friss kezelésében, vagy a The Glass Mountain száz számozott mondatainak és töredékeinek felsorolásában mutatkozik meg. Joyce Carol Oates a "Whose Side Are You On?" (Kinek az oldalán állsz?), a New York Times 1972-es könyvismertető esszéjében kommentálta ezt a töredezettség érzést. Azt írja: „Ez egy vitatható zsenialitású írótól származik, akinek a művei azt tükrözik, amit ő maga is érezhet könyvről könyvre, hogy az agya csupa töredék … ahogy minden mást is.” Talán a legdiszkrétebb utalás erre a töredékre a "See the Moon?" (Látod a Holdat?) a Unspeakable Practices – Kimondhatatlan gyakorlatokból. A narrátor kijelenti és megismétli a mondatot: "A töredékek az egyetlen formák, amelyekben megbízom." Fontos azonban, hogy ne keverjük össze az idézet érzelmeit Barthelme személyes filozófiájával, mivel ingerültségét fejezte ki amiatt, hogy az idézet „töredékei” oly gyakran neki tulajdoníthatók, nem pedig narrátorának.

Egy másik Barthelme-eszköz egy történetet bontott ki főként népszerű 19. századi kiadványokból összegyűjtött, kollázsolt és ironikus feliratokkal kiegészített illusztrációkkal. Barthelme a képek kivágását és összeragasztását "nyilvánosságra hozott titkos bűnnek" nevezte. A Guilty Pleasures gyűjtemény egyik darabja, a "The Expedition" hajók ütközésének teljes oldalas illusztrációját tartalmazta, a "Nem a mi hibánk!" felirattal.

Barthelme oktatói hagyatéka a Houstoni Egyetemen él, ahol a tekintélyes Creative Writing Program egyik alapítója volt. A Houstoni Egyetemen Barthelme érzékeny, kreatív és bátorító mentorként vált ismertté a fiatal kreatív íróhallgatók számára, még akkor is, amikor saját írásait folytatta. Thomas Cobb(wd) amerikai regényíró egyik tanítványa 1987-ben jelentette meg Crazy Heart (Őrült szív) című doktori disszertációját, részben Barthelme-re alapozva a főszereplőt.[24]

Befolyások

[szerkesztés]

A Jerome Klinkowitz-cal(wd) készített 1971–1972-es interjúban (jelenleg a Not-Knowing-ben összegyűjtve) Barthelme felsorolja kedvenc íróit, mind a múlt befolyásos alakjait, mind a kortárs írókat, akiket csodált. Az ugyanabban a gyűjteményben szereplő többi interjúban Barthelme megismétel számos azonos nevet, és több mást is megemlít, időnként kifejtve, miért voltak fontosak számára ezek az írók. A Pacifica Radionak(wd) adott 1975-ös interjúban Barthelme hangsúlyozza, hogy számára Beckett az első helyen áll irodalmi elődei között, aki azt mondta: "Rendkívül lenyűgözött Beckett. Egyszerűen le vagyok nyűgözve Becketttől, ahogy Beckett is, gondolom Joyce-tól. "[25] Az alábbiakban az interjúkból összegyűjtött részleges lista látható:

Válogatott művei

[szerkesztés]

Novellagyűjtemények

[szerkesztés]
  • Come Back, Dr. Caligari – Little, Brown, 1964
  • Unspeakable Practices, Unnatural Acts – Farrar, Straus and Giroux, 1968
  • City Life – Farrar, Straus and Giroux, 1970
  • Sadness – Farrar, Straus and Giroux, 1972
  • Amateurs – Farrar, Straus and Giroux, 1976
  • Great Days – Farrar, Straus and Giroux, 1979
  • Overnight to Many Distant Cities – Putnam, 1983
  • Sam's Bar (with illustrations by Seymour Chwast) – Doubleday, 1987
  • Sixty Stories – Putnam, 1981
  • Forty Stories – Putnam, 1987
  • Flying to America: 45 More Stories – Shoemaker & Hoard, 2007
  • Donald Barthelme: Collected Stories (Edited By Charles McGrath) – Library Of America, 2021

Non-fiction

[szerkesztés]
  • Guilty Pleasures – Farrar, Straus and Giroux, 1974

Regények

[szerkesztés]
  • Snow White – Atheneum Books, 1967
  • The Dead Father – Farrar, Straus and Giroux, 1975
  • Paradise – Putnam, 1986
  • The King – Harper, 1990

Egyéb

[szerkesztés]
  • A Manual for Sons (excerpted from The Dead Father, with an afterword by Rick Moody(wd)[33])
  • The Teachings of Don B.: Satires, Parodies, Fables, Illustrated Stories, and Plays of Donald Barthelme, edited by Kim Herzinger(wd) – Turtle Bay Books, 1992
  • Not-Knowing: The Essays and Interviews of Donald Barthelme, edited by Kim Herzinger – Random House, 1997
  • The Slightly Irregular Fire Engine, or the Hithering Thithering Djinn (gyerekkönyv), Farrar, Straus, 1971

Magyarul megjelent

[szerkesztés]
  • Jöjj vissza, doktor Caligari (Come back, Dr. Caligari) – Európa, Budapest, 1975 · ISBN 9630702797 · Fordította: Bartos Tibor
  • A Holtapa (The Dead Father) – Scolar, Budapest, 2009 · ISBN 9789632441054 · Fordította: Orbán Katalin

Díjai

[szerkesztés]
  • Guggenheim Fellowship, 1966
  • Time magazine Best Books of the Year list, 1971, for City Life
  • National Book Award, Children's Books, 1972, for The Slightly Irregular Fire Engine or the Hithering Thithering Djinn[19]
  • Morton Dauwen Zabel Award from the National Institute of Arts and Letters, 1972
  • Jesse H Jones Award from Texas Institute of Letters, 1976, for The Dead Father
  • Nominated for National Book Critics Circle Award, PEN/Faulkner Award for Fiction, Los Angeles Times Book Prize, all for Sixty Stories, all in 1982
  • Rea Award for the Short Story, 1988

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ LIBRIS. Svéd Nemzeti Könyvtár, 2018. március 26. (Hozzáférés: 2018. augusztus 24.)
  2. ↑ 13881
  3. ↑ donald-barthelme
  4. ↑ https://www.nationalbook.org/books/the-slightly-irregular-fire-engine-or-the-hithering-thithering-djinn/
  5. ↑ a b A Houston Post egy houstoni újság volt, amit 1995-ben bezártak és eszközeit a Houston Chronicle(wd) megvásárolta.
  6. ↑ Mark Jay Mirsky (született 1939-ben Bostonban) amerikai író, a New York-i City College(wd) angol professzora.
  7. ↑ Marianne Frisch (született Marianne Oellers 1939-ben Ratingenben) német műfordító. 1968 és 1979 között Max Frisch második felesége volt.
  8. ↑ Fiction. Fiction History . Fiction, Inc.. (Hozzáférés: 2022. május 2.)
  9. ↑ a b A University of Houston egy állami kutatóegyetem a texasi Houstonban.
  10. ↑ Az Alliance for Young Artists & Writers egy nonprofit szervezet, amely az éves Scholastic Art, Writing Awards és egy zenei versenyt irányít, amely tehetséges fiatal művészeket és írókat ismer el az Egyesült Államokból.
  11. ↑ Az Eighth United States Army az Egyesült Államok hadserege dél-koreai haderejének parancsnoki alakulata.
  12. ↑ John Dickson "Peck" Kelley (1898. október 22. – 1980. december 26.) amerikai jazz-zongorista. Leginkább az 1920-as évekbeli Peck's Bad Boys nevű együtteséről volt ismert, amelyben Jack Teagarden és Pee Wee Russell is szerepelt.
  13. ↑ Appel, Jacob (Winter 2009–2010). „Rev. of Hiding Man, by Tracy Daugherty”. Rain Taxi 14. [2010. január 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2022. december 3.) 
  14. ↑ Frederick Barthelme (született 1943. október 10.) amerikai regény- és novellaíró, aki a minimalista szépirodalom egyik meghatározó írójaként ismert.
  15. ↑ Steven Barthelme (született 1947) számos novella és esszé szerzője.
  16. ↑ Paley, Grace. „Laughter in the American dark an appreciation”, The Guardian , 1989. július 31.  See also Weatherby, W. J.. „Collages of New York: an obituary”, The Guardian , 1989. július 26. 
  17. ↑ p. 90 Barthelme, Helen Moore Donald Barthelme: The Genesis of a Cool Sound Texas A&M University Press, May 1, 2001
  18. ↑ 1968. június 5-én Sirhan Sirhan(wd) nem sokkal éjfél után lelőtte Robert F. Kennedyt a Los Angeles-i Ambassador Hotelben.
  19. ↑ a b "National Book Awards – 1972". National Book Foundation. Retrieved 2012-02-27.
    (Barthelme üdvözlő beszédével.)
  20. ↑ Az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia egy 300 tagú tiszteletbeli társaság, amelynek célja az amerikai irodalom, zene és művészet „kiválóságának előmozdítása, segítése és fenntartása”. Fix létszámú tagságát élethosszig tartó kinevezésre választják.
  21. ↑ Folta, Alexander Donald Barthelme als Postmoderner Erzähler: Poetologie, Literatur und Gesellschaft P. Lang, 1991
  22. ↑ A non sequitur (latin: "nem következik") egy társalgási irodalmi eszköz, amelyet gyakran komikus célokra használnak. Olyasvalami, ami az azt megelőzőhöz képest látszólagos jelentéshiánya miatt egészen humorosnak vagy zavarónak tűnik. A kifejezés ezen használata különbözik a logikai non sequiturtól, ahol ez tévedés.
  23. ↑ Appel, Jacob. Hiding Man Archiválva 2010. január 18-i dátummal a Wayback Machine-ben., Rain Taxi, Winter 2010
  24. ↑ The novel was made into the successful 2009 film Crazy Heart.
    Rourke, Bryan. „Foster author's 'Crazy Heart' gets reprint now that movie is on the way”, projo.com, The Providence Journal Co, 2009. november 22. (Hozzáférés: 2010. szeptember 22.) 
    "The Reading Life: Jeff Bridges and 'Crazy Heart': Channeling Donald Barthelme?". The New York Times. January 29, 2010. Retrieved on September 29, 2010.
  25. ↑ Interview with Ruas and Sherman, 1975. Not-Knowing:: The Essays and Interviews of Donald Barthelme. Edited by Kim Herzinger. Counterpoint, 1997. pg.226.
  26. ↑ Sidney Joseph Perelman (1904. február 1. – 1979. október 17.) amerikai humorista és forgatókönyvíró.
  27. ↑ Ann Beattie (1947. szeptember 8. –) amerikai regény- és novellaíró.
  28. ↑ Walker Percy, Obl.S.B. (1916. május 28. – 1990. május 10.) amerikai író, akinek érdeklődési köre a filozófia és a szemiotika volt.
  29. ↑ Kenneth Koch (1925. február 27. – 2002. július 6.) amerikai költő, drámaíró és professzor.
  30. ↑ John Lawrence Ashbery (1927. július 28. – 2017. szeptember 3.) amerikai költő és művészetkritikus.
  31. ↑ Grace Paley (1922. december 11. – 2007. augusztus 22.) amerikai novellaíró, költő, tanár és politikai aktivista.
  32. ↑ Joaquim Maria Machado de Assis (1839. június 21. – 1908. szeptember 29.) úttörő brazil regényíró, költő, drámaíró és novellaíró volt, akit széles körben a brazil irodalom legnagyobb írójaként tartanak számon.
  33. ↑ Hiram Frederick Moody III (1961. október 18. –) amerikai regény- és novellaíró.

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a Donald Barthelme című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

További információk

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Donald_Barthelme_(író)&oldid=27572672”