Delvinai felkelés
| Delvinai felkelés | |||
| Dátum | 1937. május 15–18. | ||
| Helyszín | Delvina, Gjirokastra (Albánia) | ||
| Eredmény | a felkelés leverése | ||
| Harcoló felek | |||
| |||
| Parancsnokok | |||
| |||
A delvinai felkelés (albán kryengritja e Delvinës)[1] 1937. május 15.-e és május 18.-a között Albánia délnyugati vidékein lezajlott fegyveres lázadás volt, az 1925 és 1939 között hatalmon lévő Amet Zogu – 1928 után I. Zogu néven albán király – elleni fegyveres felkelések sorában az utolsó. Az előző évben belügyminiszteri posztjáról menesztett Et’hem Toto által vezetett fegyveres lázadás Delvina kisvárosában pattant ki, átterjedt Gjirokastrára is, de a rosszul szervezett felkelést két nap elteltével, május 17-én a kormánycsapatok és a kormánnyal lojális csendőralakulatok leverték, a rendet május 18-ára helyreállították.
Et’hem Toto kézre kerítése során, május 26-án életét vesztette. A felkelés másik négy vezetőjének ítélete halálbüntetés lett, amelyet 1937. július 12-én hajtottak végre.
Lezajlása
[szerkesztés]A Mehdi Frashëri vezette kormány 1936. novemberi bukását követően a belügyminiszteri tárcát vezető Et’hem Toto őrnagyi rangban a csendőrség kötelékébe került, és olaszországi kiképzésére készülve 1937 tavaszán Delvinában várta az indulási parancsot.[2] A felkelés szervezésében szerepet vállalt fivére, Ismet Toto sarandai alprefektus, egy Gjylben nevezetű csendőr kapitány, valamint egy leszerelt katonatiszt, Gjonlekaj kapitány.[3]
A delvinai felkelés első fegyverei 1937. május 15-én a kora délutáni órákban dördültek el, de körülményeit többféleképpen írják le a források. Az egyik változat szerint Et’hem Toto az uralkodó és a kormány ellen lázítva nyilvános toborzóbeszédet tartott Delvinában, aminek eredményeként huszonöten csatlakoztak hozzájuk. A kisebb tömeg azonnal elfoglalta a delvinai alprefektusi hivatalt, aminek során egy katonatiszt és egy csendőr életét vesztette.[4] Egy másik narratíva szerint a délutáni órákban lövések hallatszottak Toto házából, ezt követően foglalták el az alprefektúra hivatalát, majd Toto ezután tartotta meg toborzóbeszédét a város egyik terén.[5] Így vagy úgy, a délután előrehaladtával a felkelés támogatóinak létszáma százra duzzadt, emellett Toto maguk mellé állított ötven csendőrt is.[6] A fegyveres lázadók Toto vezetésével még aznap megindultak Gjirokastra felé. Az éjszaka közepén értek a városba, ahol ellenállás nélkül elfoglalták a meglepett gjirokastrai városvezetők hivatalait. A telefonvonalakat elvágták, majd a helyi börtönből kiengedtek 300 embert azzal a feltétellel, hogy támogatják felkelésüket.[7] Az így megnövekedett „felkelősereg” május 16-án a kora reggeli órákban elindult Vlora felé, hogy Dél-Albánia egyik legjelentősebb városát kézre kerítve erősítsék tárgyalási pozíciójukat.[8]
Május 16-án a kora reggeli órákban a fővárosba, Tiranába is eljutottak a hírek, és a Koço Kota vezette kormány azonnal elrendelte a hadsereg mozgósítását. A kormánycsapatok mellett a tiranai, krujai és korçai csendőrőrsök egységei is elindultak az ország délnyugati vidékei felé, valamint a burreli csendőriskola 2-300 növendéke is indulási parancsot kapott.[9] Eközben a vlorai rendfenntartók sem maradtak tétlenek, az uralkodóhoz és a kormányhoz hű csendőrosztagok elindultak Tepelena felé, hogy elébe menjenek a Vlora felé masírozó felkelőknek.[10]
Et’hem Toto ekkor már a felkelőseregtől leválva a kurveleshi hegyvidék nemzetségfőit és bektási szellemi vezetőit igyekezett rábírni felkelése támogatására.[11] Ez a terve azonban kudarcba fulladt, néhány kurveleshi nemzetségfő ugyan támogatásáról biztosította Totót, de ténylegesen nem siettek a segítségére. A bektási vezetők egyike viszont négyszáz hívét állította csatarendbe a felkelők ellen, a kormány oldalán.[12] Et’hem Toto ezután néhány gerillabandával a Vlora környéki dombvidéken húzta meg magát, hogy ott várja be a felkelősereget.[13] A vlorai csendőrök azonban még aznap, május 16-án a Proc-hágónál összeütköztek az Ismet Toto vezette felkelőkkel, és minden különösebb nehézség nélkül szétverték őket.[14] Az időközben a régióba megérkezett karhatalmi erők május 18-ára helyreállították a rendet Delvinában is.[15]
A kormánycsapatok ezt követően Et’hem Toto után vetették magukat, aki a felkelés leverésének hírére déli irányba sietett, hogy átszökjön Görögországba.[16] Ez a terve is kudarcba fulladt, a görögök ugyanis szinte azonnal lezárták a határaikat, így sem Toto, sem más lázadó nem tudta elhagyni az országot. 1937. május 23-ára valamennyi felkelőcsoportot felszámolták, a gjirokastrai elítéltek is visszakerültek börtönükbe, egyedül Et’hem Toto nem került még kézre.[17] Végül május 26-án a kormányerők rábukkantak rejtekhelyére, Totót és négy-öt követőjét bekerítették. Toto az incidens során tisztázatlan körülmények között életét vesztette, máig nem tudni, hogy kézre kerülését megakadályozandó öngyilkos lett vagy elfogói végeztek vele.[18]
Céljai és résztvevői
[szerkesztés]Végeredményben a delvinai felkelés éppen olyan sikertelen és rosszul szervezett volt, mint a két évvel korábbi fieri felkelés.[19] De míg Fierben ismertek voltak a felkelés mögött álló szándékok, a delvinai lázadás esetében a célok és motívumok a történettudomány számára is homályosak. Annyi bizonyos, hogy az uralkodó és a kormány politikáját általános elégedetlenség övezte a déli országrészekben is, a nacionalista körök Olaszország politikai-gazdasági térnyeréséért és az ország gyarmatosításáért az uralkodót tették felelőssé. Ez azonban már csaknem egy évtizede így volt, ráadásul Toto maga is kormányzati szerepet vállalt a korábbi években, a delvinai felkelés közvetlen kiváltó okául ez tehát nem vehető számba.[20] A felkelést megelőző időszakban a Kota-kormány nagy felzúdulást keltett intézkedése volt az emancipációs reformcsomag – például a nők elfátylazásának tiltása –, amely konzervatív muszlim körökben felháborodást szült. Az azonban, hogy a haladó szemléletű politikus hírében állt Toto egy iszlamista felkelés élére állt volna, történettudományi szempontból nem szolgál plauzibilis magyarázattal.[21] Toto személyes motivációját illetően a legelfogadhatóbb narratívának az tűnik, hogy miután az uralkodó körül csoportosuló Besa-kör, Musa Juka és társai politikai intrikájának áldozataként hullott ki a politikai élvonalból, a korrupt politikai vezetés miatt elkeseredett ember utolsó lehetőségként nyúlt a lázadás eszközéhez.[22] Az őt követők motivációi már nyilván mozaikosabbak, különösen, ha számba vesszük a gjirokastrai börtönükből kiszabadítottak tarka tömegét. Feltehetően voltak a felkelők közt olyanok is, akik a fent elősorolt politikai-társadalmi mozgatórugók valamelyikét tették magukévá, amikor fegyvert ragadtak.[23]
Megtorlása
[szerkesztés]A hivatalos kormányzati kommunikációkban eleinte lokális mozgolódásnak titulálták a felkelést, majd csakhamar a kommunistákat sejtették a lázadás mögött, noha Albániában ez idő tájt csak társadalmi bázissal nem rendelkező kisebb, laza kommunista csoportok léteztek.[24] Május 23-án Musa Juka belügyminiszter erre hivatkozva országos felhajtó hadjáratot rendelt el a kommunista csoportok felszámolására. Ennek során több száz embert letartóztattak, nem csak kommunistákat, de minden olyan személyt, aki ismert volt ellenzéki magatartásáról, a kormány bírálatáról. Emellett letartóztattak több olyan katonatisztet, akik a vádak szerint tudtak a szervezkedésről, de nem értesítették feljebbvalóikat róla, Xhemal Aranitasi hadsereg-főparancsnokot pedig a hivatalos változat szerint öthavi kényszerszabadságra küldték.[25]
Júniusra Vlorában és Gjirokastrában összeültek a katonai ítélőszékek. Ismet Totóra – akit fivére felbujtásával is vádoltak – és három társára halálos ítéletet hirdettek, négy vádlott pedig életfogytiglani (pontosabban 101 éves) szabadságvesztést kapott.[26] A halálos ítéleteket 1937. július 12-én hajtották végre.[27]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Néha pünkösdi felkelés néven is említik, ami a muszlim többségű felkelősereget tekintve némileg anakronisztikusan hat.
- ↑ Pearson 2004 :386.; Fischer 2012 :250.; Vickers 2014 :250.
- ↑ Pearson 2004 :387.
- ↑ Pearson 2004 :387.
- ↑ Fischer 2012 :250.
- ↑ Pearson 2004 :387.
- ↑ Pearson 2004 :387.; Fischer 2012 :250.
- ↑ Pearson 2004 :387.; Fischer 2012 :250.
- ↑ Pearson 2004 :387.; Fischer 2012 :250.
- ↑ Pearson 2004 :387.; Fischer 2012 :250.
- ↑ Pearson 2004 :387.
- ↑ Pearson 2004 :387–388.; Fischer 2012 :250–251.
- ↑ Pearson 2004 :388.
- ↑ Pearson 2004 :388.; Fischer 2012 :250.
- ↑ Pearson 2004 :388.
- ↑ Pearson 2004 :388.; Fischer 2012 :251.
- ↑ Fischer 2012 :251.
- ↑ Pearson 2004 :388.; Fischer 2012 :251.
- ↑ Fischer 2012 :251.
- ↑ Pearson 2004 :386–387.
- ↑ Pearson 2004 :386.; Fischer 2012 :251–252.
- ↑ Pearson 2004 :387.; Fischer 2012 :252.
- ↑ Fischer 2012 :252.
- ↑ Pearson 2004 :386.; Fischer 2012 :252.
- ↑ Pearson 2004 :388.
- ↑ Pearson 2004 :388.; Fischer 2012 :251.
- ↑ Pearson 2004 :389.; Fischer 2012 :251.
Források
[szerkesztés]- ↑ Fischer 2012: Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522
- ↑ Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137
- ↑ Vickers 2014: Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. London; New York: I.B. Tauris.