Daytona 500
Helyszíne | Daytona International Speedway |
Első verseny | 1959 |
Versenytáv | 500 mérföld (800 km) |
Körök száma | 200 |
A Daytona 500 egy 200 körös, 500 mérföldes (800 km) NASCAR Nextel Cup Series verseny, amelyet minden év februárjában rendeznek meg a floridai Daytona Beachen található Daytona International Speedwayen.
A NASCAR legfontosabb, legrangosabb, valamint a legnagyobb pénzdíjazású versenye, de a bajnoki címért folyó küzdelemben teljesen egyenértékű a többi versennyel. A szezon legelső pontversenye és emiatt is számít igen különlegesnek, hiszen más bajnokságokban és a többi nagy amerikai sportágakban (major sports) az évad végén kerülnek sorra a legnagyobb versenyek és nem a legelején. 1995 óta az Egyesült Államokban a Daytona 500 televíziós nézettsége minden más autósporténál magasabb, még a legnagyobb tradícióval bíró Indianapolis 500-at is felülmúlja e tekintetben. A versenyt úgy is nevezik, hogy a "NASCAR Super Bowl-ja" ("The Super Bowl of NASCAR") és "A nagy amerikai verseny ("The Great American Race").
Emlékezetes Daytona 500-ak
[szerkesztés]A verseny a közvetlen jogutódja azoknak a rövidebb versenyeknek, melyeket Daytona Beachen (a tengerparton) rendeztek meg. A Daytona 500-at viszont már a Daytona International Speedwayen tartják, melynek bemutatkozó versenyére 1959-ben került sor.
1959–1969
[szerkesztés]Lee Petty, a híres versenyző család alapítója – melynek leghíresebb tagja a fia, Richard – nyerte meg az első Daytona 500-at 1959. február 22-én, amikor is Johnny Beauchampot győzte le nem mindennapi körülmények között. Petty és Beauchamp éppen a célvonalnál körözte le Joe Weatherly autóját és a bírák az első ítélet szerint Beauchampot hirdették ki győztesnek a három autó közül, amelyek együtt haladtak át a kockás zászló alatt. Miután a célfotót tanulmányozták három napig, az ítéletet megváltoztatták és Petty lett a Daytona 500 hivatalos győztese.
1970–1979
[szerkesztés]Az 1976-os Daytona 500-on Richard Petty vezetett az utolsó körben, amikor a hátsó egyenesen David Pearson megelőzte őt. Petty megpróbált Pearson alá kerülni, de az utolsó kanyarból kijövet nem volt már elég hely erre. A két autó ütközése azt eredményezte, hogy mindketten megpördültek és nem sokkal a célvonal előtt a belső, füves részre sodródtak. Petty nem tudott már kijönni onnan, viszont Pearson képes volt a roncsot átvezetni a célvonalon és ezzel Ő győzött.
Az 1979-es Daytona 500-at Donnie Allison és Cale Yarborough még mindig emlegeti. Vitatkoznak, melyikük mit tett és mit nem a verseny utolsó körében. Viszont, abban mindketten egyetértenek, hogy az a délután teljesen más volt, mint a többi. Az eset örökké vitatéma marad. Van, ami azonban nem: az 1979-es Daytona 500 a legfontosabb verseny volt a NASCAR elmúlt több mint 50 éves történelmében. 1979. február 18-a mindennél jobban beleégette az amerikai köztudatba a széria autós versenyzést, mint addig és azután bármi is.
Ez volt az első, a starttól a célig tartó, élő tévéközvetítés egy 500 mérföldes széria autós versenyről.
Donnie és Cale már csak egymás ellenfelei voltak az utolsó körben, de nekimentek egymásnak a hátsó egyenesben. A harmadik kanyarban ért véget a lökdösődés, sárban tocsogó autóval és heves vérmérsékletű bunyóval.
Donnie bátyja, Bobby egyértelműen azért szállt ki az autójából, hogy ellenőrizze, Donnie jól van-e. Tett tettet követett és hirtelen verekedni kezdett Yarborough-val. Ironikusan, Donnie, aki a baleset egyik résztvevője volt, kicsit távolabb maradt az eseményektől – az esetet megörökítő legjobb fényképen az látható, ahogy nézi Bobby-t, amint éppen Yarborough-t csépeli. Eközben, Richard Petty megszerzi a győzelmet Darrell Waltrip és A.J. Foyt előtt. Donnie Allison és Yarborough 4. és 5. lett egy kör hátránnyal.
Az 500 mérföldes verseny azokban a napokban lett igazán népszerű. Akkor még senki sem sejtette, de azon a versenyen kezdődött minden.
Ez a verseny ismertette meg azokkal az emberekkel a széria autózást, akik azelőtt még nem láttak olyat. Még fontosabb, hogy felfigyeltek a sportra olyan potenciális szponzorok, akik enélkül nem keresték volna fel a NASCAR-t. Északkelet és a Közép-Nyugat nagy részén havazott aznap és a CBS nézettsége minden várakozást megdöntött, mert emberek milliói kénytelen volt otthon ülni és bekapcsolták televízióikat. Ezeknek a számoknak nagy jelentősége volt abban, hogy az ESPN miért döntött a NASCAR közvetítések mellett a '80-as években.
1980–1989
[szerkesztés]1980-ban Buddy Baker felállította az átlagsebesség csúcsot, 177.602 mph (285.809 km/h).
Az 1988-as Daytona 500 volt a legelső verseny, ahol használták az új szűkítő lemezeket (restrictor plates), de kissé kétséges volt még a bevezetésükkor, hogy mennyire válnak majd be. A beszerelésükre azért került sor, mert a sebesség már túl magas volt a superspeedwayeken, mint ahogyan azt Bobby Allison 1987-ben bekövetkezett balesete is mutatta Talladegaban. A versenyen Bobby Allison a célegyenesben előzte meg fiát, Davey Allisont a győzelemért, így családi ünneplést rendezhettek a verseny végén. Bobby lett a legidősebb versenyző, aki Daytona 500-at tudott nyerni. A verseny Richard Petty megpördülése miatt is emlékezetes maradt: az autója a levegőbe emelkedett, majd ledarált egy hosszú darabot a védőkerítésből, ahogy az autója az orrán pörgött, mielőtt megállt volna. Ezután az autóját majdnem a felénél kettévágta az A.J. Foyttal való ütközés és Brett Bodine is eltalálta őt. Petty komolyabb sérülés nélkül szállt ki az autójából.
Az 1989-es Daytona 500-at Darrell Waltrip nyerte meg. Élete első Daytona 500 győzelmét tizenkét kísérlet előzte meg. A közönség hangosan éltette a verseny utáni interjú során a felszabadult, szinte már gyermeki érzelmeit, amint azt kiabálta: "I won the Daytona 500! I won the Daytona 500!" – megfejelve azt egy mára kissé rossz hírűvé vált tánccal.
1990–1999
[szerkesztés]Az 1990-es Daytona 500 egyik főszereplője Dale Earnhardt volt. Sokszor állt már közel a Daytona 500 győzelemhez, de aznap úgy tűnt, végre haza viheti a kockás zászlót. A 193. körben Geoff Bodine megpördült az egyes kanyarban, amely a harmadik és egyben utolsó sárga zászlót (caution) eredményezte a versenyen. Mindenki kiment a pitbe, kivéve Derrike Cope-ot, aki a pályán maradt továbbra is. A 195. körben újraindították a futamot és Earnhardt hamar visszavette a vezetés és megtartotta azt egészen az utolsó körig. Ott a hátsó egyenesben egy fém alkatrész esett ki Rick Wilson autójából, amikor a motorja feladta a küzdelmet. Earnhardt áthajtott azon, ami egy jobb hátsó defekthez vezetett. Lelassult és Cope elhúzott mellette, ezzel megnyerte élete első NASCAR Winston Cup versenyét (ma már Nextel Cup). Ez volt az első a két Cup karrier győzelméből a viszonylag ismeretlen pilótának (mindkettőt az 1990-es szezonban szerezte).
Az 1998-as Daytona 500 Dale Earnhardt győzelméről lett híres, aki húsz év próbálkozás után végre nyerni tudott ezen a versenyen. Earnhardt gyakran autózott a legjobb tízben, de a Daytona 500 trófea valahogy mindig kicsúszott a kezei közül. Earnhardt autója a diadal után lassan végig gurult a pit roadon és fogadta az elismerő pacsikat, minden csapat kiküldte az embereit, hogy gratulálhassanak neki. A karrierjének és hagyatékának ezt a meghatározó pillanatát mindenki megünnepelte, függetlenül attól, hogy Earnhardt-drukker volt-e vagy sem.
2000 után
[szerkesztés]A 2001-es Daytona 500 volt a legsötétebb nap a Daytona 500-ak történelmében. Az utolsó kanyarban több autó összeütközött és a NASCAR szupersztár, Dale Earnhardt életét vesztette a balesetben.
A 2002-es Daytona 500-on Sterling Marlin küzdött Jeff Gordonnal a vezetését. Gordon megpördült és ezzel egy nagy balesetet okozott. A NASCAR a piros zászlót léptette érvénybe (megállították a versenyt) és az autókat a hátsó egyenesben várakoztatták. Marlin ekkor kipattant az autójából és megpróbálta az ütközés során megsérült jobb első sárvédőjét elhúzni a keréktől. A piros zászló alatt senki sem végezhet javításokat az autón (még a garázsban dolgozó szerelőknek is fel kell függeszteniük mindenfajta tevékenységet), így Marlint az első pozícióból néhány körrel a verseny vége előtt büntetésből a sor végére küldték. A trófea szinte Ward Burton ölébe hullott.
A kvalifikáció
[szerkesztés]"A nagy amerikai versenyre" a kvalifikációs procedúra is különleges. A legjobb 35 csapatnak az előző évi tulajdonosi ponttáblázat (owner points) alapján biztos az indulása, míg a többiek a hagyományos kvalifikáción és a két kvalifikációs versenyen (Gatorade Duel 1-2) harcolhatják ki az indulás jogát.
A hagyományos kvalifikáció, amit vasárnap (egy héttel a verseny előtt) tartanak, a két kvalifikációs verseny sorrendjét (line up) határozza meg, méghozzá úgy, hogy az első versenyen a belső (inside line), a másodikon meg a külső (outside line) sor indul. Továbbá biztossá válik még az első (pole position) és a második rajtpozíció, valamint a legjobb 35-ön kívül még négyen biztosítani tudják az indulásukat a Daytona 500-ra.
A csütörtökön megrendezett kvalifikációs verseny (1959-1967-ig 100-100 mérföldesek; 1969-2004-ig 125-125 mérföldesek; 2004-től 150-150 mérföldesek) végeredménye alapján a megmaradó négy szabad helyet, valamint a rajtpozíciókat is elfoglalják és ezzel véglegessé válik a Daytona 500 rajtsorrendje (line up).
A volt Cup bajnokoknak (ha többen pályáznak erre a helyre, akkor a legutóbbi bajnoké az elsőbbség) természetesen ebben, az egyedi lebonyolítási rendszerben is fenntartják a 43. rajtpozíciót (Champions provisional).
Televízió
[szerkesztés]A Daytona 500 volt a legelső 500 mérföldes autóverseny, amelyet az elejétől a végéig élőben sugároztak, amikor azt a CBS csatorna 1979-ben adására tűzte. Ez az adó egészen 2000-ig közvetítette a NASCAR versenyeket. 2001-től a jogok a FOX és az NBC csatornák között oszlanak meg és az utóbbi hat évben 2,48 milliárd dolláros televíziós szerződést kötöttek meg a NASCAR-ral.
A FOX 2007-től egyedüli jogosult lesz a közvetítésekre a NASCAR új csomagja értelmében.
Melléktermékeként annak, hogy a pályát 1998-ban ellátták világítással és a 2001-es új televíziós csomagnak a versenyek rajtjait későbbi időpontra tudták tolni. 1979-től 2000-ig a zöld zászlót délután negyed egykor lengették meg a keleti-parti idő szerint. Ezt az időpontot délután fél háromra módosították a Nyugati-Parton élőknek kedvezve ezzel. A 2005-ös Daytona 500 naplementében ért véget, először a történelmében és a 2006-os verseny már majdnem teljes sötétségben fejeződött be. Az est leszálltával a pálya körülményei megváltoznak és ez a csapatoknak újabb kihívás az autók beállításaival kapcsolatban az utolsó kiállások alkalmával.
1986-ban a Daytona 500-on a Challenger űrrepülőgép katasztrófájában elhunyt hősökre emlékeztek, közülük is a legismertebb Christa McAuliffe volt, aki az első tanárként járhatott volna az űrben, de a robbanásban tragikusan Ő is az életét vesztette. Tizenhét évvel később, a 2003-as Daytona 500-on a Columbia űrrepülőgép balesetének áldozatai előtt tisztelegtek a versenyzők és a csapatok az autóikon elhelyezett matricákkal, melyek az örök és tiszteletteljes emlék szimbólumaiként kísérték végig a versenyt.
A Daytona 500 győztesei
[szerkesztés]Év | Versenyző | Rajtszám | Autó | Start | Vezetett körök száma | Pénzdíj | Átlagsebesség (mérföld) |
---|---|---|---|---|---|---|---|
1959. | Lee Petty | 42 | Oldsmobile | 15. | 38 | $19,050 | 135,521 |
1960. | Robert G. "Junior" Johnson | 27 | Chevrolet | 9. | 67 | $19,600 | 124,740 |
1961. | Marvin Panch | 20 | Pontiac | 4. | 13 | $21,050 | 149,601 |
1962. | Edward G. "Fireball" Roberts | 22 | Pontiac | 1. | 144 | $24,190 | 152,529 |
1963. | DeWayne L. "Tiny" Lund | 21 | Ford | 12. | 127 | $24,550 | 151,566 |
1964. | Richard Petty | 43 | Plymouth | 2. | 184 | $33,300 | 154,334 |
1965. | Fred Lorenzen | 28 | Ford | 4. | 25/129 | $27,100 | 141,539* |
1966. | Richard Petty (2) | 43 | Plymouth | 1. | 108/198 | $28,150 | 160,927* |
1967. | Mario Andretti | 11 | Ford | 12. | 112 | $48,900 | 146,926 |
1968. | Cale Yarborough | 21 | Mercury | 1. | 76 | $47,250 | 143,251 |
1969. | LeeRoy Yarbrough | 98 | Ford | 19. | 18 | $38,950 | 157,950 |
1970. | Pete Hamilton | 40 | Plymouth | 9. | 13 | $44,850 | 149,601 |
1971. | Richard Petty (3) | 43 | Plymouth | 5. | 70 | $45,450 | 144,462 |
1972. | A. J. Foyt | 21 | Mercury | 2. | 167 | $44,600 | 161,550 |
1973. | Richard Petty (4) | 43 | Dodge | 7. | 17 | $36,100 | 157,205 |
1974. | Richard Petty (5) | 43 | Dodge | 2. | 73/180 | $39,650 | 140,894* |
1975. | Benny Parsons | 72 | Chevrolet | 32. | 4 | $43,905 | 153,649 |
1976. | David Pearson | 21 | Mercury | 7. | 37 | $46,800 | 152,181 |
1977. | Cale Yarborough (2) | 11 | Chevrolet | 4. | 137 | $63,700 | 153,218 |
1978. | Bobby Allison | 15 | Ford | 33. | 28 | $56,300 | 159,730 |
1979. | Richard Petty (6) | 43 | Oldsmobile | 13. | 12 | $73,900 | 143,977 |
1980. | Buddy Baker | 28 | Oldsmobile | 1. | 143 | $102,175 | 177,602 |
1981. | Richard Petty (7) | 43 | Buick | 8. | 26 | $90,575 | 169,651 |
1982. | Bobby Allison (2) | 88 | Buick | 7. | 147 | $120,360 | 153,991 |
1983. | Cale Yarborough (3) | 28 | Pontiac | 8. | 23 | $119,600 | 155,979 |
1984. | Cale Yarborough (4) | 28 | Chevrolet | 1. | 89 | $160,300 | 150,994 |
1985. | Bill Elliott | 9 | Ford | 1. | 136 | $185,500 | 172,265 |
1986. | Geoff Bodine | 5 | Chevrolet | 2. | 101 | $192,715 | 148,124 |
1987. | Bill Elliott (2) | 9 | Ford | 1. | 104 | $204,150 | 176,263 |
1988. | Bobby Allison (3) | 12 | Buick | 3. | 70 | $202,940 | 137,531 |
1989. | Darrell Waltrip | 17 | Chevrolet | 2. | 25 | $184,900 | 148,466 |
1990. | Derrike Cope | 10 | Chevrolet | 12. | 5 | $188,150 | 165,761 |
1991. | Ernie Irvan | 4 | Chevrolet | 2. | 29 | $233,000 | 148,148 |
1992. | Davey Allison | 28 | Ford | 6. | 127 | $244,050 | 160,256 |
1993. | Dale Jarrett | 18 | Chevrolet | 2. | 8 | $238,200 | 154,972 |
1994. | Sterling Marlin | 4 | Chevrolet | 4. | 30 | $258,275 | 156,931 |
1995. | Sterling Marlin (2) | 4 | Chevrolet | 3. | 105 | $300,460 | 141,710 |
1996. | Dale Jarrett (2) | 88 | Ford | 7. | 40 | $360,775 | 154,308 |
1997. | Jeff Gordon | 24 | Chevrolet | 6. | 40 | $377,410 | 148,295 |
1998. | Dale Earnhardt | 3 | Chevrolet | 4. | 105 | $1 059 805 | 172,712 |
1999. | Jeff Gordon (2) | 24 | Chevrolet | 1. | 15 | $1 172 246 | 161,551 |
2000. | Dale Jarrett (3) | 88 | Ford | 1. | 87 | $1 277 975 | 155,669 |
2001. | Michael Waltrip | 15 | Chevrolet | 19. | 23 | $1 331 185 | 161,783 |
2002. | Ward Burton | 22 | Dodge | 19. | 5 | $1 409 017 | 130,810 |
2003. | Michael Waltrip (2) | 15 | Chevrolet | 4. | 68/109 | $1 419 406 | 133,870* |
2004. | Dale Earnhardt, Jr. | 8 | Chevrolet | 3. | 59 | $1 495 070 | 156,341 |
2005. | Jeff Gordon (3) | 24 | Chevrolet | 15. | 28/203 | $1 497 150 | 135,173* |
2006. | Jimmie Johnson | 48 | Chevrolet | 9. | 24/203 | $1 505 120 | 142,734* |
2007 | Kevin Harvick | 29 | Chevrolet | 34. | 4/202 | $1 510 469 | 149,333* |
2008 | Ryan Newman | 12 | Dodge | 7. | 8/200 | $1,506,045 | 152,672 |
2009 | Matt Kenseth | 17 | Ford | 39. | 7/152 | $1,536,388 | 132,816* |
2010 | Jamie McMurray | 1 | Chevrolet | 13. | 2/152 | $1,508,449 | 137,284* |
2011 | Trevor Bayne | 21 | Ford | 32. | 6/152 | $1,463,813 | 130,326* |
2012 | Matt Kenseth (2) | 17. | Ford | 16. | 50/202 | $1.589.387 | 140,256* |
*Minden verseny 500 mérföldes (200 kör) volt, kivéve ezek:
- 1965.: 322,5 mérföld (129 kör) eső miatt,
- 1966.: 495 mérföld (198 kör) eső miatt,
- 1974.: 450 mérföld (180 kör) áramkimaradás miatt,
- 2003.: 272,5 mérföld (109 kör) eső miatt,
- 2005. és 2006.: 507,5 mérföld (203 kör) a "caution" szabály miatt.
- 2007.: 505 mérföld (202 kör) a "caution" szabály miatt.
- 2009.: 380 mérföld (152 kör) eső miatt.
- 2010.: 520 mérföld (208 kör) a "caution" szabály miatt.
- 2011.: 520 mérföld (208 kör) a "caution" szabály miatt.
- 2012.: 505 mérföld (202 kör) a "caution" szabály miatt. Az eredeti futam időpontja február 27-én eső miatt csúszott, estére halasztották. Az első éjszakai verseny kedden (február 28) reggel fejeződött be.
További információk
[szerkesztés]A Daytona International Speedway hivatalos honlapja Az 1990-ben forgatott Mint a villám című amerikai kalandfilm egy az egyben a NASCAR versenysorozat futamairól, és a végső, Daytona 500-as autóversenyről szól.
|
Ez a szócikk vagy szakasz lektorálásra, tartalmi javításokra szorul. (2006 áprilisából) |