C–82 Packet

C–82 Packet
Funkció	katonai szállító repülőgép
Gyártó	Fairchild Aircraft
Gyártási darabszám	223
A Wikimédia Commons tartalmaz C–82 Packet témájú médiaállományokat.

A C–82 Packet a Fairchild Aircraft által tervezett és gyártott kétmotoros, kétfaroktartós katonai teherszállító repülőgép. Az Egyesült Államok Hadseregének Légiereje, majd annak utóda, az Egyesült Államok Légiereje (US Air Force) használta a második világháborút követően rövid ideig. Az egy darab prototípust is beleszámítva 224 darab C–82-es készült. A C–82B jelentősen továbbfejlesztett változata a C–119 Flying Boxcar.

Története

C–82A piros sarkvidéki festéssel, amelyet a jobb észlelhetőség érdekében alkalmaztak

A Fairchild 1941-ben kapott megbízást a kormányzattól egy új nehéz teherszállító repülőgép kifejlesztésére, amely meghaladja az akkor szolgálatban lévő fő katonai teherszállító típusok, a polgári repülőgépekből kifejlesztett C–47 Skytrain és C–46 Commando repülőgépek képességeit. A C–47 és a C–46 rakterébe csak oldalajtókon keresztül lehetett bejutni, ami megnehezítette a nehéz rakományok kezelését, emellett speciális berendezésekkel (rámpák, daruk) kellett felszerelni a repülőtereket. A Fairchild ezért két faroktartós konstrukciót tervezett, így a géptörzs hátul szabaddá vált. Ez lehetővé tette, hogy a géptörzsre hátul nagyméretű, szétnyitható teherajtót szereljenek, a két faroktartót pedig magasan helyezték el, így a tehertér teherautóval megközelíthető lett és a rakományt közvetlenül a teherautóról lehetett bepakolni.

1942-ben jóváhagyták a repülőgép makettjét, és megrendelték az XC–82 jelzésű prototípus megépítését.  Az eredeti koncepció szerint a repülőgép rétegelt lemezből és acélból készült volna annak érdekében, hogy a csökkentség a harci repülőgépekhez szükséges dúralumínium felhasználását. 1943-ban azonban úgy döntöttek, hogy a repülőgép mégis teljesen fémépítésű lesz.

A prototípussal 1944. szeptember 10-én hajtották végre az első felszállást. A berepüléssel párhuzamosan a Fairchild hagerstowni gyárában megkezdődtek az előkészületek a sorozatgyártásra, amelynek keretében 100 darabos C–82A megépítését tervezték. Már a berepülési fázisban több probléma jelentkezett. A repülőgép alulmotorizált volt, a motorok teljesítménye elégtelen volt. Emellett a sárkányszerkezet gyenge volt, nem felelt meg szilárdsági szempontból a nehéz terhet szállítására. Ezeknek a problémáknak a kiküszöbölésére a Fairchild övid idő alatt elvégezte a szükséges módosításokat. Az áttervezés eredménye az XC–82B jelzésű prototípus lett, amelynél megszűntek a C–82A kezdeti problémái.

Ezt követően 1945 tavaszán a legierő megrendelt a Fairchildtól egy második, módosított sorozatot. Majd további 792 repülőgépet rendeltek a North American cégtől, amely erre a célra új üzemet épített Dallasban.

A háború befejezése miatt azonban a C–82-esek iránti igény csökkent. A Fairchild 1948-ig, a gyártás leállításáig összesen 220 darab sorozatgyártású repülőgépet épített, míg a North American a dallasi üzemében mindössze három C–82N-t gyártott.

A gyártó az első példányt csak 1945 júniusában szállította le a légierőnek, így a típus a második világháborúban már nem játszott szerepet. A 223 darabos gyártási széria a többi második világháborús teherszállító repülőgéphez viszonyítva nagyon alacsony példányszámot jelent.

A C–82-t leginkább teherszállításra, csapatszállításra használták, de néhányat ejtőernyős deszantműveletekhez és szállító vitorlázó repülőgépek vontatására is használtak.

A legtöbbet teher- és csapatszállításra használták, bár néhányat bevetettek ejtőernyős műveletekhez vagy katonai vitorlázórepülők vontatására.

1946-ban az Egyesült Államok Postai Szolgálata (USPS) vizsgálta a repülő postahivatalok koncepcióját, amelyekhez módosított C–82-eseket használtak volna. Az ilyen repülő postahivatalok a vonatokon közlekedő postahivatalokhoz hasonlóan működtek volna, vagyis a küldemények feldolgozása a repülőgép fedélzetén történik. (A koncepció azonban nem vált be, a repülőgép fedélzetén történő mozgás a munkavégzés alatt a repülőgép rázkódása miatt nehézkes volt. Emellett a vonatoknál gyorsabban közlekedő repülőgépeken a rendelkezésre álló kevesebb idő miatt csak kisebb mennyiségű küldeményt tudtak feldolgozni, így az eljárás a gyakorlatban nem bizonyult életképesnek.)

1948-ban egy C–82-est lánctalpas futóművel szereltek fel, ami lehetővé tette a leszállást a burkolatlan, előkészítetlen talajú kifutópályákon. A megoldást végül nem alkalmazták a rendszeresített gépeken.

A berlini blokád idején öt C–82-es repülőgép is részt vett a légihíd működtetésében 1948 szeptembere és novembere között. Ez idő alatt 252 repülést hajtottak végre, amelyek során 1054 tonna rakományt szállítottak, főként különböző nehéz felszereléseket (buldózereket, építőipari gépeket), amelyeket többek között a Berlin-Tegel repülőtér építésénél használtak.

1947-ben kezdték el a repülőgép továbbfejlesztését a Fairchilnel, aminek az eredménye az 1949-ben elkészült C–119 Flying Boxcar lett. Ez a C–82-nél sokkal sikeresebb típus lett, töb mint ezer darabot gyártottak belőle.

A C–82-est 1954-ben vonták ki az Egyesült Államok Légierejének állományából.

A katonai szolgálatból kivont repülőgépek egy részét civil üzemeltetőknek adták el, így több repülőgép került külföldre is (Brazíliába, Chilébe, Mexikóba). A polgári céllal használt repülőgépek utolsó példányait az 1980-as évek végén selejtezték.

Források

• Michael J. H. Taylor (szerk.): Jane's American Fighting Aircraft of the 20th Century, Mallard Press, New York, 1991, ISBN 0-7924-5627-0, pp. 154-155.
• Alwyn T. Lloyd: Fairchild C-82 Packet and C-119 Flying Boxcar, Midland Publishing, Hinckley, 2005, ISBN 1-85780-201-2, pp. 5–22.