Déli-Bug menti csata

	Déli-Bug menti csata
Időpont	896
Helyszín	Déli-Bug folyó
Eredmény	A Nagy Bolgár Birodalom győzelme
	Szemben álló felek
Nagy Bolgár Birodalom	Magyar törzsszövetség
	Parancsnokok
I. Simeon; I. Borisz	ismeretlen
	Szemben álló erők
	Veszteségek
20 000 fő	súlyos

A Déli-Bug menti csata a Déli-Bug folyó partján – közvetlenül a honfoglalást megelőzően – 895-ben a magyar törzsszövetség és egyesült besenyő és bolgár erők évek óta húzódó háborújának végső, döntő ütközete volt. Az összecsapás a Nagy Bolgár Birodalom csapatainak győzelmével végződött. A magyarokat a vereség, és a tény, hogy korábbi területeiket Etelközben a besenyők elfoglalták és oda vissza nem térhettek, arra kényszerítette, hogy elhagyják a dél-ukrajnai sztyeppét, és a Kárpát-medence keleti felébe költözzenek.^[1]^[2]

Előzmények

894-ben háború tört ki Nagy Bolgár Birodalom és Bizánc között, mivel a császár elköltöztette a bolgár árucikkek kijelölt vásárhelyeit Konstantinápolyból Szolunba, ami magasabb adókat jelentett a bolgár kereskedőknek. Ugyanebben az évben I. Simeon legyőzte a bizánciakat Adrianopol közelében, mire ahhoz a régi eszközhöz nyúltak, amelyet gyakorta használtak ilyen szituációkban: felbérelték a magyarokat, hogy támadják meg Bulgáriát északkelet felől.

A magyarok 895-ben átkeltek a Dunán és kétszer is győzedelmeskedtek a bolgárok felett. Simeon visszavonult a Drasztarig, amit sikeresen védett meg. 896-ban sikerült meggyőznie a besenyőket, hogy segítsenek neki, és mialatt a magyarok velük harcoltak, ő (I. Simeon) és apja, I. Borisz – aki elhagyta a monostort ezen alkalom kedvéért – roppant sereget gyűjtött és az ország északkeleti határához menetelt. A besenyők elfoglalták a magyarok korábbi területeit, Simeon pedig pihent és nagyobb létszámú sereggel érkezett a csata helyszínére.

Simeon háromnapos böjtöt rendelt el, mondván, a katonáknak vezekelniük kell bűneikért és keresniük kell Isten segítségét. A böjt végeztével elkezdődött a csata.^[3]^[4]^[5]

A csata

A küzdelemről annyi tudható, hogy hosszú volt és különösen véres, és a bolgárok győzelmével végződött. A bolgárok 20 ezer embert vesztettek, a magyarok veszteségei pedig "komolyak" voltak – bolgár beszámolók szerint. A bolgár sereget I. Simeon vezette, a magyarok vezérének neve nem ismert.

Következmények

A győzelem lehetővé tette Simeonnak, hogy délre vezesse seregét és döntő vereséget mérjen a bizánciakra a Bulgarophygon melletti csatában. Ezután Bizánc és a bolgárok békét kötöttek, mely térség gazdasági viszonyait a bolgárok javára oldotta meg, és Bizáncnak le kellett mondania a Sztrandzsa-hegység és a Fekete-tenger közötti területeiről a bolgárok javára.

Körülbelül négy év kellett ahhoz, hogy a magyarok teljesen kiheverjék a vereséget. Azért választhatták (átmeneti?) lakhelyül éppen a későbbi Magyarország keleti régióit, mert a térségben már a bugi csatát megelőző években is intenzív támadóként voltak jelen, amikor is a morvákkal szövetségben portyáztak a – akkor még dunai-bolgár fennhatóság alatt álló – későbbi Magyar Királyság keleti területei ellen. Ismerték tehát a területet, jól tudták, hogy szinte lakatlan, felperzselt vidék, jelentéktelen katonai ellenállással bíró zilált bolgár helyőrségekkel. Ettől az időszaktól kb. 1000-ig tartott az a folyamat, amíg a magyarok – ha kellett fegyverrel, vagy diplomáciai úton – elfogadtatták magukat és állandó jelenlétüket környezetükkel. Ez a több, mint 100 éves folyamat, mely a bugi csatával kezdődött, jelentette valójában az igazi honfoglalást. A magyar-bolgár viszonyban ezután átmeneti békeidőszak következett, melyet újabb és újabb összezördülések tarkítottak, váltakozó sikerrel.

A bugi csata bár a magyarok számára vereséggel végződött, nem jelentett kiheverhetetlen csapást a számukra – a 930-as években már ők szorongatták a bolgárokat. Szinte bizonyos, hogy 40 év alatt nem tettek le arról, hogy visszafoglalják az elvesztett hazájukat, Etelközt. Ez esetben kárpát-medencei szálláshelyüket ők maguk is ideiglenesnek tekinthették, s csak későbbi nemzedékek magyarjainak fejében, nagyjából I. István korára fogalmazódhatott meg konkrétan, hogy ez lesz a végleges új haza, vége a vándorlásnak, vége a régi hitvilágnak és a régi életmódnak – ez kimondatlanul ott van I. István intézkedései mögött.

I. István ellenében a bolgárok Koppányt látták volna szívesebben a trónon, 1003-ban István háborúzott a bolgárokkal. A X-XI. századig tapasztalhatóak voltak a bugi csatára és előzményeire visszavezethető fegyveres konfliktusok magyarok és bolgárok között.

Nem jelent gyászos eseményt a bugi csata a magyar történelemben, sőt, méltatlanul feledkeznek meg a tankönyvek a jelentőségéről. Ha a magyarok győztek volna, nem kényszerülnek nyugatra húzódni, úgy pedig talán sor sem kerül a napjainkban már 1100 éve fennálló magyar állam megalapítására a Kárpát-medencében – a magyarság pedig más népekhez hasonlóan nyomtalanul feloldódhatott volna tatár, török, majd orosz hatásra.

Jegyzetek

↑ Zlatarski, V. Istorija na parvoto balgarsko carstvo, pp. 311-312, http://www.promacedonia.org/vz1b/vz1b_4_1.html#53.
↑ Constantin Porphyrogen, ibid., p. 173 (2–10), Symeon Logothet, ibid., p. 773 (19–22), Leo Grammaticus, p. 268 (19–22), Theophanes Continuatus, p. 359 (10–22), Skylica—Cedrin, II, p. 256 (8–11), Zonaras, IV, p. 411–3, Dummler, III, pp. 444—445.
↑ Runciman, A history of the First Bulgarian Empire, p. 147, http://www.promacedonia.org/en/sr/sr_3_1.htm#181.
↑ Annales Fuldenses, p. 413
↑ Harimannus Augiensis, p. 111

Források

Йордан Андреев, Милчо Лалков, Българските ханове и царе, Велико Търново, 1996.

Hadtudományi portál
Középkorportál

[1] Zlatarski, V. Istorija na parvoto balgarsko carstvo, pp. 311-312, http://www.promacedonia.org/vz1b/vz1b_4_1.html#53.

[2] Constantin Porphyrogen, ibid., p. 173 (2–10), Symeon Logothet, ibid., p. 773 (19–22), Leo Grammaticus, p. 268 (19–22), Theophanes Continuatus, p. 359 (10–22), Skylica—Cedrin, II, p. 256 (8–11), Zonaras, IV, p. 411–3, Dummler, III, pp. 444—445.

[3] Runciman, A history of the First Bulgarian Empire, p. 147, http://www.promacedonia.org/en/sr/sr_3_1.htm#181.

[4] Annales Fuldenses, p. 413

[5] Harimannus Augiensis, p. 111

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]