Barcza György
| Barcza György | |
| Született | 1888. július 2. Pusztazámor |
| Elhunyt | 1961. április 18. (72 évesen) Sydney |
| Állampolgársága | |
| Házastársa | báró Jeszenszky Alexandra (1888-1974) |
| Foglalkozása |
|
| Tisztsége |
|
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Nagyalásonyi Barcza György (Pusztazámor, 1888. július 2. – Sydney, 1961. április 18.) magyar diplomata, titkos tanácsos, máltai lovag, Magyarország vatikáni (1927–1938) és londoni (1938–1941) követe.
Életútja
[szerkesztés]Családja, ifjúkora
[szerkesztés]Dunántúli középnemesi családból származott. Édesapja nagyalásonyi Barcza Károly (1858–1919), Fejér vármegye törvényhatósági bizottságnak a tagja, a Magyar Általános Hitelbank igazgatósági tagja, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete alelnöke,[1] és édesanyja zalabéri Horváth Irma (1863–1944) volt.[2][3] Az apai nagyszülei nagyalásonyi Barcza György (1815–1885), földbirtokos,[4] és nagyalásonyi Barcza Amália (1822–1886) voltak.[5] Az anyai nagyszülei zalabéri Horváth Móric (1834–1882), császári és királyi kamarás, földbirtokos és nedeczei Nedeczky Vilma (1842–1865) voltak.[6]
1912. november 9-én Budapesten,[7] Barcza György feleségül vette nagyjeszeni báró Jeszenszky Alexát (Nógrádkövesd, 1888. december 24. – Sydney, Ausztrália, 1974. július 26.), akinek a szülei nagyjeszeni báró Jeszenszky Sándor (1857–1936), a Magyar Felsőház tagja, Nógrád vármegye törvényhatósági bizottságnak a tagja, földbirtokos, és zicsi és vásonkeői gróf Zichy Ilma (1862–1914) csillagkereszteshölgy voltak.[8][9] Három gyermekük született: Hanzély Tamásné Barcza Alexandra, Dzyerzykray-Morawski Jeromené Barcza Erzsébet és Barcza Péter.
Diplomáciai pályafutása
[szerkesztés]A budapesti egyetem jogi karát, majd a bécsi diplomáciai akadémiát sikeresen elvégezte, így lett 1911 őszétől az Osztrák–Magyar Monarchia európai hírű diplomatakarának tagja. Diplomáciai pályafutását Athénban kezdte 1914-ben. Fiatal kora ellenére az athéni diplomáciai és társasági élet elismert tagjává vált, és egészen közeli kapcsolatba került a görög királyi párral. Ebben nagy érdeme volt feleségének is, aki a királyné barátnőjeként sok esetben első kézből értesülhetett az udvar és kormány cselekvési lehetőségeiről és szándékairól, olykor az antant terveiről is. Barcza nem egyszer fontos információkat juttatott így el a Ballhausplatzra, az Osztrák–Magyar Monarchia külügyminisztériumának bécsi székhelyére. A személyes és jó kapcsolat a királyi családokkal nemcsak Görögországban, hanem későbbi állomáshelyein, Dániában és Svédországban is szembeszökő.
Kezdeti sikereit a pályán újabbak követték, karrierje gyorsan ívelt fölfelé, s a két világháború közötti diplomáciai kar egyik legműveltebb, legfelkészültebb, legszínesebb, azaz meghatározó egyéniségévé vált, aki külföldi diplomáciai berkekben is tiszteletet vívott ki magának.
1916-tól Koppenhágában, majd Stockholmban, 1920 után Bécsben szolgált, s rövid – három hónapos – vatikáni ügyvivőség után visszatért Bécsbe. 1925-ig ott is maradt, amikor is a külügyminisztérium politikai osztályának a vezetőjévé nevezték ki, mely posztot 1927-ig töltötte be. Beosztása révén nemcsak közvetlenül bepillanthatott a magyar külpolitika alakulásába, hanem ő maga is formálója volt annak. Bethlen István, Walko Lajos, Kánya Kálmán mellett ő, valamint jó barátja, a majdani párizsi követ, Khuen-Héderváry Sándor irányította ebben az időszakban a magyar külpolitikát. A politikai osztály élén eltöltött két év csupán átmeneti időszaknak bizonyult pályafutásában. Ezután már csak egy ízben – 1941 és 1943 között – tartózkodott hosszabb ideig Magyarországon.
1927 és 1938 között a Magyar Királyság vatikáni, majd 1938-tól 1941-ig a londoni követségének a vezetője. XII. Piusz pápával baráti viszonyt ápolt. A Londonban töltött idő alatt pontosan érzékelte és kiválóan megértette nemcsak az angol mentalitást, de a szigetországi morált is. A Foreign Office vezetői – Lord Halifax, Eden, Cadogan és maga Winston Churchill is – bíztak benne, barátsággal és jóindulattal tekintettek rá mint olyanra, aki sohase hazudott nekik, de emellett őszintén lojális mind a magyar kormányhoz, mind az angolokhoz. Ez a bizalom a gyakorlatban is megmutatkozott Churchill részéről, hiszen amikor Magyarország a németek oldalán aktívan részt vett a Jugoszlávia elleni agresszióban, a korábban megkötött magyar–jugoszláv örök barátsági egyezmény dacára, részben Barcza közbenjárására csak a diplomáciai kapcsolatokat szakították meg az angolok Magyarországgal, és nem üzentek hadat.
Barcza soha nem rejtette véka alá meggyőződését, hogy Anglia előbb-utóbb, ha rengeteg áldozat árán is, megnyeri a háborút. Így aztán Teleki – akihez személyes jó barátság is fűzte – halála után végképp szembekerült a magyar külpolitika irányvonalával. A magyar–angol diplomáciai kapcsolatok megszakadása után Budapestre visszatérve, 1941. augusztus 31-én saját kérelmére nyugállományba vonult.
1943-ban Kállay Miklós meghatalmazásával – és Bethlen, Kánya, Baranyai Lipót, Keresztes-Fischer Ferenc támogatásával és egyetértésével – Svájcba utazott, ahol főleg Anglia és az Amerikai Egyesült Államok felé próbálta képviselni a magyar függetlenség helyreállításának és az ország háborúból való kivezetésének az ügyét. Ezt 1944 áprilisától – az ország német megszállása után – a részben általa megalakított Követi Bizottság keretein belül tette. Ő lett a harminchét tagú bizottság tényleges vezetője. Amikor látta, hogy Magyarország jövőjét – minden igyekezete ellenére és önhibáján kívül – nem tudja pozitívan befolyásolni, 1945 novemberében feloszlatta a szervezetet. Amikor az új magyar kormányt elismerte Anglia és az USA is, viszont az nem tartott igényt Barcza szolgálatára és tapasztalataira sem, diplomáciai pályafutása végleg lezárult.
Emigrációja
[szerkesztés]Életének utolsó szakaszát emigrációban töltötte. A háború után 1951-ig maradt Svájcban. Ezekben az években írta meg emlékiratait, majd 1947-ben a Máltai lovagrend követe lett.
1952-ben Sydney-ben telepedett le. 1953-ban megalakította a Bevándoroltak Egyesült Tanácsát, melynek elnökének őt magát választották meg. Eközben más szervezetekben is vezető tisztséget viselt: 1947 és 1960 között a Magyar Nemzeti Bizottmány (New York) tagja, majd 1952-től ausztráliai képviselője, de az Ausztráliai Magyar Társaság elnöke is volt többek között, így próbálva segíteni az Ausztráliába érkező magyar menekültek letelepedését.
1961. április 20-án, a rookwodi temető (Sydney) magyar részében helyezték örök nyugalomra.
Művei
[szerkesztés]- Diplomataemlékeim, 1911–1945. Magyarország volt vatikáni és londoni követének emlékirataiból, 1-2.; összeáll., szerk. Antal László, jegyz., utószó Bán D. András, bibliográfiai utószó John Lukacs, angol nyelvű dokumentumford. Földes Gábor; Európa–História, Bp., 1994 (Extra Hungariam)
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - Barcza Károly
- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - Barcza Károlyné zalabéri Horváth Irma
- ↑ Szluha Márton (2011) Vas vármegye nemes családjai I. kötet, Heraldika kiadó, 109. o.
- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - Barcza György
- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - Barcza Györgyné Barcza Amália
- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - zalabéri Horváth Mór
- ↑ Budapesti Hírlap, 1912. október(32. évfolyam, 231-257. szám)1912-10-22 / 249. szám
- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - nagyjeszeni báró Jeszenszky Sándor
- ↑ Országos Széchényi Könyvtár - gyászjelentések - nagyjeszeni báró Jeszenszky Sándorné zicsi és vásonkeői gróf Zichy Ilma
Források
[szerkesztés]- ↑ Barcza: Barcza György: Diplomata-emlékeim 1911–1945 I–II. Antal László (szerk); Bán D. András (jegyzetek, utószó); John Lukacs (bibliográfiai utószó). Budapest: Európa – História. 1994. = Extra Hungariam, ISBN 963 07 5657 9
