Ali Këlcyra
Ali Këlcyra | |
Këlcyra 1942-ben | |
Született | 1891. május 28. Klisura, Oszmán Birodalom |
Elhunyt | 1963. szeptember 24.(72 évesen) Róma, Olaszország |
Állampolgársága | albán |
Foglalkozása | politikus, jogász, publicista |
Tisztsége | az albán nemzetgyűlés képviselője |
Iskolái | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Ali Këlcyra bég (albán Ali bej Këlcyra; Klisura, Oszmán Birodalom, 1891. május 28. – Róma, Olaszország, 1963. szeptember 24.) albán politikus, jogász, publicista. Az 1920-as évek elejétől vett részt hazája politikai életében, mint a haladó gondolkodású Fan Noli párthíve és Ahmet Zogu ellenzéke. Az 1924-es júniusi forradalomban vállalt szerepe miatt emigrációba kényszerült, és 1925-től az antizogista Nemzeti Egység tagja lett. 1938-ban átvette az addigra már meglehetősen olaszbarát szervezet vezetését, majd Albánia 1939. áprilisi olasz megszállását követően a nacionalista ellenállási szervezethez, a Nemzeti Fronthoz csatlakozott, annak második számú vezetője lett. Miután szerepet játszott abban, hogy a Nemzeti Front 1943 végére a németek oldalán harcoló kollaboráns szervezetté véljék, a kommunista hatalomátvétel elől 1944 októberében külföldre szökött. Olaszországi emigrációban halt meg.
Az emigrációban használt neve Ali Klissura volt. Eqrem Vlora (1885–1964) albán politikus sógora.[1]
Életútja
[szerkesztés]A Vjosa völgyében fekvő Klisura (ma Këlcyra, Albánia) bektási földbirtokos családjának szülötte, Xhemal Këlcyra bég és Hana Luarasi fia volt.[2] Középiskoláit a konstantinápolyi francia tannyelvű galataszeráji líceumban végezte, majd 1919-ben jogi doktori oklevelet szerzett a Római Sapienza Egyetemen.[3]
1920-ban részt vett az Albánia közjogi helyzetét rendező lushnjai kongresszuson, majd ugyanazon év nyarán csatlakozott a megszálló olaszokat Vlora városából kiűző fegyveres alakulatokhoz.[4] Haladó demokrataként 1921-ben a néppártiak képviselője, Fan Noli támogatója, egyúttal Ahmet Zogu politikájának vehemens kritikusa lett az albán nemzetgyűlésben.[5] Bár Noliénál mérsékeltebb reformelképzelései voltak, kiváló szónokként eredményes szószólója volt a női egyenjogúságnak és a földreformnak, ő maga személyesen is igyekezett meggyőzni a muszlim nagybirtokosokat a parasztok földhöz jutásának előnyeiről.[6] 1924. április 30-án Avni Rustemi ellenzéki tömegmegmozdulássá váló gyászszertartásán búcsúztató beszédet mondott,[7] majd a júniusi forradalommal 1924. június 16-án kormányt alakító Fan Noli tanácsadója lett.[8] Korábbi társadalmi idealizmusa pragmatikusabb irányba mozdult el, és bár továbbra is támogatta a földreformot, a magántulajdon védelmét – így a földbirtokok érinthetetlenségét – előbbre helyezte.[9] Zogu 1924 decemberében fegyverrel visszaszerezte a hatalmat, Këlcyra pedig a Noli-kormány tagjaival együtt elhagyta az országot, és Párizsban telepedett le.[10]
1925 novemberében részt vett az antizogista emigráns albánok bukaresti találkozóján, majd ezt követően a Zogu elleni fegyveres felkelés előkészítésén munkálkodó Nemzeti Egység (Bashkimi Kombëtar) vezetőségi tagja lett.[11] Az elsősorban Bariban és Bécsben tevékenykedő, a jugoszlávok által is pénzelt társaság állt a Zogu ellen 1931. február 20-án Bécsben elkövetett merénylet mögött (a két merénylő, Aziz Çami és Ndok Gjeloshi szintén a Nemzeti Egység tagjai voltak).[12] Noha 1924-es emigrációját követően Këlcyrát távollétében halálra ítélték, és Zogu 1927. szeptemberi amnesztiája sem terjedt ki rá,[13] 1935-ben mégis beutazhatott Albániába. Az 1935. augusztusi fieri felkelés kapcsán – bár nem vett részt a lázadás előkészítésében – letartóztatták és szeptemberben elítélték. Utóbb fivére közbenjárására és Zogu parancsára szabadon elhagyhatta az országot.[14] 1938-ban a Nemzeti Egység vezetője lett, és Grenoble-ból irányította a szervezet munkáját, amelyet ekkor már a fasiszta olasz kormány is támogatott. Ugyanazon év novemberében két politikustársával, Qazim Koculival és a Zárai Csoportot (Grupi i Xarës) irányító Mustafa Krujával közreadtak egy memorandumot. Ebben hitet tettek amellett, hogy Zogu elűzésének és Albánia gazdasági-társadalmi fejlődésének egyedüli záloga Olaszország segítsége, egyúttal az albán koronát felajánlották egy Savoyai-házi uralkodónak.[15] A háború befejeztével ez a dokumentum szolgált alapjukul azoknak a kommunista albán sajtóban 1945 decemberétől megjelenő cikkeknek, amelyek egyenesen Këlcyrát és Kruját vádolták Albánia olasz megszállásának előkészítésével.[16]
Amikor Olaszország 1939. április 7-én lerohanta Albániát, Këlcyra Zogu-ellenessége odáig ment, hogy nyíltan szót sem emelt az agresszió ellen.[17] Ugyanakkor miután az albán államiság megszüntetésével, az ország protektorátussá degradálásával nem tudott azonosulni, csatlakozott a Midhat Frashëri által 1939 májusában alapított antifasiszta Nemzeti Fronthoz, és annak második számú vezetője lett.[18] A második világháború éveiben szerepe volt abban, hogy a Nemzeti Front politikai krédója 1942-től egyre határozottabban az antikommunizmus, az Enver Hoxha irányította kommunisták elleni harc lett, és hogy pártjuk kollaborált az országot 1943 szeptemberében megszállt német alakulatokkal.[19]
A kommunista történetírás szerint 1943. március 15-én Këlcyra Tiranában titkos egyezséget írt alá Renzo Dalmazzo olasz altábornaggyal, amelyben a Nemzeti Front garantálta, hogy gerilláik nem támadják az olasz csapatokat és nem szabotálják az albán rendvédelmi szervek újjászervezésének folyamatát sem.[20] Noha néhány más forrás ezt átvette,[21] a legtöbb Albánia történelméről szóló monográfia és áttekintés nem tud a paktumról.[22] Emellett már március végén heves összecsapások zajlottak Korça körzetében a Nemzeti Front gerillái és a megszálló olaszok között.[23]
A kommunista partizánbrigádok mindent elsöprő előretörését látva részt vett az antikommunista politikusok 1944. szeptember 21-ei prezai gyűlésén, amelyen egy nacionalista egységkormány alakítását vették tervbe Midhat Frashëri vezetésével.[24] Erre azonban végül nem került sor, a Nemzeti Front más vezetőivel – Frashërival, Hasan Dostival és Vasil Andonival – együtt az ország elhagyása mellett döntött. 1944. október 18-án Shkodrát elhagyva egy kis halászhajóval tengerre szálltak, s október 23-án kikötöttek a dél-olaszországi Brindisiben.[25] Këlcyra, miután a brit hatóságok kollaboránsnak tekintették, Frashërival együtt a barlettai internálótáborba került, ahonnan brit diplomaták közbenjárására csak 1945. szeptember 6-án szabadult ki.[26] Frashëri oldalán tovább irányította a Nemzeti Front emigrációbeli munkáját annak 1949. évi megszűnéséig.[27] Rómában telepedett le, ahol politikai publicisztikával foglalkozott, emellett közreműködött a Szabad Európa Rádió albán nyelvű adásának hírszerkesztésében.[28] 1953-tól a rádiót üzemeltető amerikai Szabad Európa Bizottság tagja volt.[29] Rómában halt meg, hamvai a Cestius piramisa melletti temetőben nyugszanak.[30]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Fevziu 2016 :269.
- ↑ Elsie 2013 :234.
- ↑ Elsie 2013 :234.
- ↑ Elsie 2010 :227.; Elsie 2013 :234.
- ↑ Elsie 2010 :227–228.; Austin 2012 :40.; Elsie 2013 :234.
- ↑ Elsie 2013 :234.
- ↑ Austin 2012 :46.
- ↑ Pearson 2004 :225.
- ↑ Austin 2012 :68.
- ↑ Pearson 2004 :236., 344.; Elsie 2010 :228.; Elsie 2013 :234.
- ↑ Pearson 2004 :256. A társaság vezetője 1931-től Angjelin Suma volt: Pearson 2004 :322–323.
- ↑ Gárdos 1990 :49., 50.; Pearson 2004 :331.; Fischer 2012 :119., 183–186.; Elsie 2013 :234.; Vickers 2014 :125.
- ↑ Pearson 2004 :278.; Elsie 2010 :234.
- ↑ Pearson 2004 :373.
- ↑ Pearson 2004 :412–413.; Elsie 2013 :234.
- ↑ Pearson 2005 :492.
- ↑ Elsie 2013 :234.
- ↑ Pearson 2005 :210.; Elsie 2013 :234.; Vickers 2014 :141–142.
- ↑ Vickers 2014 :147.; Elsie 2013 :234. szerint 1942-ben tagja volt az államtanácsnak is, de ezt a nehezen valószínűsíthető állítást más források nem említik.
- ↑ Pollo & Puto 1981 :234.
- ↑ Elsie 2013 :234.
- ↑ Így például nem említi Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145 , Edwin E Jacques: The Albanians: An ethnic history from prehistoric times to the present. Jefferson: McFarland. 2009. ISBN 9780786442386 , Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. 4th revised edition. London; New York: I.B. Tauris. 2014. , Tajar Zavalani: History of Albania. Ed. by Robert Elsie, Bejtullah Destani. London: Centre for Albanian Studies. 2015. = Albanian Studies, ISBN 9781507595671 .
- ↑ Pearson 2005 :242.
- ↑ Pearson 2005 :389.
- ↑ Pearson 2005 :400.; Elsie 2013 :234.
- ↑ Pearson 2005 :466.; Elsie 2013 :234–235.; Fevziu 2016 :100.
- ↑ Elsie 2010 :228.; Elsie 2013 :235.
- ↑ Elsie 2013 :235.
- ↑ Elsie 2013 :235.
- ↑ Fevziu 2016 :27.
Források
[szerkesztés]- ↑ Austin 2012: Robert C. Austin: Founding a Balkan state: Albania’s experiment with democracy, 1920–1925. Toronto: University of Toronto. 2012. ISBN 9781442644359
- ↑ Elsie 2010: Robert Elsie: Historical dictionary of Albania. 2nd ed. Lanham: Scarecrow Press. 2010. = European Historical Dictionaries, 75. ISBN 9780810861886
- ↑ Elsie 2013: Robert Elsie: A biographical dictionary of Albanian history. London; New York: Tauris. 2013. ISBN 978-1-78076-431-3
- ↑ Fevziu 2016: Blendi Fevziu: Enver Hoxha: The iron fist of Albania. Ed. and intr. by Robert Elsie; transl. by Majlinda Nishku. London; New York: I.B. Tauris. 2016. ISBN 9781784534851
- ↑ Fischer 2012: Bernd Jurgen Fischer: King Zog and the struggle for stability in Albania. Tirana: Albanian Institute for International Studies. 2012. ISBN 9789928412522
- ↑ Gárdos 1990: Gárdos Miklós: Magyar királyné a tiranai trónon. Budapest: Akadémiai. 1990. = Századunk Emlékezik, ISBN 9630556359
- ↑ Pearson 2004: Owen Pearson: Albania and King Zog: Independence, republic and monarchy 1908–1939. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2004. = Albania In the Twentieth Century, 1. ISBN 1845110137
- ↑ Pearson 2005: Owen Pearson: Albania in occupation and war: From fascism to communism. London; New York: Centre for Albanian Studies. 2005. = Albania In the Twentieth Century, 2. ISBN 1845110145
- ↑ Pollo & Puto 1981: Stefanaq Pollo – Arben Puto: The history of Albania from its origins to the present day. Ass. by Kristo Frasheri, Skënder Anamali; transl. by Carol Wiseman, Ginni Hole. London: Routledge & Kegan. 1981. ISBN 071000365X
- ↑ Vickers 2014: Miranda Vickers: The Albanians: A modern history. 4th revised edition. London; New York: I.B. Tauris. 2014.