Ugrás a tartalomhoz

Katharok

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Albigensek szócikkből átirányítva)
Az „okcitán kereszt” vagy „Languedoc-i kereszt”, a kathar mozgalom egyik jelképe. A kereszteshadjáratot megelőző időben a Saint-Gilles grófok, Toulouse és Languedoc grófjainak címerében szerepelt

Katharoknak (kathárok, katarok, katárok) nevezték a 12. században a Nyugat-Európában, – különösen Észak-Itáliában és Dél-Franciaországban,[1] – feltűnő paulikiánus–bogumil eredetű, gnosztikus, dualista alapállású, az egyház részéről eretneknek nyilvánított vallási mozgalom tagjait. Egyik legkorábbi dél-franciaországi központjukról, Albiról albigenseknek is nevezték őket.

Etimológia

[szerkesztés]

Nevüket az ősi görög καθαροί „katharoi, katharosz” = „tisztultak” (tiszta, tökéletes) szóból eredeztetik.[2]

A francia skolasztikus Alanus ab Insulis a nevüket a latin „cattus” = „macska” szóból származtatta, a mozgalomnak az eretnekséggel és boszorkánysággal való összekapcsolása érdekében. (Szerinte a katharok 'macskacsókolgatók' voltak.)

A kathar elnevezés szolgál alapjául a német Ketzer (eretnek) kifejezésnek. A név első írásos emléke a Kölnben, 1181-ben Eckbert von Schönau bencés apát által az eretnekségről írt „Hos nostra germania catharos appellat” című könyvében található.

Eredetük

[szerkesztés]
A paulikiánus mozgalom terjedése

A francia bogumilok délvidéken Aquitania hercege, William védelme alatt viszonylagos békességben éltek és sokakat meggyőztek a „petrobrusiánusok”, a dél-Franciaországban működő Bruysi Péter és Lausanne-i Henrik és követőinek egyházreformos tanításai. Bruysi Pétert kb. 1131-ben megégették; az egykor Benedek-rendi Henrik 1145 után halt meg.[3]

A 12. század első két évtizedében Itáliában, Franciaországban és Németországban is többfelé jelzik bogumil hittérítők jelenlétét.[4] Orléansban nemeseket, sőt papokat is sikerült meggyőzniük, köztük Robert király egy tanácsosát és a királyné gyóntatóját.[4]

Nem számítva az elszigetelt igehirdetőket, a katharizmus első, biztos nyomát 1143-1144-ben fedezhetjük fel.[5] A kathar tanok a Rajna-vidéki Kölnben tűntek fel, és a helyi érsek vezetésével sikerült gyökeret verniük a hívek között. Később Köln érsekét a híveivel együtt megégették, miután nem voltak hajlandók visszavonni a tanításaikat. Kölnben aztán újra feltűnt a katharok csoportja, amelynek tevékenysége 1163-ban hasonló gyászos módon ért véget.[5]

A francia „eretnekeket” először publikánusoknak hívták, ami valószínűleg a paulikánusok nevének fonetikai eltorzulása.[6] Később két nevet is kaptak: katharok, illetve albigensek.

A katharok nem alkottak egységes közösséget. Fő fészkeiket Dél-Franciaországban és Felső-Itáliában találjuk. Itáliában a nevük gazzari (azaz καϑαροί), concorezzánusok (a Monza melletti Concorezzo után) és albusok (a piemonti Alba után). [3]

Dél-Franciaországban a katharok a lombers-i zsinaton (1165) nyilvános disputát folytattak a katolikus püspökökkel: a dél-franciaországi főpapok többsége védelmébe vette a katharokat.[3] 1167-ben a katharok Toulouse-ban önálló zsinatot tartottak.[3]

A mozgalmuk nem holmi elszigetelt, kóbor szektaként működött. Ellenkezőleg, nemsokára már a szervezett egyházuk valós alternatívát kínált a katolikus államvallással szemben. Saját püspökeik és presbitereik voltak, de nem hierarchiai, hanem bibliai értelemben, mint akik pásztorai a nyájnak.[7] Egyházkerületeik is voltak, hitüket pedig a szegények és gazdagok egyaránt magukévá tették.[8] Ami azt illeti a katharizmus komoly sikereket ért el a legjelentősebb languedoci családok körében is, akik később fegyvert is fogtak hitük védelmében a keresztesek elleni harcban.[8]

A francia katharokról először a Vigeoi-ból való Geoffroy du Breuil 1181-ben írt krónikáiból tudhatunk.[9] A mozgalom központja Toulouse és környéke volt, tagjait gyakran „Bougres”-nak, azaz bolgároknak tartották, minthogy a trákiabéli bogumiloktól, végső soron pedig az örmény paulikánusoktól eredt a tanításuk. Pontos adatokat a „Rituel cathare de Lyon” és a „Nouveau Testament en provençal” című írásaikon kívül csak a korabeli katolikus írásokból szerezhetünk, amely utóbbi források egy részének valóságtartalmát fenntartással kell kezelni.[10] Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a római egyház szervezeti rendjét és világias életét tagadó csoportokba szerveződtek. Erős kétségeket támasztottak a katolikus tanítás egyik alappillérével szemben, miszerint a hitigazságok és a vallási gyakorlatok szükségesek és elégségesek is az üdvözüléshez.[11]

Tanításaik, életvitelük

[szerkesztés]

A katharizmus a gnosztikus, platonista és manicheus gyökereivel a bogumilok tanításain alapul, amely szerint két ellentétes, egyenlő hatalmú istenség volt. A szellem- (láthatatlan) világot a jó, az anyagit a rossz Isten teremtette. Az első az Újszövetség Istene, míg a második az Ószövetség Istene, mely megalkotta az anyagot és a fizikai világot.[12][13][14] Az utóbbi, Rex Mundi ("A Világ Királya") néven is ismeretes,[15] a judaizmus Istenével azonosították[14] és a Sátánnal is összekapcsolták,[13] vagy pedig a Sátán apjának vagy a csábítónak hívták.[16] Minden látható anyagot, beleértve az emberi testet a Rex Mundi teremtette, az anyag ennélfogva bűnös, romlott volt. E nézet szerint az emberek éppenséggel angyalok, a Sátántól elcsábítva a mennyei háború előtt, és Sátán veresége miatt a mennyekből letaszítva egy örökkévalóságot kénytelenek eltölteni a gonosz Isten teremtette világ börtönében.[16]

A kathar tanítás szerint a tökéletes állapot eléréséhez az anyagi ént teljesen meg kell tagadni. Amíg ez nem lehetséges, az illető a reinkarnáció körforgásában ragad, arra kárhoztatva hogy a romlott Földön éljen.[17] Zoé Oldenbourg történész a katharokat "nyugati buddhistáknak" nevezte, a feltámadásról vallott felfogásuk hasonló lévén a buddhista újjászületés tanításához.[18]

Hitték, hogy a lelkek újjászületnek, hogy ettől az anyagi világtól elszakadnak és a test halála után az anyagtalan mennybe jutnak. Ezt az elszakadást, a világtól megrontatlan egyszerű élettel lehet elérni és az ilyen életet élőket „perfecti”-nek hívták (amit ma „igaz”-nak fordíthatnánk). Ezen igazaknak hatalmuk volt eltörölni egy személy bűneit, az anyagi világgal való kapcsolatát megszakítani, hogy ő halála után a mennybe mehessen. Az igazak, a korabeli egyház romlott és dúsgazdag életével élesen ellentétes, kifogástalan szegénységben éltek. A katharokat a kortársak többnyire hibátlan erényű embereknek írják le.

Nyílt és antagonisztikus dualizmust hirdettek, magasztalva a szellemet és lenézve a testit, az eredendő bűnnel terhelt fizikai világot. Ezzel saját véleményük szerint közelebb álltak Jézus eredeti tanításaihoz, mint a korabeli egyház.

Isten megismerésének lehetőségeit keresték, ez a gnószisz különleges, szent tudás. Az ismeretet azonban első kézből kívánták megszerezni, ezért a közvetítők (papok) létét feleslegesnek tartották. Ez magával vonja az egyházi hierarchia és tekintélyelv tagadását is.

Nem hittek sem a pokolban, sem a purgatóriumban; a Gonosz (Sátán) birodalma a világ volt; ezt egyébként azért teremtette, hogy a szellemet az anyag börtönébe zárja.[4]

Tisztelték Jézust, – akit hitük szerint a jóságos Isten küldött[4] – és követték az ő erkölcsi tanításait. Magukat jó keresztényeknek mondták, akik nem esküsznek, nem hazudnak, másokról rosszat nem beszélnek; nem ölnek sem embert, sem állatot, semmit, amiben az élet lehelete van, továbbá, hogy megtartják az Úr Jézus Krisztus és az evangélium hitét, úgy, ahogy az apostolok tanították.[19]

A Szentháromság-tant tagadták, mivel nézetük szerint a jó Isten gonosz anyag formájában nem jött le a Földre. Mivel Jézus Tiszta Szellem volt, testet öltése káprázat volt csupán.[4]

Ez a gondolat a doketizmusnak nevezett gyökerekből fakad, amelynek lényege, hogy az ember anyagi testében egy isteni szikra van bebörtönözve és az anyagi testet egy kisebb gonosz istenség (dimiurge) pontosan e célból hozta létre, hogy az ember ne láthassa isteni eredetét, azaz hogy az emberiséget lényegében szendergésben, félálomban tartsa. Más szóval, doketisták úgy gondolták, hogy a test romlékony, a lélek pedig örökké való, ezért Krisztus teste és annak keresztre feszítése számukra csak egy illúzió volt, azaz nem a valóságnak tűnő valótlanságot nevezték illúziónak, hanem az időhöz kötött, csak ideiglenesen létező, azaz romlandó létezéseket. Minthogy a testet csupán ideiglenesen létezőnek tartották, a korukbeli ortodox nézeteket vallók úgy vélték, hogy tanításaik aláássák a halottakból való feltámadás és a teremtett anyag jóságába vetett hit fontosságát, így a Kr. u. első évezred ökumenikus tanácsai a doketizmust teljes egészében elvetették, de a hivatalos egyházi tanítások felszíne alatt gondolatai a népek körében megmaradtak.

S a gonosz testről alkotott nézeteik miatt tagadták Jézus feltámadását is. Egyes kathar közösségek szerint két Jézus volt: egy „gonosz Jézus” fizikai testtel az anyagi világból, hamis messiás és Mária Magdolna buja szeretője,[14] és egy "jó Jézus", aki Szent Pál testét foglalta el.[14] Egy 13. századi ciszterci szerzetes, Pierre des Vaux-de-Cernay írta róluk e nézeteket.[14] Emellett sok más, szintén korabeli nézet is volt Jézus Krisztus természetét illetően.

Szent irataik közé tartozott az Újszövetség, emellett feltételezhetően a "Titkos vacsora evangéliuma" (wd) c. bogumil irat, valamint a bizonyosan kathar eredeti mű, " A két princípium könyve" (Liber de duobus principiis).[20] Az Ószövetséget pár könyv kivételével a Gonosznak tulajdonították.[16]

Az "egyházba" való belépés szertartását, a convenzát (convenientia) csak a tanuló hosszas kiképzése után végezték el.[4] Gyakoroltak egyfajta Szentlélek általi keresztséget is, Jézus tanítása alapján.[megj. 1] Ezt csak a legelhatározottabb hívőknél használtak. Az ilyen módon beavatottak „Parfait”-vé, „Perfect”-té, azaz hibátlanná váltak, ez volt a második beavatási rítus, a consolamentum, amellyel a "tökéletes" rangját lehetett elnyerni. Rendszerint a halál előtt hajtották végre, de ha a jelölt akarta, korábban, de ebben az esetben a próbatételek meglehetősen szigorúak voltak.[4] A rítust például 40 napos vízböjt előzte meg, amivel szintén Krisztus példáját[21] kívánták követni.[22] Az egyénnek aztán az életét nemi élettől mentesen, vándortanítóként, a kathar közösségek vezető példaképeként kellett leélnie.

Ha valaki a consolamentum után visszaesett a bűnbe, az semmissé tette a szertartást, ezért egyes "tökéletesek" éhhalált végeztek.[4]
A consolamentumon (bűnbocsánaton) kívül semmilyen más szentségben nem hittek. Ez már önmagában is főben járó eretnekségnek számított. A katolikusok éppenséggel a megtévesztőnek bélyegzett consolamentum miatt tekintették eretnekeknek a katharokat, és amiatt, hogy a katharok azt tanították a követőiknek, hogy a víz általi keresztség önmagában még nem elég a belső átalakuláshoz.[23]

A kisszámú beavatott hittudósaik, akiket „bons hommes” = „jó emberek”-nek hívtak és „Perfecti”-nek („igaz, tökéletes”) tartottak, felesküdtek arra hogy teljes nőtlenségben élnek, nem esznek húst, minden héten böjtölnek néhány napot és egy bizonyos számú „pater noster”-t (miatyánkot) imádkoznak minden nap. Ezen erények által követőik, akiket „megtértek”-nek hívtak, a perfectiket anyagtalan angyaloknak tekintették, de a mögöttük lévő tömegek egyáltalán nem voltak a hit dolgaiba beavatva, azaz minden erkölcsi tilalomtól, vallási kötelezettségtől szabadon élhettek és az egyetlen követelmény velük szemben csupán az volt, hogy haláluk előtt a Lélek általi keresztséggel váljanak igazzá.

A nőket teljes mértékben egyenrangúaknak tekintették, mert számukra a fizikai különbségek lényegtelenek voltak. Az egyik leginkább társadalomellenes gondolatuk az volt, hogy az esküt bűnnek tartották.[megj. 2] Ez a hit az egész akkori társadalom alapjait veszélyeztette, hiszen az általános írástudatlanságban csaknem minden üzleti megegyezés, és hűbéri kapcsolat az eskün alapult.[24]

A követőknek (megtérteknek) nem tiltották a házasságot, de a házasélet, a nemzés (újabb lelkeknek a bűnös világra való hozatala) számukra elítélendő volt. A földi létet egyfajta próbatételként fogták fel, amivel győzedelmeskedhetnek a gonosz felett.

A gyakorlataik gyakran ellentmondtak a katolikus egyház üzleti tevékenységeinek, különösen az evangéliumi szegénység, továbbá a papok erkölcsi jellegének kérdésében. A katharok úgy gondolták, hogy mindenkinek olvasni kellene az Újszövetséget, az adott helyi nyelven.[12] (Emiatt később, 1229-ben a Toulouse-i szinódus kifejezetten elítélte a Biblia-fordításokat, sőt megtiltotta az embereknek a Biblia tulajdonlását.)

Összeütközés a katolikus egyházzal

[szerkesztés]

1147-ben III. Jenő pápa egy delegációt küldött a kathar elvekkel ’’fertőzött’’ dél-franciaországi vidékekre a fejlődő mozgalom megállítására, de az elszigetelt sikerek nem fedhették el e próbálkozások szegényes eredményeit. Hasonló eredményekkel jártak a következő 50 év kísérletei is. A nép körében a katharizmus reális alternatívát jelentett az egyházzal szemben, hiszen a becsületességet és toleranciát, erkölcsi tisztaságot és rugalmasságot nem csak ígérte, hanem alkalmazta is.

1179-ben a III. lateráni zsinat 27. kánonja kimondta rájuk az anatémát. Az a meggyőződés vált általánossá, hogy az eretnekeket tűzzel-vassal irtani kell.[25]

III. Ince pápa szemében a katharok legnagyobb bűne az volt, hogy elutasították a katolikus egyház hagyományos nézeteit a középkori keresztes hadjáratok fundamentumát képező Szent Keresztről és Szent Sírról. Míg a Szentföldre irányuló zarándoklat és a szent relikviák tisztelete a középkori katolicizmus sarokkövei voltak, a katharok ezeket értelmetlen cselekedetnek tekintették.[8] A katharok szemében az oly nagy becsben tartott Szentföld, a Szent Sír és Szent Kereszt helytelen fogalmaknak minősültek, mert mindegyik földi dolgot jelentett. Ezenfelül a katharok a béke hívei voltak, ezért számukra a szent háború anatémának számított.[8]

III. Ince (1198-ban) újra békés térítéssel próbálkozott, pápai legátusokat küldvén a térségbe, akiknek nemcsak a katharokkal kellett megmérkőzniük, hanem az őket védelmező nemesekkel, az őket tisztelő köznépekkel, és a helyi hatalmukat féltő püspökökkel is. E delegációk különleges felhatalmazásukkal felfüggesztették a bíborosok hatalmát, és az egyházból kiközösítették a nemeseket. 1204-ben a pápa több püspököt felfüggesztett Occitániában;[26] 1205-ben új Toulouse-i püspököt nevezett ki Folquet (wd) személyében, aki előtte trubadúr volt. 1206-ban Acebói Diego és segédje, a későbbi Szt. Domonkos térítésbe kezdtek Languedocban; ennek részeként katolikus-kathar vitákat rendeztek Verfeil, Servian, Pamiers, Montréal és más városokban.

Domonkos először 1203-ban találkozott és vitázott a katharokkal. Tanulságként azt vonta le, hogy csakis az igazi életszentséget, alázatot és aszketizmust felmutatók nyerhetnek meg igazán kathar hívőket. Az intézményes egyház képviselői többnyire nem rendelkeztek e spirituális minőségekkel.[27] Ezután Domonkos megalapította a Domonkos-rendet, mely fő célja az ’eretnekség’ elleni harc volt.[28][megj. 3]

A kathar "tökéletesek" szent életvitele csodálatot váltott ki az egyszerű emberek körében[8] és mind több hívet szerzett meg a mozgalomnak. Ezzel szemben a katolikus papság erkölcstelensége és megvesztegethetősége fokozatosan eltávolította a híveket.[29] Egyes papok házasok voltak, vagy nyíltan ágyasságban éltek. Voltak, akik kocsmákat nyitottak, hogy feleségüket és gyerekeiket eltarthassák. Mivel pártfogóikat pénzelniük kellett, a katolikus papok minden kiegészítő vallásos szolgáltatásért: esketésért, keresztelésért, betegekért vagy halottakért mondott miséért térítést követeltek.[30]

III. Ince mindenáron meg akarta akadályozni, hogy a katharok mozgalma tovább terjedjen. Az egyház több eszköz felhasználásával lépett fel. Az első az "eretnekek" szóbeli meggyőzése volt, majd miután ez nem vezetett a kívánt sikerhez, az egyházból való kiközösítést és kiátkozást alkalmazták, majd végül a fegyveres fellépést.[31]

Keresztesháború ellenük

[szerkesztés]

1208-ban Toulouse grófja (VI. Raymond) megígérte, hogy felszámolja birtokain az eretnekséget, de ténylegesen nem tett semmit. Pierre de Castelnau (wd) pápai legátus ezért megrótta, sőt heves vita után kiátkozta a nemesurat. Nem sokkal később Castelnau-t egy ismeretlen fegyveres lovas meggyilkolta,[32] és ez kiváló okot (casus belli) szolgáltatott a háború megindítására.[33] A pápai kúria ugyanis a toulouse-i gróf udvarát tette felelőssé a gyilkos merényletért és VI. Raymond (Rajmund) grófot a pápa ünnepélyesen kiközösítette, majd a megbüntetését követelte. VI. Raymond bűnbánatot kérő közbelépése ellenére hivatalosan is kezdetét vette Raymond és a katharok ellen megindított keresztes háború,[32] melynek vezére Simon de Montfort lett.

„Ez a föld, amelyet Isten az ő szolgái kezére adott, az Ő, a szent római egyház és az egész kereszténység tiszteletére megőrződjék, közös tanácskozásunk eredményeképp megválasztottuk e terület fejedelmévé és urává Simon de Montfort-ot... aki hitét a legnagyobb áhítattal gyakorolja, s ugyanakkor ég a vágytól, hogy teljes erejével üldözhesse az eretnek gonoszságot.” (Arnaud Citeux-i apát levele III. Incéhez)[34]
III. Ince kiközösíti a katharokat, majd az ellenük folyó hadjárat korabeli ábrázolása

III. Ince pápa levelet írt VIII. (Oroszlán) Lajosnak, a francia uralkodónak és számos más nagyúrnak Franciaországban, amelyben felszólította őket, hogy birtokaikon erőszakkal nyomják el a mozgalmat. A katharok és támogatóik teljes vagyona és minden földje az elfoglalóké lehet, valamint az eretnekűzők ugyanazokban a kedvezményekben és feloldozásban részesülnek, mintha a Szentföldön hadakoznának.

„A romlást hozó elvetemült, már régóta gyökeret vert eretnekség, amely Toulouse vidékén folyvást terebélyesedik, nem szűnik meg magzatait, ezeket az igazi szörnyetegeket világra hozni, s ezek a maguk járványos őrületét átragasztják másokra, és a kárhozott népség amaz utálatra méltó sarjadékait továbbéltetik és felvirágoztatják...”
„Élesítik nyelvüket, hogy szétzúzzák lelkünket (és) kinyújtják karjukat, hogy testünkkel is végezzenekː lelkünk megrontói most már testünk elpusztítására törekednek.”[8] (Részlet III. Ince leveléből)

Ez nyilvánvaló hazugság volt, hiszen a katharok soha nem viselkedtek erőszakosan másokkal szemben. Az igazság azonban már nem számított III. Ince pápának, aki a mozgalom elpusztítására tört, és e „nemes cél” érdekében az olyan apró bűnök, mint a hazugság vagy gyilkosságra és háborúra bujtás nem hátráltathatták.[35]

A Béziers-i mai Mária Magdolna-templom, ahol 1209-ben 7 ezer embert öltek le[36][37]

Az egyházi áldással az északi bárók és lovagok nagy igyekezettel indultak el a délvidékre; a hadjárat jó ürügyül szolgált a gazdag déli területek kirablására.[34] Provence ugyanis ekkor az akkori Európa egyik legvirágzóbb része volt.[25]

A keresztesek 1209-ben Béziershez vonultak, de a város katolikus többsége nem adta ki nekik a katharokat.[38] Ezután a város ostromához fogtak. Simon de Montfort hadvezér megkérdezte a pápai legátust, Arnaud Amaury (wd) (Amalric) ciszterci szerzetest, cîteaux-i főapátot, hogy miképpen különböztessék meg a város katolikusait a katharoktól. Ő állítólag[39] ezt válaszolta: „Öljétek meg mindet, Isten megismeri az övéit.”[40]

(E gyakori idézet később a vallásos esztelen emberirtások egyik mottójává vált[38] és a Heisterbach-i Cesarius nevű ciszterci priortól van, aki azt állította, hogy az ostromlott eretnekek szentségtelen módon Újtestamentumokat dobáltak le a város falairól, így kiáltozva: Itt a ti törvényetek, nyomorultak!"[41]
A keresztesek kiűzik Carcassonne-ból a katharokat 1209-ben,
miniatúra a Franciaország Nagy Krónikájából (Grandes Chroniques de France)

Arnauld Amaury abbé a város legyilkolásáról így számolt be a pápának:

Amíg a tárgyalások tartának arra nézvést, hogy kiengedjék a városból a magukat katolikusnak tartókat, a szolgák és egyéb alacsony rangú személyek, ahelyett hogy parancsra vártak volna, megtámadták a várost. Megdöbbenésünkre, kiáltozván „fegyverbe, fegyverbe!” két három óra alatt átkelének az árkokon-falakon és Beziérs a miénk lett. Az embereink nem kegyelmeztek senkinek, kortól, nemtől rangtól függetlenül mindenkit kard élére hánytak. Utána az egész várost kifosztották majd felégették. ...[42]

A városban legyilkolt emberek számát húsz és harmincezer fő közé teszik.[37][43] Utána a keresztesek Carcassonne ellen vonultak, ahol szintén sok kathar összegyűlt. Rövid ostrom után a katharok szabad elvonulást harcoltak ki, de mindenüket hátra kellett hagyniuk.[38] Erről készült a híres miniatúra, ahogy megalázva, meztelen-félmeztelen vonulnak ki a városból.

Béziers és Carcassonne sorsa után a környékbeli kisebb városok és falvak egymás után nyitották meg kapuikat a keresztes had előtt, hogy életüket mentsék. Házuk kifosztását, javaik elkobzását azonban nem kerülhették el ők sem.[32]

A hadjárat sajátossága, hogy a vezető főurak tartották a „40 napos hadjárat” elvét, eddig terjedt ugyanis "fogadalommal vállalt kötelességük". 40 nap elteltével a harci cselekmények megszűntek, hogy később vagy a a következő évben folytatódjanak.[32]

1210-ben a tavasz eljöttével megindított hadjárat során május-júliusban került sor Minerve bevételére. A második fordulóban, augusztustól októberig Termes ostromára. 1211-ben márciustól májusig tartott Lavaur és Cassés bevétele. Cassésben újra égtek a máglyák. A "vezető és megátalkodott" eretnekeket ítélték így halálra.[32] A sereg ezután Toulouse ellen vonult és megkezdte a rebellis város ostromát. Ez az ostrom viszont eredménytelenül zárult.[32]

1212-ben Simon de Montfort katonái ezúttal Agen városa ellen vonultak fel és be is vették. Moissac önként adta meg magát. A keresztesek ennek ellenére tervszerű fosztogatásba és gyilkolásba kezdtek itt is. Elsősorban a zsákmányért. Utána felégették Auterive-t. Majd gyűléseket rendeztek, és az eddig elkobzott vagyonokat, megszállt birtokokat és városokat a vezérek egymás között szétosztották.[32]

1213-ban a keresztes hadjárat már teljesen politikai hadvállalkozássá vált. A sok pusztítást és kegyetlenséget nem nézhette tovább Toulouse szövetségese, II. Péter aragóniai király, s felvonult a keresztesek ellen, de szeptember 12-én, Muret mellett csatát vesztett. Az ütközetben katonái élén esett el.[32]

III. Ince egy korábbi rendelkezés alapján felségsértéssel azonosította az eretnekséget,[34] amely tűzhalállal büntetendő.[44] 1215-ben a katolikus egyház püspökei összegyűltek a IV. lateráni zsinaton, ahol elítélték a kathar mozgalmat.[45] A zsinat felhatalmazta az államot, hogy megbüntesse a vallási máshitűeket, és szintén felhatalmazta, hogy az összes kathar tulajdonban lévő földet és tulajdont elkobozza, ami szép ösztönzést adott az állami hivatalnokoknak, hogy az egyház javára cselekedjenek.[12]

„Ha pedig a világi úr – bár az egyházi törvény felkérte és figyelmeztette is őt erre – elmulasztaná a földjeit az eretnek szennytől megtisztítani.. a kiközösítés büntetésének bilincsével kell őt megbéklyózni... e tényt jelenteni kell a pápának... (aki) az ilyen úr vazallusait mentse fel a hűségesküjük alól, a területet pedig foglaltassa el a katolikusokkal, hogy kiűzve onnan az eretnekeket, azt a földet ellentmondás nélkül birtokolhassák…”
„Azok a katolikusok pedig, akik felvéve a kereszt jelét, harcba indulnak az eretnekek üldözésére, nyerjék el ugyanazon búcsúkat, és kapják meg ugyanazokat a kiváltságokat, amit azok kapnak, akik a Szentföld védelmére kelnek útra…” (IV. lateráni zsinat: Az eretnekek elleni törvényből)[46]

A III. Ince által megindított hadjáratok 20 évig, 1209-től 1229-ig tartottak. Az emberek számára vonzó volt, hogy nem kellett a Szentföldig menni az üdvözülésért, illetve hogy a győzelem után megkapják a kathar nemesek birtokait,[4] a francia uralkodó számára pedig az, hogy hatalmát kiterjesztheti a Pireneusok felé is.[4]

A háború hivatalosan 1229-ben, a párizsi békével ért véget, amikor VII. Raymond (Rajmund) kibékült a katolikus egyházzal, és elismerte a francia királytól való hűbéri függését is. A katharok elleni harc azonban nem ért véget addig, míg az utolsó várak, várkastélyok meg nem adták magukat. Az utolsó jelentős ostrom csak 1244-ben ért véget, amikor Montségur megadta magát. Életét itt is csak az menthette, aki megtagadta a kathar tanokat. S mert százkilencven kathar "igaz" erre nem volt hajlandó, máglyahalálra ítélték őket.[32]

Számos történész ezt a keresztesháborút népirtásnak nevezi;[47][48] áldozatainak számát 200 ezer és 1 millió fő közé teszik.[49][50][51][52] A mód, ahogy a katharokat megsemmisítették, az egyháztörténet legsötétebb részei közé tartozik.[4]

A történelem iróniája folytán ez volt az egyetlen győzelmes keresztes háború![53] Politikai, kulturális és vallási következményei igen jelentősek voltak. Ennek köszönhető a Francia Királyság egyesítése és megnövekedése, ám a déli civilizáció romba dőlése is. A vallási következmények legsúlyosabbika az inkvizíció létrejötte, megnövekedett és egyre fenyegetőbb hatalma volt.[4] A Toulouse-i zsinat 1229-ben megtiltotta akár a latin, akár helyi nyelvű Biblia birtoklását; az egyedüli megtűrt szövegek a breviárium, a zsoltárkönyv és Szűz Mária hóráskönyve voltak, latinul.[54]

Későbbi sorsuk

[szerkesztés]
Az eretnekségüket megbánóknak egy ideig sárga keresztet kellett ruhájukon viselni.[55]

A hivatalos háború véget ért 1229-ben, a francia király elkobozta a Toulouse grófjainak minden vagyonát, valamint a Trencavelek összes birtokát. Languedoc hercegeinek függetlensége a múltté lett. De a katharizmus még nem volt véglegesen elfojtva, katolikus erők továbbra is nyomoztak utánuk.[56]

1229-ben a Toulouse-i zsinat összefoglalta az eretnekek felkutatására és megbüntetésére vonatkozó szabályokat, többek közt azt is elrendelte, hogy aki tudva és akarva menedéket ad egy eretneknek, annak vagyonát el kell kobozni, a házát le kell rombolni. Az arra vonatkozó ítéletet, hogy valaki eretnek vagy nem, a püspöknek vagy más meghatalmazott egyházi személynek kell kimondania.[57] Akik nem vonták vissza nézeteiket, máglyán égették meg őket,[58] akik visszavonták, megkülönböztetésül fehér alapon sárga keresztet kellett egy ideig viselniük.

A középkori inkvizíciót végleges formában 1229-ben vagy 1230-ban alapították a maradék katharok ellen.[59] Toulouse, Albi és Carcassonne vidékén működött a 13. század folyamán és 14. század nagy részében, és sikerrel vette föl a harcot a katharizmus ellen, a mozgalmat nagyrészt a föld alá szorítva.[59] Amikor a domonkosok átvették az inkvizíciót, a katharok helyzete csak rosszabbodott.[12]

A kathar mozgalom teljesen csak 1330 körül szűnt meg létezni Franciaországban.[4] 1330 után az inkvizíció feljegyzései már nem tartalmaztak katharok elleni eljárásokat.

Emlékezetük

[szerkesztés]

Némelyek szerint, a legendás hírű Christian Rosenkreutz (1378–1484) (ha egyáltalán hitelt adhatunk létezésének), aki 1407-ben alapította meg a szabadkőművesek elődjének tartott Rózsakeresztesek Rendjét, kathar volt.[forrás?] Vannak akik kétségbe vonják annak lehetőségét, hogy a katharok még létezhettek ebben az időben, bár eltitkosodott kultúrájuk nem zárja ki ennek lehetőségét.

Mindenesetre az 1638-ban írt A Múzsák Siralmai-ban Adamson ezt írja:

Amit előre vetítünk az lázadó illetlenség,
mert mi vagyunk a Rózsakereszt atyafiai.
Miénk az Építő Szó és a második látás,

a jövő dolgait pontosan mondhatjuk.

  • A mozgalomról írta Nikolaus Lenau Az albigensek című eposzát
  • A katharok kiirtásáról szól Illyés Gyula: Tiszták című drámája
  • Ugyanezt a témát dolgozza fel a brit Iron Maiden heavy metal együttes egyik 2003-as dala, a Montségur is.

Képek

[szerkesztés]
  • A katharok megégetése
    A katharok megégetése
  • Két megcsúfolt eretnek, akit a dominikánusok autodafé elítéltek
    Két megcsúfolt eretnek, akit a dominikánusok autodafé elítéltek
  • Egykori kathar város, Minerve
    Egykori kathar város, Minerve
  • Egy kathar erőd romjai, Quéribus
    Egy kathar erőd romjai, Quéribus
  • Kathar emlékkő Montségur várában (Pireneusok)
    Kathar emlékkő Montségur várában (Pireneusok)

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Huey, Whitney (2012) [2011]. "Cathars". The Encyclopedia of Christian Civilization. Chichester, West Sussex: Wiley-Blackwell. doi:10.1002/9780470670606.wbecc0246. ISBN 9781405157629
  2. ↑ Henry George Liddell, Robert Scott, A Greek-English Lexicon, κα^θα^ρ-ός. www.perseus.tufts.edu. (Hozzáférés: 2022. július 11.)
  3. ↑ a b c d Karl Heussi, 224. o.
  4. ↑ a b c d e f g h i j k l m Mircea Eliade
  5. ↑ a b Richard Smoley, 113. o.
  6. ↑ Richard Smoley 114. o.
  7. ↑ Ottlyk Ernőː Az egyház története, 124. o.; 1979.
  8. ↑ a b c d e f Geoffrey Regan
  9. ↑ About: Geoffroy du Breuil. dbpedia.org. (Hozzáférés: 2023. augusztus 10.)
  10. ↑ Klaniczay Gábor: Boszorkányok, bűnbakok: HOGYAN MŰKÖDIK A VÁDASKODÁS LOGIKÁJA?
  11. ↑ Richard Smoley 121-122. o.
  12. ↑ a b c d Cathars & Albigenses: What Was Catharism? What did Cathars Believe?. About Religion. [2016. április 8-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. február 9.)
  13. ↑ a b James Wasserman The Templars and the Assassins: The Militia of Heaven Simon and Schuster 2001 ISBN 978-1-594-77873-5 page
  14. ↑ a b c d e The History of the Albigensian Crusade. Boydell Press, 10–11. o. (2002. november 27.). ISBN 9780851158075 
  15. ↑ The Secret Legacy of Jesus: The Judaic Teachings That Passed from James the Just to the Founding Fathers. Simon and Schuster (2009. november 27.). ISBN 9781594779213 
  16. ↑ a b c The Cathars, Heresy and Authority in Medieval Europe. University of Pennsylvania Press, 108. o. (1980) 
  17. ↑ O'Shea
  18. ↑ Maseko
  19. ↑ Cathars & Albigenses: What Was Catharism?
  20. ↑ The Gnostic Bible, Google Books.
  21. ↑ Mt 4,1-2
  22. ↑ Richard Smoley
  23. ↑ Richard Smoley 121-122. o.
  24. ↑ "Cathars rejected the giving of oaths as wrongful; an oath served to place one under the domination of the Demiurge and the world. To reject oaths in this manner was seen as anarchic in a society where illiteracy was wide-spread and almost all business transactions and pledges of allegiance were based on the giving of oaths." Morris Silver, Economic Structures of Antiquity (Greenwood Press, 1995), p. 10.
  25. ↑ a b Gergely Jenő
  26. ↑ Alphandéry
  27. ↑ Johnson 251. o.
  28. ↑ Maxwell-Stuart 105. o.
  29. ↑ Mircea Eliade 159. o.
  30. ↑ Mircea Eliade 159. o.
  31. ↑ dr. Farkas Ákos, dr. Róth Erika: A büntetőeljárás → Az inkvizitórius rendszer
  32. ↑ a b c d e f g h i Bozsóky Pál
  33. ↑ Fekete Márton: Az albigens keresztes hadjáratok (magyar nyelven). lovagok.hu, 2009. január 10. (Hozzáférés: 2019. február 17.)
  34. ↑ a b c Szántó Konrád
  35. ↑ Geoffrey Regan 180. o.
  36. ↑ Pierre des Vaux de Cernay († 1218) ciszterci szerzetes alapján
  37. ↑ a b US National Library of Medicine National Institutes of Healthː Fires in history: the cathar heresy, the inquisition and brulology
  38. ↑ a b c Rubicon: „Öljétek meg mind, majd Isten felismeri a sajátjait!”
  39. ↑ A történetíró, Caesarius ezt másodkézből hallotta, azt írván hogy állítólag ezt mondta(az eredeti szövegben: dixisse fertur- Meschini, Marco (2010). L’eretica - Storia della crociata contro gli Albigesi. Laterza.ISBN 978-88-420-9306-0. p. 116
  40. ↑ „Caedite eos. Novit enim Dominus qui sunt eius”, → Wakefield, Walter L.: Heresy, Crusade and Inquisition in Southern France 1100-1250, London, 1974, 211. old.
  41. ↑ Medieval Sourcebook: Caesarius of Heisterbach: Medieval Heresies: Waldensians, Albigensians, Intellectuals. Fordham.edu. [2014. augusztus 18-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. szeptember 16.)
  42. ↑ Albigensian Crusade#cite note-21|Albigensian Crusade
  43. ↑ Laurence M. Marvin: The Storm of Béziers. Warandgame.com, 2009. március 25. [2012. április 26-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2011. november 22.)
  44. ↑ Gergely Jenő 123. o.
  45. ↑ Sumption 179–81. o.
  46. ↑ Szántó Konrád 439. o.
  47. ↑ Lemkin
  48. ↑ Pegg
  49. ↑ Robertson
  50. ↑ Tatz
  51. ↑ Hans Wollschläger: Die bewaffneten Wallfahrten gen Jerusalem, idéziː Victims of the Christian Faith Archiválva 2019. május 3-i dátummal a Wayback Machine-ben
  52. ↑ Time Magazineː Massacre of the Pure
  53. ↑ Mircea Eliade 159. o.
  54. ↑ Mircea Eliade 159. o.
  55. ↑ Weis 11–12. o.
  56. ↑ Alphandéry 506. o.
  57. ↑ Marton József
  58. ↑ Martin 105–121. o.
  59. ↑ a b Sumption

Megjegyzések

[szerkesztés]
  1. ↑ bizony mondom neked: ha valaki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába. - Jn 3,5
  2. ↑ Az esküt Jézus is elítélte a hegyi beszédében. (Én pedig azt mondom nektek, hogy egyáltalán ne esküdjetek - Mt 5:34))
  3. ↑ A rendnek Domonkos neves megjegyzésének kellett megfelelni: "Buzgalmat buzgalommal, alázatot alázattal, a hamis életszentséget igaz életszentséggel, a hamis tanítást igaz tanítással kell szembeszegezni."

További információk

[szerkesztés]
  • Antonin Gadal: A katárok öröksége / A druidizmus; Magyarországi Lectorium Rosicrucianum Vallásközösség, Úny, 2006 ISBN 963-7420-42-8
  • Antonin Gadal: A Szent Grál útján. A régi katár misztériumok; Magyarországi Lectorium Rosicrucianum Vallásközösség, Úny, 2009 ISBN 978-963-7420-43-6
  • Antonin Gadal: Az egyetemes Gnózis diadala; Arany Rózsakereszt Vallásközössége, Úny, 2011
  • Otto Rahn: Lucifer udvartartása. Utazás Európa jó szellemeihez; Angyali Menedék, Budapest, 2014
  • Otto Rahn: Keresztes hadjárat a Szent Grál ellen; Angyali Menedék, Budapest, 2015

Források

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Katharok&oldid=27590162”