Aerosmith (album)
| Aerosmith Aerosmith | ||||
| nagylemez | ||||
| Megjelent | 1973. január[1] | |||
| Felvételek | 1972, Intermedia Stúdió,[1] Boston | |||
| Stílus | hard rock, blues-rock | |||
| Nyelv | angol | |||
| Hossz | 35:44 | |||
| Kiadó | Columbia | |||
| Producer | Adrian Barber[1] | |||
| Aerosmith-kronológia | ||||
| ||||
| Kislemezek az albumról | ||||
| ||||
| Sablon • Wikidata • Segítség | ||||
Aerosmith címmel 1973 januárjában jelent meg az amerikai Aerosmith együttes első nagylemeze, amelyet a Columbia adott ki.[1] Megjelenésekor nem aratott különösebb sikert, mivel a kiadó egyáltalán nem támogatta meg a lemezt.[3] A Walking the Dog képében egy Rufus Thomas feldolgozás is helyet kapott a lemezen. Ezen az albumon több olyan szám is szerepel (One Way Street, Mama Kin) melyek később az együttes kedvelt koncertdarabjaivá váltak. Kislemezen a Dream On, Mama Kin, és Make It dalokat adták ki, de csakúgy mint maga az album, ezek is megbuktak. A legmagasabb helyezést a Dream On érte el, miután a kislemezlista 59. helyére került.[4] Az album tíz hónappal a kiadása után felkerült a Billboard 200 listára, de akkor is csak a 166. helyre volt elegendő.[5]
Később, az együttes 1975-ös áttörésekor megnőtt a kereslet a lemez iránt. 1976-ban a Billboard 200 lista 21. helyére jutott,[6] az újra kiadott Dream On pedig a Billboard Hot 100 listáján a 6. lett. Az Egyesült Államokban 1975-ben lett aranylemez, majd 1986-ig több mint 2 millió példányban kelt el az országban.
Információk a dalokról
[szerkesztés]Miután az együttes Frank Connelly koncertszervezővel és a David Krebs és Steve Leber menedzserpárossal szerződést kötött, az Atlantic Records és a Columbia Records lemezkiadókkal lépett kapcsolatba. Végül a Columbiához szerződtek 1972 nyarán, miután a kiadó elnökét Clive Davis-t lenyűgözte egy Max Kansas City-beli (New York) koncert.
A dalokat még a stúdiózás előtt hotelekben és bérelt házakban írta meg a zenekar.[7] A Sheraton Hotelben töltött időszakról így mesélt Joe Perry: Felkelés után Braddel bedobtunk néhány Martinit reggelire, majd átslattyogtunk a közeli italboltba, ahol vettünk egy üveg vodkát. Így próbáltunk egész nap.[7] A lemez nyitódalának a Make It című számnak a szövegét Steven Tyler énekes egy kocsi hátsó ülésén írta meg New Hampshireből Bostonba menet.[7] A Somebody alapjait még 1969 nyarán írta meg Tyler, amikor még a William Proud együttesben zenélt. A dal egyes részeit a William Proud roadja Steve Emsback is játszogatta önmagának, majd ezt vette kölcsön Tyler.[8] A dal struktúráját a Route 66 című 1946-ban írt rhythm and blues standard is nagymértékben befolyásolta.[9]
A Dream On alapjait még az Aerosmith megalakulása előtt írta meg Tyler egy Steinway zongorán. A dal szövege az énekes elmondása szerint arról szól, hogy addig kell álmodoznod, amíg sikerül megvalósítanod az álmod.[10] Az One Way Street szintén zongorán született, amelynek a ritmus és harmonikaszólamát a Midnight Rambler című Rolling Stones dal inspirálta.[10] A Mama Kin témáit egy akusztikus gitáron írta meg Tyler, melyet a dobos Joey Kramer még húrok nélkül talált a Beacon Streeten.[10] Tyler elmondása szerint Tuinal nevezetű drog fogyasztása közben írta a dalt, melynek egyes részeit egy régi Blodwyn Pig szám ihlette meg.[10] Az énekesnek annyira tetszett a dal, és annyira hitt a sikerében, hogy a MA KIN betűket rátetováltatta a karjára.[10]
A Write Me a Letter eredeti címe Bite Me volt, és csak hosszú hónapok alatt állt össze.[10] Az intrót a Beatles Got To Get You Into My Life című dalából kölcsönözték.[10] A Movin' Out az első olyan dal volt amelyet közösen írt a Steven Tyler-Joe Perry szerzőpáros. Egyben ez az egyetlen olyan szám az albumon, amelyet nem csak Tyler írt egyedül. Tyler elmondása szerint ez a dal erősítette meg kettejük kapcsolatát.[10] Csakúgy mint az One Way Street ez a dal is az együttes Commonwealth Avenue-i lakásában született meg.[11] Eredetileg egy Major Barbara című ballada is helyet kapott volna a lemezen, helyette végül Rufus Thomas Walkin' the Dogja került fel utolsó dalként.
Az album felvétele
[szerkesztés]Az album felvételei 1972-ben kezdődtek meg a Bostonban lévő és a Newburry Streeten található Intermedia stúdióban. A produceri feladatokat Adrian Barber látta el, aki korábban a Cream, a Vanilla Fudge, és az Allman Brothers Band számára is dolgozott.[12] A lemez 16 sávon lett rögzítve, a hangzása pedig túl steril és vékony lett.[12] Tyler szerint egy nagyon puritán lemezről van szó, amelyen semmi zsír nincs csak az ének, két gitár, basszusgitár, dobok és kegyelemdöfésként egy mellotron.[13] Joe Perry visszaemlékezése szerint azért lett a hangzás olyan steril, mert teljesen zöldfülűek voltunk és saját magunkat stresszeltük. Ahogy kigyulladt a piros lámpa, lefagytunk, mint állat. Kész szenvedés volt.[12] Joey Kramer szintén sokat hibázott, de a játékának a pontosságával is voltak gondok, melynek az lett a következménye, hogy Tylerrel többször is összeszólalkozott.[14] Perry szerint hallani a lemezen, hogy mennyire bizonytalan és feszült volt a zenekar.[10]
A Mama Kin és a Write Me a Letter dalokban David Woodford játszotta fel a szaxofonrészeket.[10] Érdekesség, hogy a One Way Street gitárszólóját nem Perry, hanem Brad Whitford játszotta fel.[13] Tyler a végleges felvételeknél megváltoztatta a hangját, mivel James Brown és Sly Stone hangján szeretett volna megszólalni: Túlságosan bizonytalan voltam, és senki nem volt ott, hogy meggyőzzön: ne használjam ezt a mesterkélt hangszínt.[13] A Dream On volt az egyetlen kivétel, itt Tyler a valódi hangszínét használta. A dal felvételeihez a Wurlitzer cégtől kellett kölcsönözni egy mellotront, mivel Tyler RMI típusú elektromos zongoráját még korábban ellopták New Yorkban.[13] A szám vonós és fuvola részeit egyaránt ezzel a mellotronnal rögzítették.
Albumborító
[szerkesztés]Az Intermedia stúdióval szemben található Caprice butik lépcsőjén készült az a zenekari fotó, ami az album borítóját is díszíti.[15] A zenekar ebben a boltban vette meg a fotózáshoz, a ruhákat, fülbevalókat és egyéb kiegészítőket. A képet egy brit fényképész Robert Agriopolis készítette, aki Tyler szerint kiválóan elkapta a csapatra akkoriban jellemző gőgős, magabiztos dacot, továbbá az illetlenül hosszú hajakat, a hippi felszereléseket, a félmeztelenséget és a kifestett körmöket.[15] A borító belsejében egy szöveg olvasható, amelyet Stu Werbin a Rolling Stone rovatvezetője írt: Euforikus élmény volt őket látni, és talán neked is ilyen élmény lesz meghallgatni ezt a lemezt. Ha fiatal vagy, legalábbis lélekben, és nem csíped a kifinomult dolgokat.[16]
Az eredeti kiadás borítóján a Walkin' the Dog tévesen Walkin' The Digként volt feltüntetve. Az 1976-os újrakiadás alkalmával már javították az elírást, és a borítón is változtatást eszközöltek. A zenekari tagok már teljes nagyságban lefedték a borítót, míg a felhők csak a háttérben látszódtak. A későbbiekben ez a változat lett a leggyakrabban elérhető. Amikor 1993-ban újrakiadták a lemezt CD-n, arra már újra az 1973-as eredeti borító került.
Fogadtatása, kritikák
[szerkesztés]| Kritikák | |||||||
| |||||||
A lemez elkészítése után a CBS kiadónál dolgozó Kip Cohennek adták elő az albumot, aki kijelentette, hogy a lemezen egy sláger sincs.[17] Ennek megfelelően a kiadó nem foglalkozott a lemezzel, sokkal inkább Bruce Springsteen debütáló albumát, míg a keményebb rock vonalról a Blue Öyster Cult és a New York Dolls lemezeit promotálták.[17] Az album szinte semmilyen reakciót nem kapott, interjúk és lemezkritikák sem jelentek meg,[3] a dalokat pedig nem játszották a rádiók. Az album sikertelenségét nagyban befolyásolta az a tény, hogy megjelenésekor a Rolling Stone szakmai stratégiai érdekei miatt nem írt róla kritikát.[3]
A kiadó negyedmillió eladott példányt várt az albumtól, és amikor ennek csak a kis töredéke fogyott el (30 000 darab), Clive Davis levélben értesítette a zenekart, hogy ki vannak rúgva.[18] Steve Leber menedzser könyörgésére azonban kiadták a Dream Ont kislemezen, amely az 59. helyezésével a kislemezlistán meggyőzte Davist. A hosszabbítással sikerült elérnie a zenekarnak, hogy még egy lemezt kiadhassanak.
Az albumról a megjelenésekor nem jelentek meg kritikák, később azonban általában pozitív írások jelentek meg róla. A kritikák között gyakori volt az a megjegyzés, hogy az együttes stílusa még nem forrott ki teljes egészében, és számottevően van jelen az olyan brit példaképek hatása, mint a Yardbirds és a Rolling Stones.[19] Az AllMusic írója Stephen Thomas Erlewine három és fél pontot adott rá az ötből, és kijelentette, hogy az album jól megmutatja a zenekar azon tulajdonságait, amelyek révén az 1970-es évek meghatározó hard rock együttese lehettek.[19] A Rolling Stone szintén kedvező kritikát írt, és négy ponttal értékelte az ötből.[20]
Számlista
[szerkesztés]Minden dalt Steven Tyler írt, kivéve ahol jelölve van.
| Cím | Szerző(k) | Hossz | |
|---|---|---|---|
| 1. | Make It | Steven Tyler | 3:38 |
| 2. | Somebody | Tyler, Steven Emspack | 3:45 |
| 3. | Dream On | Tyler | 4:28 |
| 4. | One Way Street | Tyler | 7:00 |
| 5. | Mama Kin | Tyler | 4:25 |
| 6. | Write Me a Letter | Tyler | 4:11 |
| 7. | Movin' Out | Tyler, Joe Perry | 5:03 |
| 8. | Walkin' the Dog | Rufus Thomas | 3:12 |
Közreműködők
[szerkesztés]- Steven Tyler – ének, és zongora a Dream On című számban.
- Joe Perry – gitár, vokál
- Brad Whitford – gitár
- Tom Hamilton – basszusgitár
- Joey Kramer – dob, ütőhangszerek
Vendégzenész
[szerkesztés]- David Woodford – szaxofon a Mama Kin és a Write Me a Letter című számokban.
Produkció
[szerkesztés]- Producer: Adrian Barber
- Hangmérnök: Adrian Barber, Caryl Weinstock
- Szöveg a belső borítón: Stu Werbin
- Borítófotó: Robert Agriopolis
Helyezések
[szerkesztés]Album
[szerkesztés]| Év | Lista | Helyezés |
|---|---|---|
| 1973 | Billboard 200 | 166 |
| 1976 | Billboard 200 | 21 |
Kislemezek
[szerkesztés]| Év | Kislemez | Lista | Helyezés |
|---|---|---|---|
| 1973 | Dream On | Billboard Hot 100 | 59 |
| Mama Kin | Billboard Hot 100 | 75 | |
| 1976 | Dream On (újrakiadás) | Billboard Hot 100 | 6 |
Minősítések
[szerkesztés]| Ország | Eladási minősítés | Dátum |
|---|---|---|
| RIAA - USA | Aranylemez | 1975. szeptember 11. |
| Platinalemez | 1986. november 21. | |
| 2× Platinalemez | ||
| CIA – Kanada | Aranylemez | 1976. november 1. |
| Platinalemez | 1979. május 1. |
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d Wild, David (1991, 2002). Album jegyzetek for Pandora's Box by Aerosmith, Sablon:Page numbers [CD liner]. Egyesült Államok: Columbia Records (C3K 86567).
- ↑ (1980, 1993) Album jegyzetek for Aerosmith's Greatest Hits by Aerosmith [CD liner]. Egyesült Államok: Columbia Records (CK 57367).
- ↑ a b c Davis, i. m. 182. o.
- ↑ [Aerosmith (album) az AllMusicon Aerosmith - Billboard Singles]. Allmusic. Rovi Corporation. (Hozzáférés: 2010. december 1.)[halott link]
- ↑ Davis, i. m. 204. o.
- ↑ [Aerosmith (album) az AllMusicon Aerosmith - Billboard Albums]. AllMusic. Rovi Corporation. (Hozzáférés: 2010. december 1.)[halott link]
- ↑ a b c Davis, i. m. 173. o.
- ↑ Davis, i. m. 174. o.
- ↑ Davis, i. m. 112. o.
- ↑ a b c d e f g h i j Davis, i. m. 175. o.
- ↑ Davis, i. m. 138. o.
- ↑ a b c Davis, i. m. 176. o.
- ↑ a b c d Davis, i. m. 178. o.
- ↑ Davis, i. m. 177. o.
- ↑ a b Davis, i. m. 180. o.
- ↑ Davis, i. m. 181. o.
- ↑ a b Davis, i. m. 179. o.
- ↑ Davis, i. m. 196. o.
- ↑ a b Aerosmith (1973) at Allmusic
- ↑ Aerosmith lemezkritikák a Rolling Stone magazinban. (angol nyelven). rollingstone.com. (Hozzáférés: 2012. január 11.)
Bibliográfia
- Davis, Stephen. Walk This Way (magyar nyelven). Budapest: Cartaphilus (2008). ISBN 978-9-632-66045-5