Ugrás a tartalomhoz

1990-es horvátországi országgyűlési választás

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

1990. április 22. és 23. között parlamenti választásokat tartottak a Horvát Szocialista Köztársaságban, melynek második fordulójára május 6–7-én került sor. Ezek voltak az első szabad, többpárti választások Horvátországban 1938 óta, és az első ilyen választások a horvát parlamentben 1913 óta. A választók a háromkamarás parlamentben 356 helyre választottak jelölteket; a részvételi arány az első fordulóban a különböző parlamenti kamarákban 76,56% és 84,54% között mozgott. A második fordulóban 74,82 százalékos volt a részvétel. A Horvát Demokratikus Közösség (HDZ) 205 mandátumot szerzett, mellyel kiszorította a hatalomból a Horvátországi Kommunisták Szövetségének utódpártját, a Horvátországi Kommunisták Szövetsége – Demokratikus Változások Pártját (SKH-SDP), és véget vetett a 45 éves kommunista uralomnak Horvátországban. Az új parlament május 30-án ült össze először, és a horvát elnökség elnökévé a HDZ elnökét, Franjo Tuđmant választotta meg, majd nem sokkal ezután a tisztséget Horvátország elnökére nevezte át.

A választásra a Jugoszláv Föderáción belüli politikai válság, a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének (SKJ) felbomlása, valamint a horvátok és szerbek közötti növekvő etnikai feszültség idején került sor. Bár a szakértők széles köre az SKH-SDP győzelmét várta a választásokon, a HDZ kihasználta, hogy a nemzetiségi és politikai reformkérdések aggodalomra adtak okot, és nagy fölénnyel győzött. A választások után az SKH-SDP elvesztette tagságának nagy részét, akik közül sokan átlépték a párthatárokat és csatlakoztak a HDZ-hez. A választási kampány fokozta az etnikai rivalizálást, és a kölcsönösen provokatív akciók mély bizalmatlansághoz vezettek. A félelmet tovább szították a szomszédos Szerb Szocialista Köztársaság hatóságai. A választásokat követő hónapokban a horvát parlament úgy módosította Horvátország alkotmányát, hogy a köztársaság hivatalos nevéből eltávolította a „szocialista” kifejezést, valamint eltávolította a kommunista szimbólumokat Horvátország zászlajáról és címeréről.

Előzmények

[szerkesztés]

1989. december 10-én, egy nappal a párt 11. kongresszusa előtt a Horvátországi Kommunisták Szövetsége (SKH) Központi Bizottsága rendkívüli ülést tartott. A testület hét-hat arányban, szavazattöbbséggel úgy döntött, hogy a következő, 1990 elején esedékes választás szabad, többpárti választás lesz.[1] A kongresszuson a Központi Bizottság döntését támogató Ivica Račan kis fölénnyel nyerte el az SKH elnöki posztját. Račan győzelme utat nyitott a liberális és reformista kezdeményezéseknek a politikai közigazgatás területén.[2] A kongresszus emellett támogatta az összes politikai fogoly szabadon bocsátását és minden politikai per megszüntetését.[2][3] Az SKH-politika ezen változásán felbuzdulva 1990. január 11-én a horvát parlament törvénymódosítással engedélyezte az SKH-n kívüli politikai pártok létrehozását.[4] Annak ellenére, hogy az SKH Központi Bizottságának 1989. december 10-iki döntése egybeesett egy szabad, többpárti választásokat követelő petíció aláírásával,[5] az SKH lépését nem a közvélemény motiválta. Ennek alapja az SKH azon szándéka volt, hogy a választási győzelem révén nagyobb hatalmat és társadalmi támogatást érjenek el.[6]

Az SKH liberalizációs és reformtervei tovább bővültek. A Szlovén Kommunisták Szövetségével (ZKS) javaslatot terjesztett elő többpárti választások megtartására és az SKJ reformjára, a politikai pártok laza konföderációjának kialakítására, amelyben az SKJ-nek nem lett volna hatalma a társult pártok felett, így gyakorlatilag kiiktatta volna az SKJ-t a politikai életből.[7] A javaslatot az SKJ 1990. január 22-én megtartott 14. rendkívüli kongresszusán, amelyen elsősorban a ZKS és a Slobodan Milošević vezette szerb küldöttség között konfrontáció alakult ki, a küldöttek többsége támogatta. A ZKS minden javaslatát elutasították, a szlovén küldöttek pedig tiltakozásul távoztak. Az SKH képviselői ezután a kongresszus elnapolását követelték, de a szerb és montenegrói küldöttek inkább a szlovének nélkül folytatták volna a kongresszust. Válaszul az SKH küldöttei is elhagyták a kongresszust, ami gyakorlatilag az SKJ végét jelentette.[8]

Választási jogszabályok

[szerkesztés]

Február 15-én a horvát parlament elfogadta a Horvát Szocialista Köztársaság alkotmányának módosításait, és a többpárti választások megkönnyítése érdekében választási törvénycsomagot fogadott el, de a parlamenti rendszert változatlanul hagyta.[9] A háromkamarás parlamentnek, amely a társadalmi-politikai tanácsból (80 hely), a társultmunka-tanácsból (160 hely) és a községek tanácsából (116 hely) állt, mind a 356 mandátumára választást terveztek.[10] A választójogi törvény minden parlamenti kamara számára választókerületeket határozott meg, amelyek mérete igen eltérő volt. A társadalmi-politikai tanács nyolcvan választókerülete sok kis települést, illetve olyan nagyobb települések részeit foglalta magába, amelyek lakossága kevesebb, mint 32 000-től több mint 80 000-ig terjedt. A községek tanácsa választókerületei azoknak a településeknek feleltek meg, melyek kevesebb, mint 1000 főtől több, mint 150 000 főt számláltak.[11] A társultmunka-tanács tagjait 160 választókerületben választották meg, amelyek lakosságszáma is nagyban változott. A társultmunka-tanács választásain nem volt általános választójog; a szavazást a munkavállalókra, az önálló vállalkozókra és a diákokra korlátozták.[12]

A választási törvény a szavazás kétfordulós rendszerét határozta meg. A választókerületekben az első körben azok a jelöltek nyerték meg a választást, akik a választókerület legalább 33,3%-ától megkapták a szavazatok 50%-át. Ha egyik jelölt sem kapta meg a szükséges támogatást, két héttel később második fordulót tűztek ki, amelyben minden olyan jelölt részt vehetett, aki az első fordulóban a szavazatok legalább 7 százalékát megszerezte. Itt már a legtöbb szavazatot – nem feltétlenül abszolút többséget – kapott jelölt nyerte meg a körzetet.[13] A kétfordulós rendszert az arányos képviselet követelő ellenzékiek tiltakozása ellenére fogadták el.[6] A választás első fordulóját április 22–23-ra, a második fordulót május 6–7-re tervezték.[14]

Politikai pártok

[szerkesztés]

Az első ellenzéki csoportok Horvátországban még civil egyesületként 1989-ben jöttek létre. Az első megalakult párt a Horvát Szociálliberális Unió (Hrvatski socijalno-liberalni savez – HSLS) volt, amelyet 1989. május 20-án alapítottak, és később Horvát Szociálliberális Pártra (Hrvatska socijalno-liberalna stranka – HSLS) keresztelték át. A később az SKH fő ellenzékévé váló Horvát Demokratikus Közösség (Hrvatska demokratska zajednica – HDZ) 1989. június 17-én alakult meg, de csak 1990. január 25-én jegyezték be.[15] A HDZ 1990. február 24–25-én tartotta első kongresszusát, amikor Franjo Tuđmant választották meg elnökének.[16] 1990. március 1-jén megalakult a Népi Egyetértés Koalíciója (Koalicija narodnog sporazuma – KNS), amely a Horvát Kereszténydemokrata Pártból, (Hrvatska kršćanska demokratska stranka – HKDS), a Horvát Szociáldemokrata Pártból (Socijaldemokratska stranka Hrvatske – SDSH), a Horvát Demokrata Pártból (Hrvatska demokratska stranka – HDS) a HSLS-ből és öt független jelöltből (Savka Dabčević-Kučar, Ivan Supek, Miko Tripalo, Dragutin Haramija és Srećko Bijelić, valamennyien az 1971-es horvát tavasz politikai mozgalom kiemelkedő alakjai voltak) állt.[9]

1990. február 17-én megalakult a Szerb Demokrata Párt,[17] de ennek szervezetét nem sikerült jelentősen kiterjeszteni Knin határain túlra. [18] Általában véve a felek szervezőkészsége jelentősen eltért; minden választókerületben csak az SKH jelöltjei indultak a választáson. A HDZ 82 választókerületben nem állított jelöltet (25-öt a községek tanácsában és 57-et pedig a társultmunka-tanácsban).[15]

Február 5-én a horvát hatóságok nyilvántartásba vették az első hét politikai pártot, köztük az SKH-t, a HDZ-t, a HSLS-t és a KNS számos más tagját.[9] A választáson tizennyolc politikai párt és számos független jelölt vett részt. Összesen 1609 jelölt indult a parlamenti mandátumokért.[19] Március 20-án az SKH úgy döntött, hogy Horvátországi Kommunisták Szövetsége – Demokratikus Reform Pártra (Savez komunista Hrvatske – Stranka demokratskih promjena – SKH-SDP) változtatja a nevét.[20]

A választási kampány

[szerkesztés]
A HDZ választási plakátja a Horvát Történeti Múzeumban

A választási kampány hagyományos eszközök és koncepciók keverékét alkalmazva, amelyeket a nyugati választási kampányok ihlettek, március végétől április 20-ig zajlott. A kampány nagyrészt plakátok, horvát címert viselő zászlók, falfirkák, jelvények, matricák, szórakoztató programok és médiatámogatás, valamint politikai gyűlések felhasználásával járt. A felek szóbeszédre, médiamanipulációra, de még a paranoiára is támaszkodtak. A politikai tapasztalatok általános hiánya kínos, gusztustalan vagy egyébként rossz szlogenek és plakátok használatához vezetett. Az SKH-SDP plakátjait nagyrészt Račannak és üzenetei uralták: „Elhagytuk az együgyűséget, elértük a demokráciát, Horvátország szabadon választ” és „Račan NEM az együgyűségre”.[18] A HDZ egyszerű üzeneteket használt: „Az ember tudja – HDZ” és „HDZ – a nevünk a mi programunk”,[17], míg a KNS egy sakktábla képét használta a „Koalicija” (Koalíció) szót írva a mezőibe.[18] A kampány kezdeti szakaszában általában az SDP-SKH győzelmét várták;[14] de a The Economist egy koalíciós kormány megalakulását jósolta.[21]

Az egész kampányt a nemzet és a választások/demokrácia témái uralták; a gazdasági kérdések háromszor ritkábban voltak képviselve, mint bármelyik előző kérdés. Ha külön elemezzük a HDZ, az SKH-SDP és a KNS esetében is hasonló téma állt kampány fókuszában:[22] Jugoszlávia lazább konföderációvá való szerkezetátalakításának témája, de ha ez nem sikerül – amint azt Tuđman hangsúlyozta – a függetlenség kivívása.[7][23] Az SKH-SDP számára a választások elsősorban azt jelentették, hogy a jugoszláv föderációt kell megreformálni, míg a HDZ esetében a prioritás a horvát állam felépítése volt.[24]

A szavazást megelőzően a horvátok 15%-a nyilatkozott úgy, hogy támogatja a függetlenséget, 64%-a pedig a javasolt konföderáció mellett nyilatkozott. 37%-uk szerint a függetlenség volt a politikai prioritás.[25] A pártok a kampány során fokozatosan alakították ki etnikai profiljukat. Míg az SDS kizárólag a szerb szavazókat szólította meg, a felmérések szerint a HDZ szavazóinak 98%-a horvát volt.[22] A KNS mérsékelten nacionalista retorikát alkalmazott, de ebben nem tudta a HDZ-t komolyan felülmúlni.[17] A növekvő szerb és horvátországi szerb nacionalizmus egyre inkább arra késztette a horvát szavazókat, hogy támogassák a HDZ-t.[14] Az SKH-SDP választói etnikailag vegyesek voltak. A felmérések szerint támogatóinak 52%-a horvát, 28%-a szerb, 17%-a pedig jugoszlávnak vallotta magát. A horvátországi szerbek közül csak 23% támogatta az SDS-t, míg 46% az SKH-SDP-t részesítette előnyben.[22] Végül a HDZ lett a leghitelesebb antikommunista párt Horvátországban, elutasítva az önkényuralmat és a korrupciót, amelyet sok horvát 45 éves kommunista uralommal hozott összefüggésbe, egyben erősítette Horvátország nemzeti és vallási identitást.[26]

A média szerepe

[szerkesztés]

A horvátországi mainstream média nagyrészt jobboldali nacionalistákként, gyakran szélsőségesekként ábrázolta Tuđmant és a HDZ-t, mint akik fenyegetik Jugoszlávia egységes államként való fennmaradását. Ezek az elemzések a párt vezetőinek különösen a HDZ közgyűlésén elhangzott felszólalásai, valamint egymásnak ellentmondó sajtónyilatkozatai nyomán készültek, amelyek megnehezítették annak megítélését, hogy ez csupán választási taktika, vagy a párt szándéka ténylegesen a horvát nacionalizmus ösztönzése volt. A horvát közvélemény úgy tekintett a HDZ-re, mint az egyetlen olyan pártra, amely hatékonyan képes „megvédeni Horvátország nemzeti érdekeit”.[27] Az SKH-SDP-t a mérsékeltek pártjaként ábrázolták A horvát média kerülte a „horvát nemzeti érdekek” kifejezés fő beszédtémaként való használatát, attól tartva, hogy elveszti a horvátországi szerb szavazók támogatását. A KNS a kettő között helyezkedett el, de az inkoherens megközelítés és a nemzeti kérdések helyett az egyéni jogokra helyezett nagyobb hangsúly sok szavazatába került.[28]

1988 közepétől kezdődően a mainstream szerb média arról számolt be, hogy Horvátország támogatja az albán szeparatizmust Koszovói Autonóm Tartományban, és elnyomja a horvátországi szerbeket, hogy nyomást gyakoroljon Szerbia vezetőire. A média erősen bírálta a HDZ-t, és a második világháború alatt Horvátországot irányító fasiszta usztasa mozgalommal azonosította, miközben a HDZ választási győzelmének lehetőségét a fasiszta Független Horvát Állam (NDH) újjáélesztéseként ábrázolták.[28] Ez a retorika tovább erősödött, miután Tuđman azt mondta, hogy az NDH „nem pusztán egy quisling-konstrukció, hanem a horvát nemzet történelmi törekvéseinek kifejezése is volt”. Következésképpen a szerb média a HDZ választási győzelmét a szerbek második világháború alatti lemészárlásának, deportálásának és erőszakos áttérítésénak megismétlődésével tette egyenlővé.[29] A média 1989 óta kritizálta az SKH-SDP-t is, mivel az nem hatékony a horvát nacionalizmus térnyerésének megállításában, míg az SDS-t a horvátországi szerbek egyetlen reményeként, nemzeti identitásuk megőrzésének biztosítékaként mutatták be.[29]

A Petrova Gora-i nagygyűlés

[szerkesztés]

Jelentős hatással volt az etnikai homogenizációra a Petrova Gorában március 4-én tartott nagygyűlés. A rendezvény formálisan a választáson induló egyetlen párttal sem állt kapcsolatban;[29] azt Vojnić és Vrginmost önkormányzata, valamint a Jugoszláv Független Demokrata Párt szervezte. Vrginmost akkori polgármestere szerint a két önkormányzat azért szervezte a nagygyűlést, hogy kifejezzék támogatásukat a titóista koncepció, a testvériség és egység mellett – amely szerint Jugoszlávia összes etnikai csoportja harmóniában élne – ahelyett, hogy hagyták volna szerb nacionalista rendezvénnyé válni. A tüntetésen több tízezer szerb vett részt, akik főleg jugoszlávpárti beszédeket hallottak a HDZ fenyegetéséről és a szerbek kedvezőtlen helyzetéről a horvát társadalomban.[30] Az SKH-SDP eleve elítélte a tüntetést, mert az ártalmas az etnikumok közötti kapcsolatokra, és potenciálisan képes növelni a horvát nacionalizmust.[31] A horvát média a nagygyűlést a szomszédos Szerbiában zajló antibürokratikus forradalomhoz kötötte, és a horvát kormány megdöntését követelő tiltakozásként ábrázolta. Ezzel szemben a szerb média az SKH-SDP-t a HDZ-vel azonosította, a teljes horvát politikai spektrumot nacionalistának nyilvánította, és azt mondta, hogy a szerbeknek nem szabad részt venniük a horvátországi választási folyamatban.[32]

A benkovaci nagygyűlés

[szerkesztés]

A március 18-án Benkovacban megtartott HDZ nagygyűlés Horvátországban és Szerbiában is jelentős médiavisszhangot váltott ki, és jelentősen befolyásolta a választási kampányt körülvevő általános légkört. Az eseményre több ezer HDZ-támogató és több száz szerb ment el, akik kifütyülték a szónokokat és a hangszórókra rakétákat dobtak. Tuđman beszéde közben egy 62 éves szerb férfi, Boško Čubrilović lépett a pódiumhoz. Amikor a biztonságiak megállították, Čubrilović előhúzott egy gázpisztolyt. Ekkor a földre nyomták; a fegyvert elkobozták és mint a Tuđman megölésére szánt fegyvert megmutatták a tömegnek. A tüntetés tömegverekedéssé fajult, amit a rendőrök fékeztek meg. A horvát média merényletnek minősítette az esetet. Čubrilovićot a biztonsági személyzet megfenyegetésével vádolták, amiért 1990 végén bíróság elé állították, és elítélték. Az incidens növelte az etnikai feszültségeket, és megmutatta, hogy az etnikai kérdések a választási kampány egyik fontos témáját képezik.[33] A horvát média Horvátország destabilizálására tett kísérletnek minősítette az incidenst, míg a szerb média szerint a benkovaci események a horvátországi szerbek jogos félelmeit testesítették meg, amelyeket a Tuđman és a HDZ által megtestesített horvát nacionalizmus felemelkedése okozott.[34]

A választás és eredményei

[szerkesztés]

Az első forduló

[szerkesztés]

Az április 22–23-iki szavazás első fordulójában 84,54 százalékos volt a részvétel a társadalmi-politikai tanácsban (összesen 2 875 061 szavazat). A HDZ a szavazatok 41,76%-át szerezte meg, ezt követte az SKH-SDP és a KNS 23,59, illetve 10,99%-kal. A községek tanácsa tagjainak megválasztásán a részvétel 84,09% volt (összesen 3 433 548 szavazat); itt is a HDZ kapta a legtöbb voksot, megszerezve a leadott szavazatok 43,91%-át, majd ismét az SKH-SDP és a KNS követte a szavazatok 25,28, illetve 9,37%-ával. A társultmunka-tanács tagjainak megválasztásán a részvétel 76,53% volt (összesen 1 455 365 szavazat). A HDZ a leadott szavazatok 32,69%-át kapta, ezt követte az SKH-SDP 25,06%-kal. A független jelöltek a szavazatok 19,75%-át, a KNS 10,39%-át szerezte meg.[35]

A szavazás első fordulója a parlament három kamarájában a 356 mandátumból 137-et döntött el. A HDZ ebből 107-et nyert, míg az SKH-SDP 14 mandátumot kapott egymaga, és további hármat a Szocialista Szövetség – Horvát Szocialisták Szövetségével (Socijalistički savez – Savez socijalista Hrvatske – SS-SSH) koalícióban. A fennmaradó 13 helyen független jelöltek és négy másik párt osztoztak. A KNS egy mandátumot kapott.[36] A KNS gyenge eredménye miatt a HDS kilépett a koalícióból, és önállóan folytatta a kampányt.[18] Az eredmények kihirdetése után döbbent rá az SKH-SDP, hogy elveszíti a választásokat;[19] Račan kijelentette, hogy az SKH-SDP erős ellenzéki párt lesz.[37] Tuđman kijelentette, hogy a HDZ hatalomra kerülésével nem folytat majd bosszúhadjáratot az SKH-SDP tagjai ellen, akik a HDZ támogatóit elbocsátották állásukból, de a HDZ nézeteit ellenzőket eltávolíthatják a közhivatalokból.[38]

A második forduló

[szerkesztés]
A választás végeredménye

A szavazás második fordulóját május 6–7-én tartották. A társadalmi-politikai tanács tagjainak választását 51 választókerületben kellett megtartani, ahol a részvétel 74,82%-os volt (összesen 1 678 412 szavazat). A HDZ a szavazatok 42,18%-át szerezte meg, ezt követte az SKH-SDP 27,52%-kal és a KNS 9,89%-kal. A községek tanácsa tagjainak megválasztásán a részvétel 74,58% volt (összesen 1 589 894 szavazat). A HDZ végzett az élen a leadott szavazatok 41,50%-ával, itt is az SKH-SDP és a KNS követte a szavazatok 33,28, illetve 8,19%-ával. A társultmunka-tanács tagjainak megválasztása 103 választókerületben zajlott, a részvétel 66,05% volt (összesen 847 288 szavazat). Az SKH-SDP a leadott szavazatok 31,56%-át kapta, ezt követte a HDZ 28,32%-kal. A független jelöltek 13,26%-ot kaptak, a KNS pedig a szavazatok 10,95%-át szerezte meg.[39]

A második forduló további 214 mandátumról döntött a parlamentben. Az első fordulóban szerzett mandátumokon felül a HDZ 98, míg az SKH-SDP egyedül, illetve az SS-SSH-val koalícióban 73 mandátumot kapott.[36] A két fordulós szavazáson 351 mandátum sorsa dőlt el a parlament három kamarájában. A HDZ egyedül 205 mandátumot szerzett, négyet pedig a Horvát Parasztpárttal (Hrvatska seljačka stranka – HSS) (2) és a HSLS-sel (2) közösen, az SKH-SDP egyedül 73 mandátumot szerzett, további 23-at pedig az SKH-SDP és más politikai szervezetek által közösen támogatott jelöltek szereztek. További mandátumot szerzett pártok a KNS (11), a HDS (10), az SDS (5), az SS-SSH (4), a HSS (1) és az SSOH (1) voltak. Egy helyet a Đurđevaci Független Vállalkozók Szövetsége, 13-at pedig független jelöltek szereztek meg.[36]

Azokon a területeken, ahol a horvátok képviselték az abszolút többséget általában mindkét szavazási fordulóban a HDZ teljesített a legjobban. Az SKH-SDP jól szerepelt a Banovina, a Kordun és Lika etnikailag vegyes területein. Jól szerepelt az Isztriában és a nagyobb városokban is, különösen Splitben, Fiumében és Eszéken is – ezt az ottani lakosság társadalmi-gazdasági helyzetével magyarázták – viszont jelentős vereséget szenvedett Zágrábban.[40]

Következmények

[szerkesztés]

A választások voltak az első szabad és többpárti választások Horvátországban az 1938. december 11-iki nemzetgyűlési választás óta, és az első horvát parlamenti választások 1913. december 16. óta.[41] A HDZ választási győzelmét az SKH-SDP belenyugvással fogadta, de a vereség a párt taglétszámának jelentős csökkenéséhez vezetett. Az SKH-SDP-ből kilépők között voltak tradicionalista kommunisták és horvátországi szerb párttagok is, akik Borislav Mikelić példáját követték.[2] Az SKH-SDP 97 000 tagja változtatta meg politikai nézeteit és csatlakozott a HDZ-hez. Júniusra az SKH-SDP tagsága 298 000-ről 46 000-re csökkent.[26]

A horvátországi és a szomszédos szlovéniai rendszerváltással egyidejűleg a Jugoszláv Néphadsereg vezérkara, hogy minimalizálja a két köztársaság fegyveres ellenállásának lehetőségét, elrendelte a Horvát és Szlovén Területvédelem (Teritorijalna obrana – TO) fegyvereinek begyűjtését. A tervet május 14-én, az újonnan megválasztott parlament összeülése előtt hajtották végre. A szlovén hatóságokkal ellentétben – amelyek megmentették a TO fegyvereinek közel egyharmadát – Horvátországot felkészületlenül érte az intézkedés, és a JNA lefoglalta az összes horvát TO fegyvert, hatékonyan lefegyverezve a köztársaság biztonsági erőit.[42] Kivételt képeztek szerbek lakta területek, ahol a helyi TO-raktárakat érintetlenül hagyták, illetve a JNA még bővítette is a készletet.[43] A fegyvereket csak 1991 végén, a laktanyacsata[44] utóhatásaként szolgáltatta vissza a JNA.[45]

Az új parlament

[szerkesztés]
A parlament összetétele a választás után

Az újonnan megválasztott parlament május 30-án ült össze, és titkos szavazáson 281 szavazattal 50 ellenében Tuđmant választotta meg Horvátország elnökévé. Žarko Domljant a parlament elnökévé,[46] Stjepan Mesićet pedig miniszterelnökké választották.[47] Az SDS vezetőjének Jovan Raškovićnak helyet ajánlottak a kormányban, de ő elutasította az ajánlatot. Tuđmannak a választások első fordulóját követő bejelentésével összhangban az új kormány hamarosan megkezdte a közhivatalok megtisztítását a szerbektől.[48] Ez elsősorban a rendőrségre vonatkozott, ahol a szerbek az állomány mintegy 75%-át tették ki, ami aránytalanul sok volt a népességben levő arányukhoz (12%) képest. Tuđman ösztönözte a szerbek elbocsátását a rendőrségről és horvátokkal való helyettesítését, ezzel 1992 novemberére 28%-ra csökkentette a szerbek arányát a rendőrségben.[14] Hasonló politikát alkalmaztak az igazságszolgáltatásban, a médiában és az oktatási rendszerben is,[48] majd ezt kiterjesztették másokra is, akik nem értettek egyet a HDZ-vel.[49]

A választásokat követően Tuđman, felismerve Horvátország sebezhetőségét egy esetleges fegyveres konfliktusban, vonakodott a függetlenség elérése felé haladni.[50] A parlament első ülésén beszédet mondott a képviselőkhöz és kijelölte a kormány azonnali feladatait; új alkotmány elfogadása, Horvátország Jugoszlávián belüli helyzete kérdésének megoldása, valamint függetlenségének és fejlődésének biztosítása érdekében az Európai Közösségbe való integrálása.[51]

1990. június 29-én a parlament elkezdte tárgyalni Horvátország alkotmányának módosítását, amelyek célja a kommunizmusra és a szocializmusra való minden hivatkozás eltávolítása volt. A módosításokat július 25-én fogadták el. A köztársaság hivatalos neve Horvát Köztársaságra változott, az elnökség elnöke Horvátország köztársasági elnöke lett, és új címert fogadtak el, mely 25 piros-fehér mezőből álló „šahovnicát” (sakktábla motívumot) tartalmazott, amely a vörös csillagot váltotta az ország zászlaján.[52] A címerben és a zászlón használt šahovnicát a szerbek provokációként értelmezték, mivel az a rossz emlékű NDH-ra és az usztasákra emlékeztette őket. A jelképet ugyan a második világháborúban a náci bábrendszer használta, de a jelképet a horvátok Jugoszlávia részeként is használták. Ennek ellenére a szerbek fenyegetőnek tartották a szimbólumot.[53]

Szerb reakciók

[szerkesztés]

A horvátországi szerb nacionalizmus már jóval a HDZ hatalomátvétele előtt kialakult, de a törvényhozás és különösen a HDZ által használt nacionalista retorika még tovább táplálta ezt. Kninben már a választások előtt megalakult a szerb önkormányzatok szövetsége. A térségben Szerbia hatóságai által felfegyverzett civilek járőröztek, miközben a horvát ellenőrzés tovább gyengült.[54] A szerb kormány a HDZ választási győzelmére azzal reagált, súlyosbítva az amúgy is feszült helyzetet, és támogatva az SDS soraiban megbúvó szélsőségeseket, hogy a horvát hatóságok csak ártani akartak a horvátországi szerbeknek.[55] A HDZ szélsőségeseinek provokatív akciói tovább szolgálták az SDS keményvonalasainak félelmet keltő céljait.[56]

Július 25-én, néhány órával azután, hogy a parlament elfogadta a módosításokat,[54] Srbben egy politikai tüntetésen megalakult a Szerb Nemzeti Tanács (SNC), és elfogadták a szerb nemzet autonómiájáról és szuverenitásáról szóló nyilatkozatot.[57] Augusztus 1-jén Kninben ülésezett az SNC, és Milan Babićot választotta meg elnökévé, valamint Horvátország szerb többségű lakossággal rendelkező részeire népszavazást hirdetett a szerb autonómiáról. A népszavazás az augusztus 19-től szeptember 2-ig tartó időszakra volt ütemezve. A horvát hatóságok augusztus 3-án a tervet törvénytelennek nyilvánították.[54]

Augusztus 17-én a horvát hatóságok elhatározták, hogy visszaállítják ellenőrzésüket Knin felett, és Benkovacon és Obrovacon keresztül rendőröket küldtek a város felé. A különleges rendőrség légideszant egységét erősítésként helikopterekkel szállították Zágrábból. Milan Martić knini rendőrfőnök azonban knini rendőröket vetett be a horvát erők ellen, és mozgósította a város környékén a tartalékosokat, hogy a városba vezető utakra fákat döntve akadályozzák meg a horvátok bejutását. Erről az esemény a rönkforradalom nevet kapta. A JNA kötelékébe tartozó Jugoszláv Légierő repülőgépeket vetett be a helikopterek elfogására, mire horvát hatóságok pedig meghátráltak. Az SNC által szervezett népszavazás támogatta a horvátországi szerbek „független státuszát”. Ezzel Babić megszilárdította a hatalmat a régió felett, amely hamarosan felvette a Krajinai Szerb Autonóm Terület (SAO Krajina) nevet. Ahogy az SAO Krajina fokozatosan megszilárdította és kiterjesztette ellenőrzése alatt álló területeket, 1991 márciusában és áprilisában Pakrácban és a Plitvicei-tavaknál fegyveres összecsapások történtek, amelyek kirobbantották a horvát függetlenségi háborút.[58] Addigra a horvát parlament 37 etnikai szerb képviselője közül 28, köztük mind az öt SDS képviselő, elhagyta a parlamentet.[59]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. Budimir 2011, 81–82. o.
  2. a b c Pickering & Baskin 2008, 525. o.
  3. Budimir 2011, 81. o.
  4. Dunatov 2010, 391. o.
  5. Budimir 2011, note 6.
  6. a b Woodward 1995, 117–118. o.
  7. a b Hayden 2013, 26. o.
  8. Bakke & Peters 2011, 195. o.
  9. a b c Budimir 2011, 85. o.
  10. Klemenčić 1991, 98. o.
  11. Klemenčić 1991, 98–100. o.
  12. Berglund 2013, 479. o.
  13. Podolnjak 2008, 336. o.
  14. a b c d Ramet 2006, 356. o.
  15. a b Budimir 2011, 83. o.
  16. Budimir 2011, 84. o.
  17. a b c Pauković 2008, 15. o.
  18. a b c d Pauković 2008, 16. o.
  19. a b Budimir 2011, 86. o.
  20. Budimir 2011, 82. o.
  21. Economist 1990. január 6..
  22. a b c Pauković 2008, 17. o.
  23. Sanderson King 1992, 16. o.
  24. Søberg 2007, 32. o.
  25. Gagnon 2006, 135. o.
  26. a b Pickering & Baskin 2008, 528. o.
  27. Pauković 2008, 17–18. o.
  28. a b Pauković 2008, 18. o.
  29. a b c Pauković 2008, 19. o.
  30. Pauković 2008, 20. o.
  31. Pauković 2008, 21. o.
  32. Pauković 2008, 25. o.
  33. Pauković 2008, 25 –26. o.
  34. Pauković 2008, 29. o.
  35. DIP 1990 (a), 12. o.
  36. a b c DIP 1990 (a), 3. o.
  37. Budimir 2011, note 35.
  38. Budimir 2011, note 36.
  39. DIP 1990 (b), 1. o.
  40. Klemenčić 1991, 103. o.
  41. Budimir 2011, note 28.
  42. Hoare 2010, 117. o.
  43. Bideleux & Jeffries 2007, 198. o.
  44. CIA 2002, 95. o.
  45. Brigović 2011, 444. o.
  46. Budimir 2011, 90. o.
  47. Woodward 1995, 143. o.
  48. a b Bideleux & Jeffries 2007, 197. o.
  49. Budimir 2011, 93. o.
  50. Braniff 2011, 43. o.
  51. Keil & Stahl 2014, 69–70. o.
  52. Nazor 2007, 35. o.
  53. Leutloff-Grandits 2006, 112. o.
  54. a b c CIA 2002, 84. o.
  55. Caspersen 2010, 57. o.
  56. Gagnon 2006, 147. o.
  57. Nazor 2007, 36. o.
  58. CIA 2002, 90. o.
  59. Caspersen 2010, 55. o.

Források

[szerkesztés]

Könyvek

Szakcikkek

Fordítás

[szerkesztés]

Ez a szócikk részben vagy egészben a(z) 1990 Croatian parliamentary election című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.