Ugrás a tartalomhoz

Északi simabálna

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Északfoki bálna szócikkből átirányítva)
Északi simabálna
Anyaállat borjával
Anyaállat borjával
A faj emberhez viszonyított mérete
A faj emberhez viszonyított mérete
Természetvédelmi státusz
Súlyosan veszélyeztetett
      
Rendszertani besorolás
Ország: Állatok (Animalia)
Törzs: Gerinchúrosok (Chordata)
Altörzs: Gerincesek (Vertebrata)
Főosztály: Négylábúak (Tetrapoda)
Osztály: Emlősök (Mammalia)
Alosztály: Elevenszülő emlősök (Theria)
Csoport: Eutheria
Alosztályág: Méhlepényesek (Placentalia)
Öregrend: Laurasiatheria
Csoport: Scrotifera
Csoport: Ferungulata
Csoport: Patások (Ungulata)
Rend: Párosujjú patások (Artiodactyla)
Csoport: Cetancodontamorpha
Alrend: Whippomorpha
Csoport: Cetaceomorpha
Alrendág: Cetek (Cetacea)
Részalrend: Sziláscetek (Mysticeti)
Csoport: Chaeomysticeti
Öregcsalád: Balaenoidea
Család: Simabálnafélék (Balaenidae)
Nem: Eubalaena
J. E. Gray, 1864
Faj: E. glacialis
Tudományos név
Eubalaena glacialis
(O. F. Müller, 1776)
Szinonimák
  • Balaena biscayensis Eschricht, 1860
  • Balaena glacialis glacialis Scheffer & Rice, 1963
  • Balaena mysticetus islandica Kerr, 1792
  • Balaena nordcaper Lacépède, 1804
  • Baloena glacialis Robineau, 1989
  • Eubalaena glacialis glacialis Tomilin, 1957
  • Hunterius swedenborgii Lilljeborg, 1867
  • Macleayius britannicus Gray, 1870
Elterjedés
Elterjedési területe
Elterjedési területe
Hivatkozások
Wikifajok
Wikifajok

A Wikifajok tartalmaz Északi simabálna témájú rendszertani információt.

Commons
Commons

A Wikimédia Commons tartalmaz Északi simabálna témájú médiaállományokat és Északi simabálna témájú kategóriát.

Az északi simabálna (Eubalaena glacialis) az emlősök (Mammalia) osztályának párosujjú patások (Artiodactyla) rendjébe, ezen belül a Whippomorpha alrendjébe és a simabálnafélék (Balaenidae) családjába tartozó faj.[1][2]

Az angol elnevezés (right whale) gyakorlati alapú: a bálnavadászat hőskorában ezeket tekintették a „megfelelő”, azaz elejthető bálnáknak.

Előfordulása

[szerkesztés]

Korábban azt vélték, hogy az északi félgömbön élő összes simabálna egy fajba tartozik, de a 2000-ben a DNS-vizsgálatok segítségével kimutatták, hogy a csendes-óceáni állat valójában egy másik fajba tartozik.[3][4]

Majdnem mind a 400 példány az Atlanti-óceán nyugati partján él. Tavasszal, nyáron és ősszel északon, Kanada és az Amerikai Egyesült Államok északkeleti partjainál, Új-Fundlandtól egészen New York államig táplálkoznak. Ezekben az évszakokban főleg a Fundy-öbölben és a Cape Cod-öbölben tartózkodnak. Télen lehúzódnak délre, Georgia és Florida államok környékére, hogy életet adjanak borjaiknak.[5] Az utóbbi években az óceán keleti részein is észrevették e fajt. 2003-ban Izland környékén került elő egy északi simabálna. Meglehet, hogy ezek a keleti példányok az egykori keleti állomány utolsó képviselői, azonban a bálnavadászok feljegyzései szerint ezek csak elkóborolt állatok.[6] Akárhogy is legyen, egyre rendszeresebbé vált e bálnák előbukkanása Norvégia, Írország, Spanyolország, Portugália, a Kanári-szigetek, Olaszország[7] és Szicília[8] közelében. Csak a norvégiai simabálnákról tudják biztosan, hogy nyugatról jöttek.[9]

A faj elterjedési területe északon határos volt a vele rokonságban álló grönlandi bálnáéval (Balaena mysticetus), amely még az északi simabálnánál is termetesebb.

Megjelenése

[szerkesztés]
Az északi simabálna csontváza a londoni Természettudományi Múzeumban

A kifejlett állat 14-18,5 méter, az újszülött 4-6 méter hosszú és 910 kilogrammos tömegű. Testtömege 40–73 tonna.[10] Az északi simabálna egyik különös ismertetőjegye, hogy fején szemölcsszerű kinövések találhatók. Ezek a bőrképződmények akár 10 centiméter magasra is megnőhetnek, és tengerimakkok, bálnatetvek (Cyamidae), különböző puhatestű állatok élősködnek rajtuk. A bőrképződmények és felrakódások elsősorban az állon, az alsó állkapcson és az orrnyílások előtt nőnek, és „sapkának” nevezik őket. Törzse zömök és kövér, hátuszony nincs rajta. Feje óriási méretű, testhosszának mintegy egynegyedét teszi ki. Szájürege hatalmas. Felső állkapcsának mindkét oldalán 230-390 keskeny szila nő; ezek felemelve lecsapott hegyű háromszöget alkotnak. A szilák akár 2,5 méter hosszúak is lehetnek, és sörteszerű fonalak borítják őket. A szilák feketék és rendkívül rugalmasak. Simabálna, azaz torokbarázdái nincsenek. Felső állkapcsa erősen kidomborodik felfelé, amitől az egész fej nagyon meglepő külsőt nyer. Az állat teste fekete színű, legfeljebb a hason lehet néhány világos folt. A lekerekített, csaknem lapát alakú mellúszó széles alapon csatlakozik a testhez. Közvetlenül felette ül a szem, vagyis a fejen nagyon mélyre tolódott. A tejmirigytasakok a hason ugyancsak messze hátul találhatók. A farokúszó oldalra kihegyesedik, középen mélyen bemetszett. Amikor az állat lebukik, jól látható. Közepes sebességgel úszva 9,3 kilométert halad óránként. Amikor felbuknak, többnyire kettős, kissé előrehajló, 5 méter magas páraoszlopot lőnek fel néhány másodpercre; a cetvadászok erről ismerték fel.

Az északi simabálna hímvesszője legfeljebb 2,7 méter hosszú, míg heréje körülbelül 2 méter hosszú, 78 centiméter átmérőjű és akár 525 kilogramm tömegű is lehet, azaz az állatvilág legnagyobb ivarszerveivel rendelkezik.[11]

Életmódja

[szerkesztés]

Az állat társas és általában kis családban él; korábban akár 100 egyed is összeverődhetett. Tápláléka az állati eredetű planktonszervezetek, főleg a lebegő evezőlábú rákok (Copepoda), továbbá krill, főleg a északi krill (Meganyctiphanes norvegica) faj és az úgynevezett tengeri pillangók. Táplálkozás közben az északi simabálna hatalmas száját kitátva a víz felszínén úszik. Ilyenkor a felső része kiemelkedik a vízből, alsó fele pedig szétterül. A lazán lelógó, rendkívül hosszú szilák ekkor felállított fogókosarat képeznek. Az északi simabálna így úszik egy ideig a „planktonlevesben”, amíg sziláinak oldalán elegendő állatka nem akad fenn. Ekkor becsukja száját, kiszorítja a fölös vizet, és lenyeli a kiszűrt állatokat. Ez a módszer különösen a felszínen igen hatékony, mivel az állat száját széttárva lényegesen több vizet képes átengedni szilái között, mint amit egyetlen szippantással szájüregébe tudna venni. Az állatnak ezért sincs szüksége barázdákra, hiszen torkukat nem kell még jobban kiöblösíteni. Több mint 30 évig él, feltételezhetően 70 évnél többet is.

Az emberen kívül ezt a bálnát csak a kardszárnyú delfin (Orcinus orca) és a nagyobb testű cápák, mint például a fehér cápa (Carcharodon carcharias) támadhatják meg; ezek is főleg a borjakat.[12]

Éneke

[szerkesztés]

Éneke nem annyira bonyolult, mint más bálnafajok esetében. A morogása, kattogása és visítása többnyire 500 Hz frekvencia körüliek, ami időnként felmegy 1500–2000 Hz-ig. Hogy mire való az éneke, még nem ismert pontosan, de valószínűleg a csoporton belüli kapcsolattartást szolgálják. Egy kísérlet során az északi simabálnák a jóval nagyobb frekvenciájú rendőrkocsi szirénájára is feleltek, és a magas hang hallatára feljöttek a víz felszínére. Ez a kísérlet azért is volt érdekes, mivel az északi simabálnák nem reagálnak más hangokra, még a közeledő hajók hangjaira sem. A kutatók szerint ez a jelenség azért jó, mert ilyen szirénákat szerelve a hajókra, elkerülhetők a jövőbeli hajó-bálna ütközések.[13][14]

Szaporodása

[szerkesztés]
Anya borjával

A szaporodási időszak alatt az Észak-Atlanti-óceánban a vízfelszínén akár húsz hímállat is követhet egyetlen nőstényt. Az „üldözés” során a nőstény a hátán úszik, hasát kiemelve a vízből, eközben a hímek mellúszóikkal és nehéz testükkel próbálják a mélyre lenyomni. A simabálnák hímjei nem annyira agresszívek egymással szemben, mint a hosszúszárnyú bálnák (Megaptera novaeangliae) hímjei. Habár az „üldözés” során a nőstény meglehet, hogy nem termékenyül meg, alkalma van felmérni a helybéli hímeket.[10] Az északi simabálna körülbelül 7,5–9 évesen éri el az ivarérettséget, vagy vesz részt az „üldözésben”.[15][16] A nőstény 3–4 évenként párosodik.[15][17] A párosodás és az ellés is a téli hónapokban zajlik le.[18] A vemhesség majdnem egy évig tart. Az újszülött borjú körülbelül 4–6 méter hosszú és 910 kilogramm tömegű. Életének első évében igen gyorsan nő, körülbelül megkétszerezi méretét. Az elválasztás 8–12 hónap között van, az ez utáni növekedési ráta még nem ismert eléggé, további kutatások szükségesek. A feltételezések szerint a borjú a következő évben is az anyjával marad.[19]

Egyéb

[szerkesztés]

A norvégok és a baszkok voltak az elsők, akik módszeresen vadásztak erre a fajra. A német „Harpune” (szigony) szó is baszk eredetű lehet. A lassan úszó északi simabálnákat kézzel is viszonylag könnyen meg lehetett szigonyozni, a bálnavadászat fő fogásait rajtuk próbálták ki. A 18. század vége felé már kipusztultnak vélték ezt a fajt, állományai olyan erősen megcsappantak.

Bár vadászata manapság tilos, az északi simabálna számára mégis az ember jelenti a legnagyobb veszélyt. Elhalálozásának legfőbb okai az óriás hajókkal való ütközések és az elszabadult óriás halászhálókba való gabalyodások. Az 1970-es évektől napjainkig az északi simabálnák elhalálozásának 48 százaléka emberi tevékenységek miatt történt.[20]

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ Reilly, S.B.; Bannister, J.L.; Best, P.B.; Brown, M.; Brownell Jr.; R.L., Butterworth, D.S.; Clapham, P.J.; Cooke, J.; Donovan, G.P.; Urbán, J.; Zerbini, A.N. (2008): Eubalaena glacialis. (Hozzáférés: 2013. augusztus 24.)
  2. ↑ Perrin, W.F.: 'Eubalaena glacialis Müller, 1776. World Cetacea Database, 2012. (Hozzáférés: 2012. szeptember 29.)
  3. ↑ Rosenbaum, H. C., R. L. Brownell Jr.; M. W. Brown C. Schaeff, V. Portway, B. N. White, S. Malik, L. A. Pastene, N. J. Patenaude, C. S. Baker, M. Goto, P. Best, P. J. Clapham, P. Hamilton, M. Moore, R. Payne, V. Rowntree, C. T. Tynan, J. L. Bannister and R. Desalle (2000). „World-wide genetic differentiation of Eubalaena: Questioning the number of right whale species” (PDF). Molecular Ecology 9 (11), 1793–802. o. DOI:10.1046/j.1365-294x.2000.01066.x. PMID 11091315. [halott link]
  4. ↑ Malik, S., M. W. Brown, S.D. Kraus and B.N. White (2000). „Analysis of mitochondrial DNA diversity within and between North and South Atlantic right whales”. Marine Mammal Science 16 (3), 545-558. o. 
  5. ↑ Moore, M.: Whither the North Atlantic Right Whale?: Scientists explore many facets of whales' lives to help species on the edge of extinction. Woods Hole Oceangraphic Institution, 2004. november 3. (Hozzáférés: 2012. augusztus 10.)
  6. ↑ Vanderlaan & Taggart: Vessel collisions with whales: the probability of lethal injury based on vessel speed (PDF). Mar. Mam. Sci, 2007. (Hozzáférés: 2008. május 10.)
  7. ↑ Notarbartolo di Sciara, G., E. Politi, A. Bayed, P.-C. Beaubrun and A. Knowlton (1998). „A winter cetacean survey off Southern Morocco, with a special emphasis on suitable habitats for wintering right whales”. Sci. Rep. Int. Whaling Commission, SC/49/O3, 48, 547–550. o. 
  8. ↑ Martin AR, Walker FJ (1996. május 16.). „Sighting of a right whale (Eubalaena glacialis) with calf off S. W. Portugal”. Marine Mammal Science 13 (1), 139–140. o. [2011. augusztus 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1111/j.1748-7692.1997.tb00617.x. (Hozzáférés: 2006. október 26.) 
  9. ↑ (2003. május 21.) „TWO-WAY TRANS-ATLANTIC MIGRATION OF A NORTH ATLANTIC RIGHT WHALE (EUBALAENA GLACIALIS)”. Marine Mammal Science 20 (1), 161. o. [2011. augusztus 13-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.1111/j.1748-7692.2004.tb01147.x. (Hozzáférés: 2006. október 26.) 
  10. ↑ a b Kenney, Robert D..szerk.: Perrin, W. F.; Wursig, B.; Thewissen, J. G. M.: Right Whales (Eubalaena glacialis, E. japonica, and E. australis), Encyclopedia of Marine Mammals. Academic Press, 962–69. o. (2008). ISBN 978-0-12-373553-9. Hozzáférés ideje: 2012. május 20. 
  11. ↑ Wild mammals of North America : biology, management, and conservation, 2nd ed., Baltimore, Md.: Johns Hopkins University Press, 432. o. (2003). ISBN 9780801874161 
  12. ↑ Crane, J.: Eubalaena glacialis: North Atlantic right whale: Information. Animal Diversity Web. University of Michigan Museum of Zoology, 2002. (Hozzáférés: 2006. április 30.)
  13. ↑ Rincon, Paul. „Northern Right Whales respond to emergency sirens”, BBC News, 2003. december 3. (Hozzáférés: 2012. május 10.) 
  14. ↑ Gaines CA, Hare MP, Beck SE, Rosenbaum HC (2005. március 7.). „Nuclear markers confirm taxonomic status and relationships among highly endangered and closely related right whale species”. Proceedings of the Royal Society of LondonSeries B 272 (1562), 533–542. o. DOI:10.1098/rspb.2004.2895. PMID 15846869. PMC 1578701. 
  15. ↑ a b A.R. Knowlton, S.D. Kraus and R.D. Kenney (1994). „Reproduction in North Atlantic right whales (Eubalaena glacialis)”. Canadian Journal of Zoology 72 (7), 1297–1305. o. DOI:10.1139/z94-173. 
  16. ↑ P.K. Hamilton, A.R. Knowlton, M.K. Marx and S.D. Kraus (1998). „Age structure and longevity in North Atlantic right whales (Eubalaena glacialis) and their relation to reproduction”. Marine Ecology Progress Series 171, 285–292. o. DOI:10.3354/meps171285. 
  17. ↑ R. Payne, V. Rowntree, J.S. Perkins, J.G. Cooke and K. Lankester (1990). „Population size, trends and reproductive parameters of right whales (Eubalaena australis) off Peninsula Valdez, Argentina”. Report - International Whaling Commission (Special Issue) 12, 271–278. o. 
  18. ↑ P.B. Best (1994). „Seasonality of reproduction and the length of gestation in southern right whales Eubalaena australis”. Journal of Zoology (London) 32 (2), 175–189. o. DOI:10.1111/j.1469-7998.1994.tb01567.x. 
  19. ↑ Kenney, Robert D..szerk.: William F. Perrin, Bernd Wursig and J. G. M. Thewissen: North Atlantic, North Pacific and Southern Right Whales, The Encyclopedia of Marine Mammals. Academic Press, 806–813. o. (2002). ISBN 0-12-551340-2 
  20. ↑ Fisheries and Oceans Canada: Recovery potential assessment for right whale (Western North Atlantic population) (PDF). Canadian Science Advisory Secretariat Science Advisory Report 2007/027, 2007. (Hozzáférés: 2011. június 17.)

Források

[szerkesztés]
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Északi_simabálna&oldid=26693176”