Weber-törvény
A Weber-törvény egy az érzékelés-észlelés folyamatára vonatkozó pszichofiziológiai törvény, mely szerint minél nagyobb egy észlelt jel valós intenzitása (pl. fényerősség), annál nagyobb változás szükséges a jel erősségében, hogy annak változását észleljük. Leírása Ernst Heinrich Weber pszichológus nevéhez kötődik.
A hagyományos példa szerint (ahol a tömeg az észlelt jel erőssége), ha mondjuk egy krumplit tartunk a kezünkben, akkor ehhez még egy krumplit hozzáadva jól érezzük a kezdeti (egy krumpli) és végállapot (két krumpli) közötti tömegváltozást. Viszont ha egy zsák krumplit tartunk a kezünkben, és ehhez adunk hozzá még egy szemet, akkor nem valószínű, hogy észlelni fogjuk a különbséget.
Képlet formájában
[szerkesztés]A Weber-törvény képlet formájában a következő:
ahol ΔI ott az inger megváltozottnak észleléséhez szükséges valódi ingerváltozás, I az inger eredeti intenzitása, k pedig a kettő hányadosából származó állandó (ún. Weber-állandó). Az állandó ismeretében az egyenlet újrarendezésével bejósolhatóvá válik az éppen érzékelhető különbség (ÉÉK) minden ingerintenzitás mellett.
Alkalmazási területe
[szerkesztés]A Weber-törvényt hagyományosan az érzékelési küszöbök vizsgálatában alkalmazzák. Újabban pedig az is kiderült, hogy hatással van az észlelésben részt vevő kognitív struktúrákon kívül más megismerő rendszerek működésére is (például mentális számegyenes).
Források
[szerkesztés]- Atkinson et al. (1999): Pszichológia. Második, javított kiadás. Bp., Osiris kiadó.
- Sekuler, R. és Blake, R. (2000) : Észlelés. Bp. Osiris.