Vita:Tristan Tzara
Új téma nyitása
|
Ez a szócikk témája miatt az Irodalmi műhelyek érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Besorolatlan | Ezt a szócikket még nem sorolták be a kidolgozottsági skálán. | ||
| Nem értékelt | Ezt a szócikket még nem értékelték a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: ismeretlen | |||
| |||
 |
Ebből a szócikkből szerepelt érdekesség a kezdőlapon a következő szöveggel: Tudtad-e, hogy…
|
Untitled[szerkesztés]
Tristan Tzara weimari elôadása 1922-bôl (részlet). Kappanyos András fordítása. Átváltozások 7. szám.
A vers a másik felé törekszik. Szüksége van a másikra, akit megszólíthat. Felkeresi tehát, átbeszéli hozzá magát.
Minden egyes dolog, minden egyes ember annak a másiknak egy-egy alakváltozata az ilyen, a másik felé tartó vers számára: Az, hogy a vers különös figyelmet szentel mindennek, ami útjába akad, s hogy fogékony, nemcsak a részletek, a körvonalak, a struktúrák, a színek, de a „rezdülések" és az „utalások" iránt is, azt hiszem, nem annyira a napról napra tökéletesebb műszerekkel vetekedô szemnek, hanem sokkal inkább egy minden dátumot emlékezetben tartó koncentrációnak köszönhetô.
„A figyelem" - hadd idézzem emlékezetünkbe Malebranche egy mondatát Walter Benjamin Kafka-esszéjébôl -, „a figyelem a lélek természetes imája". A vers - mégpedig micsoda feltételek között! - egy még mindig érzékelô, egy még mindig a megjelenô felé forduló, a megjelenôt faggató és megszólító én verse; párbeszéd - nemegyszer kétségbeesett párbeszéd. Csakis e párbeszéd terében jön létre, sűrűsödik össze a megszólított az ôt megszólító és megnevezô én körül. A megszólított és megnevezett, ily módon mintegy tevé formált másik azonban e jelenlétbe is magával hozza másságát. A vers még az itt és mostban is - neki magának ugyanis csak ez az egy, egyszeri és pontszerű jelenvalósága van -, még ebben a közvetlenségben és közelségben is megszólaltatja a másik legsajátabb tulajdonát: az idejét.
Aki így szólítja meg a dolgokat, egyúttal felteszi a kérdést: honnan jönnek és hová tartanak. A kérdés „nyitott", „lezárhatatlan", a nyitottság, az üresség, a szabadság felé mutat - messze odakint vagyunk. A vers, azt hiszem, ezt a helyet is keresi.
A vers?
A vers a maga képeivel és trópusaival?
Hölgyeim és Uraim, mirôl beszélek én voltaképpen, ha ebbôl az irányból, ebben az irányban, ezekkel a szavakkal beszélek a versrôl? Illetve a versrôl? Arról a versrôl beszélek, amely nincs!
Nem, az abszolút vers bizonyára nincs, és nem is létezhet! Létezik azonban, létezik minden egyes verssel, a legigénytelenebb verssel is, létezik ez a megkerülhetetlen kérdés; ez a hallatlan követelmény.
Akkor hát mi a kép?
Az, ami egyetlenegyszer, mindig újra csak egyetlenegyszer és csak itt és csak most érzékelhetô. A vers olyan hely tehát, ahol minden trópus és minden metafora arra vár, hogy ad absurdum vigyék.
Mit értsünk ezen?
A dolgokat, ha legalább egy kicsit közelebb akarunk kerülni hozzájuk, távolabbról kell szemügyre vennünk.
Ezt eddig ide teszem! Kata 2006. április 10., 11:59 (CEST)