Vita:Tengrizmus

Igénytelen

Ez a cikk szégyenteljes módon igénytelen, szinte az első szótól az utolsóig köze sincs a tengrizmushoz, mintha nem is arról írták volna. Fallosz-kultusz? Vörös zselé a jurta lyukán? Hamarosan átdolgozom teljes egészében, és készítek egy igényes kis cikket ehelyett, mert ezt a sok ostobaságot ami itt fel van halmozva, egyszerűen nem bírom nézni (már elnézést ha valaki ezzel "dolgozott" korábban, de ez ebben a formában még felületes áttekintésnek sem elégséges.xxlrutin ^vita 2014. szeptember 22., 09:51 (CEST)

És hasból akarod írni, vagy valamilyen forrás alapján? Ami benne van, az Róna-Tas András „ostobasága”. Hidaspal ^vita 2014. szeptember 22., 23:54 (CEST)

Al Bakri (1.)

„Milyen volt a magyarok vallásossága a kereszténység előtt?
Diószegi szerint a magyarság hite a sámánizmus lehetett, László Gyula viszont az ellenkezőjét állítja. A régóta tartó vitát egy szegedi tanár 2000-ben megjelent könyve fejti meg.

A honfoglaláskor kutatói, vagy ahogy népszerűbben mondják, a népvándorlás kori régészek, történészek az ásatások során előkerült leletek és a környező népek vagy a velünk együtt vándorló népcsoportok történeteiről sok-sok párhuzamra akadnak munkásságuk során. Egyet, mégpedig egy lényeges kérdést nem tudnak kikerülni: Milyen is lehetett a kereszténység felvétele előtt a magyarság hite, vallásossága? Vagy: Miért fogalmazunk óhatatlanul úgy, hogy pogányok voltak eleink?A magyarság a kereszténységgel igen korán, már a honfoglalás előtt megismerkedett, méghozzá Kelet-Európában. Ezeken a vidékeken abban az időben térítettek a bizánci papok, és ez a bizánci térítés nyomot is hagyott a magyarság hitvilágában.

A honfoglalás korában, tehát a 895-öt követő időszakban vannak keresztény nyomok a magyar sírokban. Ilyen például a Tiszabezeréden fellelt remekművű ötvösmunka, egy tarsolylemez, amelyen görög kereszt alakja is látható. Természetesen, pogány jelképek között, tehát életfa és pávasárkány mellett. Ez nem azt jelenti, hogy a honfoglaló magyarok már keresztények lettek volna, erről szó sincsen. Hiszen gondoljunk csak arra, hogy a X. században a kalandozó hadjáratok alkalmával hány templomot, kolostort földúltak a magyarok. A kereszténységgel igazából itt a Kárpát-medencében ismerkednek meg, és nagy uralkodóink, Géza nagyfejedelem és István az, aki a magyarság zömét minden bizonnyal megkeresztelte. Későbben a korábbi úgynevezett pogány magyar vallás szinte teljesen kiveszett, a kereszténységnek adta át a helyét. Megmaradtak azonban bizonyos elemei. Ezek az elemek a népi vallásosságban, a babonákban, népi hiedelmekben éltek tovább egészen a XX. századig, sőt egyes magyar népcsoportoknál egészen napjainkig is. Ennek a pogány magyar vallásnak fönnmaradt például egy nagyon érdekes eleme, a táltos alakja. A táltos nem más, mint a magyar sámán. Tehát az a különleges képességekkel fölruházott egyén, aki közvetít a felső világ, az égi világ szellemei és a középső világ, vagyis a mi való világunk között. Aki ennél fogva gyógyítani is tud, más alakot ölt, bika, láng vagy ló alakjában küzd meg ellenfeleivel, tehát ezek a motívumok megőrződtek a pogány vallásból. Kitűnő néprajzkutatónk, Diószegi Vilmos 1958-as könyvében gyűjtötte csokorba a magyar sámánhit emlékeit. Azóta egyértelműen vallja a magyar kutatás, hogy a kereszténység előtti magyar vallás tulajdonképpen a sámánizmus volt.

Diószegi 1967-ben írta meg „ A honfoglaló magyarság hitvilágát”, amelyben a szibériai és mongóliai sámánhitű népek hiedelmei alapján tulajdonképpen a honfoglaló magyarság hitvilágát rekonstruálta. László Gyula úgy vélte, hogy a szibériai elmaradott népek samanizmusa és a honfoglaló népek sámánizmusa nem lehetett egy és ugyanaz. Én azt hiszem, hogy László Gyulának ebben tökéletesen igaza volt – fogalmazott Fodor István régész, bár néha túl is lőtt a célon.A magyar társadalom oly mértékben különbözött a X. században, tehát a honfoglalás időszakában ezeknek a szibériai XVIII-XIX. századi népeknek a társadalmától, hogy a hitvilágának is különböznie kellett. Számos kitűnő magyar kutató, például a kiváló turkológus Németh Gyula figyelt föl arra, hogy a régi birodalmat alkotó nomád népeknél, akik közül végül is a magyarság kiszakadt, tehát a hunoknál, avaroknál valamiféle fejlettebb hitvilág lehetett, mint a szibériai sámánizmus. Tudniillik, ezeknél a népeknél volt egy személy, aki a vallási élet feje volt. A sámánizmusban, nincs olyan vallási hierarchia, mint a világvallásokban. Győrffy György szerint Szent István állama az első keresztény magyar állam volt, de keleten a honfoglalás előtt volt már egy nomád típusú magyar állam. És ennek a nomád típusú magyar államnak a vallási élete döntően különbözött a sámán hitű primitív szibériai népekétől, és itt ugyancsak egyfajta ilyen istenhit lehetett. Ezt azonban nem tudtuk eddig semmivel igazolni – teszi hozzá Fodor István régész. Most 2000-ben Zimonyi István, a Szegedi Egyetem tanára, magyar nyelven is közzétette egy arab szerzőnek, Al Bakrinak a művét. Föltételezhetjük, hogy Al Bakri Dzsarihani nyomán a még kereszténység előtti úgynevezett pogány magyarokról tudósít. Azt írja: „ a magyarok olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég urának hisznek, és ő az egyetlen hatalmasság.” A magyar uralkodó rétegnél ugyanolyan egyistenhit, tehát tengrizmus volt, mint a kazároknál, türköknél, ujguroknál vagy hunoknál - fejti meg e két idézett mondat lényegét Fodor István régész.
Ágoston István”
- Ulrich von Lichtenstein ^vita 2014. december 28., 08:03 (CET)

Al Bakri (2.)

„A honfoglaló magyarság hitvilágáról csak közvetett adataink vannak. Első királyaink pogányságot tiltó törvényeiben ugyan értesülhetünk a kutaknál, forrásoknál s egyéb pogány szent helyeken - akkor már titokban - tartott áldozatokról, ezek pontosabb mibenlétét azonban az írott forrásoknem körvonalazzák. Néprajzkutatóink közül Diószegi Vilmos gyűjtötte csokorba azokat az ősi hiedelemtöredékeket, amelyek még a kereszténység előtti korból őrződtek meg népünk hitvilágában egészen a 20. századig. Ezek alapján rekonstruálható főbb vonásaiban az ősi magyar hitvilág, amely a Szibériában és Belső-Ázsiában máig megőrződött sámánizmushoz volt hasonlatos.

A sámánizmus nem tételes vallás, ezernyi ősi hiedelem, babona ötvöződik benne, a későbbi korokban pedig magába fogadta a világvallások számos elemét is. Alapját azonban szinte mindenütt egységes világszemlélet alkotja. Eszerint a világmindenség három nagy rétegre tagolódik: a felsőre, ahol a rendkívüli képességekkel rendelkező istenek és szellemlények laknak; a középső világra, amely a mi földi életünk színtere; s végül az alsó világra, amely az ártó, gonosz szellemek tanyája. E rétegeket a világoszlop vagy világfa köti össze. A földi halandók közül csak a kivételes képességekkel megáldott személyek, a sámánok képesek a felső vagy az alsó világba behatolni, hogy megnyerjék a túlvilági istenségek jóindulatát vagy a gonosz szellemeket elűzzék. Nyelvünk máig megőrizte e különleges lények ősi táltos nevét, a világfa vagy életfa alakját pedig népmeséink égbenyúló fája örökítette át.

A sámánizmus gyökerei az újkőkorba nyúlnak vissza, s e hiedelemrendszer a társadalmi fejlődés folyamán nem maradt változatlan. László Gyula, Vargyas Lajos és Dienes István több ízben hangsúlyozta, hogy honfoglalóink sámánhite ezért semmiképpen nem azonosítható a nemzetségi társadalom alacsony szintjén megrekedt szibériai népek sámánizmusával. A honfoglalás előtti, a hitéletre vonatkozó szókincsünk oly gazdag, hogy - László Gyula szavaival - azzal „akár az egész Bibliát le lehetett volna fordítani”. Valóban, a magyar társadalom már a honfoglalás előtt eljutott az államalkotás lépcsőfokáig. A levédiai szállásokon kazár hatásra és kazár mintára formálódott ki a félnomád típusú magyar államszervezet, az ún. kettős fejedelemség, amelynek élén az isteni, égi eredetű, szakrális uralkodó állott (a kende), míg a gyakorlati ügyeket intéző alkirály a gyula nevet viselte. Nyilvánvaló, hogy a magyarság hitvilága a hasonló társadalmi berendezkedésű kazár, türk és ujgur birodaloméhoz volt hasonló. Ez utóbbi államokban a legfőbb istenségnek az Ég urát, Tengrit tartották, aki a viágot kormányozta, s az ő kegyelméből gyakorolta a legfőbb földi uralmat az isteni eredetű kagán. A szakrális uralkodó nem csupán a földi birodalmat kormányozta, hanem ő lehetett a vallási élet legfőbb méltósága is, aki ebbéli teendőit az udvarban lévő kiemelkedő rangú sámánok segítségével látta el. (Ezeket nevezte Dienes István sámánarisztokráciának.) Emellett az alacsonyabb rangú közösségeknek, nemzetségeknek is megvoltak a „közrendű” sámánjaik, akik gyógyítottak, jósoltak, áldozatokat mutattak be az isteneknek. E birodalmakban tehát nem csupán a társadalom, hanem a vallási élet is rétegzett volt. Az Altáj-vidéki török népeknél e rétegzett pogány vallás emlékei máig megőrződtek, az Ég urának bemutatott áldozatokat például nem a ma is meglévő „közönséges” sámánok mutatják be, itt még jelen sem lehetnek.

A fentihez hasonló sámánizmus létét (amelyet a vallás-történészek gyakorta „tengrizmus”-nak neveznek) honfoglalóink körében egy írott forrás is megerősíti. Zimonyi István figyelt fel nemrég arra, hogy a spanyolországi arab történész, al-Bakri azt írja a magyarok vallásáról, hogy „...ők egy olyan nép, amelynek a magasságos Istenen kívül nincs más istensége. Az ég Urában hisznek és ő az egyetlen Hatalmasság. A mór történetíró művét ugyan 1086-ban írta, de a kelet-európai népekre vonatkozó ismereteit Dzsajháni elveszett munkájából vette, aki nagyjából a 870 körüli állapotokat rögzítette a 920 körül írott munkájában, amikor őseink még a keleti szállásokon éltek.

A 9-10. században tehát a magyarság vallása a sámánizmusnak az a legfejlettebb változata volt, amely a keleti no¬mád és félnomád birodalmakban jól ismert, az ázsiai hunoktól egészen a mongolokig. A szakrális fejedelem udvara körül csoportosult „fősámánok” mellett nálunk is működtek a gyógyító, a jósoló, a kisebb közösségek vallási életében tevékenykedő táltosok. Később, amikor az uralkodó réteg az egyik nagy világvallás, a kereszténység hívéül szegődött, a köznép táltosai még sokáig - igaz, titokban - folytatták tevékenységüket, s késői utódaik egészen a 20. századig helyet kaptak a népi vallásosságban.

Az ezernyi szálból szövődött sámánizmusra - minden fejlődési fokozatában - a nagyfokú vallási türelem a jellemző. Így volt ez a magyarság esetében is, amelynek hitvilágába már jóval a honfoglalás előtt utat találtak a nagy világvallások egyes elemei. A levédiai és az etelközi szállásokon megfordultak náluk a bizánci keresztény hittérítők. A világvallások iránt valószínűleg elsősorban a legfelső uralkodó réteg mutathatott érdeklődést. A sámánizmus ugyanis még legfejlettebb formájában is alkalmatlan volt az egyre tökéletesedő államszervezet szilárd ideológiai alapjává válni. Nem véletlen, hogy Kelet-Európa formálódó államai mind valamely tételes világvalláshoz csatlakoztak. E világvallások nemcsak a tökéletesedő államszervezet tartós ideológiai bázisát teremtették meg, hanem egyben világpolitikai súlyt is kölcsönöztek annak. Nem volt ez másképpen a magyarság esetében sem. 950 körül a magyar előkelők egy csoportja (Tormás, Bulcsú s az erdélyi Gyula) megkeresztelkedett Bizáncban, ahonnan a császár püspököt is küldött az országba. A 960-as években azonban a magyar uralkodók már Róma felé fordultak, majd 972-től Géza fejedelem végleg a nyugati kereszténység mellett kötelezte el magát s népe térítését is megkezdte. A térítés eredményességét ugyanúgy elősegítette a korábbi, fejlett pogány vallási rendszer - amely lényegében már a tételes vallások „előszobája” volt -, mint ahogyan az európai típusú magyar államszervezet kiépítését is jótékonyan befolyásolta annak félnomád előzménye.

A régészeti leletek és megfigyelések természetükből adódóan nem adhatnak pontos képet a honfoglalók imént vázolt vallási rendszeréről. 10. századi temetőinkben leginkább a különböző hiedelmeknek, babonáknak, tehát az egykori népi vallásosság egyes elemeinek akadunk nyomára. Sokkal árulkodóbbak honfoglalóink pompás kivitelű ötvöstárgyai, amelyeken hitviláguk számos elemét örökítették meg. A rézből készült, majd aranyozott bezdédi tarsolylemez hűen tükrözi őseink összetett, szinkretikus hitvilágát: a középen látható sámánisztikus életfa bizánci típusú keresztet ölel, fölül kétoldalt pedig a perzsa művészetből kölcsönzött pávasárkány látható. Sokszínű változatban tűnik elénk e tárgyakon a világi rétegeket egybefogó életfa, az Anarcson előkerült női hajfonatkorongon elentése például félreérthetetlen. Öntött, áttört díszű korongjaink egy csoportján az életfa ágai madárfejben végződnek. Ezek az ábrázolások azzal a hittel állanak összefüggésben, hogy az életfa csúcsán madarak (méghozzá az ég madarai, a sasok) ülnek, s ők hozzák le onnét a kiválasztott újszülöttek (fejedelmek, különleges képességekkel rendelkező sámánok) lelkét. A pompásan kidolgozott híres rakamazi korongpár aligha¬nem ezt a jelenetet örökíti meg: a növényi elemekkel kombinált tollazatú égi madár, a sas karmaiban fiókák képében hozza a földre e lelkeket, csőrében pedig a világfa életet adó ágát tartja.

Az archaikus típusú tiszasülyi és sárrétudvari korong párhuzamait csak a keleti területekről ismerjük. A Napot jelképező korongba mintázott lovas alakja a kutatók valószínűleg helytálló véleménye szerint az Ég urának, Tengri istennek a megjelenítése. E két korong tehát régészeti bizonysága al-Bakri fentebb idézett sorainak, s szintén arra utal, hogy Tengri kultusza őseinknél is általános lehetett. Ugyancsak az Ég kultuszával, a szakrális uralkodó égi eredetével -pontosabban: ennek gondolati hátterével - állhatnak összefüggésben a forgó napkorong jelképét megjelenítő hajfonatdíszek is. A törökkanizsai (Novi Kneoe- vac) példány a forgó, sugaras égitestet jeleníti meg, a biharkeresztesi a leveles ágakban végződő svasztikát, a széles körben ismert Nap-jelképet ábrázolja, s ugyanez tűnik fel az egyik karosi vezérsírban lelt íjtartó tegez díszítő korongján is. Az arab forrás leírja, hogy amikor a kazár uralkodó kilovagol, előtte egy napkoronghoz hasonló tárgyat visznek. Bizonyára nem más ez, mint a szakrális uralkodó égi származásának jelképe.

Hajfonatkorongjaink egy csoportja, például a bashalmi, a zempléni, a nyíracsádi lóalakot mintáz, amelynek hátából leveles ág magasodik, s az állatnak patája helyén karmok láthatók. Alighanem az áldozati ló túlvilágba tartó lelkének megjelenítését sejthetjük itt. A honfoglalóink ötvöstárgyain gyakorta megjelenő, növényi mintával átszőtt állatalakok minden bizonnyal e csodás lények szel- lemlelkének megjelenési formái lehettek. E tárgyak viselői úgy vélhették, hogy ily módon állíthatják szolgálatukba a bajtól, a betegségtől őket megóvó szellemeket. Az sem lehet véletlen, hogy e tárgyak szinte kizárólag a babonásabb asszonynép sírjaiból kerülnek elő. (Ugyanezt a célt szolgálták a nyakban amulettként hordott állatcsontok is.)

Az egykori pogány áldozóhelyekről nem csupán Árpádkori törvényeink emlékeznek meg, egy esetben régészeti bizonysággal is rendelkezünk. A Szabolcs megyei Gégényben egy díszítetlen ezüstcsésze, három aranyozott ezüst szügyelőveret és hét kantárveret került elő a földből, s a lelet környezetét alaposan átkutató Jósa András sem sírnak, sem temetőnek vagy településnek nem találta nyomát. Alighanem olyasfajta áldozóhelye lehetett itt őseinknek, mint amilyeneket szibériai nyelvrokonainknál máig fellelhetünk. (Ne feledjük, hogy a három és a hét is mágikus szám volt néphitünkben.)
Fodor István”
- Ulrich von Lichtenstein ^vita 2014. december 28., 08:13 (CET)

Lektor sablon indoklása

A fentiekben közzétett hosszú idézetek is bizonyítják, hogy nem rendelkezünk elegendő ismerettel a kereszténység előtti magyarok vallásáról. A cikk megnevez forrásokat, de azokban alig vagy egyáltalán nem szerepel a tengrizmus. Továbbá a baskírok és a magyarok laza azonosítása teljességgel tudománytalan. Szilas ^vita 2023. március 29., 17:31 (CEST)