Vita:Tavaly Marienbadban

Ez a szócikk témája miatt a Filmműhely érdeklődési körébe tartozik.
Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! Bővítendő Ez a szócikk bővítendő besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. Nélkülözhetetlen Ez a szócikk nélkülözhetetlen besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. Értékelő szerkesztő: OsvátA (vita), értékelés dátuma: 2013. február 19.

Filmekkel kapcsolatos szócikkek

Wikipédia:Cikkértékelési műhely/Index

Elrendezés

Túlságosan ömlesztett. Tagolni kellene, alcímekkel ellátni. És persze, forrással. Wikizoli ^vita 2012. augusztus 12., 22:51 (CEST)

A cikkben csak az alkotók felsorolása használható, a többi minden bizonnyal másolás, amit erősen át kell fogalmazni. Egyszerűbb lenne törölni az egészet, mint kínlódni vele. misibacsi*^üzenet 2012. augusztus 14., 09:13 (CEST)

Törlési megbeszélés

• Wikipédia:Törlésre javasolt lapok/Tavaly Marienbadban - RepliCarter ^{Hagyj üzenetet} 2012. augusztus 18., 17:37 (CEST)

Kikerült a szócikkből

A film hosszú kocsizással indul: egy gyönyörű, monumentális kastélyszálló folyosóin bolyongunk, miközben narrátorszöveg ismételgeti ugyanazokat a mondatokat. Néha felerősödik a disszonáns orgonazene, és elnyomja a beszédet. A Marienbadban a mis-en-scène legfőbb szervezőelve az ellentét. Amikor például nem hosszú, hömpölygő kameramozgásokkal felvett plánokat látunk, akkor általában minden mozdulatlan. A szereplők az emocionálisan hangsúlyos helyzetekben megmerevednek. Ugyanez az ellenpontozás figyelhető meg az expresszív, erős klasszikus zene (zeneszerző: Francis Seyrig) és a csend viszonyában is. A szövegben ismétlődő motívumok – folyosó, stukkók, tükör, gránitoszlopok stb. – mintha azt írnák le, amit látunk, mégis mindegyik szó egy-egy elágazást, egy valami mögötti valamit jelent. A visszatérő mondatok monoton, repetitív zártságot eredményeznek, miközben a témamotívumok sulykolása arra is utal, hogy a film különböző idősíkok, tudatállapotok átmeneteit, körözését ábrázolja. Az ornamentika és a díszlet, de gyakran a fekete-fehér film expresszív megvilágítása is Murnau vagy Fritz Lang álomszerű, plasztikus helyszíneit idézi meg, amely Sacha Vierny gyönyörűen fényképezett beállításait dicséri.A nyitójelenet végén egy színházterembe érkezünk, ahol az elbeszélő szavai összekeverednek a színházi előadás szövegével. A színészek a filmbeli darabban nem játszanak, inkább szobrokra vagy marionettbábokra emlékeztetnek, ahogyan a nézők is mozdulatlanul ülnek, ami a darab végeztével lesz feltűnő, amikor az emberek élő fényképekbe merevednek, majd hirtelen megmozdulnak, mintha a kamera élesztené fel őket. A film elején véget ér tehát egy színdarab, és elkezdődik egy újabb előadás, amely maga a film. Fokozza a színházszerűséget, hogy végig ugyanazokon a helyszíneken mozgunk: egyforma folyosók, termek, francia kert egyforma bokrokkal és szökőkutakkal. A narrátor visszatérő gondolata, hogy valójában nem lehet innen elmenni. A kastély egy zárt világ, labirintus – az elbeszélés maga. „Első pillantásra úgy tűnt, lehetetlen eltévedni benne… a nyílegyenes sétányokon… a megdermedt mozdulatú szobrok és a gránitkövek között… Ahol pedig maga éppen most téved el, örökre, a csendes éjszakában, kettesben velem.”Az elbeszélés destrukciójának kerete a Marienbadban a melodráma műfaja: a film egy szerelmiháromszög-történetet szed ízeire. A három főszereplő – egy nő és két férfi –, akiknek még a neve is „lényegtelen”, a kastély többi vendégéhez hasonlóan inkább szobrokra vagy kísértetekre emlékeztetnek, mint hús-vér emberekre (csak a szerető szerelmes tekintetéből olvasható ki valamiféle emberi érzelem). Két ellentétes motívum áll szemben egymással, amely a két férfihoz kapcsolódik. Az egyik, aki „talán a nő férje” – mondja titokzatosan a narrátor –, végig egy furcsa logikai „kirakós játékot” játszik. Alakjának ezért a rejtvényfejtés, a titok kibogozása és a racionalitás az állandó attribútuma. A játékban mindig ő nyer, a nő mégis a másik férfit választja a film végén. Azt, akinek a retorika, a meggyőzés művészete az eszköze. A csábító addig mesél a nőnek egy történetet, amíg az el nem hiszi, és úgy nem viselkedik, ahogy a történet megkívánja. A sztori az, hogy tavaly ugyanitt, Marienbadban (vagy másutt) megismerkedtek, és megbeszélték, hogy egy év múlva együtt mennek el innét örökre, ami a film végén be is következik. Fokozatosan kiderül, hogy a férfi magának a filmnek is az elbeszélője – úgy manipulálja a nézőt is, ahogyan az asszonyt. A múltat az interpretáció, a nyelv, a retorika hozza létre. Ez a mindenféle objektivitással szembeni szkepszis a film központi gondolata. A múltra vonatkozó elbeszélést mindig valamilyen jövőre irányuló cél, intenció hozza létre. Ennek legfontosabb eszköze a sulykolás, az ismétlés, nem pedig a logikai kapcsolat.Az önreflexió nemcsak az elbeszélésre, hanem tágabban a művészetre és a kultúrára is kiterjed. Ezért is van, hogy szinte valamennyi művészeti ág – a színháztól a képzőművészetig – igen erőteljesen jelen van ebben a stilizált világban. A kastély a benne lévő tárgyakkal és műalkotásokkal, a kert a geometrikus alakzatokkal ugyanolyan szereplője a filmnek, mint a sétálgató, társalgó emberek. A férfi és a nő például egy párt ábrázoló szoborról beszélget. A férfi verziója szerint a szoborpár férfi tagja valami veszélyt pillantott meg, ezért feltartóztatja a nőt, hogy ne menjen tovább. Az asszony szerint a nő pillantott meg valami „csodálatosat”, és azt mutatja meg a férfinak. Miközben a narrátor ezeket a különböző történetvariációkat magyarázza tovább, a kamera lassan felemelkedik az emelvényhez, és „leköveti” az elbeszélő instrukcióit. Ugyanezt a helyszínt, a teraszt, előtérben a szoborral, korábban egy festményen látjuk, sőt az is előfordul, hogy ezen a kétdimenziós képen belül mozog a kamera. Minden mindenben benne van, mert minden a tudat folyamában van benne. A film vége felé az elbeszélő maga leplezi le magát. Amikor a férj rájön, miben mesterkedik az ismeretlen férfi, lelövi a feleségét – erre a másik azt mondja, hogy így nem érhet véget a sztori, és „feltámasztja” a nőt. Ezzel explicit módon előlép a film narrátora: kiderül, hogy minden, ami idáig történt, a férfi tudatának műve volt. Resnais szavaival: „Nincsen valóság a filmen kívül. Az egyedüli idő a film ideje... A dolgok nem léteznek azon az előadási renden kívül, amit a mű nekik kölcsönöz.”

– Idézi: R. Benayoun: Alain Resnais, arpenteur de l’imaginaire