Vita:Tatrang (település)
Új téma nyitása
|
Ez a szócikk témája miatt az Erdély-műhely érdeklődési körébe tartozik. Bátran kapcsolódj be a szerkesztésébe! | ||
| Születő | Ez a szócikk születő besorolást kapott a kidolgozottsági skálán. | ||
| Közepesen fontos | Ez a szócikk közepesen fontos besorolást kapott a műhely fontossági skáláján. | ||
| Értékelő szerkesztő: Hkoala (vita), értékelés dátuma: 2009. december 15. | |||
| |||
Szép Erdélyországban, közel az egekhez a bércek honában , hol százados szelek csendes éjszakákon dalolva játszanak a dicső atyák porán - ott a Barcaság egyik elrejtett zúgában, a Tatrang patak kies völgyében, a Nagykomlós-Buska-Nyír-Nagymész árnyas, vadregényes vonulata alatt fekszik Tatrang. Népe szorgalmas, istenfélő, buzgó magyar nép. Tatrang négyfalunál később alakult, mert az 1366-i okmányban, melyben azok előfordulnak, Tatrang nincs említve, s így valószínű, hogy egy későbbi székely betelepülés alapította, a folyó partján, melyről nevét kapta. 1427-ben, mint a Szent-Mihály egyház egyik leányegyházközsége említtetik. Ulászló 1500-ik zálogokmányában Tatrankfalwa, egy 1513-ból származó esperesi rendeletben Tatranck. Bethlen Gábor 1625-ből származó adománylevelében Tathrangh néven fordul elő, a szászok Tatrangennek, az oláhok Terlundsánnak nevezik. A község lakossága, a kezdetektől mind a mai napig túlnyomórészt magyar volt. Ez annak is köszönhető, hogy történelmi helyzetükből kifolyólag nem fogadták be, nem tűrték az idegen népeket. Mint minden barcasági magyar falu népének, úgy Tatrang népének is sok nehézség jutott osztályrészül az évszázadok folyamán. A környező tolakodó népek, a király által telepített szászok kizsákmányolták, jobbágysorsba döntötték a szegény magyar népet. A község életében sokkal több volt a tragédia, mint a boldog pillanat, ezért mindentől és mindenkitől félve, bizalmatlankodva, csak a saját fajtájukban bízva élték savanyú életüket. Ennek következménye az is, hogy talán visszahúzódottab az életvitelük, nem a végletek emberei, hanem a megélhetésért folytatott küzdelmek lankadhatatlan hősei. Sorsuk sokkal nehezebb volt, mint a székelységnek, amely nagy tömbben élt és nem érezte annyira az élet mostoha körülményeit. Magyarnak megmaradni nem volt könnyű nekik. Az érdekek által vezérelt, kizsákmányoló oláhokat bujtogató szász irányítás, az oláh irigység, és kárörvendés kísérte végig életüket. Nem tudtak és ma sem tudnak igazán fölszabadulva élni, örvendeni, mert sohasem tudták, hogy mikor jön egy gonosz kéz által elindított vészhelyzet. Bizony kínos volt a sorsuk, és fáradságos a küzdelmük a saját országukban, élethelyükön. A tízfalu népeből háboruk idején fáradhatatlan végvári vitézei kerültek a magyar hazának, ők állottak az élvonalban, védve hazájukat az idegen betolakodóktól. Istenbe vetett hitük, a népért élő és olykor mártírságot vállaló, küszködő papjaik, tanítóik, előljáróik tartották meg e népet mind a mai napig. Méltó dolog így emlékezni róluk Balassi Bálint evangélikus végvári vitéz-költő soraival:
„...Az jó hírért, névért a szép tisztességért Ők mindent hátra hagynak, Embereségről példát, vitézségről formát,
Mindeneknek ők adnak...” Balassi Bálint
Tatrang első temploma
A pürkereci egyház megalakulása után, néhány évtized leforgása alatt, a kedvezőbb fekvésű Tatrang lakossága gyorsabban szaporodott s engedélyt kért, hogy saját templomot építhessen. A barcasági káptalan dékánja (esperes) Máté feketehalmi pap 1513-ban április 10.-én olyan feltételek mellett engedélyezte Tatrangnak a templomépítést, hogy a dézsmát (tizedet) és egyéb járulékokat azután is a pürkereci lelkipásztornak adják aki köteles havonta egyszer Tatrangon is istentiszteletet tartani és a temetéseket elvégezni. Egyébként a hívek Pürkerecre jártak istentiszteletre és vallásoktatásra.
Az engedély birtokában Tatrangban a Buska patak bal partján a Nagy utca elején (később Faluköz utca) fölépült egy kőtemplomocska s körülötte létesült egy kőfallal körülvett kicsi temető is (1959-ben a jelenlegi templom padlózatának a javításakor mintegy 50 cm mélységből egy jól megtermett ember csontváza került napvilágra). A templom mellett állott a harangláb a rajta függő „középszerű” haranggal.
A Lutheri reformáció hatása
Honterus János barcasági reformátor szerepe
A Luther Márton által 1517-ben elindított egyházi reformáció hamarosan éreztette hatását a Barcaságon is. Honterus János brassói papnak, neves reformátornak a buzgó munkássága eredményeként Brassó városa hivatalosan az evangéliumi hitet fogadta el s a „cuius regio eius religio” (akié a föld azé a vallás) elv alapján a város fennhatósága alatt álló csángó falvak népe is evangélikussá lett. Az egyházközség régi könyveiben feljegyezték, hogy Honterus János brassói főpap, mint a környéken levő egyházak inspektora , 1544-ben többek között meglátogatta a pürkereci egyházközséget is. Az ellenőrzés folyamán megállapítást nyert, hogy a három faluban összesen 59 cselédes gazda lakott: Tatrangon 25, Pürkerecen 20 és Zajzonban 14.
Az önálló tatrangi Evangélikus Egyház
Lelkipásztorok 1686- 1792 között
Háromfalu lakossága idővel megszaporodott. Feljegyzések szerint a pürkereci templomocska nem tudta befogadni „az összes háromfalusi buzgó, templomlátogató híveket”. Ezért Tatrang, mint a legnépesebb falu s mint már saját templommal rendelkező gyülekezet, elhatározta, hogy elszakad Pürkerectől és külön egyházközséggé alakul. Eziránti kérelmüket a brassói tanács főbírája, Draudt Gyögy 1686-ban jóváhagyta s úgy szerepel, mint a tatrangi egyháznak fundatora és dotatora. Az önállósult egyház első papja egy szász ügyvédnek a fia, Budai János volt, - Joh. Eliae Budai, natus Saxo de Bodendorf, lingvae Vngaricae peritus, primus hujus Ecclesiae a matre ecclesia Purkeretziensi separate Pastor, transl. Coronam 31 Jan 1659 (1686 1696) - aki előbb Brassóban, majd Krizbán iskolamester s „midőn a magyar nyelvet annyira megtanulta volna, hogy a magyaroknál papi tisztet viselhetne, legelsőben a tatrangi papságra küldetett 1686-ban”. Miután őt 1695-ben Brassóba helyezték, 1695-1704 között a csernátfalusi születésű tatrangi tanító, Privigyei Simon - Simon Privigyei Csernatfalvinus, Martini 1 mi filius Rector Tatrangiensi translatus Apátzám 9 Febr. 1704 (1695-1704) - követte a papságban, akinek az utóda rövid két évig Szeli Gzörgy, - Georg Szeli, Georgii 1 mi filius Rectoratu Apatzensi transl. Hosszúfalvium 12 Martii 1706 (1704-1706) - apácai rektor-tanító lett. A lelkipásztorok névsorában 1706-20 között Sípos János tatrangi, - Joh. Sipos Tatrangiensis, Studiosus Enyediensis Simoniactus, transl. Csernatfalv. 10 Jul. 1720 (1706-1720) - 1720- tól a Csernátfalvi Privigyei Márton, - Mart. Privigyei Tsernatfalvinus Simonis filius Rectoratu Apatziensi vocatus transl. Hosszófalv. 12 Jan 1730 (1720- 1730) - 1730-tól Privigyei János, - Joh. Privigyei Tsernatfalvinus simonis filius, Adjunctus Apátz. Transl. Csernátf. 25 Jun. 1732 (1730-1732) . - 1732-1750 között Dévai Márton, - Mart. Dévai Senior Past. Pürkeretzensi transl. Hosszúfalvium 7 decembri 1750 (1732-1750) - utána négy évig Szász György – Georg Sász Zayzonius P. Pürkeretz transl. Krizbachinum 1754 m. Febr. (1750-1754) - s 1754-92 között a bácsfalusi születésű Deák György - Georg Deák Bátsfalvinus Past. Pürkeretz ob. 19 decembr. 1792 in Hosszúfalu, qua emeritus Pastor Tatrangensis (1754-1792) - töltötte be a lelkészi állást.
A második templom
Anyakönyvek felfektetése, leltárak készítése
Az egyházközség történetében nevezetes az 1757-ik év, melynek őszén Gloos Péter brassói nagypap, mint a barcasági egyházak felügyelője, Heisser Pál városi tanácsossal végzett egyházlátogatást. Ez alkalommal a tatrangi gyülekezet hívei arról panaszkodtak, hogy kicsi kőtemplomuk már nem tudja befogadni a megszaporodott lakosságot. Kérik és sürgetik annak megnagyobbítását. Az ellenőrzést végzők megígérték a tatrangiaknak, hogy kívánságukat és kérésüket a városi tanács tudomására adják s szorgalnazzák annak teljesítését. A látogatók ugyanakkor megállapították, hogy a barcasági magyar egyházakban nincsenek anyakönyvek, leltárak és a gyűlésekről nem vezetnek jegyzőkönyveket. Beszámolójuk után a városi tanács, Szeli József hosszufalvi és Bartha Márton brassói lelkészt azzal a megbízással küldötte az említett egyházközségekbe, hogy készítsék el az eklézsiák jövedelmének, az egyházak épületeinek és azok állapotának az összeírását s nyissanak anyakönyveket. Nevezettek Tatrangon 1758 jan. 27.-én tettek eleget a megbízásnak. Ők is megállapították, hogy a népes tatrangi gyülekezetnek a temploma igen kicsi, az egyházközségnek a templombővítés iránti kérését azzal az igérettel vették át, hogy az év Szent János napjára (jún. 24) kitűzött látogatás alkalmával határozott választ kapnak. A válaszadást kényszerítő körülmény tette elodázhatalanná. A kitűzött látogatás előtt néhány nappal, 1758. jún. 20.-án este 11 órakor tűz ütött ki a papilakkal szemben levő telek csűréből. A lángok hamarosan átterjedtek a szemközti oldalra is, minek következtében a Nagy utca mindkét házsora, a templom, ennek minden felszerelése, a harangláb és a falunak felerésze a tűzvész martaléka lett. Amikor a kitűzött napon a kiküldöttek megjelentek az egyházlátogatásra, a puszta házhelyeket s a templom füstös, megrepedezett kőfalait találták. A közmondás igazsága, hogy a nyomorúságban lehet igazán megismerni az embert, itt is megmutatkozott. A gyülekezet egyik nemesen gondolkodó tagja, Csabai Szász Mihály, jómódú gazda, aki a tűzvésztől megszabadult, Deák György akkori lelkésszel , Csíki Mihály községi bíróval és Szász János öregbíróval arra buzdította a kárvallott népet, hogy újítsák fel a templomot s a nyugati részen építsenek hozzá egy tornyot. Addig is, amíg a munkához hozzáfoghattak, a romladozó falakat deszkával fedték be, a tűzből kimentett harangot a patak partján egy fűzfára függesztették s így tartották az istentiszteleteket. A tűzvész által súlyos anyagi károkat szenvedett nép a templomépítéshez szükséges pénzt a maga erejéből sehogyan sem tudta előteremteni. Ezért követeket küldtek Háromszékre, a Barcaság magyar és szász egyházaiba és Brassóba. Hogy a város vezetősége a joghatósága alá tartozó és jobbágysorba sűlyesztett falvakat mennyire mostoha gyermekként kezelte, ez alkalommal is megmutatkozott, mert amíg a Tatrangiak az építkezés költségeihez a közmunkákon felül családonként 150 magyar ft.-tal járultak hozzá, Brassó, a gazdag város erre a célra csupán 60 ft.-ot adományozott. A munka beindult. Az építkezéshez szükséges anyagokat beszerezték, a bomladozó falakat megerősítették, a templomhajót meghosszabították és új fundamentumra épült toronnyal és kőtornáccal bővítették. S hogy ne legyen annyira kitéve tűzveszélynek, cseréppel födték. A templomot a nagy tűzvész után egy esztendővel, tehát 1759-ben kezdték építeni, s közel három év múlva adták át rendeltetésének: 1761-ben. Ebben az időben az özvegyeken kívül 130 gazda volt a faluban. Valószínűleg okulás és tanulás céljából jegyezték fel az egyházközség krónikájában: „az egész épület létrehozása körül idős Csabai Szász Mihály tett a legtöbbet- pénz áldozatával és mindennemű természetbeli szorgalmával”. Megszívlelésre méltó az akkori lelkésznek, Deák Györgynek veretes magyarsággal megírt búzgó keresztyén hitből fakadó imádsága, melyet a templomszentelés alkalmával mondott, s a krónikában írásban is hátrahagyott:
„Dicsőitsd meg már Úristen, a te nevedet e szent házban, mely néked építtetett. Oltalmazd meg azt, hogy se tűz meg ne eméssze se ellenség el ne pusztitsa se dögletes tudomány és feslett erkölcs meg ne undokitsa, se semmi veszély ne érje. Tartsd meg a megismert igazságban ezt a nyájat, szaporitsd számokat a hiveidnek, hirdettesd ebben az életadó szent igédet és szent rendelésed szerint szolgáltasd ki sákrámrntumaidat mind világ végezetéiglen amaz eljövő igaz Jézus Krisztusénak napjáiglan ámen”.
Deák György lelkipásztor idejéből a templomközpontú eleven hitélet és az egyházszeretet ékes jelei olvashatók az egyházközség feljegyzéseiben. A legjelentősebbeket említem: Mihók Szász György és Fóris Máté 1777-ben 12 magyar forinton vásárolt Bibliát ajándékozott a templom számára. Ezt a szentírást, amely ma is az egyházközség birtokában van, 1704-ben Casselben Ingebrand János költségén nyomtatták s Károli Gáspár fordításának a 7. Kiadása. A könyv első lapján a következő beírás olvasható:
„Az Úr Jézus nevét óhajtó keresztyéneknek! 1777-ben vétetődött e könyv a tatrangi templomba Akkor írnak vala böjt első havába
Húshagyó Kedd után való nyolcad napba,
Februáriusnak tizedik napjába.
Ezen Szent Bibliát Sára István kedve
kereste, szerzette e gyülekezetbe,
ki volt ez falunak hűséges mestere,
Isten elött légyen kedves az ő neve.
Fizette felét Mihók Szász György pénze,
a másik felét ismét Fóris Máté pénze,
kiért Isten neki adjon részt a mennybe,
örvendeztesse meg Ábrahám keblébe.
Hárman helyezteték ide e szent székre,
mely vagyon Istennek szép dícséretére
sok lelkeknek pedig megtérítésére,
segéljen az Isten minden hivet erre!
Ezt aki elveszi e gyülekezettől,
avagy elkívánja ezen kedves néptől,
annak az ő neve az élet könyvéből,
el – kitöröltessék egész gyökerestől!
Ez – itten maradjon örökkön örökké,
ebből az olvasás folyon mindörökké,
melynek olvasása gyönyörűségessé
teszi a hív lelket Istennel eggyé.
Az Istennek hív lelkét viselő dajka,
Deák György úr, Isten választott szolgája
akarta, hogy légyenezen Szent Biblia
a tatrangi ékes, szép eklézsiába. Ámen.”
Az 1608-ban ismeretlen módon szerzett nagyobbik harang 1758-ban a tűzvész alkalmával „hangjában igen meghomályosodott”. Ezért a már említett jótevőnek a hasonnevű fia, ifj. Csabai Szász Mihály „levéteté és újra önteté”, Tartler János brassói harangöntővel. A harang felírása: „Romlásomból megépitt ifj. Csabai Mihály és Gödri Ilona, T. tudós Preidt György inspektor és T. Deák György papok idejében 1785.” Az újraöntött harang sulya 125 font. A felmerült költségek összege közel 60 rénes forint. 1762-ben ifj. Csabai Szász Mihály egy új graduált vett az egyháznak. Perzsaszőnyegeket adományoztak: Thomas Kalforits görög kereskedő és Rab Kata. Többen adományoztak oltár és szószék terítőket, ifj. Csabai Szász Márton pedig egy kisebb harangot adományozott. Ifj. Szász Csabai Mihály istenes jóindulatából a maga költségein új oltárt készíttetett 1762-ben. Ennek az oltárnak a felső részén volt egy angyalfő, mely a néphagyomány szerint Csabai Szász Mihály korán elhunyt fiacskáját ábrázolja. Ma a lelkészi hivatalban látható ez a kedves szép régi emlék. Az oltár felirata a következő: „Ifj. Szász Mihály Istenét szerette. Ezen oltárt azért maga készítette. A maga költségén ide helyeztette, koronnázza Isten sok jóval szeresse.” Az elöregedett Deák György lelkész mellé 1787 májusában Rischányi Márton – Majo Mart. Rischnyi ex patria Hungaria natus urbe Jaurino oriundus e Pago Szakadath qua Minister Substitutus vocatus, ob 18 decembr. 1791 (1787-1791) - jött kisegítőnek, aki 1791. december 2.-án meghalt. Tatrangon temették el, sírja ismeretlen. Deák György, mint nyugalmazott lelkész 1792, december 19.-én Hosszúfaluban fejezte be életét. 1792. január 8.-án a brassói születésű Bartha Márton – Marth.Bartha Coron. Transylvanus Academicus Wittenberg Rector hung. Cor. dein Actuarius Inspectoratus Coron. Transl. Pürkeretzium 1797 m. Martio (1792-1797) - wittenbergi akadémikus a brassói szász nagy pap melletti írnokságból és 5 évi magyar tanítóság után rendeltetett Tatrangra lelkészül s innen 1797. márciusában Pürkerecre ment. Az előbb említett nagyobb harang „rövid 5 esztendőnek az elfolyása után 1790-ben elhasadt és minden hangját elvesztette”. Ifj Csabai Szász Mihálynak az özvegye „az ő lelkipásztorának tiszt. Bartha Márton uramnak idvességes intésére és szép kérelmére meghajolván és istenes indulatra felgerjesztetvén, a megnémult harangot Seuler Lörinc brassói harangöntővel újraöntette, súlya 150 és 1/2 font, a felmerült költségek összege 68 rénes forint.” Felirata: „Romlásomból megépítt ifj. Csabai Mihály özvegye, Dávid Margit tiszt. tud. Preidt György dékán és T. Bartha Márton pap idejekben. A. 1792.” Bartha Mártont a krizbai születésű Deák András – Martio Andreas Deák Krizbacensis Past. Pürkeretz transl. Csernátfalv. 1803 die 17 April (1797-1803) - váltotta fel, aki pürkereczi papságból jött Tatrangba 1797 márciusában s innen 1803 április 17-én Csernátfaluba helyezték át. Rövid néhány évre terjedő ittléte alatt különösebb feljegyzésre alkalmas dolog nem történt. Távozása után a Vas megyei születésű, jénai akadémikus Kapusi Molnár Sándor – Alexander Molnar de Kapos ex Com. Castriferrei R. Hungaricus Academicus Jenensis, Adjunctus Apátz trans. Krizbacinum d. 25. April 1813 (1803-1813) - az apáczai segédtanítóságból jött Tatrangba lelkészül 1803 április 17.-én. Itteni lelkipásztori szolgálata kerek 10 évre terjedt. Ebből a periódusból két mozzanat ragadta meg figyelmemet. A lelkipásztor az istentisztelet és a hitélet előbbrevitele érdekében 1806-ban egy új énekeskönyvet ajándékozott az egyházközség részére s attól az időtől kezdve ebből az énekeskönyvből énekeltek a templomban. 1807-ben, amikor a pap járandósága tekintetében nézeteltérések merültek fel a lelkész és a hívek között, s ez panasszal fordult feletteseihez, Litsken Sámuel árendator a brassói Magisztrátus 2275/1807 rendelkezásáre hivatkozva szigorúan megparancsolja a tatrangi híveknek, hogy a vetéssel rendelkező gazdák évenként 2-2 kalangya jó minőségű gabonát szállítsanak a pap csűrébe, s azok, akiknek nincs vetésük, esztendőnként 30 pénzt tartoznak fizetni.
A harmadik templom
Erős földrengés, újabb tűzvész
A XIX. század legelején két egymás után következő esztendőben ismét súlyos szerencsétlenség érte Tatrangot. 1802. október 26-án d.u. 4 órakor erős földrengés rázta meg a vidéket. Az alacsonyabb épületekben nem esett kár, de a templom megrongálódott, annyira, hogy használata életveszélyessé vált. 1803. május 1.-én Brassó város tatrangi árendatorának a lakásán gyújtogatásból származó tűz több irányba elharapódzott s a gazdák nagy részének minden építménye odaveszett. A templom a hirtelen beállott szélfordulatnak köszönhetően szerencsésen megmenekült. A tatrangi evangélikus közösséget megviselte ez az esemény, a falunak szinte fele a tűz martaléka, a templom pedig a földrengésnek köszönhetően életveszélyes lett. Évek teltek el , míg a falu közössége anyagilag helyrejött, valamint lelkileg megnyugodott. Öt évvel később az egyházközség valamennyi tagja elhatározta, hogy a földrengés által megrongált templomot lebontja, és helyére új épületet emel. 1809-ben Draudt Frigyes brassói mérnökkel tervrajzot és költségvetést készíttettek, amely 11.090 rénes forintra rúgott. 1813. esztendő áprilisában Sára Mihály Bácsfaluból került a gyülekezet élére lelkészként. Rövid szolgálati idő után 1816-ban meghalt. Három évi munkássága hozzásegített az új templom készítéséhez, a Kapus Molnár Sándor által elkezdett nemes munka folytatásához. – Mich. Sárai Tatranginus past. Bátsfalv obiit 20 Febr. 1816 (1813- +1816) .
1815-ben az omladozó épületet lebontották és 1816-ban hozzáfogtak a ma is álló templom felépítéséhez, amit 1821-ben fejeztek be.
1816- ban, közvetlenül a templomépítés kezdete elött Szász György – Georg Szász Krizbacensis Rect. et notar in Tatrang, Pürkeretz et Zayzon, transl. Hosszufalv. 4. Mart, 1823 (1816-1823) - lelkész került a gyülekezet élére, aki a templomépítés ideje alatt kiváló érdemeket szerzett, csángó származású volt, unokája annak a zajzoni születésű Szász Györgynek, aki 1750-54 között volt Tatrangon pap. Előzőleg Pürkerec és Zajzon tanítója, majd Háromfalu jegyzője volt. Ebből az állásból nevezték ki tatrangi lelkésznek. 1823-ban áthelyezték Hosszúfaluba s ott volt lelkész 1848-ig, amikor a román lázadók többek közt őt is megölték. (Georg Szász filius Past. Krizb. Voc. e Past Tatrangiensi, 1848 d. 14 dec. Br. A Valachis trucidatus est.)
A krónika szerint az új templom reneszánsz stílusban épült. „E hajlék reneszánsz stílusban épült”. A templomhajót Teutsch András földvári kőműves és Müller József ács készítette 1806-1819 között. A torony a földvári Restvény Lőrinc és Teutsch Márton munkáját dicséri, amelyet 1819-1821 között végeztek. Pontos munkájukat igazolja a templom nagyszerűsége és szilárdsága, mindezek mellett az a tény is, hogy számtalan földrengést vészelt át már azóta, de a komoly munka és az isteni gondviselés következtében ma is szilárdan áll. A templom méretei a következők: Belsejének hossza 24 m, szélessége 12 m, a torony falának magassága 24 m, a cserepes fedélzet a fémgömbbel és a csillaggal együtt 14 m, összmagassága tehát 38 m. Az arányok harmónikusak, tetszetősek. A kiadásokat a Döblen és a Magura erdeinek a legeltetési jövedelméből, a Barcaságon eszközölt gyűjtésből, 15 névszerint felsorolt egyháztag adományából (349 Ft), nagyobbrészt a hívekre kirótt hozzájárulásokból fedeztek. Alig fejezte be a gyülekezet a templomépítést, újabb erőpróba elé került. A már többször újraöntött nagyobbik harang 1816-ban ismét elhasadt és használatra alkalmatlanná vált. Ugyanakkor a falu hosszú kiterjedése miatt szükségeltetett egy nagyobb harang. A sepsiszentgyörgyön működő „igen becsületes” harangöntőhöz, Kiss Jánoshoz folyamodtak a tatrangiak, aki az elrepedt harangot 1821-ben újraöntötte „és az eklézsiabelieknek kívánsága szerint súlyát 250 fontra emelte.” A harang újraöntésének költségei 395 rénes forintba került. A templomot 1821. július 2.-án Lischen Sámuel községi árendátor elnöklete alatt az egyházközség ünnepélyesen jegyzőkönyvileg is átvette, s annak felszentelését a gyülekezet lelkipásztora, Szász György végezte. A lelkipásztorok névsorában Szász György után a földvári születésű Binder József - Jos. Binder Mariaeburgensis P. Bátsfalv. Transl. Csernátfalv, 26 Maji 1829 (1823-1829) - szerepel, aki a bácsfalusi papságból 18. március 4.-én rendeltetett a tatrangi lelkészi állásra, s 1829 máj. 26.-án áthelyezték Csernátfaluba. Binder Józsefet a brassói szász születésű Bedners György – Georg Bedners Coronensis (natus 27 septembr. 1784) P. Pürkeretz obiit 3 Junii 1860 (1829-1860) - követte, aki a pürkereci papi állásból 1829. május 27.-én jött Tatrangra lelkésznek. Bednersz György lelkész nagy komolysággal kezelte az egyházi fegyelmezést. A veszekedőket, verekedőket, rágalmazókat, részegeskedőket, kártyázókat, nyerészkedőket, paráznákat tanuk jelenlétében szigorúan megszidta, és életformájuk megjobbítására ösztönözte.
„1834. december 2-án idevaló Molda János, Bálint Mihály, Csiki Mihály és Molda András bizonyságok, valamint a felesége Bálint Kata énelöttem megvallotta az ő részegségre való indulatját és az által eddig is tapasztalt gonosz következményüket. Ígérte és felfogadta önként és józan elmével, hogy soha több pálinkát nem iszik, hanem néha egy kevés bort... Erre való nézettel hagyha akárki hiteles és szavát bévehető ember őtet pálinka-inni látja és a gocsmánnak vagy a prédikátornak bejelenti, büntetésül önként és okvetlen a tatrangi eklézsiának 20 rénes forintot ezüstpénzben letenni tartozzék.”
„1835. május 20-án Szonda Tamásné sz. Barkó Anna 33 éves, a mai napon józanul felfogadta, hogy soha többé pálinkát nem iszik, sem házi portékát avagy gabonát el nem pusztít. Ha valaki korcsmában vagy részegen meglátja, vagypediglen a házából valamit eladni bébizonyíttatik, a férjétől való örökös elválást önként elfogadja, csakhogy a férje mostan még egyszer hazafogadja, melyet elöttünk sírva és könyörögve cselekedett, eszébe jutván sokrendbeli tulajdon házából és egyébünnét való lopása és gyakori részegsége, melyből kitérni kíván.”
1831-ben az egyházközség nagyobbik harangja, mely az 1758. évi tűzvész alkalmával elvesztette hangját, s amelyet azóta 3 alkalommal is újraöntöttek, ismételten meghasadt és hasznavehetetlenné lett. Az egyházközség vezetősége a brassói Andraschovszky András harangöntőt bízta meg az új harang öntésével, ugyanis úgy döntöttek, hogy a régi hasznavehetetlen harang anyagát mellőzve egy teljesen új és ugyanakkor nagyobb harangot öntetnek. 1837-ben készült el az új harang, súlya 310 fontos lett, a költségek meghaladták a 405 rénes forintot. Felírata: „Öntetett az eklézsia költségén T. Bedners György lelkész és Sára Mihály kurátor idejében. Anno 1837, Andráschovszky András által.” Időközben Tatrang lakossága megszaporodott, olyannyira, hogy a frissen épített templom sem tudta befogadni az istentiszteletre járó híveket. Az egyházközség vezetősége úgy döntött, hogy egy „legénykart” építtet és ez által talán mindenki befér a templomba. Erre a célra 1846-ban méltóságos Kis Károly szenátor, ezidőbeli inspektor, 4 vert császári aranyat ajándékozott az egyházközségnek. A karzat megépítését az 1848-as szabadságharccal kapcsolatos események megakadályozták.
Az 1848-as szabadságharc
Az 1848-as esztendő a barcasági magyaroknak is örömet és szabadságot hozott. A többszáz éves osztrák és szász elnyomás s több évtizedes jobbágysors után ők is szabadokká jogrészes polgárokká lettek.
1848 október 16-án a tízfalu népe is képviseltette magát az agyagfalvi nemzetgyűlésen. Erre a gyűlésre egy a tíz falu megbízottjaiból álló küldöttséget indítottak a barcasági magyarok. Óhajuk az volt, hogy a Székelyföldhöz csatoltassanak. Ezen küldöttség tatrangi tagjai: Csabai István, Jakab Mihály, Váncsa János és Miklós György tanító. Az agyagfalvi nemzetgyűlésen való részvételükkel, az amugy is sokat sanyargatott nép, magára vonta a szász Brassó rémítő haragját és bosszúját. Első lépésként elfogták és börtönbe zárták a mindazokat akik gyűlésen résztvettek.
1848 október 27-én Brassó 3000 főnyi fogarasi román néphadat küldött a hétfalusi magyarság megfenyítésére. A román csapat a csernátfalusi mezőn lévő domboknál táborozott. Vezéreik Orgidán és Szekerján nevű tribünök voltak. Egy Goga nevű hétfalusi román a hétfalusi magyarság legyilkolására bíztatta. Ez nem következett be, a román csapat Bodolára ment fosztogatni. Közben a székelység Hermánynál diadalmaskodott az osztrákok felett. Megtudván ezt a Hétfalu alatt (Bodola) tanyázó románok elmenekültak Brassóba.
1848 december 14-én a hétfalusi román lovasok váratlanul lerohanták a négyfalusi magyarságot, kirabolták s a védetlenek közül többeket köztük a hosszúfalusi evangélikus lelkészt Szász György legyilkolták, a csűrkapura szegezték fel, majd ízzó vaskályhára tették. A négyfalusi magyarok segítségére sietett Tatrangból néhány Kossuth huszár és a védetlenekkel szemben bátor román lovasok brassói búvóhelyükre menekültek. Háromszék nemcsak önmagát védte, hanem figyelmét kiterjesztette a veszélyben forgó hétfalusiak oltalmára is s december 19-én Sárosy csapatvezért küldte a hétfalusiak oltalmára. A székely csapatok elkergették az olálkodó románokat.
1848 karácsonyán a hétfalusiak készültek a karácsony megünneplésére és az őket védő honvédok megvendégelésére. Sajnos Sárosyékat visszarendelték Háromszékre, a megvendégelés így elmaradt. A románok, mihely meghallották, hogy a hovédek elmentek, a hírt megvitték a brassói szászoknak. Karácsony nagyszombatján a brassói szászok biztatására a hétfalusi oláhok ráütöttek a hétfalusi magyarokra, Tatrangon a legiszonyatosabban garázdálkodtak, a kalácssütésre behevített kemencékből a parazsat a zsupos házakra szórták, hatot az el nem menekültek közül felkoncoltak, mindent, mi értékes volt elraboltak, a szarvasmarhák tucatjait leölték vagy elhajtották és azután a falut mindkét végén felgyújtva. 130 gazdának minden épületét porrá égették. Személy szerint csak a lelkésznek 1849 forintra menő kárt okoztak. Ő maga csak úgy menekülhetett meg a hosszúfalusi Szász György kollegájának a sorsától – akit legyilkoltak – hogy a pürkereci lelkésszel, Türkösi Andrással a szomszéd községen Bodolán alul menekült, ahol a császári katonák elfogták, Brassóba kísérték, s miután ártatlanságukról meggyőződtek, szabadon bocsátották. A lelkész feljegyezte annak a hat tatrangi lakósnak a nevét, akiket a garázdálkodók legyilkoltak: Sára György 26 éves, Kajcsa József 36 éves, Csere Mihály 37 éves, Szonda Tamás 42 éves, Csere Péter-György 45-éves és Váncsa Péter 30 éves földművesek. A krónikák „véres karácsony”-két említik az akkori eseményeket. Az 1848-49 - es szabadságmozgalmak idején a barcasági csángók is tanujelét adták nemzeti érzelmeiknek, hovatartozásuknak, szabadságvágyuknak. Tatrangból 117 honvéd vonult a szabadság zászlaja alá. A tömösi szorosban vívták véres harcaikat a betóduló kozák hadak ellen. Sajnos a szabadságharc a magyar nemzetnek, s így a barcasági csángóknak is nem a várt és óhajtott eredményeket hozta. A tömösi szorosban a magyar vár nál lezajlott események Kis Sándor tábornok és maroknyi (mintegy 1300 fös) csapataának hősies ellenállása sem tudta visszaszorítani az előretörő és számbeli fölényben (mintegy 28.000 fős) lévő orosz hadakat. Ráadásul egy Gebauer nevű brassói erdész: „...a hegyi ösvényekkel ismerős lévén, a posztóvár völgyében lévő csempészek ösvényén néhány zászlóalj muszka gyalogságot felvezetve az Alsó-Tömösön alól lévő Drága völgyén lekalauzolta.. Ezek hátban, a sereg zöme szemben és oldalt támadta meg a kis honvéd sereget. Iszonyú élethalálharc kezdődött, melyben egy 25 ellen harcolt, mig végre az ellentállás lehetetlensége előállván, a hátulról támadókon átvágták magukat a honvédek, s kik e végső tusában el nem hullottak, a megmentett ágyukkal a Kőhavas erdőségein és Hétfalun át elmenekültek, hogy pár nap mulva (június 27-én) a kökösi hídnál újra homlokot fordítsanak, és győzelmet arassanak a Tömösnél betört muszkák felett.” A német elnyomás és a brassói szászok uralma a 48-as szabadságharc után egy jó évtizeddel kezdett enyhülni. Bedners György, aki nehéz időszakban 31 évig gondozta a gyülekezetet. származása ellenére kivette a részét a csángó nép küzdelmeiből. Néha származása folytán eléggé lebecsülően kezelete a csángó-magyar népet. 1852-ben Csabai István (Tatrang egyik képviselője az agyagfalvi székely népgyűlésen) temetésén két pap, a tatrangi szász nemzetiségű Bedners György és a pürkereci magyar eredetű Mátyás István volt jelen. A temetésen az a furcsa eset történt, hogy Bedners György a gyászbeszédében Csabai Istvánt agyagfalvi küldetéséért, mint hazaárulót keményen megrótta, míg Mátyás István mint nemes lelkületű hazafit tüntette fel, aki nemzete szabadságáért és alkotmányáért szenvedve a brassói szászok komor celláiban, érdemesíté magát arra, hogy emléke szent és örökre fennmaradó legyen. Mátyás István szavai voltak az evangélium és az igazság szavai, míg Bedners György káromolta a sírt s megtagadta Krisztus nagy elveit. 1860 június 3-án meghalt Bedners György, mulandó teste porait a tatrangi temető örzi, sírja ismeretlen.
Új korszak hajnala
A tatrangi evangélikus egyházközség Bedners György lelkész halála után gyakorolta első ízben szabadon a lelkészválasztás jogát.
1860-ban Török Józsefet – Joseph Török, antea Pastor Zayzonensis, Academicus Berolino-Tübigensis (1860-1899, + 1903) – választotta papjává az egyházközség. Az elégtétellel vegyes öröm csendül ki az anyakönyvi feljegyzésből. Amikor beírta nevét az egymás után következő lelkipásztorok névsorába, feljegyezte: „Tatrangnak a nép által szabadon választott lelkésze.” Ettől az időtől fogva mindenféle értelemben új korszak hajnala hasadt az egyházközség életében.
1829. december 25.-én született Brassóban Török József (tanító majd zajzoni és hosszúfalusi lelkész) és Székely Mária gyermekeként. Az elemi iskolát, a középiskolát s az ahhoz kapcsolt filozófiai két osztályt Brassóban végezte. Az érettségi vizsga után az egyetemen a tanári és lelkészi pályára készült. Tanulmányait a bécsi, tübingeni és berlini egyetemen folytatta és fejezte be. Hazatérve 1852-ben tanári állást vállalt a brassói német-evangélikus főgimnáziumban. A következő évben 1854. okt. 4.-én Binder György erdélyi szász püspök lelkésszé szentelte s a tanári állása mellett mint segédlelkész Hosszúfaluban, a gyengélkedő édesapja mellett végezte a papi teendőket. 1858-ban Zajzonba került, két év múlva a tatrangiak bizalma fordult feléje s 1860. augusztus 26.-án egyhangúlag választották meg lelkipásztoruknak. A barcasági szász egyházmegye akkori esperese, Philippi Frigyes prázsmári lelkész 1860. november 1.-én iktatta hivatalába, melyet 39 éven át viselt kitartó hűséggel. Szép megvalósításokban gazdag évek voltak ezek.
Az 1872. esztendőben neves átalakulásokon ment át a templom belső berendezése. A hívek szaporulata szükségessé tette a különböző átalakításokat. A templom kicsinek bizonyult a népes gzülekezet számára.
1872-ben, hogy a népes gyülekezethez mérten a templomban többen férjenek, a meglévő karzatot alább szállították s feléje egy új karzat készült. Ezidőben az alsó karzaton egy festett koszoruval ellátott táblán a következő felirat volt: „Ifjú! Az Istent féljed és az ő parancsolatait megtartsad, mert ez az embernek fő dolga. Préd. 12,15.” A felső új karzat középső tábláján ez a felírat állott: „Ifjú! Szemmel tart Istened, sohasem kel tehát vétened!”
Az 1856-ban épített s a templom keleti részén az oltár mögötti karzaton felállított orgona 1872-ben a célszerűség okából a templom nyugati oldalára lett áthelyezve és a 4 és ½ oktávú játszóasztal előfordításával még négy változattal Nagy József brassói orgonaépítő által megnagyobbittatott, pedállal is ellátva. A tíz csángó-magyar község legjobb orgonája.
Ebben az időben a templomnak három harangja volt: „ A toronyban fent három harang van egysorban elhelyezve, melynek kb. 90 régi font súlyu kissebbike alkonyati harangozásra használtatik. Felírata: Isten dicsőségére öntetett Anno1758. A középső, 300 régi fontos harang egy szinte olyan nagyságú sepsiszentgyörgyi Kis János harangöntő által régebben öntött harang anyagának a felhasználásával lett újraöntve. Ezt a feliratot viseli: Öntette a tatrangi magyar ág. Ev. egyház 1869-ben a brassói harangöntő Andrasovszky Efraim által. A harmadik – 500 fontos súlyu nagyharang teljesen a jelen nemzedék áldozatkészségének a bizonzítéka. Felírata: Öntette a tatrangi magyar ág. Ev. egyház 1868-ban brassói harangöntő Andrasovszky Efraim által. A község hosszúra nyúlásának okából Gires István tatrangi földész 1867-ben ajándékozott az egyháznak egy 110 régi font súlyu negyedik harangot, mely a Béldi-domb nevű emelkedésen lábakra állíttatott fel, s azon az év Pünkösd első napján kezdték használni.”
1888. júniusában Czékus István a tiszai egyházkerület püspöke Tatrangba látogatott. Az akkor készült jegyzőkönyv megörökítette az akkori virágzó egyházi életet. A lelkész fáradhatatlan munkássága leginkább a lelki építésben mutatkozott meg.
A jegyzőkönyv szerint a gyülekezetről így nyilatkozott: „ Az evangélikus szellem általában az egyházszeretet és vallásos buzgóságban mutatkozik meg, habár szegény földművelői sorsuknál fogva nagyobb alapítványok tételében nem gyümölcsöztetik, mindamellett a szükség követelte áldozathozatalban az áldozatkészség dicséretes szép eredményt mutat fel. Különösen az utóbbi három évtizedben, amennyiben a multnak elhanyagolt előrelátását pótlandó s az egyházat a jelenkor színvonalára emelendő, fáradhatatlan volt az önként vállalt rovatalokbani áldozathozatalok körül. Ez időben korszerű papilakot épített, iskolát szervezett, rendezte öt tanító fizetését, egz új díszes orgonát készített és több harangot öntetett.”
Az egyházi és közéletről ezeket jegyezte fel: „ A mindennapi életben meglehetősen érvényesül a tiszta erkölcs s az egzházi és polgári jóllétet szorgalmuk által elvitathatatlanul elérni igyekeznek... A lelkiismereti szabadságnak is tudatával bír a gyülekezet, maga is befolyván 1848 óta az egyházi ügyek intézésébe az esperességi gyűléseken – s önként aláveti magát az esperességi gyűlések határozatainak. A hívek elég számosan látogatják a templomot, kivált vasárnap és ünnepnapokon a délelőtti istentiszteleteken a templom csaknem egészen tele van, és sátoros ünnepek alkalmával még igen szűk a templom a hívek befogadására. Az Úr szent vacsorájának vételét ugyan vannak akik elhanyagolják , de azért évenként átlag 500-an vesznek úrvacsorát a 2412 lélekből álló gyülekezetünkben. Beteggyóntatások gyakran fordulnak elő, úgyhogy ritka beteg hal meg meggyónatlanul. Ily gyóntatások után a lelkész azt tapasztalja, hogy a betegek ezáltal a bűnbocsánat és isteni irgalom reményét nyerve, rendszerint nagyobb lelki nyugalommal viseli fájdalmukat a boldog örökélet reményében. Évente átlag ötven beteg vesz úrvacsorát. A vasárnap szentsége köznapi munkával nem zavartatik meg, kivéve a betakarodás néhány vasárnapját. Az istentisztelet alatt mindenek szép renddel történnek.”
Török József tevékeny munkássága nem szorítkozott csak a saját gyülekezetére. Széleskörű tudása, bölcsessége, felhívta magára a brassói szász egyházmegye figyelmét is. Ennek köszönhetően huzamosabb ideig tagja volt a vezető tanácsnak amelyben a magyarok részéről általában két egyént választottak be. Az önálló magyar egyházmegye megvalósításának gondolatát ő villantotta fel a magyarság részére, és ugyanakkor mind fő szervező és irányitó emelkedik ki a magyar eyházmegye megszervezésében. Az elismerés jeléül őt válasszák az önálló magyar ev. egyházmegye első esperesévé 1886. március 25-én. Az önálló magyar ev. egyházmegye, különféle háttérbeszorítások miatt kilépett az erdély szász egyházkerület kötelékéből és a tiszai ev. püspökséghez csatlakozott.
Török József, gyengélkedésre hivatkozva, 1899-ben lemondott 39 év szorgalmas munkája után. A nyugalomba vonulás után Brassóba költözött és 1903. január 6.-án meghalt. Romlandó testét a brassói temetőben hatolták el, majd Antal László (1989-1995) lelkipásztor idejében a tatrangi temetőben hantolták el.
1899-1941
Szórády Lajos lelkész szolgálata
Török József nyugalomba vonulása után Szórády Lajos zajzoni lelkészt választotta meg közfelkiálltással a tatrangi egzházközség az 1899. aug. 20.-án tartott közgyűlése. 1891-ben iktatták be hívatalába.
Szórády Lajos rövid életrajza: 1867. június 22.-én született Kistatán (Sopron megye). Eleinte a szillsárkányi és a petőfalvi német iskolába járt. A gimnázium nyolc osztályát és a teológia három évfolyamát Sopronban végezte, a 4-ik évfolyamot pedig Jénában és Tübingenben. 1890-ben szentelték lelkésszé. Segédlelkész volt Gyúrón, Bükkön, és Nemes-celdömölkön. 1893. júl. 2.-tól zajzoni lelkész, majd 1899. október 1.-től tatrangi lelkész lesz.
Az első évtizedben fontosabb események : 1901-ben a közgyűlés elhatározza, hogy a régi sütőház helyébe tanácstermet épít, hozzá nyárikonyhát csatol. A munkálatot árlejtés útján Sára András helybeli építővállalkozónak adják, aki 2078 korona végösszeggel nyújtott be költségvetést. Az év nyarán felépült a szóbanforgó épület s akkor épült a papilak és gyűlésterem között a ma is álló boltíves kapu.
1902-ben a brassói ev. egyházmegye gyülekezetei Szórády Lajost alesperessé választották. Az év őszén Fóris Mihály gondnok, hogy az egyházközség biztonságosabban tarthassa a fontosabb iratokat és a pénzt, 240 korona értékben egy
páncélszekrényt vásárolt. Még az év júniusában a templom tövében elfolyó Buska-patak egy fehőszakadás következtében megáradt és a templomot is elöntötte. 1 m. magasságban állott az épületben a víz, két hétre volt szükség, amíg a leülepedett iszapot kihordták és a berendezést megtisztították. Sokszor megújuló gondot okozott a Buska-patak a templomnak, az évtizedek során nemegyszer fordult elő ugyanez az esemény kissebb nagyobb mértékben.
1912-ben az egyházközséget meglátogatta Geduly Henrik, a tiszai egyházkerület püspöke. A látogatás alkalmával tartott számbavételen megállapítást nyert, hogy a gyülekezet 1412 finemű és 1444 nőnemű, összesen 2856 lélek, ami azt jelentette, hogy az 1888-ban tartott püspöki látogatás óta, vagyis 14 év alatt 453 lélekkel szaporodott az egyházközség. 1911-ben született 72, konfirmált 56, esketés 22 alkalommal volt, meghalt 45. Urvacsorával élt a templomban 833, háznál 37. A házaspárok száma 530, melyből 12 volt vegyes házasság.
A lelkész feljegyzéseiből olvashatjuk, hogy a gyülekezet tagjai legnagyobbrészt földműveléssel foglalkoztak.
A jegyzőkönyv tanúsága szerint a hívek nagy számban látogatták az istentiszteleteket, de a szorgos munkaidőben: aratás, takarodás, szénahordás idején sokan dolgoztak vasárnap is.
Ebben az időben komoly előkészület folyt a templom általános javítására, új oltár és szószék készítésére s a templom déli oldalán újabb két karzat építésére. A javítási munkálatokat Fóris István szakképesített helybeli kőművesmester 7900 koronáért árlejtéssel elvállalta és 1914 nyarán el is végezte.
A déli oldalon épített két karzat miatt le kellett bontani a szentély baloldali kiszögellésén álló szószéket s azt az új oltár fölé, ill. mögé helyezték.
Az új oltár készítésének és az oltárképnek a költségeit a bükkösi kőbányáért cserében Sipos Jánosné vállalta.
A régi ablakokat kicserélték és fémből készült rámákat helyeztek az ablaknyílásokba. A templompadlót betonnal öntötték le s a járdákat és az oltárteret színes cementlapokkal borították. A földszinten új padokat készítettek, a régiek javát a karzatokon 3 sorban állították fel. Ilyenformán elérték azt, hogy a karzatokon ugyanannyi, sőt több ülőhely lett, mint a földszinten. 650 ülőhely van a templomban. A külső és belső javítások után a templomot újraszentelték.
Éppen jó időben fejezték be a nagyszabású templomjavítást, mert még abban az évben kitört az első világháború. Tatrangból hét fiatal vonult a háborúba: Dinka Mihály (orosz fogságba esett), Csuka Mihály (orosz fogságba esett), Mikes János (hősi halált halt, Galicia), Csere János (hősi halált halt, Galicia), Kajcsa Mihály, Bacsó András és Koszta Samu (az utóbbi megsebesült a Bruszilovi ütközetben)
Az első világháború súlyos következményekkel járt. 1914-17 között az egyházközség négy harangja közül hármat hadi célokra kellett beszolgáltatni.
Fájó emlékeket hagyott a nép szívében 1916 augusztus hónapja, amikor felsőbb parancsra menekülni kellett a pusztulás elöl. Augusztus 17.-én a bukaresti titkos egyezményben Románia csatlakozott az antanthatalmakhoz. Az Antant Erdélyt és Bukovinát ígérte a románoknak, Magyarország keleti felét, a Kárpátoktól a Tiszáig – a Makó-Mátészalka vonaltól nyugatra eső részeket kivéve. 1916. augusztus 27.-én Románia mint Antant-szövetséges hadat üzent az Osztrák-Magyar monarchiának. Az éjszaka leple alatt a friss román haderő megkezte az átkelést a teljesen védtelen Kárpátokon át Erdélybe. Hétfalú lakossága elmenekült a biztos halál elől. A vérengző románok az üresen maradt házakat felgyújtották, a templomot meggyalázták, a paplak és a templom ablakait beverték, az ajtókat összetörték, nagy károkat hagytak maguk után . A lakosság csak hónapok múlva térhetett haza.
Az 1917. április 22.-én tartott presbiteri gyűlésen Szórády Lajos lelkész bejelenti, hogy a magyarhoni Egyetemes Gyámintézet a tatrangi Evangélikus Egyházközségnek 1000 koronát adományozott, hogy az oláh betörés akozta rongálásokat az egyházi épületeken kijavíthassák.
1917-ben június hónap 10.-én Szórády Lajos lelkész a 2091/1917 számú püspöki körlevél alapján bejelenti, hogy a honvédelmi miniszter a 10875/1917. kelt rendeletével a megmaradt harangot is rekvirálta.
A gyülekezet fennmaradásának és élni akarásának a jeleivel találkozunk ezekben a viharos esztendőkben. Az 1919. október 26.-án tartott közgyűlésen, amelyre a főszolgabíró engedélyt adott (a magyar közösségek csak szigorúan indokolt okokból kifolyólag és előzőleg a román hatóságnak beadott, pontos dokumentácó alapján lehetett gyűlést tartani) a lelkész figyelmeztette a jelenlevőket, hogy tartózkodjanak minden oly nyilatkozattól, amely a hatalmat kezelő román uralmat bármi tekintetben is sérthetné, ugyanakkor azt is elmondja, hogy az iskolában a tanítási nyelv ezentúl román lesz. Kérdi a jelenlevőket, hogy belenyugodnak ebbe, vagy szükségesnek tartják egy magyar nyelvű evangélikus iskola felállítását. Egyhangúlag kimondatik a magyar tannyelvű iskola felállítása, óra-adó tanítók alkalmazásával. A lelkész elmondja, hogy sem tanterem, sem felszerelés nem áll az egyház rendelkezésére az iskola felállításához. A jelenvalók egyhangúlag vállalták az említett iskola fenntartási illetékét.
1919. november 15.-én beindult egy tanerős felekezeti iskola, amelyet a következő években 5-6 tanerő alkalmazásával kibővítettek. Ezen a téren nagy nehézséget jelentett, hogy nem voltak megfeleő helységek, tantermek és tanítói lakások. Egy osztály számára az egyházközség tanácstermét használták, a mások részére falusi házakat béreltek. Emlékezetes marad, hogy a hideg időszakokban csak úgy tudták a „tantermeket” fűteni,
hogy a tanulók naponként egy-egy hasáb tüzifát vittek az iskolába.
1921-ben Szórády Lajos lelkész pályázatot hirdetett a tanítói állások betöltése érdekében. Hat tanerőre volt szükség, három tanítóra és három tanítónőre. A következők lettek a felekezeti iskola tanítói:- tanítónők : Jónás Sára, Szórády Blanka, Szórády Rózsika. Tanító volt: Csórik András, Szotyori József, Pajor Árpád. Ebben az esztendőben az első osztályba 80 gyerek jelentkezett.
Sajnos ez a felekezeti iskola csak rövid néhány évig létezhetett. Az 1924. szeptember 15.-én felvett prebiteri ill. iskolaszéki jegyzőkönyv alapján megtudhatjuk a következőket: dr. Blaga tankerületi főigazgató úrnak 6774/1924 szám alatt kelt hivatalos értesítése alapján, a közoktatási miniszter úr 81533/1924 szám, alatt kelt rendeletével a tatrangi Magyar Evangélikus-Lutheránus iskola további műküdését betiltotta azzal az ürüggyel, hogy az iskolahelyiségek, tentermek nem alkalmasok és felszerelésük nem megfelelő.
1924. október 16,-án Popescu inspektor és Dan revisor a miniszter 81533/1924 alatt kelt rendeletét végrehajtották-az iskolát beszüntették.
1928-ban és a 30-as években ismételten történtek próbálkozások a felekezeti iskola létesítésére, de eredmény nélkül.
1922-ben az egyházközség egy új harangot öntetett a toronyba s hamarosan a Béldi dombra is Csere Márton és Barkó Ilona anyagi támogatásával. A harangot 1922-ben Péter és Pál napján felszentelték. A trianoni békeszerződés után mintegy 34 evangélikus egyházközség maradt püspökség nélkül Nagyromániában, s így szükségessé vált egy püspökség megszervezése. A román kormány kezdetben hajlandó volt beleegyezni a püspökség megszervezésébe, de később, arra való hivatkozásokkal, hogy íly csekély egyház nem képes egy püspökség fenntartására, és az állam nem vállalhatja magára ennek terhét – kívánta, hogy a magyar egyházközségek a hitrokon szász püspökség kötelékében tömörüljenek egy alakulatban, pl. Főesperességben. Szórády Lajos főesperes a minisztériumnál először szóban, majd írásbeli beadvánnyal is kérte a püspökség engedélyezését. A minisztérium azonban most sem volt hajlandó teljesíteni ezen kérést, de az eddigi álláspontját mégis megvéltoztatta, és úgy szóban mint írásban (64959/1922 sz. alatti) előzetes hozzájárulását adta ahhoz, hogy a nevezett egyháznak egy a szász püspökségtől teljesen független önálló szuperintendenciát állítsanak fel. Szórády Lajos főesperes lelkész kiemelte, hogy ezen tényből nem akar magának érdemet kovácsolni – csak leszögezte, hogy amint 1886-ban a szász püspökség kötelékéből való kiválást és a brassói magyar ág. hitv. ev. esperesség megalakítását legelőször a tatrangi ev. egyházközség mondta ki, úgy most is a Nagyromániai püspök nélkül maradt ev. egyházközségeknek, egy szász püspökségtől független önálló szervezetben való tömörülhetése a tatrangi ev. egyházközség történetéhez fűződik. Szórády Lajos, az erélyességéről ismert lelkész, 1919-ben a brassói ev. egyházmegye gyülekezeteinek a bizalmából esperes lett. Hat évig viselte ezt a tisztséget a legnehezebb időkben. A nagy összeomlás után egyházi téren is ezer tennivaló jelentkezett. Menteni kellett a kívülről és belülről fenyegetett vallás-erkölcsi értékeket. A szétomlott szervezet helyett új szervezetbe kellett tömöríteni az egyházakat. Meg kellett tartani mindenütt, ahol lehetett – hevenyészve felállított felekezeti iskolákat, gondoskodni kellett a gazdasági leromlás következtében csődszélére jutott lelkészek anyagi helyzetéről. Mindezekben a munkákban Szórády Lajos vagy a legelső helyen vagy az elsők között vette ki a részét. Határozott energiával haladt a cél felé, amelyet nála világosabban senki sem látott. 1926-ban, amikor ismételten egyházmegyei elnökséget kellett választani az egyházközségi közgyűlésen, helyéről felkelve engedelmet kért, hogy a lefolyt hat év főbb eseményeire, azon évek alatt végzett munkálatokra, amelyekből mindenkor bőségesen és a legnagyobb készséggel kivette a részét, bár főbb vonásokban visszapillantást vethessen: „A lehető legnehezebb, sokszor szinte kétségbeejtő viszonyok között vállaltam el 6 évvel ezelőtt a főesperesi tisztséget, melyet soha nem kerestem, s amely után vágyakozást nem éreztem, de amely elöl nem térhettem ki akkor amikor evangélikus egyházunk érdekeiről és jövőjéről volt szó. A trianoni békekötés leszakított minket a tiszakerületi püspökség kebeléről, s mint elárvult esperesség egyházi főhatóság nélkül, minden erkölcsi és anyagi támogatás nélkül maradtunk, mert a román állam még azon anyagi segélyt is beszüntette, amelyet azelőtt a magyar állam bíztosított. A legelső teendőmnek tartottam ezen elmaradt segélynek a kiutalását és annak a jövőre való állandó folyósítását kieszközölni, ami sikerült is éspedig necsak a mi esperességünknek, hanem a nagyromániában élő összes magyar ev. egyházak, ill. azok lelkészei számára, úgy hogy ma már mindazon államsegélyeket élvezzük, amelyben az ország más hitefelekezetei részesülnek. A román kormánnyal való érintkezés megtalálása után megkezdődtek az egyházi főhatóság megszervezésére irányuló tárgyalások. Kezdetben a kormány hozzájárulásával püspökségről volt szó, de a mi részünkről elkövetett taktikai hiba miatt, a tárgyalások hosszúra nyultak, és így egyelőre ez függőben maradt. Hosszú időn át folytatott tárgyalások után sikerült kieszközölni a vallásűgyi minisztériumtól a 64999/1922 sz. alatt kelt leíratot, mely szerint egy, a szászoktól teljesen független önálló alakulat megszervezését segélyezi. Miután ez űgyben a Végrehajtó bizottság megbízásából én jártam el a Vallásűgyi Minisztériumnál, az említett miniszteri leírat az én nevemre, hozzám érkezett, s én azt közöltem a végrehajtó bizottsággal, valamint az esperességünk egyházaival. A leíratot a Végrehajtó bízottság tudomásul vette és az egyházakkal együtt a magáévá tette. Sajnos a megszerveződésünk ennek dacára máig sem jött létre, mert időközben a vallásűgyi minisztérium egy törvényjavaslatot készített a kissebségi hitfelekezetek viszonyának a szabályozására, de ez a törvényjavaslat még sohasem emelkedett törvényerőre, és így szervezkedésünk elodázódott. A legújabb illetékes helyről ígéret történt arra nézve, hogy az év végéig megtörténhetik a mi egyházi szervezkedésünk is... Résztvettem sz evangélikus elemi iskolák megszervezésében s egyházközségről- egyházközségre járva fáradozásunk révén esperességünkben tíz elemi iskolát nyitottunk. Sajnos ezek közül az 1924. augusztus 30-án kelt minisztériumi rendelettel a tatrangi, türkösi és bácsfalusi iskolákat bezáratták... Most midőn a megbízásom véget ért, nyugodt lelkiismerettel tekintek vissza a múltra, hálát adok a jóságos Istennek, hogy a nemes harcot megharcolhattam és áldást kérek az esperesség megválasztandó új vezetőségére.” 1925-ben először állítottak karácsonyfát a templomban. 1926-ban megalakult a gyülekezeti nőegylet. Ugyanebben az évben az egyház védnöksége alatt fúvószenekar is alakult.
Az 1927-ben a szuperintendenssé választott Frint Lajos aradi lelkész 1928-ban egyházlátogatást tartott a tatrangi egyházközségben. Az 1930 szept 28.-án felvett jegyzőkönyv örökítette meg Szórády Lajos 40 évi lelkészi szolgálatának jubileumát. – A következő évi Csángó Naptár-ban annak főszerkesztője Nikodemusz Károly brassói esperes-lelkész a következőképpen számolt be a jubileumról: „1930. szept. 28.-án a brassói magyar ev. egyházmegye tiszteletbeli főesperese ünnepelte lelkészi pályafutásának a 40-ik évfordulóját. Ez az ünnepség az egyházközség 40 tagból álló tanácsaának , a gyülekezet aprajának ée nagyjának, a brassói egyházmegye lelkészi karának, valamint a hivatalos egyéneknek, ezenkivül Tatrang község és az egész hétfalu társadalmának ölelkezése volt a jubiláló lelkésszel. Szórády Lajos, mint fiatal lelkész a zajzoni egyházközségben 37 évvel ezelőtt lépett a brassói magyar ev. egyházmegye kötelékébe. Az egyházi és társadalmi életben kifejtett munkássága korán reáterelte a figyelmet, s az egyházmegyének hamarosan tanügyi esperese, majd1919-ben egyhangú lelkesedésell megválasztott esperese lett. Főesperesi munkássága a legválságosabb időre esett. A nagy összeomlás után egyházi téren is ezer tennivaló jelentkezett. Menteni kellett a kivülről és belülről fenyegetett vallás-erkölcsi értékeket. A szétomlott szervezet helyett új szervezetbe kellett tömöríteni az egyházakat. Meg kellett tartani mindenütt ahol lehetett - hevenyészve felálított felekezeti iskolákat, gondoskodni kellett a gazdasági leromlás következtében csődszélére jutott lelkészek anyagi helyzetének biztosításáról, hogy a lelkészek megkezdődött repatriálásánek útját lehessen állni. Mindezekben a munkákban Szórády Lajos vagy a legelső helyen vagy az elsők között vette ki a részét. Határozott energiával haladt a cél felé, amelyet nála világosabban senki sem látott. Munkássága akkor sok félreértésbe ütközött, de ő semmivel sem gondolt , sőt élete sem volt drága , csakhogy örömmel végezze a szolgálatot amelyre elhívatott. Abban a meleg ünneplésben – amelyben a korábbi küzdelmeknek sokszor ellentétes állapotot képviselő harcosai is részt vettek, - benne volt minden: megértés is, megbocsátás is, új frigy kötés is az ujabb küzdelemre. Az egyháztanács – mely párját ritkitó és igazán példás szeretettel veszi körül lelkipásztorát: új diszes papi palásttal ajándékozta meg a jubiláns lelkipásztort, lelkész társai pedig Istennek öreg igéit tartalmazó szent bibliát nyujtottak át részére az ünnepség alkalmából. Az egyházközségeket, amelyek öreg lelkipásztoraik munkásságát igy megbecsülik: Istennek kegyelme áldja meg minden áldásával. A lelkipásztorokat pedig, akik hűséggel sáfárkodtak a rájuk bizottakon: vegye körül drága kegyelmével továbbra is, soká, soká – és mindörökre .” Az 1930-as évtized első felét gazdasági nehézségek jellemezték. A földművesek nehezen és olcsón tudták értékesíteni a terményeiket. Eladósodtak és megcsappant a vásárló-képességük. Ez viszont pangást okozott az iparnak és a kereskedelemnek. Gyakoriak voltak a munkás-elbocsátások. A munkanélküliség keserűségeit elsősorban a magyarok ízlelték meg. Az egyházba nehezen folytak be járulékok, s az áldozatkészségnek csak igen szerény jeleit lehetett tapasztalni. Az évtized vége felé már lehett érezni a második világháború előszelét. Európaszerte hangosabb lett a fasizmus hangja s ez éreztette hatását a mi országunkban is . Az állami iskolákban beszüntették a magyar nyelv tanítását, s nem egy helyen és nem egy alkalommal verést kaptak a magyar gyermekek még azért is, ha az órák közötti szünetekben az iskolaudvaron egymás közt anyanyelvükön társalogtak. A közhivatalokban tilos volt a magyar nyelv használata. („vorbiti romaneste” felíratú táblákat függesztettek ki, az utcán rendreutasító ocsárlások és megjegyzések hangzottak el”) A magyar kultúra őrzése és terjesztése csak az egyházak keretén belül volt lehetséges. Éppen ezért, az egyházközségek kultúrházakat építettek, vagy a tanácstermeiket bővítették a magyar kultúra számára. Eképpen cselekedett a tatrangi ev. gyülekezet, tanácstermét kultúrházzá alakította bővítette 1938-39-ben. 1940. augusztus 30.-án Bécsben a Belvedere palotában írták alá a 2. bécsi döntést. Ennek értelmében az 1918-ban levált Erdélyből Észak- Erdélyt Nagyváraddal és Kolozsvárral, valamint a Székelyföldet Magyarországhoz csatolták. A magyar honvédség szeptember 5.-én lépte át a határt. A bécsi döntés részben örömet, részben elkeseredést hozott az erdélyi magyaroknak. Az öröm az volt, hogy Észak-Erdély újra magyar kézre kerül. Mintha a sors iróniája lett volna, hogy a Barcaság és a tíz csángó falu továbbra is román kézben maradt. Ebből kifolyólag sokan elmenekültek a barcasági magyarok közül. Nagyváradon, Kolozsváron, Nagykárolyban, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön próbáltak otthont keresni, abban reménykedve, hogy az ország helyzete változatlan marad. Nagyváradon, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön nem egy alkalmam volt találkozni a barcasági tíz falu áttelepült embereivel. Az áttelepülő réteg általában az értelmiségi volt. Ez meg is látszott az ittmaradottak életében. Az eddig is áldozatokat követelő magyar kultúra hanyatlott. Tatrangból is sokan átszöktek a határon, köztük volt az én nagyapám is. Négy cimborájával lépte át a határt Kökösnél, aki kalandregénybe illő fantáziával ecsetelte a történteket. A Feketeügy hideg vize, a puskás vérengző román határőrök ordításai sem tudta őket itt tartani. Csak egy kis magyar illatra vágytak. Nagyapám 1945-ben visszatért Tatrangba, több mint három hónapig hurcolták a kémkedés vádjával, verés, szidalmazás, ócsárlás járt neki étel helyett is. Gyerekkori magyarul tudó ismerőse volt az, aki a puskatussal verte, és nemegyszer szögezte a csőre töltött fegyevert a homlokára. Élete végéig meg volt pecsételve. A nagyméretű exodus következtében sok család elárvult, hiszen a fiatal apák elhagyták az országot a magyarhonért. Bevallásuk szerint sokan családjaikat is vitték volna, de ezt megakadályozták a hatóságok. Minden egyes személy eltűnésekor a család itt maradt tagjait fokozott megfigyelés alatt tartották. A gyülekezet lelkésze, Szórády Lajos, aki ekkor már 73 éves volt, nem bírta tovább erővel és idegekkel a szolgálatot és 1941 márc. 2.-án Észak- Erdélybe, Krasznára költözött, ahol nyugalomba vonulva még 20 évet élt. Születésének 90. évfordulója alkalmával – 1957-ben – az egyházközség (lelkész, felügyelő és gondnok) vezetősége meglátogatta és átadta a tatrangi hívek adományát. 1960. febr. 1-én elhunyt Szórády Lajos, földi maradványait a krasznai református temetőben helyezték el. A tatrangi egyházközség vezetősége, élén Mezei István lelkésszel jelen voltak a gyásszertartáson. A sírjára helyezett koszorú felirata a következő: „Szeretettel és kegyeletes hálával búcsúzik Szórády Lajostól a tatrangi evangélikus egyházközség népe.”
1941-1981
Mezei István lelkész szolgálata
1941-től a pürkereci születésű Mezei István kerül a tatrangi gyülekezet élére lelkészként. Nt. Kovács László nyugalmazott lelkipásztor által írásba szedett történeti áttekintés alapján írom az alábbiakat.
1916. február 20.-án született Pürkerecen. Apja Bukarestben csángó fiákeres volt. Az elemi iskolát Pürkerecen végezte, a középiskolát pedig Brassóban a Róm. Kat. Főgimnáziumban. 1933-ban érettségizett.
1934. őszén beiratkozoott a kolozsvári református teológiára. Akkor még nem volt közös protestáns teológia Erdélyben. Külön volt az unitáriusoké és mindkettő az állam által elismert főiskolai fokú intézet volt, abban az időben doktorátust nem adhatott.
Az első évfolyamon harmincan voltak. Abban az időben körülbelül ez volt a létszám a teológia minden évfolyamán. Hárman voltak evangélikusok: Kovács László, Jónás László és Mezei István.
Kiválóan képzett, jóakaratú, jóindulatú tanári gárda volt akkor Kolozsváron: Tavaszy Sándor, Gönczy Lajos, Imre Lajos, Nagy Géza, Maksai Albert, Nagy András, mind a reformátori teológia elveit vallották, vagyis barthianusok voltak.
Tanulmányait általában jó eredménnyel végezte, különösebb érdeklődést mutatott a finn rokon nép iránt, ezért ösztönözte is őt Járosi Andor tanár, hogy kezdjen tanulni finnül.
Harmad évesen Kovács Lászlóval Sopronba kerülnek egy fél évre 1936/37 tanév őszén.
Sopronban híres tanárokkal és tanaikkal ismerkedhettek meg az intézetben: Pröhle Károly, Karner Károly, Kiss Jenő.
Mezei István életében egy fontos mozzanat a soproni teológus évek mellett, hogy megismerte Vida Margitot, akit feleségül is vett a későbbiekben. A vasárnap délutánokat a Vida családnál töltötte. Vida Teréz néni egyedül lakott Sopronban két lányával. A nagyobbik lánya már férjnél volt. A másik, a fiatalabb Margitka 8-ikos gimnazista, akinek Mezei István, mondhatni, komolyan udvarolt. Lakásuk egészen közel volt a teológus-otthonhoz. A tanítás után Mezei István idejének nagy részét a Vida családnál töltötte.
1938. júniusában befejeződött a tanév, és ezzel együtt a magyarországi tartózkodásuk is a vége fele közeledett. Deák János professzor közbenjárására a vakációt még Magyarországon tölthették. A vakáció alatt különféle egyházi alkalmakon vettek részt.
Az ősz már itthon találta őket, szeptember elején visszatértek Erdélybe.
1938. okt. 18.-án szerencsésen letették a teológiai szakvizsgát, utána közvetlenül a véglegesítő vizsgát és Materny Imre nagyváradi főesperes fel is szentelte őket.
Mezei István 1939-ben Finnországba utazott. Beiratkozott Helsinkiben az egyetemre. Finnországban 5 hónapot maradhatott csupán, hiszen 1939 őszén kitört a Finn-orosz háború és ekkor kénytelen volt Svédországon keresztül visszajönni. Néhány hónapot Magyarországon töltött, Turóczy Zoltán nyiregyházi püspök egyházközségeinek tanyavilágában végzett szorványgondozást, közben Sopronba is ellátogatott menyasszonyjelöltjéhez. Talán az eljegyzést is akkor tartották. 1940 nyarán még a bécsi döntés elött hazajött Magyarországról.
1941-ben Szórády Lajos tatrangi lelkész nyugdíjba vonult, ápr. 2.-án pedig a tatrangi gyülekezet Mezei Istvánt hívja meg lelkészül.
Ugyancsak 1941-ben a székelyföldi evangélikus szorványmisszió is egyházközségi szervezetet kapott Sepsiszentgyörgy központtal és lelkészül Kovács Lászlót iktatták be, az év dec. 28.-án. A két jó barát, Mezei István és Kovács László közé országhatár ékelődött. Kökösnél a Feketeügy nevű folyón lévő híd közepén volt az országhatárt jelző sorompó.
Teltek lassan a hónapok, sőt két év is eltelt már és 1943-ban, Vida Margit és édesanyja Teréz néni Sepsiszentgyörgyre utazott, hiszen közelgett a várva várt nap, esküvőjük napja. December 16.- ra volt tervezve az esküvő, Mezei István és Vida Margit esküvője. Kovács Lászlónál kaptak szállást és másnap reggel korán Kökösig utaztak, majd gyalog a vámig, ahol már a román oldalon Mezei István és a tartangi egyházközség vezetősége fiákerekkel várták a magyarországi menyasszonyt. Esküvőjüket és annak varázsát, mesébe illő pillanatait még most is emlegetik a tatrangiak.
Akkoriban Tatrangon Vitkovszky Frigyes volt a felügyelő, Csere János volt a gondnok. Az egyházközség nagy szeretettel fogadta Mezei Istvánt és feleségét közösségükbe. Az új lelkész fiatalos lendülettel vetette bele magát a gyülekezeti életbe. Nem volt könnyő dolog egy nagymultú gyülekezet kormányzása, különösen, ha az előd egy rangos, odaadó lelkipásztor volt, aki életét a közösségnek szentelte. Mezei István vállaira nagy súly szakadt, amit talán akkor nem is érzett, de a későbbiekben, az egyre inkább labilissá váló országhelyzet, a világháború szele, majd a vöröshatalom keresztyén szellemet pusztító ereje kemény férfit nevelt belőle, aki minden helyzetben feltalálta magát és az egyházközség hajóját is fenntartotta a háborgó tengeren. Munkakedvét fokozta az a tudat is, hogy szülőföldjén, saját népének lett a lelki nevelője. Tudta, hogy mindent meg kell tennie a sikeres jövő érdekében, és meg is tett mindent, ami tőle kitelt, a hívek így emlékeznek róla: „azóta sem volt hozzá hasonló pap Tatrangon”
1944-ben a tatrangi evangélikus egyházközség vezetősége 10.000 lejt utalt ki az aldobolyi református egyházközség részére. Az aldobolyi református egyházközség nagy háborus károkat szenvedett.
1946-ban július folyamán ifjúsági tábort szevezett Tatrangon Mezei István lelkész Kolvács Lászlóval karöltve. 20 középiskolás diák vett részt a táboron. Előadásokkal és írásmagyarázatokkal segített: Raduch György és Mátyás Béla. Világi előadó is volt: Bothár Vilmos Kézdivásárhelyről, a későbbi egyetemes felügyelő. A táborozást azonban nem rejthették véka alá, hiszen nem is azért szervezték, ennek a tábornak világítania kellett, olyanok is észrevették azonban, akiknek nem tetszett mindez. Három hónappal az események után a két lelkészt, Mezei Istvánt és Kovács Lászlót beidézték a sepsiszentgyörgyi államvédelmi főosztályra. Kihallgatták őket és tudomásul vették, hogy egyházi rendezvény volt, ami Tatrangon történt az egyházi hatóságok engedélyével, és ez joguk és kötelességük volt megrendezni. Folytatása nem volt az ügynek. Akkor még rendezhetett az egyház ilyent is. De nem sokáig!
1946-ban a gyülekezet apraja és nagyja kalákában kerítést készít a temető köré. A későbbiekben Mezei István saját költségén fenyőcsemetéket vásárolt és azzal vették körül a kerítést. Ma is láthatjuk ezeket a fenyőket.
1947-ben, augusztus 20-24 között, a fentiekben említett ifjúsági mozgalom újra életre kelt, és az ifjúsági tábort Mezei István és Kovács László Mátyás Béla pürkereczi lelkész kérésére Pürkereczen szervezték meg 42 résztvevővel. Az előadók Kiss Béla teol. tanár, Kiss Béláné, Raduch György, Mezei István, Kovács László voltak. Sajnos, a rendezvény éppen a pénzrögzítés időpontjára esett, és így pénzhiány miatt nem tudtak utazni: Argay György püspök Aradról, Járosi Andorné Kolozsvárról, Molnár János Marosvásárhelyről és Bothár Vilmos Aradról. A többiek vagy gyalog, vagy kerékpáron, vagy szekéren jöttek. Szép reményeik voltak a fiatal lelkészeknek. A következő évre , 1948-ra Barcaújfaluba tervezték az ifjúsági táborok (konferenciák) sorainak folytatását. Sajnos azt már nem lehetett megtartani.
1947 végén a királyság megszüntetésével nagy rendszerváltás történt Romániában. A kommunista párt teljesen átvette a hatalmat. Az iskolákat és kultúrintézményeket, az egyházak tulajdonában levő ingatlanokat (a templom és a parókián kívül) államosították, de még sok minden egyebet is. A hitoktatást az iskolákban beszüntették, ifjúsági vagy kultúrális munkát az egyházaknak nem engedélyeztek. Ha egyházi alkalmazott külföldön járt, jelentést kellett tennie, kivel és mit tárgyalt. Ha külföldit látott vendégül, akkor is.
1948-ban a templom javításának terve került napirendi pontra a tatrangi gyülekezetben. A falu lakossága, ebben a kritikus időszakban is a nemrég egy pár esztendővel azelőtt befejeződött II. világháboru és annak utórengései után is lelkesen válalkoztak erre a nemes feladatra. Úgy döntöttek, hogy adományokat gyűjtenek, legyenek azok pénzbeliek, vagy épitkezési anyagok. A templompadló gombásodására is felhívta a figyelmet a gyülekezet lelkésze. Reményeik szerint a nagy munkára majd a közeljövőben sort keríthetnek. Ugyanebben az esztendőben feljavították az egyházközség csűrét.
1951. ápr. 27. Argay György püspök ellátogatott a tatrangi gyülekezetbe. Örömét fejezte ki, hogy eljöhetett : „ez a látogatás is jó alkalom arra, hogy egymás hite által erősödjünk”. Megelégedését fejezte ki a gyülekezet szorgalmas templombajárásáért, együttmunkálkodásáért, és hűséges kitartásáért.
Mezei István elmondta: „Istennek az az akarata, hogy az emberek iránta való hitban és egymás iránti szeretetben és békességben éljenek.”
1951 szeptemberében villámcsapás sújtotta a tornyot. A toronyfödél súlyosan megsérült, a torony falai súlyosan, a templom falai pedig néhány helyen megrepedeztek. Kajcsa Márton ácsmester önkéntesen vállalta el a torony födelének a javítását, újrafedését, valamint egy villámhárító felszerelését.
A munkálatok 1951. nov. 11.-ig befejeződtek, erről vall a felvett jegyzőkönyv. A lelkész hálát adott az Istennek, köszönetet mondott a híveknek, hogy a nem várt csapás folytán bekövetkezett károk javítása megtörténhetett. Megjegyezendő, hogy napi 250 önkéntes munkás, és mintegy 50 fuvaros dolgozott a templom feljavításán.
1954. jan. 31.-én megalakult a szeretetmunkabizottság, (nőegylet) aminek Mezei Istvánné Vida Margit volt a vezetője.
A szeretetmunkabizottság feladatkörei: mindenféle egyházi rendezvényeken, szeretetvendégségeken a főzés, sütés felvállalása, nagyobb kalákák esetén a munkásoknak az élelem biztosítása, szeretetcsomagok készítése, diakónia.
A szeretetmunkabizottság
1954-ben népszámlálás volt, az akkori felmérés alapján a tatrangi gyülekezet lélekszáma 849 finemű és 833 nőnemű összesen 1682 lélek. 1955 szeptemberében elhunyt Sipos András, a brassói egyházmegye esperese, 65 évesen. Az új esperes személyét illetően nehezen tudott javaslatot hozni a lelkészi kar. Végül két személy között oszlottak meg a vélemények: Mezei István és Gillich Fülöp lettek a jelöltek. A szavazatok többsége Mezei Istvánra esett, és így őt terjesztette fel a püspökség jóváhagyásra a minisztériumba. Beiktatását Argay György végezte Tatrangon egyházmegyei közgyűlés keretében 1956. május 31.-én. 1955 dec. 1-én hat csűr a faluközben a tűz áldozata lett. Egy munkára felfogadott napszámos gyújtott tüzet a gazda csűrében bosszúból, a tűz elharapózott az első csűrtől és az egymásután következő csűrök mind leégtek. Szerencse, hogy a Csíki János csűre, amelynek az utcafelé néző oldala vakolt volt ,megállította a tüzet és így nem terjedhetett az tovább. 1955 december 3.-ától kezdődően Molnár János marosvásárhelyi lelkész evangélizációs hetet tartott Tatrangon. 1956-ban Koszta István gondnok 750m szegesdrótot adományoz az egyházközségnek a temető bekerítése érdekében. Mezei István esperessége idején, 1956 augusztusában látogatta meg Dezséry László budapesti evangélikus püspök egyházunkat. Egyházmegyénkből Brassót, Bukarestet és Hétfalut látogatta meg. Magyarország akkor az 56-os forradalom küszöbén állt. Nagy forrongás várta az egyházban Dezséry püspököt, amikor erdélyi körútjáról hazatért.. Lemondott püspöki tisztéről. Ordass Lajos lett újból főpásztor.. Az állam nem tűrte sokáig. Másfél évvel az 56-os forradalom után visszavonta Ordass Lajos püspöki elismerését. Az egyház így őt nyugdíjazta és helyt adott Káldy Zoltán megválasztásának, beiktatásának. Mezei István esperessége idejére esett a bukaresti templom építése is, illetve a Badea Cartan utcai imaterem megnagyobbítása és templommá alakítása. A bukaresti gyülekezetnek, a tatrangi illetve a krizbai gyülekezet adott a legnagyobb segítséget. Tatrang 5800 lejt, Krizba 6000 lejt. Hosszúfalu-Alszeg pedig a használaton kivüli kisharangját adta át a bukaresti gyülekezetnek. Mezei István esperessége idején, 1957 nyarán történt a székelyzsombori lelkészi állás betöltése is a krizbai születésű Mózes Árpád akkori fiatal lelkésszel, püspöki titkárral, jelenlegi püspökünkkel. 1958-ban a tatrangi templom tornácainak a felújítási, illetve ablakokkal való beépítési terve került napirendi pontra. Székely György vállalta ezt a munkálatot. Ugyanebben az esztendőben került sor a templom padlózatának, illetve földszinti padjainak a kicserélésére. 1958-ban esperességi segédlelkész státusban Antal László fiatal lelkész Tatrangra jött szolgálni. Antal László és a fent említett Mózes Árpád gyülekezeti szolgálatát sajnos rövid időre szabta a sors. Az 1956-os magyar forradalom Szovjetúnió által történt letiprása után sok magyar értelmiségit tartóztattak le és koncepciós perrel 10-20 évre ítélték, de még halálos ítéleteket is hoztak. Evangélikus egyházunk lelkészei közül letartóztatták: Mózes Árpád zsombori lelkészt, Antal László tatrangi esperességi segédlelkészt, Kiss Béla püspöki titkárt, Dani Péter éppen végzett lelkészt, Veres Károly és Gödri Oláh János teol hallgatókat. És letartóztattak még sok magyar nemzetiségű személyt, főként értelmiségieket. Aki életben maradt, 5-6 évi börtön illetve kényszermunka után szabadult. A le nem tartóztatott lelkészeket, értelmiségieket, akik nem voltak hajlandók együttmüködni a hatóságokkal, nem egyszer zaklatták családjuk körében, éjszakánként hurcolták őket a vallató helyekre, családjaikat ijesztgették, fenyegették.
A tatrangi ev. egyházközség presbitériuma
Mezei István esperes megbízatása lejárt 1961-ben. Az új esperesválasztás elött az illetékes kultuszi szervek tudtára adták püspökségünknek, hogy nem nézik jó szemmel az újraválasztását. Mezei Istvánról tudni kell, hogy életét családjának, gyülekezetének, nemzetének szentelte. A hívek beszéde szerint gyakran töltött éjszakákat a rendőrség pincéjében, Koszta István gondnokkal együtt. Terveit mindig az Istenbe vetett hit segítette véghezvinni. Koszta István gondnokkal, Csere János felügyelővel esténkénti találkozások, mértékletes borozgatások meleg hangulata mellett tervezgettek, álmokat szőttek, magukba folytott gondjaikat megbeszélték és eggyüttes erővel küszködtek azokban a nehéz időkben a fennmaradásért. Mezei István lelkész egy nagyob templomról is álmodott, de az akkori keresztyén ellenes társadalmi felfogás ezt áthúzta. Néha nehézségek adódtak a falubeli idegen ajkuakkal is, ahányszor lehetett, és alkalmuk volt rá, mindig bántalmazták a szülőföldjéért küszködő lelkészházaspárt. Mezei István felesége, a hűséges munkatárs és négy gyerek anyja, mindvégig kiállot férje mellet és habár idegenbe, sokszáz kilométerre szakadt szülőföldjétől, az isteni szeret és a magyar öntudat vezette cselekedeteit. A Mezei házaspár munkáját a következő célok vezették: megmaradni, élni, és továbbadni mindazt, amit őseiktől kaptak. Az esperesválasztásra visszatérve tudjuk, hogy Gillich Fülöp bácsfalusi lelkész vállalta Mezei István helyett az esperesi tisztséget. A szavazás útján a gyülekezetek is melléje állottak, s őt aztán jóváhagyta az állami hatóság is. A továbbiakban Mezei István mint egyházkerületi számvevőszéki elnök, majd mint egyházkerületi presbiter jó munkatársa lett Gillich Fülöp esperesnek, aki a nehéz időkben jól vezette egyházmegyénk ügyeit. 1962-ben érezni lehetett a kollektivizálás előszelét. Mezei István felhívja a hívek figyelmét, hogy tanusítsanak megértő és barátságos magatartást a toborzó egyénekkel szemben, megértve az idők szavát, döntsenek belátásuk szerint. 1963-ban Isten segedelmével újrafestetett a templombelső. 1969-ben Bartalis János egyetemes felügyelő – neves költő- ápr. 20.-án a templomban költői estét tartott. A gyülekezet apraja, nagyja részt vett ezen az alkalmon. Figyelemre méltóak Nt. Kovács László ny. lelkész a tatrangi lelkészről és a gyülekezetről elhangzott szavai:
„ Annak idején Mezei István jól végezte 5 évi esperesi szolgálatát, de azelőtt is, és azután is kiváló lelkipásztora volt a tatrangi gyülekezetnek. A hitoktatás legnehezebb idejében is ( vagyis amikor az állam igyekezett azt megszüntetni), majdnem minden tatrangi gyermek járt rendszeresen hitoktatásra, amit csoportonként végzett a lelkész az egyházi tanácsteremben. A templomlátogatás is sokkalta jobb volt Tatrangon , mint a négyfalusi gyülekezetekben. Felesége is jó munkatársa volt a gyülekezeti lelki gondozásban és mint a gyülekezet kántora fellendítette az egyházi éneklést.”
A tatrangi ev. egyházközség vezetősége 1973-ban az orgona fujtatójára villanymotort szerelnek, ugyanakkor a harangokat is villamos meghúzásra szerelik át. 1974. október 24.-an elhunyt D. Argay György szuperintendens, életének 82. esztendejében. Lelkészi szolgálatának 56., szuperintendensi szolgálatának 34. esztendejében. Temetésén októben 28.-án Mezei István képviselte az egyházközséget. 1977. márc. 4.-én földrengés rázta meg a környéket, a templom falai megreprdeztek több helyen, a toronyfödél megkárosult, a templom belsőben a mennyezet megszakadozott, ezért eltervezik a szükségszerű javításokat. Csiki György és Dénes Mihály mesterek vállalták a munkálatok levezetését. Isten segítségével ez is megtörténhetett, és az évszázadok folyamán oly sokszor próbáratett templom újra alkalmas lett az Ige szolgálatára. Mezei István lelkész idején számtalan lehetőség adódott a falu népének a müvelődésre, a szeretet, a közösség gondos ápolására. Kukorica- estéket, teadélutánokat, és ezeknek keretében előadásokat, diavetítéseket tartottak évente több alkalommal.Ilyenkor a faluból összegyűjtötték a kukoricát, a szeretetasszonyok megfőzték és felszolgálták a nagyszámban jelenlevő híveknek. Ezeket az alkalmakat színesebbé tették az ifjúsági programok, színjátszás, vagy a Pajor testvérek zenés műsora. A 70-es évek végén és 80-as évek elején színjátszócsoport is működött Tatrangban. Ifj. Koszta István tanár és neje a nehéz kommunista időkben is hozzájárultak a kultúra megmaradásához. Ugyanakkor a még ma is táncolt tatrangi borica is annak köszönhette a fennmaradását, hogy annak idején, Gothárd Anna, majd a fent említett Koszta István nem hagyta azt az idők folyamán elfeledni. Mezei István 40 esztendeig viselte gondját a tatrangi gyülekezetnek. 1981-ben nyugdíjba vonult és a szolgálatot fia, Mezei Botond vette át. Botond tragikus halála kimondhatatlan megpróbáltatást jelentett megfáradt, öreg szüleinek, három leányuknak családjukkal együtt, de nagy csapást, fiatalon három kiskorú gyermekével megözvegyült feleségének, aki majd szülőföldjén, Nagybányán Istennek legyen hála, jól felnevelte őket. Mit mondhatnánk még erre a nagy próbatételre? Idézem Ézsiás 54, 7. és 10. versét: „Egy rövid szempillantásra elhagytalak, de nagy irgalommal összegyüjtöttelek... Mert a hegyek megszünhetnek és a halmok meginoghatnak, de hozzád való hűségem nem szünik meg.” Mezei István példás munkásságának gyümölcseit még most is megtaláljuk Tatrangban, a közösségi szellem most is uralkodik, és kérjük az Úrat, hogy minden lelkész élete, munkássága Krisztusért és az egyházért történjen. „A nép tudja megérteni azt, hogy méltó az ő munkája a jutalomra, s a lelkész is tudja megérteni, hogy a jövő kor átka, vagy áldása fog rajta feküdni, hanyag vagy buzgó müködéséért” Szemerjai Demeter Károly rektor Krizba, 1858
Megbeszélés indítása a(z) Tatrang (település) lapról
A vitalapokon lehet megbeszélni másokkal, hogy hogyan lehet a(z) Wikipédia tartalmát a lehető legjobbá tenni. Ezen a vitalapon indíthatsz megbeszélést másokkal a(z) Tatrang (település) továbbfejlesztéséről.
