Vita:Demjén István (lelkész)

Örkényben nem szerepel bejegyezve a halálesete 1962-ben. Gyurika ^vita 2014. január 26., 14:48 (CET)

A cserkész csapat

A cikk szövegéből átemelve ide, a kétségtelenül érdekes, de nem az adott személyhez közvetlenül kapcsolódó bejegyzést. (anon: 195.199.208.49) – Ogodej ^vitalap 2013. március 8., 20:03 (CET)

1922-ben alakult meg a 241. sz. Bethlen Gábor Cserkészcsapat, Demjén István lelkipásztor vezetésével. A csapat tagja csak református szülők gyermeke lehetett. A gyerekek az egyház tagjai voltak, hitoktatásra jártak. 1924-ben volt az első tábo-rozás.

1930-ban Berta Ilonka cserkész csapatzászlót hímzett, a zászlóavató április 13-án volt, Dr. Ravasz László püspök tartotta, a zászlóanya Dr. Ravasz Lászlóné asz-szony volt.

A cserkészélet legmaradandóbb emlékeit nyújtó élmények a nyári táborozások voltak.

1930-ban a cserkészek Bajához 13 km-re, Dunaszekcsőhöz 8 km-re, Szeremléhez közel a Dunaparton táboroztak 60 fiúval. Jártak Mohácson, Har-kányba, Drávaszerdahelynél, meglátogatták a trianoni határt. Tóth Bálint szeremlei lelkipásztor nagy szeretettel viselte gondját a fiúknak.

1931-ben Szalkszentmártonban táboroztak, a Dunán végig csónakkal mentek le, Hegedűs Sándor tb. főgondnok is velük ment.

Sipos Kálmán egykori cserkész mesélt a csapat életéről. l938-1944-ig volt a csa-pat tagja. A csapattal kétszer volt nyári táborban Balatonszárszón, egyszer Ipolydamásdon és egy mozgó táborban a Felvidéken. A táborokat hosszú előké-szítés előzte meg. Az évközi, heti egyszeri itthoni foglalkozásokon mindenki be-számolt a jó cselekedeteiről, ilyen lehetett például az idős néni nehéz csomagjá-nak a cipelése, a beteg öregek orvoshoz kísérése, vakok átkísérése az utcán, öreg néniknek bevásárlás segítése, stb.

A foglalkozásokon nagyon sokat kellett edzeni, tanulni, hogy az állóképességüket és teljesítőképességüket szinten tartsák. Ott tanulták meg azt is, hogyan kell a sátrakat felállítani; úgy, hogy az esős, viharos időjárás esetén is biztos védelmet adjanak. Ha nem állt rendelkezésre sporteszköz, akkor is tartottak tornát, bakug-rást, vagy adj király katonát játszottak. Rendeztek vetélkedőket, ahol különböző próbákat lehetett letenni. Egyes foglalkozásokon barkácsoltak, modellezést tanul-tak. Volt az egyházközségnek egy matematika tanár presbitere, aki hajlandó volt a gyerekekkel foglalkozni, ha szóltak neki, és segítségre szorultak.

Mindig kijelöltek egy igét és annak szellemében tartották meg a foglalkozásokat. A cserkészek 10 parancsolatát és az etikai normákat mindenkinek el kellett sajátíta-nia. Meg kellett tanulni az elsősegélynyújtást, a morze jeleket. Morze versenyeket is rendeztek. Megtanulták a tengerészeknél használt zászlós morzézást is. Ebből ma már a hírközlési gyakorlatban csak a nemzetközi segélyhívó jel, az SOS ma-radt meg. Leveleztek egymással a morze készüléken, vagy hangszórós csipogó-val, vagy a tasztatúrának a saját hangjával, és nagyon élvezték, hogy a felnőttek nem értették a jeleket.

Az, hogy ki mennyi próbát teljesített, az egyenruha zsebén volt megjelenítve csil-lag, vagy kocka alakú jelvényekkel, csíkokkal. Ezek azt is mutatták, hogy az illető távírásban, vagy elsősegélynyújtásban jeleskedett. Akkor lehetett valaki őrsveze-tő, ha valamilyen kiemelkedő teljesítményt nyújtott, ha többet tudott az átlagosnál, akkor tekintélyt szerzett. A csapaton belül őrsi tagozódás volt. Az őrsvezetők fel-ügyeltek a kirándulásokon, és odafigyeltek, hogy lehetőleg ne másszon fel senki olyan helyre, ahol baleset érheti. Rendszeresen mentek kirándulni a Kamaraerdő-be, a Tétényi fennsíkra, és közben elsajátították a térképjeleket, az iránytű hasz-nálatát, a tájolást, és még árva lány hajat is lehetett gyűjteni, amit aztán a sapkára, vagy kalapra tűztek. Volt, aki a gombákat ismerte, és tanította, hogy miről lehet felismerni a mérgező gombákat. Volt, aki az édes gyökeret ismerte, és mutatta meg a többieknek. Ezek a kirándulások nagyon alkalmasak voltak arra, hogy kialakuljon a gyerekek között a közösségi érzés, az egymás segítése. Cser-késznek lenni azt jelentette, hogy kaptak a gyerekek egy morális alapot, egy erkölcsi tartást.

Fontos feladata volt a csapatnak, a névadó fejedelem, Bethlen Gábor emlékének ápolása, életének ismerete.

Általában 20-30 fő vett részt egy táborozáson, de volt 50 fő körüli létszám is. A fiúk életkora általában 8 -10 – 14 év körül volt, de 22-26 évesek is lejártak még segíte-ni a kisebbeknek. Balatonszárszón a Soli Deo Gloria szervezet Balaton parti ingat-lanán is táboroztak. Ebben az időben már csatlakozott a táborozókhoz Papp Gyu-la, ifjú budafoki lelkész, aki segített szervezni az életet, a sportfoglalkozásokat. Általában 4-6 személyes, sátrakban laktak. Akkor még nem rendelkeztek a sátrak zárt aljzattal. A sátrak felállításakor gondosan körülárkolták azokat, hogy az esővíz elvezetődjön, majd következett a szalmazsákok megtömése. A szárszói paraszt gazdálkodókkal előre megbeszélték, hogy kitől kapnak szalmát, szénát, honnan szerzik be a reggeli tejet, térítés ellenében. Az ébresztő általában 7 órakor volt. A tisztálkodás – az idő függvényében - a Balatonban történt. A reggeli tejből minden nap egy kancsóval félre kellett tenni aludtejnek, mert Demjén István bácsi azt sze-retett vacsorázni. A reggeli után zászlófelvonásnak tisztelegtek. Az ebédet katonai gulyáságyúban főzték. Egy hozzáértő szakács irányította a főzést, akinek volt gya-korlata a nagy mennyiségre vonatkozóan. A csapattagokat beosztották, minden nap másik őrs végezte a konyhai feladatokat. Általában délelőtt 9-kor bibliaórát tartott Demjén István bácsi. A nagyobb gyerekek, akik már konfirmáltak, a reggeli bibliaórára kaptak egy újszövetségi igét és azt kellett kifejteni, magyarázni. Utána zsoltáréneklés következett. Ennek a hosszabb változata vasárnaponként a szabá-lyos istentisztelet volt. A délelőtt további részében szabad foglalkozás volt, termé-szetesen egy rangidős fiú felügyelete alatt (itt is naponta változott a szolgálatos). Ha az idő engedte, általában fürödtek a szabadidőben, vagy kölcsönkaptak egy halász ladikot, az pompás szórakozási lehetőségnek számított. Ebéd után egy rövidebb csendes pihenő következett. Délután sportfoglalkozásokat és szabadidős programokat tartottak, kialakítottak egy röplabdahálós pályát. Ha valaki komiszsá-got követett el, (pl. bekente cipőkrémmel egy másik gyerek arcát éjjel), büntetés-ként nem vehetett részt valamilyen játékban, de előbb még a lelkére is beszéltek, és természetesen bocsánatot kellett kérnie.

Egy héten általában egyszer vagy kétszer – amennyiben az időjárás engedte - este tábortüzet raktak. Ezt nagyon szerették a gyerekek, ennek meg volt a vará-zsa, hangulata. Mindig cserkész dalokat énekeltek, volt egy kis együtt fohászko-dás. Olyan ismert ifjúsági dalokat is énekeltek, mint a „Szérűl legeljetek, fának ne menjetek”, „Megfogtam egy szúnyogot” kezdetűeket, ezek kánonba nagyon jól hangzottak. Sütöttek hamuba krumplit, vagy szalonnát, ha volt rá lehetőség. A takarodó általában este 9-10 óra körül volt, de 10 óra előtt nem nagyon csendese-dett el a tábor. Az éjszakai őrség egy jelentős szolgálatot jelentett, és erre általá-ban nagyobb gyerekeket osztottak be. Egyik ilyen éjszakai őrség nagyon emléke-zetes maradt. Egy vitorlázó repülő kényszerleszállást hajtott végre, mert nem érte el a Siófok melletti repülőteret. Ott kellett hagyni a gépet, azt később szétszedve szállították el. Ennek a gépnek az őrzését vállalták el a fiúk.

Demjén István visszaemlékezéseiben az 1939. évi Felvidéki tábor a felejthetetlen jelzőt kapta, melyből az alábbiakban idézek:

„A kis részében visszakerült Felvidéket jártuk be teherautóval. 31 fiú fért el a Habermann-féle nagy teherautón, s ezen száguldva láttuk meg gyönyörűbbnél gyönyörűbb vidékeit a történelmi Magyarországnak.

1939. július 2-án reggel fél hatkor indult el a templomból a kis sereg a lelkipásztor vezetése alatt a 3 tonnás teherautón. Tiszafürednek mentünk, hogy a fiúk ismerjék meg a Hortobágyot. Délben már ott voltunk. Ami megnézhető volt, megnéztük, de délibábot nem láttunk. Délután 4 órakor pedig már Hajdúszoboszlón voltunk, hogy a híres gyógyfürdőt megismerjük. A hatalmas református elemi iskolában szállot-tunk meg, egy szalmával telt teremben. Aztán Bélteky Lajos lelkipásztor úr veze-tése alatt a gyógyforráshoz mentünk. Ott szakszerű magyarázatokat kaptunk, s innen mentünk a fürdőbe, ahol a finom meleg vízű fürdőben meg is fürödhettünk. Este 10 órakor az egyháztól kapott finom vacsora elfogyasztása után lefeküdtünk. Másnap reggel 7-kor indultunk el, s 8 órára már Debrecenben is voltunk. Megnéz-tük a kollégiumot, s benne az oratóriumot, a nagy könyvtárat, a nagy templomot kívül belül, a kollégium előtt lévő szobrokat: Bocskay István, Csokonay Vitéz Mi-hály, a gályarabok, Kossuth Lajos szobrait, a Déry Múzeumot, a püspöki palota előtt lévő híres líceum fát, majd a nagy erdőt, az egyetemet, az akkor még elég új fürdőt. Debrecent be is jártuk, az ispotályt is megnéztük, de a temetőbe már nem tudtunk kimenni. Késő délután átautóztunk Hajduhadházra, ahol meleg szeretettel fogadott bennünket Molnár Zoltán lelkipásztor, s nem tudott a fejébe menni, hogy a kis csapatot vezető 51 éves Demjén István lelkipásztor miért nem megy be aludni a parókiára, s miért kényelmetlenkedik az iskolateremben szétszórt szal-mán. Hajduhadház nevezetességeit is megmutatta a lelkipásztor, s aztán meg-vendégelte jó vacsorával a kis sereget, ami után lefeküdtünk. Másnap reggel már 6 órakor útban voltunk Nyíregyházára. Itt is megnéztük a várost, s azután tovább mentünk át a Tiszán Breg megyébe Tarpára. Itt Pinkóczy Gusztáv lelkipásztor várt bennünket, ahonnan csak két nap elmúltával mentünk tovább. Itt megnéztük a templomot, ahol Demjén István lelkipásztor dédapja volt az igehirdető. Megnéztük a tarpai kurucz zászlót, a híres kurucz generális, Esze Tamás állítólagos zászlóját. Másnap kirándulást tettünk Tivadar tiszaparti faluba, ahol boldogan megfürödtünk, s ott a magunk főztjéből meg is ebédeltünk. Tarpán már szerencsétlenség történt. A fiúk jókedvűen játszottak a szalmával terített iskolateremben, s ahogy Fükő De-zső a szalma ágyán meg akart fordulni, s a fejével igyekezett magát átfordítani, az egyik nyakcsigolyája kiugrott. Pinkóczy lelkipásztor a saját autóján azonnal beszál-lította a már akkor felszabadult Beregszász új kórházába, ahol aztán segítettek is rajta. Másnap a csapat tovább ment, Beregszászban meglátogattuk a kórházban fekvő Fükő Dezső cserkésztestvérünket, bizony a teste, nyaka csigával volt kihúz-va, hogy helyre jöjjön. Szomorú szívvel hagytuk ott a kedves cserkésztestvért. Pinkóczy lelkipásztor minden költséget magára vállalt, a Dezső fiúnak is adtunk át pénzt, s imádkozva a gyógyulásáért, továbbmentünk.

Munkács városa volt a kitűzött célunk. Gyönyörű úton, s gyönyörű nyári napon oda is megérkeztünk. Az ottani lelkipásztor a kereskedelmi iskola üres tantermébe vite-tett szalmát, ahol lecsomagoltunk, s még aznap bejártuk a várost, s különösen a nagy festőművésznek, Munkácsi Mihálynak szülőházát néztük meg. Másnap Zrí-nyi Ilona híres várát, Munkács várát tekintettük meg. Egész nap volt benne látniva-ló. Kis börtöncellákban szenvedő magyarok panaszos írását olvastuk, s bizony elég friss vérfoltokat is láttunk könnyező szemeinkkel, s nem tudtunk betelni azzal a gyönyörű panorámával, amiben a Munkácsi vár hatalmas teraszáról gyönyör-ködhettünk. Ennek a várnak minden fala, s minden téglája fenséges magyar törté-nelmet regélt nekünk. Csak későn este tértünk haza alvóhelyünkre. Még másnap is ott maradtunk Munkácson, ahol minden gyönyörűséges volt a számunkra. Há-rom napi munkácsi tartózkodásunk után megköszönve szállásunkat, korán reggel elindultunk, hogy drága szép hazánk ősi határát a Vereckei Hágót és szorost, ahol őseink Árpád apánk vezérletével bejöttek, mi is meglássuk. Gyönyörű szerpentin úton a Latorcza vadregényes tájain mentünk mindig feljebb, feljebb, életveszélyes tűkanyarokat megtéve, míg végre megérkeztünk a leeresztett országhatár sorom-pójához. Bizony könnyes szemekkel állottunk fel vigyázzba az ősi határon és imádkoztunk szívünk mélyéből forrón, buzgón, szent áhitattal. A határőr katonák-kal összebarátkoztunk, szakácsaink a kondér alá tüzet gyújtottak, ebédre jó leb-bencs levest főztek ebédre, aztán elénekeltük a himnuszt és a „Te Benned bíztunk eleitől fogva”, imádkoztunk, tisztelegtünk, s felültünk az autónkra, hogy az est be-állta előtt Uzsokon, ismét a határon lehessünk. Folytonosan erdőség között, sza-kadékok partján, tűkanyaros szerpentin utakon, vadregényes tájon haladt az au-tónk. Mi néma csendben gyönyörködtünk, a mindig újabb és újabb gyönyörű pano-rámában, ami elénk tárult.

Délután öt órára az Uzsoki országhatáron voltunk. Bizony itt közös sírba temetve hős katonáink sírja felett gyönyörű emlékoszlop emelkedett. Itt, ezen a gyönyörű magaslati vidéken egy szép emeletes szálloda is van, éppen a határon. A határőr katonáinkkal itt is megbarátkoztunk, este a tábortűz mellett hálaadó istentiszteletet tartottunk, előtte szakácsaink főztek a határon, és az istentisztelet után sátrunkban elpihentünk. Éjszakai pihenésünk, s reggelizézünk után egy honvéd százados, aki az első világháborúban éppen itt harcolt Uzsok körül, kedvesen, hosszan mesélt nekünk, úgy hogy szinte láttuk, hogy hol állottak a mieink, tüzéreink, gyalogosaink, s hogy hol állott az ellenség. Egy lengyel cserkész szakasz is közibénk jött, s bár nem tudtunk beszélgetni, mégis kedvesen eltöltöttünk velük egy jó órát. Még Uzsokon ebédeltünk, s aztán a határon felállottunk, imádkoztunk, énekeltünk, s könnytől nedves, csillogó szemekkel elindultunk, hogy a gyönyörű Ung folyó men-tén száguldjunk az életveszélyes szerpentin úton lefelé Ungvárra, s onnan Nagykaposra Magda Sándor volt felvidéki püspök úrhoz. Ungvár Ruszinkó fővá-rosa, gyönyörű kis város. Minden nevezetességét megnéztük, s aztán jöttünk to-vább, hogy lehetőleg még világosban Nagykaposra érjünk. Este 7 órára meg is érkeztünk. A főtiszteletű úr a kaposi asszonyokkal nagyszerű vacsorát főzetett számunkra. A püspöki székhely nevezetességeit megnéztük, csodálkoztak felette, hogy a táncra való meghívást nem fogadtuk el, s 10 óra körül fáradtan lefeküd-tünk.

Másnap tovább mentünk Sárospatakra. A fiúk csak úgy szívták magukba a pataki kálvinista gyönyörűségeket. Ide elég korán megérkeztünk úgy, hogy időnk volt bőven megnézni a kollégiumot, a könyvtárat, a parkot, az akkor virágában lévő angol internátust. A fiúk boldogok és büszkék voltak, hogy a debreceni és pataki ősi kollégiumokat megnézhették, megismerhették, s azok történelmi levegőjét ma-gukba szívhatták. Kár, hogy a várat nem nézhettük meg, mert annak az „ura” Windischgratz herceg csak fejenként 50 fillérért akart beengedni, ezt nem fizettük meg. Patakon is aludtunk, Dr. Darányi Lajos lelkipásztor gondoskodott számunkra az iskolában alvóhelyről. Tőle még este búcsút vettünk, s másnap reggel 5 órakor indultunk tovább, hogy Sátoraljaújhelyre, s onnan Kassára, s onnan Pelsőczre elérkezzünk.

Isten nagyon megsegített bennünket, egész utunk, így ez is, tervszerűen ment le.

Sátoraljaújhelyen kevés időt töltöttünk, csak a város utcáit néztük meg, és annak csodálatos fekvését a Sátorhegy tövében, s innen mentünk tovább Hollóháza Üveghután, Borsi II. Rákóczy Ferenc szülőfaluján át Kassára. Elszorult a szívünk. Lementünk a kassai dóm kriptájába, s imádkozó lélekkel állottunk ott a nagy feje-delem sírja mellett. A kuruc időknek minden hős korszaka, bánata, fájdalma elvo-nult előttünk és mi a budafoki református egyház fiai ott sírtunk lent a kriptában. Innen felmentünk, s bementünk abba a templomba, melynek kriptájában a hazáját legönzetlenebbül szerető szív feküdt, s ott abban a templomban imádkoztunk mi, a budafoki kálvinista fiúk. Aztán bejártuk Kassa utcáit, megnéztük ódon, s modern épületeit, s aztán felültünk az autónkra, hogy déli 1 órakor tovább menjünk a szádellői völgy megtekintése után Krasznahorkára, s onnan Pelsőczre. Fensége-sen szép vidék a szádelői völgy. Az úton pedig ott mentünk el, a sok beton kis erőd mellett, melyekből a fiúk többet meg is lovagoltak. Gyönyörű volt minden, amit láttunk. Bizony mivel „Kraszna Horka büszke várát” is jól megnéztük, esti szürkületben, 8 óra körül érkeztünk Pelsőczre. Református temploma ősrégi, a mellette lévő lovagterem a tatárdúlást is átélte. Nem sokat kellett néznünk a kis felvidéki falun, korán megvacsoráztunk, lefeküdtünk a lovagteremben, s másnap indultunk, hogy az aggteleki cseppkőbarlang Csehországhoz tartozó részének megtekintése után megérkezhessünk a Diósgyőri Vasgyárba, ahol Nádházy Berta-lan lelkipásztor várt bennünket. A cseppkőbarlangot megnéztük. Az 1001 éjszaka tündérmeséi elevenedtek meg előttünk. Fenségesen gyönyörű látvány volt. Dél-után 6 órára a Vasgyárba érkeztünk. Itt szállásolt el bennünket a lelkipásztor úr. Másnap a gyárat néztük meg. Ez nem volt újdonság a fiúk számára, mert legna-gyobb részt ők is vasasok voltak. Másnap aztán átautóztunk Pereczesre, a vas-gyár szénbányájába, ahol a mi régi cserkészfiúnk Kolumbán Gyurka ottani hitokta-tó, az ottani fiókegyház adminisztrátora fogadott bennünket, járta ki, hogy még a bányába is lemehettünk. Itt is nagyon sokat láttunk. Harmad nap aztán a Hámoritó mellett, a Bükk hegységen keresztül hazaszáguldottunk. Lelkünkben, tudásunkban meggazdagodtunk. Amint Budafokra megérkeztünk, a templomba mentünk be, hogy hálát adjunk Istennek ezért a gazdag ajándékért, amelyben az Ő budafoki református anyaszentegyháza útján bennünket részesített.”

Ez volt hát a nevezetes felvidéki mozgó tábor története.

A táborozásoknak majd minden esetben megvolt az önkéntes krónikása, egy jó íráskészségű résztvevő személyében, akinek élménybeszámolója a hirdetőtáblán sokáig ébre tartotta az emlékeket. Sajnálatos, hogy ezekből sok egyéb tárgyi em-lékkel együtt semmi nem maradt meg.

Évente többször rendeztek ünnepségeket a gyülekezetben, ahová meghívták a szülőket, nagyszülőket. Az ünnepséget hosszú felkészülés előzte meg. A cserké-szek műsort adtak, ebben voltak jelenetek, cserkész tréfák, sport bemutatókat tar-tottak. Egy Vági nevű fiú volt közöttük, aki a válogatott tornászkeret tagjaként ért el sikereket a nyújtón. A parókia udvarán beágyazva ki voltak merevítve a nyújtó acélfülei és ott mutatta be a gyakorlatokat az ünnepségek alkalmával. Ilyen alkal-makkor mindig gyűjtést is rendeztek a táborozás költségeire. Ha valaki nem tudott a táborozási költségekhez hozzájárulni, az nem volt akadálya annak, hogy elmen-jen.

Az ötödik kerületi Nagy Sándor utcában volt a cserkészbolt. Ha egy gyerek sze-gény körülmények között élt, a többiek segítették a pénzt összegyűjteni neki a fel-szerelésre. A gyerekeknek nagyon imponált a szép egyenruha, mint a közösség-hez tartozás büszkén viselt látható szimbóluma.

Éppúgy, mint az egyházi életet, a cserkészcsapat életét is sokan segítették. Nagyon emlékezetes maradt a neve, és sokat köszönhettek Csonka Jánosnak, aki emlékezetem szerint egy időben presbiter volt a gyülekezetben. A Csonka Gép-gyár is egy elit gyárnak számított, éppúgy mint a Gamma, és sok gyereket segített munkához, szakmához a gyülekezetből.

1944 tavaszán, a front közeledtével bezártak minden iskolát Budapesten. 14 éves kortól kötelezővé tették a levente időszakot. A Juhász testvérek ekkor is sokat se-gítettek, István és Zoltán, az ő tulajdonukban és vezetésük alatt állt a két Gamma gyár. Ide is sokan mehettek dolgozni az egyház tagjai közül és a cserkészcsapat-ból. A Cserkész Szövetségen keresztül lehetőség nyílt a Szúnyog-szigeti vízi te-lepre, vagy a Hármas-határ hegyi vitorlázó repülőtérre kijárni, sportolni. Ott talál-kozott Sipos Kálmán Juhász Zoltán fiával, Bandival, aki az iskolabezárások után felajánlotta, hogy menjen a gyárba dolgozni, mivel a mozgósítandó korosztályhoz tartozott. Az első osztályú hadiüzembe ott tudták tartani, amíg lehetett. Október-ben átvették a gyár felett a vezetést és a hatalmat a nyilasok, és ez a védelem akkor megszűnt, addig ha valaki a hadiüzemben dolgozott, nem vitték el katonai szolgálatra. Amíg lehetett, ilyen módon is sokat és sokaknak segítettek emberileg,m mind Csonka János, mind a Juhász testvérek.

A cserkészcsapatok egy része világi, egy része egyházi szerveződésben volt, de a háború után már betiltották a cserkészetet.

(Budapest, 2006. február 17.)