Ugrás a tartalomhoz

SZVT–40

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
(Tokarev SZVT–40 szócikkből átirányítva)
SZVT–40

TípusÖntöltő puska
Ország Szovjetunió
TervezőFjodor Tokarev
Alkalmazás
Alkalmazás ideje1940-1980-as évek vége
Használó ország Afganisztán
 Albánia
 Bulgária
 Kuba
 Egyiptom
 Finnország (Szovjet katonáktól zsákmányolva)
 Harmadik Birodalom (Szovjet katonáktól zsákmányolva)
 Észak-Korea
 Kína
 Fülöp-szigetek
 Szovjetunió
 Vietnám
 Jugoszlávia
Háborús alkalmazásKínai polgárháború
Második kínai–japán háború
Téli háború
Folytatólagos háború
Második világháború
Koreai háború
Vietnámi háború
Kubai forradalom
Délszláv háború
Első csecsen háború
Második csecsen háború
Műszaki adatok
Űrméret7,62 mm
Lőszer7,62×54 mmR
Tárkapacitás10 darab
Működési elvGázelvételes, rövid gázdugattyú-hátrasiklásos, billenő záras reteszelésű
Tömeg4,9 kg
Fegyver hossza1222 mm
Csőhossz625 mm
Csőtorkolati sebesség830 m/s
A Wikimédia Commons tartalmaz SZVT–40 témájú médiaállományokat.

Az SZVT–40 (oroszul: Самозарядная винтовка Токарева, образец 1940 года, magyar átírásban: Szamozarjadnaja vintovka Tokareva, obrazec 1940 goda) szovjet öntöltő puska, amelyet a második világháborúban és az azt követő időszakban használtak. A Moszin–Nagant leváltására fejlesztették ki, de az 1941-es német támadás miatt késett a rendszeresítése.

Német katona egy zsákmányolt SZVT-40-essel.

Története

[szerkesztés]

A Fjodor Tokarev által tervezett SZVT–40 öntöltő puska az 1920-as évek elején kezdődött fejlesztési folyamat eredménye. Az 1920-as, 1930-as években Tokarev számos prototípust készített és próbált ki. A Szovjetunió honvédelmi népbiztosa és a hadiipari népbiztosa 1938. május 22-i határozata alapján pályázatot írt ki a Vörös Hadseregben rendszeresítendő félautomata (öntöltő) puska kifejlesztésére. A május 25. és szeptember 3. között megtartott összehasonlító teszteken Tokarev az 1938-as mintájú puskával vett részt. Az 1938. november 20-án megtartott végső tesztelés alapján Tokarev öntöltő fegyverét értékelték a legjobbnak, majd 1939. február 26-án azt a szovjet Vörös Hadsereg SZVT–38 jelzéssel rendszeresítette. A fegyverből az első sorozatgyártású darabokat 1939. július 16-án készítették el, majd október 1-jétől a Tulai Fegyvergyárban, 1940-től pedig az Izsevszki Fegyvergyárban kezdődött el a nagy sorozatú gyártás.

Az 1938-as mintájú modellnek azonban az 1939–1940-es, finnek elleni téli háborúban több hiányosságára is fény derült. Az SZVT–38-at nem szívesen fogadták a katonák. A hosszú fegyvernek nehézkes volt a használata, nehezen karbantartható volt, és néha a tár is kiesett belőle. Miután ezeket kijavították, a módosított változatot SZVT–40 jelzéssel kezdték el gyártani és mintegy 2 millió darab készült belőle. 1941-re a szovjet gyalogsági lőfegyverek harmadának már a Tokarev-karabélynak kellett volna lennie, azonban a kezdeti súlyos veszteségek miatt újra Moszin–Nagantokat kellett gyártani a hadsereg számára. 1941-re már 1 millió darabot gyártottak az SZVT-40-ből, de a szovjet katonák elégedetlenek voltak a fegyverrel: bonyolult szerkezetű volt, nehézkes a gyártása, és azok a katonák, akiknek csak kezdetleges kiképzésük volt, nehéznek találták a karbantartását. 1945 januárjában beszüntették a gyártását.

Az SZVT a Szovjetunión kívül

[szerkesztés]

Az első ország, mely az SZVT–40-est használta a Szovjetunión kívül, Finnország volt. A téli háború alatt 4000 darabot, a folytatólagos háborúban több mint 15 000 darabot zsákmányoltak. A finn katonák gyakran használták annak ellenére, hogy a finn lőszer sokszor okozott hibát a fegyverben. A Harmadik Birodalom katonái a keleti fronton több ezer darabot zsákmányoltak. A németek öntöltő fegyver szűkében gyakran használták az SZVT–40-est, melynek egyes konstrukciós megoldásait a Gewehr 43 fejlesztéséhez is felhasználták.

Fordítás

[szerkesztés]
  • Ez a szócikk részben vagy egészben a SVT-40 című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

[szerkesztés]
  • Chris McNab: A fegyverek nagykönyve, Budapest, Totem Plusz Könyvkiadó Kft., 2005, ISBN 963 590 238 7, 278. oldal.

Külső hivatkozások

[szerkesztés]