Megszólítás
Más személyek megszólítására különféle nyelvi formákat, névmásokat használunk, aszerint, hogy milyen bizalmas a köztünk levő viszony. A megfelelő névmás kiválasztását a társadalmi normák határozzák meg, amelyek folyamatosan változnak a társadalomban és a nyelvben. A megszólítás névmási formája országtól és néptől, nyelvtől és társadalmi csoporttól és státusztól, a két személy kapcsolatától és az adott helyzettől függően eltérő.
A megszólítás lehet tegeződő (te), magázódó (ön, maga), továbbá a régies kegyed, kend (kendezés), nagyságod, vagy nagysád, méltóságod, fenséged, felséged stb.
Története
[szerkesztés]Középkor
[szerkesztés]A középkorban Magyarországon mindenki tegeződött, társadalmi státusztól és kortól függetlenül,[1] csak ezt kiegészítették megtisztelő címekkel, mint például: Nagyságod, Kegyelmed, Uraságod stb.[2]
Újkor
[szerkesztés]A magázás a „maga” szóra utal; ez az eredetileg „maga kegyelmed” szókapcsolatból kialakult visszaható névmás alakult át személyes névmássá a 17. században. Első írásos emléke 1668-ból származik, özvegy báró Pogrányi János várkapitányné szántói és széplaki Botka Kata levelében, melyet Szvetenay Izsáknak írt:
Édes uram Kd engem ne fenyegessen, mert én ollyan embertől, mint maga, meg nem ijedek
azonban a kifejezés (erős pejorativitása miatt) nem igazán jelent meg írásos formában.
Még a 18. század elején is tegeztek mindenkit, csakhogy az idegenekhez, feljebbvalókhoz, harmadik személyről szólva stb. udvariasságból nem a „te” szót intézték — amikor ki kellett tenni az alanyt — hanem pl. a kegyelmed, te kegyelmed, vagy őke(gye)lme kifejezést. Ezt később mindig odaértették a mondathoz és természetesen mindig harmadik személyű igét használtak a második helyett („te tudod” helyett „te kegyelmed tudja”). A gyakran használt „kegyelmed kelmed” rövidülni kezdett és kialakultak a „kend”, „ked” alakok.A 18. század elejétől az udvarias formát részben lecserélte az „Úr”, „Asszony” használata de egyre gyakoribb volt a „kegyelmed” elhagyásával használt 3. személyű alak („Az íródeák alázatosan kéreti, Rozsnyón oskolába járó ... elrongyosodott fiát méltóztasson megruházni” (1709)).[3]
A 18. század folyamán, német mintára (Sie) terjedt a magázódás.[1] A 19. században Széchenyi István révén terjedt az Ön formula.[4][1]
Modern kor
[szerkesztés]Az 1940-es évek végétől a 80-as évek végéig, a Magyar Népköztársaság idején a hivatalos megszólítás a vezetéknév + elvtárs(nő) kapcsolat volt. Ugyanakkor továbbra is használatban maradt az Úr megszólítás a hétköznapi életben.
Magyarországon a rendszerváltás óta a férfiaknál az elvtárs (írásban et.) megszólítást az úr váltotta fel. Nők esetén nem alakult ki egységes gyakorlat. Az úrhölgy kifejezés fel-felmerül a nők megszólítása kapcsán hivatalos, vagy azzal hasonló levelekben, de az élőbeszédbe nem épült bele.[5]
A magázás megítélése napjainkban
[szerkesztés]Az 1990-es évek elején Sille szerint a maga szónak „korábbi mellékízei megszűntek, ez az alapvető udvariasságot kifejező köznapi formula. Nincs benne sértés, nincs benne túlértékelés”.[6] Az 1990-es évek végén egy felmérés szerint a maga használata a megkérdezettek majdnem 60%-a szerint negatív, a 35 év alattiak 80%-a szerint az. A fiatalabb korosztály nagy része ma már nem ismeri fel a bizalmas szerepet, így a szó szinte minden előfordulását bántónak érzi. Egy tizenéveseknek szóló illemkönyv szerint „magázó viszony esetén ne használjuk a maga megszólítást, mert fölényesnek és udvariatlannak tűnhetünk”.[7] A maga helyett az ön névmás válik általánossá.
A mai magyar nyelvhasználatban a kommunikációban szinte mindenütt a beszélők azonos szintjét hangsúlyozó forma terjed: a tegezés, és a keresztnéven szólítás.[8]
Egy 2019-ben az apartman.hu oldal megbízásából készült kutatásból kiderült, hogy a 18–59 éves korosztály 86 százaléka tud visszaidézni legalább egy rendkívül kellemetlen pillanatot, ami abból fakadt, hogy nem tudta, tegezzen vagy magázzon valakit.[9]
Más nyelvekben
[szerkesztés]A különféle nemzeteknél a megszólítás nyelvi formája igen különböző. Eredetileg mindenütt a tegező formájú megszólítás volt divatban.
Német nyelv
[szerkesztés]A németeknél a Grimm testvérek szerint a 9. században kezdődött a magázó megszólítás (giirzen, girzen, Ihrzen), éspedig ezzel éltek az alacsonyabb rendűek a magasabb rendűekkel szemben (pl. gyermek a szülőhöz így szólt, szolga az urához). Megfordítva a tegezés járta (ún. csendőrpertu).
Napjainkban a német különbséget tesz a "Du" (te) és a "Sie" (Ön) megszólítás között. A „Du” csak informális névmásként használatos. Főleg azoknál használják, akiket jól ismernek, például családtagoknál és baráti körben. Gyakran fiatalok használják egymás között az egyenlőség jeleként.
Angol nyelv
[szerkesztés]Angol nyelvterületen nincs tegezés és magázás, csak egyetlen formula létezik, az egyes szám 2. személyű alak: a „you”.
Hivatalos megszólításban a megszólítandónál a Mr / Mrs / Miss / Ms formát és a vezetéknevet használják.
Újlatin nyelvek
[szerkesztés]A franciáknál a tegezés (tu) csak bizalmas és családi körben járja, egyébként a vous-vali szerkezet használatos. Ez általában az újlatin nyelvekben szokás (így az olaszoknál, portugáloknál, románoknál, spanyoloknál).
Szláv nyelvek
[szerkesztés]A szláv népek általában magáznak (többes szám, második személy), csak a lengyelek tegezik egymást vagy pedig a harmadik személlyel élnek: pan vagy páni (úr vagy úrnő).
Skandináv nyelvek
[szerkesztés]Az 1960-as évek végétől és határozottan az 1970-es évektől a te az általános »du reform« részeként a finn, svéd, dán, norvég és izlandi nyelven honosodott meg. Felhagytak azzal, hogy harmadik személyben szólítsanak meg olyan embereket, akiket nem ismernek, idősebbek vagy magasabban állnak a társadalmi hierarchiában és az egyes szám második személyű du ("te") névmást kezdték előnyben részesíteni.[10][11]
Arab nyelv
[szerkesztés]Az arabban gyakori az egyes szám második személyének használata a keresztnévvel együtt. Az udvariasság kifejezéseként azonban általában használják a سيد sayyid ('Uram') vagy سيدة sayyida ('Asszonyom') kifejezést is, a megszólított keresztnevével.
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c etikettiskola: Tegezzünk vagy magázódjunk? (magyar nyelven). Etikett Iskola, 2016. június 3. (Hozzáférés: 2024. november 3.)
- ↑ A magázás kialakulása | Pannon Enciklopédia | Kézikönyvtár (magyar nyelven). www.arcanum.com. (Hozzáférés: 2024. november 3.)
- ↑ Pusztai Ferenc: A magázás kialakulása. A magyar nyelv története; Pannon Enciklopédia, 1997
- ↑ Tegeződés, magázás, megszólítás - Illemtan, illemszabályok (hu-HU nyelven). Tiszaújvárosi Művelődési Központ és Könyvtár. (Hozzáférés: 2024. november 3.) „Az 1830-as években nyelvi versenyt hirdettek, hogy a német Sie-nek, mi legyen a magyar megfelelője. Gróf Széchenyi István nyerte a versenyt – az „Ön" megszólítási formával.”
- ↑ Úrhölgyek és úrihölgyek nyest.hu
- ↑ Sille István: Illem, etikett, protokoll, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1994, ISBN 963-222-731-X, 113. o.
- ↑ Szafkóné Ács Márta: Tinédzserprotokoll, Eötvös József Könyv- és Lapkiadó, Budapest, 1998, ISBN 963-9024-51-1, 66. o.
- ↑ Domonkosi Ágnes: Megszólítások és beszédpartnerre utaló elemek nyelvhasználatunkban, A Debreceni Tudományegyetem Magyar Nyelvtudományi Intézetének Kiadványai, 2002
- ↑ Tegeződés, magázódás? – 10 magyarból 9-nek volt már kellemetlen, minden 3. el is törölné. [2019. augusztus 14-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2019. augusztus 14.)
- ↑ Melin, Lars: Du-reformen som blev en jag-revolution (sv-SE nyelven). Språktidningen, 2007. október 10. (Hozzáférés: 2024. november 3.)
- ↑ Svensson, Anders: Experterna har sagt sitt: Här är Sveriges 100 största språkhändelser (sv-SE nyelven). Språktidningen, 2020. november 1. (Hozzáférés: 2024. november 3.)
Források
[szerkesztés]Kapcsolódó szócikkek
[szerkesztés]További információk
[szerkesztés]- kockacukor.eoldal Archiválva 2016. március 4-i dátummal a Wayback Machine-ben
- A magázás története